53. rész

 Hello Bello Emberek! Íme, itt a következő rész… ha a terveim úgy sikerülnek, ahogy ekkor ezen kívül még 2 rész jön ehhez a bloghoz majd vége is lesz. Viszont ha akarjátok, akkor szívesen kezdek újba.. szóval, ha van rá kereslet, akkor az írást nem hagyom abba :DD  na de most nem ezen van még a hangsúly, hanem a részen, amit el is hoztam nektek… Jó Olvasást! Kíváncsi vagyok a véleményekre! J Puuszi Dorka

- Három… kettő… egy… - számoltak vissza a srácok, majd szabályszerűen egyszerre húztuk meg a szakés poharat… a farkasszemezés továbbra is folytatódott. Úgy érzem beleláttam a fejébe, de az is meglehet, hogy ez csak az előző csodálatosan érdekes folyadék elfogyasztásának köszönhető… teljesen mindegy.

- Végeztem… - dőltem hátra a kanapéban és ő is így tett, velem szemben.

- Ejnye… bejnye… - tette Louis kezét a térdemre miközben vészjóslóan rázta a fejét. – mi volt ez? Kérdem én mi volt ez? – úgy mondta ezeket a szavakat mintha valami főben járó bűnt követtem volna el… még lassan félni is kezdtem tőle. – két feles és kipurcantál?  - nézett rám komolyan majd erre a kijelentésére én is felé figyeltem.. Eddig valahogy a zöldellő gyémántokkal társalogtam ott szemben a kis asztalka túlsó oldalán.

- Tizenkettő… max. – helyesbítettem és széles vigyorra húztam számat.

- Rögtön százkettő… nem? – jajj de nagy hős itt valaki, mintha ő maga többet ivott volna nálam vagy éppen a szemben ülő Göndörnél. Eléggé gyanús hogy öntögetik belénk ezt a nedűt… mondjuk, ahogy figyeltem az ő szeme e nélkül is eléggé összeáll… Ő Louis.

- Akkor igyunk mindannyian… - csapta össze kezét Harry és rám mosolyogva hajolt előre, hogy a kis poharakat újratöltse.

- Nem fogok tudni felállni… - nevettem el magam, és ahogy kissé megráztam a fejemet észrevettem, hogy a hang habár kellőképpen terjed nálam, a kép mintha késne… elhúztam a fejemet jobbra és nyitott szemem előtt a képek kissé elfolytak… érdekes.

- Azt nem is neked kell. – jegyezte meg pimaszul és kezembe helyezte a kis poharacskát.

Ha nem tartotta volna még ott kezét bizony isten ott ejtettem volna el a poharat és törtem volna össze millió darabokra… ezek a kijelentések megölnek. A többiek is jól hallják őket… még jobban megölnek.

- Újabb bekezdés az Ezt-Nem-Akartam-Tudni-Harryről listámon… - rázta a fejét majdnem röhögve Louis és közben hátamat paskolta mutatva ő egyet érez velem… vagy csak jót szórakozik rajtam. Nem mindegy… de mindegy.

- Megöllek. – tátogtam feléje és elvettem tőle a poharat. – abban az esetben, ha el tudok majd indulni… - gondoltam bele és habár ültem már így is éreztem, hogyha egyszer két lábra állok nem biztos, hogy az a járás oly könnyen fog menni, mint ahogy én azt szeretném.

- Majd a hátamra csaplak… - rántotta meg vállát és középre emelte poharat csakúgy, mint ahogy mi emeltük. – ezért a csodás felállásért… - mondta el köszöntőjét majd vigyorogva felém bólintott és meghúzta poharát.

Ezért még számolok vele… biztos vagyok benne... Egészen biztos.

