7. rész

Sziasztok! Vééégre befejeztem ezt a részt! Számomra ez több mint hihetetlen... néha a kelleténél is többet tudok szenvedni, de azért a végére sikerült mindent megoldani (köszi Vera). Szerintem ez a rész kissé slampos lett de inkább Ti alkossatok róla véleményt ne Én. Jó olvasást! Dorka

- És én ismerek mindenkit?- jegyezte meg összeráncolt szemöldökkel, majd hajába belesimított és kezet fogott Olly-val úgy, hogy én még mindig rajta csimpaszkodtam.

- Tudod… nekem is vannak ismerőseim…- villantottam egy hatalmas mosolyt neki, majd Olly arcára egy puszit nyomva hátulról, megpaskolva a vállát lepattantam onnan.

- Azt látom… még aztán igazán közeliek. – foglalta össze egy igazán kurta mondatba a látottakat, majd nevetni kezdett ugyanis fura szemkontaktust váltott Olly-val.

- Ha gondolják, itt hagyhatom az urakat… engem ugyan nem zavar, ha kettesben szeretnének lenni. - kezdtem el hátrálni feltartott kezekkel az ajtó felé.

- Szó sincs róla Hölgyem. – kapta el a derekamat Olly majd a kanapéra leültetett így, hogy még véletlenül sem szökjek meg. – de hogyhogy itt? Rég láttalak. És Ti ismeritek egymást? Hmmm…- kicsit gyorsan záporoztak belőle a dolgok.

- Honnan veszed, hogy én ismerem ezt a göndört?- mutattam az éppen akkor egy dobozra helyet foglaló Harryre. – itt útközben szedtem fel… gondoltam magammal rángatom hozzád csak úgy!- rántottam meg a vállamat.

- Út közben, mi?- hallatta dörmögő hangját Harry és szemei csak úgy csillogtak mikor felénk pillantott.

- Na, jó… Talán nem teljesen így történt. – „meredtem gondolataimba” majd elmosolyodva Olly felé fordultam. - azt persze nem tudtam, hogy te leszel az előadó!- csaptam rá a combjára majd gyorsan lekaptam fejéről a kalapját. Mert úgy éreztem, hogy az nekem kell.

- Te erről még nem szoktál le?- kérdezte és vissza akarta szerezni kalapját, de nem igazán sikerült neki ugyanis nagyon-nagyon ragaszkodtam hozzá.

- Úgy látszik nem…- tettem a fejemre azt és pózoltam neki egyet. - ez már az enyém!- gúnyolódtam vele önelégülten.

- A kis enyves kezű…- jegyezte meg és feladta a tervét, vagyis azt, hogy visszakapja a kalapját.

- Harry kérlek, segíts… - fordultam felé mosolyogva. – mondd meg ennek az embernek, hogy nekem jobban áll a kalapja, vagyis így az engem illet!- kértem meg őt, hogy legyen a bíra közöttünk.

- Nem ellenkezhetek a hölggyel… mert a végén még megbánom. Nem? Talán megbüntetne érte…- nézett össze ekkor Olly-val majd nevetésben törtek ki.

- Mintha annyira bánnád, ha ez véletlenül bekövetkezne. – kacsintott rá Olly. – Ismerlek Styles… - majd ekkor észrevette, hogy elég szép „te meg miről beszélsz” arckifejezéssel néztem rá. – Jobb lesz, ha vigyázol magadra! – és mielőtt minderre amúgy rólam folytatott beszélgetésükre reagálhattam volna egy hölgyike nyitott be.

- Olly!- szólt rögtön. – jéé sziasztok!- köszönt oda nekünk is, én meg csak visszaintegettem neki. – néhány rajongó vár itt kint fotó reményében!- mondta és fejével kifelé bökött.

- Hányan vannak?- kérdezte az érintett emberke.

- Egyelőre még csak hárman-négyen!- felelte a nő. – egyelőre… - hangsúlyozta ki a fontos dolgot.

- Őket engedd be nyugodtan… - mondta és rám kacsintott majd már fel is pattant mellőlem, és mire egyet pillantottam a lányok már bent is termettek.

Hát igen… kicsit lehetnek oda érte. És ha a szemükben csillogó boldogságot lehetett fokozni, akkor a biztosan meg is történt, amikor Harry-t megpillantották csendben üldögélve a telefonjával bíbelődve.

- Sziasztok, lányok!- egy hajigazítással egybekötött fejbiccentéssel és egy hatalmas mosollyal üdvözölte őket.

- Csatlakoznál hozzánk?- kérdezte Olly Harry-t, aki szó nélkül felállt és melléjük sétált.

