52. rész

Sziasztok! Kicsit késve de mégis itt a következő rész... 1:10000 volt az esélye hogy ma elkészül ez a rész... végül is csak összejött. Azt hogy milyen lett döntsétek el Ti. Jó Olvasást! Puszi Dorka

- Hol vagyunk? – kérdeztem mikor éreztem, hogy a motor leáll alattunk, a kocsi is mozdulatlan csakúgy, mint mi.

- Itt találkozunk Alexával… - mondta és miközben ezeket az információkat osztotta meg velem én szépen lassan felültem öléből.

- Miért? – kérdeztem tőle, és míg ő az ülés egyik végében ül én elkerültem annak túlsó oldalára. Felemelve fejemet, egyenesen mélyen csillogó szemeibe néztem és kerestem benne a válaszokat. – miért? – ismételtem a kérdést, de a válaszát szavak nélkül is megkaptam. – nem mersz egyedül hagyni… - nem tudom ekkor mifajta érzések remegtették meg testemet, de hirtelen kínos halk nevetésben jött ki belőlem minden. – végülis logikus… - rántottam vállat és a mosoly továbbra sem tűnt el ajkaimról, sőt… úgy éreztem magam mintha egy teljesen másik ember lennék, olyan fura volt ez az egész. Én voltam, de mégsem. Az agyam mintha képzett volna egy másik Ént, mely a korábbitól igencsak különbözik… egy testben két lélek. Két lelkem lenne? Nem lehetetlen. Még jó hogy eggyel sem bírok igazán… erre minden duplázódik. Csodálatos. – egy hasonló helyzetben valószínűleg én is ezt tenném… - bólintottam egyértelműen és úgy látszott, hogy a saját magammal folytatott beszélgetés igen jól megy, egészen egyetértek magammal.

- Ez nem egészen így van… - éreztem meg érintését bőrömön, majd ahogy karjaival utánam nyúlt ölébe húzott teljes egészében.

- Aham… jah. – bólogattam mellkasába és nem tudom miért, de hosszú idők után most először történt egy dolog. Egyetlen egy csepp könny gördült végig arcomon, de annak akkora súlya volt mintha az életemet vitte volna magával… hatalmas foltot sikerült így hagynia felsőjén.

- Nyugi… minden rendben lesz. – simította hátamat.

- Hol? – kacagtam fel magamtól, teljesen indokolatlanul és talán mondani akart valamit, de ekkor kopogtattak az ablakon. – megérkezett a bébiszitterem. – hajoltam el tőle és lehajtva egy tükröt a tetőről megmasszíroztam kicsikét, szememet csakhogy mégse nézzek ki annyira hullának… pedig elég erősen hajtottam erre a pozícióra.

- Ne legyél ilyen… - rázta a fejét és arcán a mosoly olyan aranyos volt, védeni akart... Talán saját magamtól. Itt volt és nem menekült el, pedig úgy százszor megtehette volna… egy hős. Az én hősöm.

- Értem én… nem kell aggódnod. – legyintettem egyet és átnyúlva előtte a kilincsre tettem kezemet, de csuklómat elkapva ajkaihoz emelte azt és ajkaival egy puha csókot lehelt rá.

- Ígérj meg nekem valamit… - ezúttal már arcomat vonzotta ajkai közelségébe. Ujjait arcomon, majd hajamon simította végig. – vigyázol magadra, okés? – ajkaink már-már összeértek, szinte számra lehelte szavait. Szemei oly közel voltak, hogy tekintetünk a végtelenségig összekapcsolódott.  Lehetetlenség lett volna elválni tőle. Miért van ez a fura érzés bennem? Érzek belül valamit, de olyan fura és megmagyarázhatatlan. Látom őt, de mégsem. Érzem őt, de mégsem. – hallod? – erősítette meg kérését.

- Persze… - bólintottam. – úgy lesz…

- Akarom tudni, hogy mi történt itt a hátsó üléseken, vagy sem? – mikor nyílt az ajtó Alexa ezzel a kérdéssel fogadott minket. Próbálta a szituációt természetes énjével feloldani, könnyíteni a helyzeten és azt hiszem engedtem neki… egy bizonyos ideig még belemegyek, a játékba azt hiszem.

- Ha ezek itt beszélni tudnának… hujajj… - mutattam ujjammal vállamon keresztül hátra, majd szemeimet forgatva nevettem fel mikor Harry segítségével sikerült kiszállnom. Megszédültem egy pillanatra, de azt hiszem csak éppen annyira, hogy egyedül én vehettem észre. Szilárd talajon állva, saját lábaimon állva valahogy ez az egész nem tűnt olyan biztonságosnak… na, majd meglátjuk mi lesz itt.