Egészen valóságosnak tűnt ez az egész, mégis olyan furcsának. Ott voltam testemben, én mondtam a szavakat éreztem a történéseket, de valahogy mégis volt benne valami álomszerű… pedig tudtam, hogy nem álmodok ezt éreztem. Éreztem, sőt egyenesen tudtam, hogy ez megtörtént… hogy mikor? Fogalmam sincs, de olyannyira magaménak éreztem a helyzetet és hiába külső/belső szemlélő voltam, hogy senki sem tudott volna meggyőzni az ellenkezőjéről… mármint arról, hogy ez nem történt meg.

A felismerés mely akkor ért, amikor arcát közelebbről megpillanthattam valószerűtlennek tűnt… sőt még annál is valószerűtlenebb volt, mint amilyen valójában volt.

Halott édesanyám arcát pillantottam meg édesapám mellett menyasszonyi ruhában és hiába éreztem, hogy lábaim kicsúsznak alólam és testem felmondja a szolgálatot a szemembe égett a kép…

- Anya… - nem tudom, hogy csak gondoltam-e vagy sem, de ajkaim mozogtak, ahogy szemhéjam lecsukódott. Valóságos volt ez biztos… nem hókuszpók, nem abrakadabra láttam a két szememmel. Nem szedek gyógyszert, nem ittam, sőt még szívni sem szívtam és láttam őt… biztos vagyok benne.

Arcának lágy vonásait gyönyörű, visszafogott sminkje és fátyla csak még csodálatosabbá tette… rám mosolygott és én is rá és ekkor történt a bumm…  Tényleg ezt történt, tényleg Őt láttam… nem hazudok.

- Gondoskodok róla… - mély hangját hallottam és erős kezeit, ahogy lábaim alá nyúl és ölébe vesz. – minden rendben lesz… - nem tudom, hogy nekem mondta-e vagy másnak, de ez mindegy volt… kezdtem alig hallani a robbanásszerű fejfájástól.

Belülről jött és egész fejemet kezdte elárasztani a lüktető fájdalom mely mintha fel akarna emészteni… megbénított teljesen… hiába éreztem magam biztonságban, karjaiban, azt hiszem megijedtem.

Ez a semmilyen állapot már megint… mintha egy epizódot újraélhettem volna az életemből, ami talán nem is az enyém. Ugyanaz az érzés, mint az előbb, hogy az enyém, de mégsem. Hogy ez meg történt, de mégsem. Kóvályogtam a semmiben… tapogatóztam a sötétségben, hogy a fal mentén csak találok valami ajtót, ami innen kivezet és ahol majd a kérdéseimre választ kaphatok.

A koromsötét nem rejtett falakat sem, mégis akadályokba ütköztem. Talán saját akadályaim voltak melyeket saját magamnak építettem és melyeken nem tudok továbblépni… talán soha többet… Míg innen ebből a labirintusból, melyben nem csak utamat, de eszemet is kezdem elveszíteni nem, jutok, ki addig semmiben sem vagyok biztos.

- Segítség!- ordítottam el magam és a földre csúszva engedtem át magamat ennek az egésznek. Ha nem hát nem… emésszen fel hát ez az egész. Nekem azt hiszem mindegy.

És akkor jött valami furcsa… valami megmagyarázhatatlan… egy fény mely kezét nyújtva felém segített fel a földről. Ellenkezés nélkül engedelmeskedtem neki, mert megbabonázott a tudat, hogy újra… hogy újra édesanyám kezét foghatom.

Csönd és sötétség, ismételten... De most valahogy más volt. Ahogy tüdőmbe szívtam a levegőt megcsapott a fertőtlenítő émelyítő szaga… szemeimet nyitni akartam, de valami csípte és fájt. Számat szólásra akartam nyitni, de szavaim már torkomon elakadtak… száraz volt és kapart.

Éreztem, hogy valaki lágy érintése cirógatja kézfejemet melytől mégis valahogy az előbbi érzések eltompultak hisz oly kellemes volt… melegség áradt szét testemben, a boldogság melytől máris jobb volt az egész bárhol is voltam.