- Ki nem hagyhatom, hogy ilyen szép lányokkal készítsek közös képet. – vajon nála ez a szöveg kisujjból jön? Az biztos, hogy a lányoknál elérte a kellő hatását, ugyanis mint a vadalma úgy mosolyogtak tőle. Én meg csak a szememet forgatva babráltam az újonnan szerzett kalapomat.

- Te nem jössz?- mutatott felém egy csaj.

- Én? – pörgettem meg kezemben a kalapot, míg visszakérdeztem.

- Aha… - bólogatott, majd Olly azonnal kezét is nyújtotta felém, hogy segítsen felállni.

- Csakhogy teljesen legyen a kép. – mondta egy másik lány mire én kicsit értetlen fejjel (mert miért is kellenék én arra a képre) felálltam és melléjük libbentem.

- Csakhogy legyen benne valami plusz… - jegyezte meg a mögöttem álló Harry és abban a pillanatban, amikor a vaku villant Ő úgy érezte, hogy belém kell csípnie, amire én egy röpke felvisítással reagáltam. A kép ennek köszönhetően biztos szuperül is sikeredett.

- Minden rendben?- kérdezte a fényképet csináló lány.

- A legnagyobb rendben…- bólogattam és vártam, hogy a következő képek is elkészüljenek. Mert egy ugye nem elég, de ez érthető… nem? Mindeközben pedig azon filóztam, hogy mögöttem ez az ember tuti megzakkant így estére.

- Nagy mosolyt!- kérték és én ezen is voltam… addig a pillanatig a mosoly az természetes is volt, amíg észre nem vettem, hogy velem már megint szórakozik valaki. Kettőt találhattok, ki lehet az. Na vajon?

Hogy mit csinált ezúttal? Nagyon egyszerű… úgy gondolta, hogy vicces lesz a hátul cipzáras felsőmet egyre lentebb húzni. Persze csak szépen lassan, nagyon lassan miközben a kis fém végighúzódik, a hátamon engem pedig kiráz a hideg.

- Talán kinyírom. – fordult meg a fejemben mire csodák csodájára abbahagyta, de kezét nem vette el onnan. Éppen a hátam közepénél pihent meg egy pillanatra. Ettől viszont kirázott a hideg és egy picikét össze is rezzentem. Mi ütött belé úgy őszintén?

- Szuper! Kész is lennénk… - csapta össze kezét Olly majd egy filcet ragadva a kezébe elindult az ajtó felé. – a többieket sem hagyhatjuk ki…- kacsintott rájuk majd felénk fordult bocsánatkérő tekintettel.

Én konkrétan, mint egy cövek álltam ott, mögöttem a Göndör pedig tuti önelégülten mosolygott, habár nem láthattam arcát.

- Ez csak természetes… Menj!- ennyit ki tudtam kipréselni magamból, majd ahogy behúzták az ajtót én fordultam egy gyorsat a tengelyem körül így szembe kerülve a kis mókamesterrel. Vagyis Ő magáról tuti ezt hitte.

- Te magadnál vagy?- néztem mélyen a szemeibe melyekből azt tudtam kiolvasni, hogy nem igazán kíván válaszolni inkább csak, mosolyog. – megnémultál? – folytattam.

- Megnémítottál…- hajolt fülem mellé és éreztem, hogy jobb kezét hátam mögé csúsztatja a kis cipzárért nyúlva ismét.

Valami igazán csípőset szerettem volna mondani, de mindezt megakadályozta az a tette, hogy szépen lassan lépkedni kezdett előre így ezzel azt elérve, hogy én hátráljak. Persze ki is léphettem volna előle abban az esetben, ha nem tartott volna „fogságban” a saját felsőmmel. De nem így történt… Néhány lépéssel később majdnem sikerült nekimennem az ajtónak, de ő ezt megakadályozta azzal, hogy kezével visszatartott ugyanis tenyere hátamról derekamra csúszott.

- Szóval ti mennyire jól ismeritek egymást?- kérdezte én meg csak pislogtam felfele rá.

- Harold te meg mit is csinálsz?- kérdeztem és nagyot nyeltem. Fogságban voltam az, Ő fogságában.

- Harold? – kérdezte. – tudod a nevemet? Hmmm… - dörmögött a fülembe.

- Igen tudom. És? – nem értettem meglepődésének okát.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. – jelentette ki és legelőször hajolt olyan közel hozzám, hogy már mellkasunk összeért… gyengéden az ajtónak nyomva várta a válaszomat.

- Legalább ebben kvittek vagyunk. – reagáltam az előbbi kijelentésére. – most őszintén… miért olyan fontos ez számodra?- kérdeztem, mert erre tényleg kíváncsi voltam. Nem tudom mi járhatott a fejében az elmúlt fél órában, de igazán kíváncsian belepillantanék, hacsak egy kicsikét is hátha magyarázatot kapnék arra, amit éppen csinál.