- Olyan izgalmas utunk volt... ha te azt tudnád… - folytattam a kis előadásomat. – éjfélig amúgy egy tökhintóval jöttünk csak hát, amikor megkondult az óra és új nap kezdődött a kis zöldségkocsi bumm, átváltozott… eltűnt. – kezeimmel mutogattam közben csak a hatás kedvéért.

- Maisy nem kell ezt csinálnod… - Alexa karomat simította volna, meg csakhogy mutassa együttérzését. De minek?

- Mégis mit? – kérdeztem homlokomat ráncolva tőle. – mégis mit ne csináljak? – fontam össze karomat mellkasomon. Arca konkrétan értelmezhetetlen volt, vagy csak én akartam azt, hogy értelmezhetetlen legyen számomra. Nem tudom, de semmi használhatót nem véltem róla leolvasni. -  okés… ebben megegyeztünk. – bólintottam és fordultam a Göndör felé. – mintha fáradtnak tűnnél…- felfele nézve arcára pillantottam meg nehézkés szemeit az utcai lámpák fényében, amik ekkor az igen hajnali órákban az egyetlen fényforrások voltak errefelé.

- Lefárasztottak a főétkezések… - kaján mosolyra húzta szét ajkait, kis gödröcskéi is megjelentek miközben derekamért nyúlva egy búcsúcsókkal ajándékozott meg.

- Meghiszem azt… - válaszoltam majd lassacskán úgy éreztem, hogy kettőnk útja éppen véget ér… mármint éppenséggel a mai hajnalra értetődően.

- Vigyázz magadra… - kérte, ahogy ujjaink kibomlottak egymás tartásából. – vigyázz rá… - szinte éreztem, ahogy ezt mondja szemeivel Alexának, aki mindezidáig csendben állt mellettünk.

Ellépve a kocsitól, fent a járda széléről néztem azt, ahogy beszáll a kocsiba és figyeltem mindvégig, míg el nem hajt a kocsijuk és ki nem tér a látókörünkből.

- Ezt nem gondoltátok komolyan… - mondtam neki miközben mindketten a távolba meredtünk, arra amerre nemrég eltűnt az utca végén a kocsija. – házi felügyelet vagy mi? – fordultam feléje és arcán ekkor már tisztán olvasható volt az, hogy erre számított. – kapok bilincset is, mert még épp szabad a kezem. – ráztam meg előtte csuklómat és vádlón tekintettem végig rajta.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha most egy kicsit lepihennél… kimerültél az út alatt. – mondta úgy mintha valami ápolónő lenne és nem is a barátnőm vagy mi.

- Mást sem csináltam csak pihentem… pihentem, gondolkoztam. Fáradt vagyok-e? Igen. Aludni fogok-e? Esélytelen… miért? Azért mert az agyam abban a pillanatban, hogy eléri, az álomvilágot felfedi üres énjét… bumm… üres a fejem, ez itt, ni. – kopogtattam meg halántékomat, kezdtem kissé talán hisztérikussá válni.

- Reggel majd folytatjuk ez az egészet… Maisy… szükséged van egy kis időre. – közeledett felém, és ahogy már majdnem elérte karomat én ugyanazon kezeimet számhoz kaptam… aha, rosszul lét neszed neked. Ne csak szédültem hányingerem is van? De mi az jó isten jöhet ki belőlem mikor bevinni alig vittem be valamit?

- Öhmmm… nn…ee…mm… - ráztam a fejemet és a hajnal egyetlen egy jó pontjának tudtam be azt, hogy éppen csak egy lépést kellett tennem egy kukáig, ami fölé hajolva elmondhatom,  hogy az ebédem elhagyta testemet.

Barátnőm se szó, se beszéd jött oda hozzám majd hajamat megfogva segített abban, hogy megkönnyebbüljek. Úgy éreztem kiszakad a belsőm és végem lesz.

- Azt hiszem, visszahívom a Fürtöst… - abban a két másodpercben mondta mindezt, míg levegőért kapva sikerült kissé kiegyenesednem.

- Nem. – magam is igen meglepődtem határozottságomon. Kezéért nyúltam és ezzel megakadályoztam, hogy zsebébe nyúljon telefonjáért. – ne hívd vissza… - ráztam fejemet, itt ebben a pillanatban nem volt a legjobb döntés.