Hunyorítva nyitogattam a szememet és a pontosan felém irányuló erős fények valószínűleg nem sokat segítettek abban, hogy elérjem célomat... de nem érdekelt. Képet akartam társítani ahhoz a lényhez, aki ily kedves hozzám és ily könnyen okoz apró örömöt számomra.

Figyelme nem felém irányult… valakivel beszélt, aki az ágyam másik oldalán ült. Csak oldalról láttam gyönyörű szőke haját, ahogy vállát veri, és ahogy egy tincset a füle mögé seper, hogy engedje láttatni gyönyörűséges fülbevalóját. A gyémántok még ily szépen nem ragyogtak, mint akkor.

- Anyu? – első kérdésem volt ez és azt hiszem hiába éreztem oly halknak, hogy szinte már hallhatatlan volt az ő fülét mégis megütötte…

Szinte lassított felvételben láttam, ahogy fejét felém fordítja (meglehet, hogy ez a lassítás csak az éppen belém csöpögő infúzióban lévő gyógyszer hatása) és így arcát is megfigyelhetem… Ő volt az. Tényleg.

- Anyu? - kérdeztem és éreztem, ahogy a tüdőm egy számára vicces játékba kezd. Úgy emelkedett, majd esett össze hogy félelmetes. Félelmetes és pánikszerű dolog volt ez biztos… éreztem az ereimben, ahogy e két érzés elkezd terjengeni. Remegtem, és éreztem, ahogy egy felsőbb erő veszi át testem felett az uralmat.

- Cec… most jobb lenne ha… – barátnőm hangját hallottam meg és szinte erőszakosan szorítottam takaróm szélét… néztem, de nem láttam. Hallottam, de nem fogtam fel semmit… nem hiszek saját szemeimnek…

- Egy pillanat és jobban érzi magát… ígérem. – egy harmadik hangcsilingelő feltűnése mentette meg a helyzet… ugyanis a nyugodtság tényleg elkezdett terjengeni ereimben, ahogy ő megjelent… szépen lassan telepedett rám majd rántott magával egy másik világba…

- Vi… zet… kér.. lek. – ha nem kapok valamit, ami szomjúságomat oltaná, azt hiszem, megfulladnék az érzéstől mely a torkomat kapargatja.

Szavaim mellé, szemeimet is sikerült kinyitnom… egy kórházi szobaijesztő kopárságában találtam magam ahol az egyetlen egy életet jelentő dolog az a falon kattogó óra jelentette… na meg a redőny alsó részein beszűrődő napfény, ami éppen, hogy hozott valami világosságot ebbe az egészbe.

- Víz... – minden erőmet összeszedtem, hogy ezúttal talán hangosabban kimondhassam ezt a szót és valaki meghallhassa.

- Nézd csak… itt is van. – Alexa hangját hallottam, de szemem még kissé homályos volt így nem teljesen láthattam őt. – óvatosan… - számhoz emelte az üvegpoharat és engedte, hogy igyak belőle.

Kezeimmel nyúltam volna én a pohárért, de azok egyszerűen nem engedelmeskedtek nekem. Nem is próbálkoztam addig legalábbis biztosan nem, míg meg nem kapom, amit akarok. Vizet.

- Még… könyörgöm. – azt hiszem egy óceánt ki tudtam volna most inni oly szomjasnak éreztem magam… leszámítva azt a tényt, hogy a sós víz kicsit sem oltotta volna szomjamat, de ez most lényegtelen.

- Telhetetlen… - nevetett fel halkan és ettől függetlenül kaptam a következő pohárt, amit ahogy kiürítettem éreztem, hogy a helyzet javult… elég sokat.

Fel akartam kissé ülni, de kezeimet hiába tudtam már megmozdítani erő, legalábbis annyi, mint kellett volna nem volt bennük így max csak ficánkolásnak hatott bármilyen mozdulatom is.

- Nyugi… - fogta le csuklómat és felém hajolva mintha ágyam mögé nyúlt volna.

- Összenyomás helyett segítenél? – kértem őt mire szinte arcomba nevetett.