- Mert… fontos…

- Ezzel nem haladtunk előrébb. – állapítottam meg.

- Nekem van időm. – tette hozzá fülig érő szájjal. – az már kérdéses, hogy neked van-e… - suttogta és éreztem, ahogy keze hátamon ismét vándorolni kezd.

- Fejezd be… - kértem és próbáltam fenyegetésnek feltűntetni az egészet. Nem egészen sikeredett.

- Miért?

- Mert… - kezdtem is bele a válaszomba, de hiába is akartam mondani bármit is ezt megakadályozta egy harmadik személy, aki olyan hévvel nyitotta ki az ajtót, hogy szó szerint engem belelökött az Ő karjaiba. Jobb már nem is lehetne.

- Elnézést… bocsánat. – dugta be a fejét az ajtón egy szőkeség. Azt hiszem Ő volt Niall…

- Harry…- kezdett bele, de ekkor azt hiszem eljutott a tudatáig az, amit szemével már pillanatok óta figyelt. - nem akarok zavarni…- mondta és már kezdett is hátrálni.

- Nem-nem zavarsz…- ráztam meg a fejemet és tértem vissza gyorsan a földre, majd hátra lépve egyet a földet nézegetve kezdtem ruhámat igazgatni. – nem történt semmi… semmi. – jelentettem ki határozottan és felemelve fejemet a kedves fiúra mosolyogtam.

- Néhányan elmegyünk kajálni… van kedvetek velünk tartani?- kérdezte olyan természetességgel mintha az előbb nem látott volna semmit. Valójában tényleg nem volt semmit szóval…

- Azt hiszem É…- kezdtem bele, de a Göndör nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat.

- Persze szívesen…- bólintott és kulcsáért nyúlt, majd mindent tudóan rám kacsintott.

- Akkor mehetünk is!- csapta össze tenyerét Niall.

- A hölgyeké az elsőbbség. – mutatta az ajtón kivezető utat Harry és zölden csillogó szemeivel mosolyogva fordult felém.

- Hölgyeké mi? – kérdeztem tőle kínosan felnevetve, majd Niall után kiindulva mentem én is a többiekhez… nyomomban persze vele.

- Őszintén Niall… beléd hogy fért ennyi dolog? – kérdeztem a visszapillantó tükörben figyelve a mögöttünk ülő szőkeség arcát. Egyedül már csak Őt és Louist kellett hazafurikáznia Harrynek, aki ma este magára vállalta a taxisofőr szerepét ugyanis egyedül ő érkezett kocsival. Meg én, aki vele voltam… vagyis na, értitek.

- Egy fekete lyuk a gyomra. Eddigi felméréseink szerint. – magyarázta helyette Louis enyhe tudományos élt belevéve kijelentésébe.

- Minden bizonnyal…- bólogattam mosolyogva.

- Most őszintén… azt akartátok volna, hogy inkább éhezzek?- kérdezte az érintett személy.

- Semmi esetre sem… de így legalább megrendelve egy kisváros éves élelmiszerkészletét jó napot szereztél az étteremnek!- tette hozzá Harry hátrapillantva, amikor is összetalálkozott a tekintetünk. Mint ahogy egész késő esti vacsorán/kora hajnali reggeli ideje alatt most is csak mosolyogva reagáltam tekintetére. Mások előtt úgy gondoltam ez lesz a legegyszerűbb… Nem mintha nem lett volna bennem kényszer esetleg arra, hogy egy kedves legyintéssel letöröljem arcáról azt a mérhetetlen mosolyt, de az önkontrollnak köszönhetően igazán jól viselkedtem.

- Hagyjátok már szegényt. Ha valaki éhes, akkor éhes!- vettem védelmem alá a srácot.

- Na, látjátok, van, aki kedves velem…- mosolygott rám majd a két ülés között előredugott egy csomag smarties-t. – valaki?- kínálta meg belőle minket.

Nem kellett megszólalnunk, sőt össze sem néznünk mindhárman egyszerre nevettünk fel, teljesen szinkronban. Időzítéssel sem lehetett volna jobban összehozni ezt.

- Na, jó azt hiszem minket itt ki is tehettek. – szólalt meg Louis mire Harry leparkolt az első szabad helyre, ők pedig nyitották is hátul maguknak az ajtót és elköszönve ott is hagytak minket. Kettőnket.

- Innen azt hiszem már én is haza tudok sétálni!- jegyeztem meg és nyitottam is volna az ajtót, de az nem engedelmeskedett nekem. - Harry…- fordultam a sofőr felé, mert éreztem, hogy ebben az Ő keze van.