- Oookés… - most benyúlok a táskámba vízért, remélem, azt nem próbálod meg kiverni a kezemből. – jegyezte meg és mintha kezeit maga elé tartaná, hogy ugyan semmi veszélyes nincsen bennük benyúlt táskájába és elővett belőle egy palack vizet. – gyere, segítek. – és a kuka felé hajolva sikerült megmosnom kissé számat, majd kezemet.

- Rendben vagy? – kérdezte vizslatva arcomat hogy éppen lila leszek-e vagy zöld, vagy sárga, vagy éppen melyik beteges szín. Én hullaként éreztem magam… hulla fehér lehettem minden bizonnyal.

- A kérdés, amit soha többé nem akarok hallani… - ráztam meg a fejemet és még fel is kellett ezen nevetnem. Komolyan mondom oly annyira nem tűnt valóságosnak az egész, hogy abban kezdtem gyanakodni, hogy valójában álmodok… ésszerűbb lett volna ez biztos. – mennyi az idő? – teljesen random lehetett számára a kérdés számomra közel sem… lassacskán állt össze fejemben a terv, vagyis csak egy picike terv melyet éppen most akartam megvalósítani.

- Elég késő ahhoz, hogy talán jobb, ha fedél után néznék. – válaszolta Alexa.

- Szóval mennyi az idő? – töröltem meg a számat és válaszát, mintha meg sem hallottam volna.

- Hajnali kettő…- nézett az órájára majd rám. – mit szeretnél ilyenkor? – húzta össze szemöldökét. Nem hiszem, hogy értett engem… ezzel beállhat akkor a sorba, melynek elején jómagam állok.

- A telefonodat például… - nyújtottam felé a kezemet. Arca továbbá is értetlen volt, valószínűleg csak, a miatt, mert szerette volna megérteni gondolataimat… továbbra sem sikerült neki. - … az enyémet „teljesen véletlenül” elkobozta Harry. – idézőjelek rajzolása a levegőben után nyújtottam ismét felé kezemet. – mintha nem vettem volna észre… - forgattam szemeimet és vártam, hogy kiveszi zsebéből készülékét és átadja nekem. Hát nem így történt.

- Mit akarsz vele? – kérdezte.

- Labdázni… - vágtam rá és mély levegőket véve próbáltam egyben tartani magam. Attól függetlenül, hogy kissé jobban lettem a víztől a környék továbbra is előszeretettel hullámzott előttem aprókat. – szerinted? – néztem rá komolyabban.

- Kit akarsz felhívni? – érdeklődött.

- Az Atya, Úr, Istent… - az állandó kérdésektől már a falra mászok. Okés hogy én kérdezek… de ők minek? Ne legyenek ennyire buták… meg amúgy is Alexa elég rafinált ahhoz, hogy rájöjjön mit is akarok én… 3…2..1..

- Adamet… - én tudtam, hogy rá fog jönni.

- Csak egy hajnali csevej… az még senkinek sem ártott. – mondtam kedvesen bájos mosollyal az arcomon.

- Nem kellene… - rázta a fejét rosszallóan.

- Na, jó… most álljunk meg egy pillanatra. – tettem magam elé a kezemet, ezzel biztos egyensúlyt biztosítva magamnak. – mi az, hogy nem kellene? Nem jó ötlet… pihenned kellene… minden rendben? Ezeket a mondatokat meg sem akarom hallani… nem.. Érted? Nem érdekelnek. Fel akarom hívni Őt. Beszélni akarok Vele. Nem tudom miért, de így van… nem adod ide a telefonodat. Okés? Majd az első helyre, ami nyitva lesz, előttem bemegyek és telefonálok… nekem okés. Amúgy meg hol a francban vagyunk? – néztem szét és habár csak képfoszlányok voltak a környékről elmémben olyan volt mintha járta volna már itt korábban. Mintha ismerős lenne a hely, de mégsem ismerem fel. – okés… nem kell válaszolni. – fordítottam neki hátat majd indultam el előrefelé, de lábaim ezúttal kezdtek csak igazán elnehezedni. Úgy éreztem magam, mint aki részeg, mikor egy kortyot sem ittam. Lábaim nem állták volna ki a részegségtestet, az hogy egyenes vonalban mentem-e nem is volt kérdés…

- Ne olyan sietősen!- kapott utánam barátnőm, látta, hogy nem a stabilitásomról híres éppen a testem. – itt van… tessék… de ne rohanj sehova. – kezemet nyakába tette, majd a másik szabad kezembe adta telefonját.

Fejből tudtam a számát és habár látásom is inkább kezdett a homályosságba kacsingatni mégis automatikusan tudtam beütni azt a pár számot.

- Éppen most nem vagyok elérhető, de a sípszó után hagyj üzenetet és azonnal visszahívlak. – hallottam meg magnóra felvett hangját mire a vér is megfagyott ereimben.