- Azon vagyok Te… - és ekkor ágyam háttámlája tényleg emelkedett éppen annyit, hogy benne az ülés kellemes legyen.

- Kösz. – mondtam neki és engedtem, hogy ágyam elejére helyet foglaljon… nem mintha tehettem volna ellene bármit is, de na.

- Hogy kerültem ide? – óvatosan forgattam fejemet és próbáltam minél jobban felmérni a terepet.

-  Egy kórházban vagy… - mondta.

- Na, ne mondd… - nevettem fel kínosan. – otthon csak nem szurkálnának belém infúziókat. – néztem rá és a mellettem csöpögő gyógyszerre pillantottam.

Ébredésemmel párhuzamosan egy gyenge fejfájás is feltűnt a tudatomban, de nem volt oly szörnyű hogy véget vessen létemnek, valószínűleg az éppen karomba folyó folyadéknak köszönhetem mindezt.

- Mire emlékszel? – kérdezte.

- A próbateremben voltam… táncoltam… és bumm, semmi. – mondtam és fura volt ezt így előadni, de ha így történt mit is tehetnék.

- Jó… - bólogatott és mintha magával társalgott volna, mintha magát akarta volna meggyőzni valamiről. – elestél és beverted a fejed… - mondta és rám nézett.

- Olyannyira hogy az amúgy nem élő édesanyámat láttam az ágyam szélén ülni? – a kérdés több mint abszurdnak tűnt, de egyszerűen kikívánkozott belőlem.

- Mi? – kérdezett vissza úgy mintha csak bolondságot mondtam volna, pedig nem így volt ebben biztos vagyok.

- Most már értem… - motyogtam magamban.

Képek az esküvőről süvítettek be a szemem elé… dolgok, amiket még Alexa mondott a telefonon „egy esküvőn voltál… édesapád esküvőjén, ami sokkot okozott… beteg vagy” repültek a fülembe… hallottam a szavakat és itt ebben a szituációban valóságosnak tűntek.

-          Mit értesz? – kérdezett.

- Valójában magam sem tudom… de az biztos, hogy itt bűzlik valami… - gondolataim okés hogy pakolták össze magukat, de ajkaimig nem igazán jutottak el szavakat formájában.

- Szép jó reggelt… - az ajtón egy magas, délceg férfi lépett be, akinek szakálla közel sem azt az ijesztő hatást keltette… sőt ellenkezőleg olyan kis kedvesnek, nyugtatónak hatott. – a beteg is ébren. Szuper. – közeledett felém és a mögötte lévő nővérke az ablak felé irányulva a redőnyért nyúlva húzta fel azt és engedte, hogy a szobát betöltse a fény. – hogy van? – kérdezte.

Hallottam kérdését, de nem figyeltem rá… Alexa arcát vizslattam és néztem, ahogy mintha saját kérdéseivel vitatkozna. Köszöntenem kellene a csapatba valami hasonlót érzek én is.

- Hogy van? Fáj a feje? – kérdezte és kissé közelebb lépve hozzám fejemet vizsgálta meg… éreztem, hogy ujjai valami kötést tapogatnak rajtam. Szuper... a fejem bekötve. Hogy nézhetek most ki? Legalább úgy, mint valami háborús hős… vívom a saját háborúmat, de a jelenlegi állás szerint eléggé vesztésre állok.

- Hol van Harry? – teljesen mindegy hogy ez a doktor mit csinált éppen velem, mit kérdezett tőlem engem nem érdekelt. Egy valami, vagyis inkább valami volt az, aki érdekelt.

- Nem tudtuk elérni… - válaszolt kérdésemre.

- Milyen Harry? – kérdezte mosolyogva az orvos. Ne legyen ilyen mosolygós kedves, mert nem fogom sokáig eltűrni magam körül. Fejezze be most.

- Hol van? – kérdeztem ismét.

- Próbáltuk elérni… lehetetlen. – rázta a fejét szomorúan.