- Igen?- kérdezte ártatlan ábrázattal.

- Kiengednél?- tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

- Talán…- húzta az agyamat. – mondjuk, hazavihetnélek előbb. – ajánlotta fel. Nem mintha tudnék ellenkezni… max ha a közben elindult kocsi lehúzott ablakánál kiugranék. Ekkor tudnék egyedül elszabadulni innen.

- Jó… - egyeztem be majd ismét az ablakon kibámulás csodálatos perceinek szenteltem időmet. – Miért csinálod mindezt?- kérdeztem úgy, hogy konkrétan az ablaknak beszéltem, de úgyis tudtam, hogy figyel… éreztem a tekintetét a hátamon. – meg ne kérdezd mit, mert komoly rosszul leszek…- motyorásztam magam hisz szinte előre láttam, hogy pedig ezt tervezi.

- Csak… mert úgy gondolom, hogy így helyes. – válaszolta egyszerűen minden kertelés nélkül, ettől igazán hihetőnek tűntek a szavai.

- Helyes? Ezt nem értem…- fordultam mégis felé.

- Majd megérted. – tette hozzá halkan. – ne legyél ennyire kíváncsi…- rázta meg a fejét jól szórakozva.

- Ühüm… - próbáltam emészteni a dolgot. – a múltkori estéről meg…- hoztam fel ismét ez a dolgot egyszerűen nem hagyott nyugodni. Ráadásul így egy normális beszélgetés kereteiben akár még kíváncsi is lennék rá… talán.

- Ne beszéljünk... Értettem már korábban is. – mondta az utat figyelve.

- Jól érezted magad? – bukott ki a számon egy kérdés.

- Kifejezetten… habár kezdetben a vendégszeretettel volt egy kis bajom…- jegyezte meg rám kacsintva. Erre még teljesen emlékeztem… nagyon szívélyesen fogadtam. Aha persze…

- És utána?- kérdeztem félve egy kicsit.

- Kíváncsi… valaki nagyon kíváncsi.

- Jah, aha… a kiesett-az- egész-este dolgot így is felfoghatjuk. – bólogattam elismerően.

- Jót játszottunk… - majd ekkor elém nyúlva kinyitotta a kesztyűtartóját egy halom papirkát szórt az ölembe.

Majdnem megszólaltam, hogy ezek meg mik, de miután egyet kezébe vett és hangosan felolvasott rögtön felvilágosodtam.

- ,,Érzékien fújd a füstöt a másik szájába úgy, hogy orrotok érjen össze”. – ez állt a papíron.

- ,, Nyomd a tejszínhabot a párod hasára és nyald le onnan. - ezt már nekem sikerült felolvasnom… - ezt mi ketten?- kérdeztem összeszorított szemekkel habár tudtam rá a választ.

- Ühüm…- mondta ki és láttam, ahogy jót derül rajtam.

- A többit jobb, ha nem is látom…- dobtam vissza oda őket ahonnan az előbb kiszedte azokat. - de hogyhogy ezeket megtartottad?- néztem rá furán.

- Ragaszkodtál hozzá… a lelkemre kötötted, hogy megőrzöm őket. - mondta.

- Jézusom…- hajoltam már a térdemre.

- Mondjuk az este fénypontja mindenképpen az volt, amikor úgy gondoltad, hogy márpedig te bemutatod a repülési tehetségedet…

- Hogy mi???- kérdeztem félve..

- Felettébb szórakoztató volt. A tündéreket emiatt hívtad, hogy elromlott a szárnyad…- mindezt próbálta komolyan előadni nekem, de láttam szeme sarkában összefutó ráncokat, amik arról árulkodtak, hogy nem sokáig tudja magában tartani a nevetést.

- Nyugodtan nevess… nem zavar. - legyintettem, de ő nem nevetett inkább csak kezét kinyújtva megsimogatta a hátamat.

- Megsúgom… én egyszer egy macskával beszélgettem jót. - osztotta meg velem ezt.

- Hát ez csodálatos…- nevettem el magam és éreztem, hogy a kocsi megállt alattunk. – azt hiszem, hogy ezeket tudom, most már nyugodtan alszok. – emeltem fel a fejemet és nyúltam is a kilincs felé, ami ezúttal engedelmeskedett nekem. Ki is pattantam, de mielőtt bezártam volna az ajtót visszafordultam.

- Olly-val mindig is barátok voltunk… csak barátok. – kacsintottam rá majd integetve elköszöntem tőle és a külső lépcsőnkön kettesével véve a fokokat lépkedtem felfele.

Mire a lakásba is felértem, sőt sikerült be is zárkóznom rendesen egy sms-t is kaptam.

„ Végig tudtam... Szép álmokat! Nekem már az lesz… H.”