Egyszerűen feldolgozhatatlan tényszámomra az, hogy itthon van. Londonban tartózkodik… mondta Alexa. De hangja itt tudatta velem azt, hogy ez tényleg így van. Valóságos a dolog… közeli a dolog. Érzem. Kezemből igen könnyen kiesett volna a telefon is, valószínűleg ha Alexa el nem veszi a kezemből azt mielőtt darabokra töretem a járda kemény élével.

- Meg sem lepődnék, ha te rendezted volna így… - mondtam neki mikor már a készülék javában nem volt a kezemben. – egyedül is menni fog. – egymás után pakolva szépen a lábaimat, vagyis erre koncentrálva sikerült ténylegesen egyedül haladnom előre.

- Nem vette fel. – állapította meg okosan.

- Hangposta. – értettem egyet.

- Majd reggel beszélsz vele… - mondta mögöttem haladva. Hogy hova is tartunk továbbra sem tudtam, főleg hogy a hely az óta sem lett ismerősebb… csak a halvány ismerős foltok voltak meg bennem az óta is.

- Melyik reggel? Hmmm? Amikor úgy ébredek, hogy hupsz… senkire sem emlékszek? – torpantam meg előtte és fordultam hátra. – vagy éppen semmire, amire velem történt? Iszonyatosan poén az, hogy ez a kis szerkezet… - a fejem kopogtatása már-már hobbi lett nálam. -… ilyen hülye játékot űzik velem. Harry a szerelmem lenne? Mi van, ha még annyira sem emlékszek rá, mint amennyire most? Mi van, ha eltűnik az emlékeimből? Azt mondtad szeretem Őt… és hogy Ő is szeret Engem… de honnan tudjam azt, hogy ez valóságos és nem egy kicseszett álom? – hullámvasút az életem… hullámvasút a kedvem.

- Megértem, hogy ez most félelmetes a számodra… - kezdte.

- Micsoda? – kérdeztem vissza hisztérikus hangnemben. – megérted? – ez így több mint abszurd volt.

- Tudod mit… igazad van… kicseszettül nem értem meg, de tudod mit.. Mi mind azon vagyunk, hogy segítsünk neked… csak egyszer ebben az életben hagynád, hogy a segítség elérjen hozzád… egyszer. – mutatta mutatóujját felém a dolog mélyítése érdekében.

- Befejezted? – néztem rá.

- Mi? – még ő lepődött meg… hoppáré.

- Azt kérdeztem befejezted-e? – néztem rá és láttam, hogy éppen felénk közeledik egy taxi, vagyis az úton éppen mindjárt előttünk halad egy üres taxi. Tudtam mit kell tennem.

- Továbbra is fent tartom azt, hogy neked le kellene pihenned... És majd ha tiszta fejjel, frissen ébredsz, lehet, hogy beszélni is tudunk majd veled. – mondta és én meg már az úttest felé lépkedtem és integetni kezdtem a taxisofőrnek. – mit akarsz most? – követte végig tettemet.

- Szándékomban áll beszállni ebbe a taxiba… a dolog további része meg annyira nem a te dolgod. – nyitottam ki az ajtót és mire reagált volna bármit is magamra húztam.

- Először körözzön egy keveset… - kértem a taxist és tekintetemet próbáltam még véletlenül sem az autó mellett szobrozó barátnőmre vinni.

- Őt nem visszük? – kérdezte a sofőr.

- Ő szeret sétálni… - hagytam rá. – indulhatunk? – kérdeztem tőle majd ekkor be is taposott a gázba. Miközben még egyet szépen hátraintegettem neki a visszapillantótükörben láttam, hogy telefonál… kezd elegem lenni abból, hogy poloskák vannak mindenhol, egy lépést sem tehetek anélkül, hogy 3-4 ember ne tudná azonnal. – A London Theatre-höz legyen szíves… - mikor lehajtottunk arról az utcáról melyen Alexa is tartózkodott egyedül akkor fedtem fel, hogy hova is tartok…

A tánc… az egyetlen egy biztos pont az életben. Az az, amit semmi sem lenne képes kitörölni elmémből… soha, semmi. Éreztem, hogy hova kell mennem… már akkor abban a pillanatban, amikor a városba értünk, de mindezt egyedül kellett elérnem, nem akartam senkit magammal húzni. Csak Én és Ő. A valódi társam, egy részem, amely ténylegesen az enyém.