- Menjek és én keressem meg? – kérdeztem és tenyeremre nehezedve kissé megemeltem magam, hogy majd akkor én nekiindulok itt a keresgélésnek.

- Hééékás… óvatosan… ne olyan sietősen. - - nyomott vissza az orvos az ágyra lágyan.

- Látni akarom őt… beszélni akarok vele. Most. – mondtam oly határozottan, hogy remélem mindenki agyába eljutott az a dolog, hogy az akarok-most dolog az azt jelenti, hogy mindenféleképpen-azonnal.

- Megkeressük Magának a Harryjét… - mondta az orvos és azt hiszem kedves akart lenni, de szerintem nem kellett volna ezt tennie.

- Gyanítom, magam azt se tudja, hogy kiről beszélek… - ráztam a fejemet és homlokomat összeráncolva pillantottam feléje. – köszönöm kérdését a fejem még a helyén van… - korábban feltett kérdésére azt hiszem még időben válaszoltam. – sőt talán még jobban is lenne, ha valaki elhalkítaná ezt az izét. – határozott voltam és egyértelmű, nem?

- Zúg a feje? – érdeklődött. Mintha ez valami tünet lehetne vagy mi…

- Kattog. – mondtam neki.

- Kattog? – kérdezte és a kórlapomra nézett és firkantott volna valamit, de én megelőztem szavaimmal őt.

- Ha azt az órát valaki nem takarítja le onnan a falról, akkor mindenképpen kattogni fog… - böktem fejjel kissé a falon található idegesítő tárgyra.

- Mindjárt jövök… - Alexa lepattant az ágyról és az ajtót vette célba, de még mielőtt kilépett volna rajta egy lépést hátrálva egy picikét nyújtózva levette a falról az órát majd megfosztotta azt az elemétől. Utóbbit az ágyamra dobta lábamhoz, magát a tárgyat meg mosolyogva az orvos kezébe nyomta szívélyes mosoly kíséretében.

- Köszönöm… - mindkét dologért hálás voltam neki… azért amit éppen tett, meg azért is, amit éppen tenni akar.

Tudom, hogy elment Őt megkeresni.

- A mai nap még mindenképpen benn tartjuk megfigyelés alatt… - megszabadulva kis ajándékától próbált túllépni az előző dolgon az orvos.

- Tehetek ellene bármit is? – néztem komolyan rá.

- Nem igazán… - nevette el magát. – hamarosan megérkezik Dr. Vargas… az orvosa. Remélem vele már kicsit kedvesebb lesz. – tette hozzá bájosan az utóbbit.

- Miért maga mi volt? – kérdeztem és bilétájára néztem ahol igenis a Doktor megnevezés fityegett.

- Orvos… de Dr. Vargas az Ön valódi orvosa… - mondta és láttam, hogy miután megnéztem, hogy élek, csekkolta hogy éppen még lélegzek indulni is készül.

- Mert maga csak a nem-valódi hamis orvos volt… - vontam le a következtetéseket.

- Ha így gondolja… - kacsintott rám. – bármire szüksége lenne, nyomja meg a nővérhívót azonnal… - tette lábamra a készüléke, ami feltehetőleg az ágyamhoz volt kötve.

- értettem. – bólintottam és figyeltem, ahogy távolodnak tőlem… éppen hogy kiléptek volna azon nyomban benyomtam a kis gombot.

- Igen? – bájosan mosolyogva pillantott vissza felém.

- Meg tudná mondani mennyi az idő? – kérdeztem mosolyogva. – valaki eltűntette a falról az órát… szörnyű. – ráztam a fejemet és szabályszerűen láttam, hogy a mű-orvosom füle már lassan füstölög… megérdemli, na.

Egyedül a szobában, egyedül fekve az ágyban és csak bámulok ki a fejemből. Kívülről ez látszódik, de valójában közel sem így van.

Dr. Vargas.

Dr. Vargas, a név, amely szöget ütött a fejembe és nem tudok tőle szabadulni. Annyira ismerős a név, de mégsem ugrik be. Lepődjek most ezen meg? Nem… nem teszem.

Alexa már jó pár perccel ezelőtt itt hagyott engem… lehet, hogy inkább elszökött és vissza sem jön. Nem hibáztatom. Több szenvedést okozok számára az utóbbi időben, mint saját magamnak. És akkor még Róla nem is esett szó.

Minden rendben lesz… - szüntelenül hallom hang ját a fülemben. Lassacskán fizikai fájdalmat kezdek érezni, a miatt mert, nincs itt… pedig akarom, hogy itt legyen. Hol van?

Lehet, hogy nem kellene ennyire önzőnek lennem… igen ez egy okos ötlet lenne, de mi van, ha mégis így kell ennek lennie? Nem tudom. Sok mindent nem tudok és valószínűleg még több az a dolog, amit nem akarok tudni.

Kopognak az ajtómon.

- Szabad… - jegyeztem meg. Mi más lenne szerintük?

- Csakugyan? – Adam karakteres hangja csendült meg az ajtónál, ahogy a kilincset lenyomva benyitott hozzám.

- Ez… ez.. mi? – kérdeztem és látni dolgokat saját szememmel teljesen más volt, mint gondolni rájuk. Ő itt… tényleg itt.

- Én kit mondanék… - nevetett fel és lassan közelítette meg ágyamat.

- Itt van Ő is? – kérdeztem… tudta miről beszélek. Láttam a szemeiben, hogy tudja.. Hogyne tudta volna.

Nem szavakkal válaszolt, csak óvatosan bólintott. Bőven elég volt.

Mozgolódni kezdtem volna az ágyban, ha lett volna hozzá erőm. Inkább csak össze visszarángatóztam, mint valami hal… közelebb volt ez a valósághoz.

- Oké… - próbáltam emészteni az infót. – vagyis nem oké… - ráztam a fejemet és végül elég határozottan nyomtam azt bele a párnába. – Adam… mi ez az egész? Mi történik velem? – kérdeztem és éreztem, ahogy szemem párásodik, és lassan könnylepel borítja el azt, amin az átlátás kezd nehezedni. – segíts, kérlek… - hangom is gyengült és éreztem, hogy remegek.

Eljött a tiszta kiborulás ideje… talán ideje volt. Nem Harry… se nem Alexa a tanúja… ez így pontosan a legjobb valószínűleg… Adam látja az egészet. Talán okkal történik így

- Csak nyugodj meg drágaság… nyugodj meg. – ült le mellém az ágyra majd átkarolva mellkasára vont. – mi mind azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk neked a legjobb megoldást… - mondta és egy testvéri puszit nyomott az arcomra.

- Dr. Vargas is? - kérdeztem tőle könnyes szemekkel.

- Igen… - hajolt el tőlem és térképezte az arcomat, hogy honnan is tudhatom ezt a nevet.

- De ki ez az ember? – kérdeztem tőle értetlenkedve.

- Egy ideggyógyász… - mondta és várta reakciómat.

- Tudtam, hogy őrült vagyok… de ennyire? – tök mindegy alapon azt hiszem már az idióta vicces is helyet kaphatnak repertoáromban. Nem tudok és nem is akarok odafigyelni arra amit, mondok… teljesen felesleges.

- Nem rémlik a neve? –puhatolózott.

- Szerinted? – kérdeztem vissza. – ismernem kellene? – ismét egy kérdés.

- Kellene…

- Ennyire azért nem vagyok ijesztő? – mért végig magán Dr. Vargas mosolyogva.

Kívülről egy kis öreg apókának tűnik, egy közönséges nagypapi, aki talán unokái kedvence… mint mondtam kívülről. Valójában közel sem hétköznapi ember… az ország egyik legjobb… ideggyógyásza. Ahányszor rágondolok erre a szóra, annyiszor elkap a rettegés. Hogy jutottam ide? És ez hányadik ilyen alkalom, hogy találkozok vele.