Még jó hogy a táncosok elvetemült szokása az, hogy este is bejárnak próbálni… akár hajnalig, ha úgy tartja kedvük… kinek mikor jön edzéshez vágya. Szóval az a lényeg hogy a megfelelő helyeken így, könnyen be tudtam jutni a színház próbatermébe úgy, hogy senkinek sem sikerült meglátnia… egyedül az éjjeli őrrel találkozhattam volna össze, de még őt is sikerült kikerülnöm.

- Okés… egy fél óra múlva ott találkozunk. – hallottam egy hangot és ennek hallatára azonnal az első adandó helyre befordultam, hogy a falhoz lapulva tudjak elbújni. Továbbra sem akartam, hogy bárki is észrevegyen. – most lépek ki a próbateremből… - folytatta a hang.

Legalább az Isten itt nekem kedvez és hagy szabad teret számomra… a gyakorlatban ez a tér konkrétan egy terem lesz.

-  Okés… - húztam be magam után halkan a terem ajtaját majd miután megbizonyosodtam, hogy senki nem nyit be utánam lassan lépkedve előre indultam meg a tükör felé.

Fura volt látni magamat… bármennyire is próbálok emlékezni, bármennyire is próbálom előhívni a legcsekélyebb emléket is a sötétségből… nem megy. Mikor voltam itt utoljára? Én tisztán emlékszek arra, amikor a terem közepén vágódtam egyet ezzel szépen elintézve, hogy ne táncolhassak egy ideig… és most hupsz… a kötés sehol sincs a lábamról. Levéve a cipőmet érzem, hogy bokám teljes egészében egészséges és úgy körözhetek vele, mint „új korában”. Hova tűnt a fájdalom belőle? Hova tűnt az, hogy alig tudok járni? Mi lett vele? És velem?

- Mi lett veled? – néztem szembe tükörképemmel.

Legszívesebben ököllel mentem volna a tükörképemnek és ütöttem volna, míg nem válaszol nekem… és tudjátok mit? Meg is tettem csakhogy az ütéshez már nem volt erőm… az üveghez érve egyszerűen lefolytam a fal mentén és csak a korlátba tudtam kapaszkodni.

Ösztönösen mozdult meg testem ekkor, mintha a szavak hab ár nem tudnak, számra jönni a mozdulatok mégis könnyíteni szeretnének rajtam... A kabátom szinte leolvadt rólam és óvatosan repülve került a sarokba. Forogtam, ahogy csak tudtam… nyújtottam, majd behúztam a lábamat, úgy amit még Ryan is megdicsért volna talán. A legjobbat akartam kihozni magamból… megmutatni, hogy van még bennem valami olyasmi, ami nem veszett el. Ami az enyém.

Éreztem, hogy lassacskán eszem is felfogja mit is csinálok, és a rosszullétem mely mind idáig bennem lakdosva elkísért azt most elnyomja az öröm. A tánc öröme. A szabadság érzése… minden egyes mozdulat után csak egyre szabadabbnak éreztem magamat. Mintha egy hatalmas főnix madár szárnyára ültem volna, fel mely elrepít a gondtalanság felé… szállni akarok vele… el messze…

És talán a messze az igazán hamar bekövetkezett… éreztem hogy könnyed vagyok, azt hogy mozdulataimmal falakat tudnék áttörni… viszont azt is éreztem ahogy mint villámcsapásként ragadja el egy ismeretlen dolog tőlem el ezt az erőt…mielőtt a csúcsra értem volna már éppen hanyatlottam… le a mélybe. Ezúttal egyenes úttal a földre. Utolsó emlékem az volt hogy fejem hatalmasat koppant a földön… a vér vasas illata meg az orromhoz kúszva kábított el… hello sötétség, hello álomvilág(?).

- Minden rendben lesz… - úgy éreztem mintha repülnék, úgy éreztem mintha az a rég nem hallott hangját ezúttal már testközelből hallanám. Fura volt… bármennyire is akartam szememet nem tudtam kinyitni, mintha lakat zárta volna le őket.

- Rohantam ahogy tudtam… - egy női hang is feltűnt és elért a fülemhez. Ismertem, epersze hogy ismertem.

- A mentők nemsokára itt lesznek. – hallottam a férfi hangot ismét és éreztem ahogy arcomat simítja meg.

- Nem tért magához? – hallottam ezúttal egy ismeretlen hangot.

- Nem… - válaszoltak egyszerre.

Kezdtem megijedni… miről van szó? Szólnék nekik de nem tudok. Hahóóó én éppen tudatomnál vagyok, minden rendben de valahogy testemben ragadtam… mi az hogy mentők? Minek ide a mentők? Hol vagyunk egyáltalán? Valaki… hahóóóó…