- Elnézést… - kaptam a fejemhez és észrevettem, hogy valójában tényleg csak bámulhatom szegény embert.

- Nyugodjon meg drágám… spongyát rá. Elhiszem, hogy ijesztő lehetek, jómagam szerint is eléggé egy csúnyácska teremtmény lennék. – jegyezte meg a végét úgy mintha már suttogna.

- Maisy… Maisynek hívnak… - mondta és szerettem volna, hogy a nevemen szólítson.

- Tudom… ismerlek. – mondta és megállapodott az ágyam mellett, hangja együtt érző volt nem akart megijeszteni semmiképpen is.

- Ahogy én is magát.? – ez számára kijelentés volt, de számomra kérdés volt.

- Sajnálatos módon már volt szerencsénk egymáshoz… - mondta. – ne ijedj meg tőlem Maisy… próbálunk valamit kitalálni, ígérem, hogy hamarosan ez az egész csak egy viccnek fog tűnni. – szavai igazán kedvesek voltak.

- Egy szörnyű viccnek… - nevettem fel kínosan.

- Sosem volt jó a humorom… - rázta meg a fejét és ezen elmosolyodtam.

Adam végig itt volt velem… ült a fotelben és csendben figyelt minket. Az orvos engedte, hogy maradjon, hisz látta, hogy félek… és ez csak enyhe kifejezés volt, hogy félek. Valójában rettegtem.

- Nézd csak… ez lenne itt az agyad. – kezében tartott papírra firkantott egy kis skiccet és felém tolta azt. – jó ez így nem lesz jó… - vetette el ötletét és a mappát az asztalra dobva inkább engedélyt kérve tőlem leült az ágyam végébe és olyan volt mintha mesélésbe kezdene.

- Nem? – kérdeztem tőle.. fogalmam sincs mit akart.

- Szóval… képzeld az, hogy az agyad egy kapu. Egy kapu melyen emberek mennek át folyamatosan. – és tényleg jött a mese.

- Okés… - bólintottam.

- Ez a kapu mindaddig nyitott, míg egy bizonyos vírus el nem jut hozzá… viszont ez, ha megtörténik, akkor összeomlik az egész rendszer és újra kezdődnek a dolgok. Van, hogy magától az építkezéstől… van, hogy csak simán az ajtó záródik be… ez minden az adott helyzettől függ… és Tőled. – tárta elém az egészet. – valamennyire érthető ez? – kérdezte félve.

- Úgy ahogy… - bólogattam. – de hogy lehet az, hogy valakit csak úgy kitöröltem a fejemből… - kérdeztem ugyanis ezt nem értettem.

- Túl nagy volt a vírus… akkora, amelyet már nem bírtál elviselni. Olyankor a kapu építése is teljesen az alapoktól indul… - arca szomorú élbe csapott.

- És ezt… hogy lehet elkerülni? Lehet ellene tenni valamit? – csak úgy jöttek belőlem a kérdések.

- Egyetlen egy dolog merült fel ennek kapcsán mostanság… mondta és szerintem annyira nem igazán akarta kimondani.

- Mi? Tegyük meg… mit szedjek be? Hozza a pirulákat azonnal magamba öntök egy adaggal, ha kell… - lelkesedtem fel.

- Annál egy kicsit nehezebb a dolog. – mondta.

- Mégpedig? – kérdeztem, de a remény még mindig ott volt bennem.

- Egy műtét során lehetőségünk lenne, a te kis mondjuk úgy.. kapudat megerősíteni.. olyannyira hogy annak soha többet nem lenne baja. Biztos lábakra állítani az egészet, hogy többet ne szórakozzon veled… - mondta.

- Jó. – bólintottam azonnal.

- Mi? – szólalt meg Adam rögtön mellettünk azt hiszem ebbe már ő is bele akart folyni.

- Mi mi? Nincs mi mi. – ráztam a fejemet. – ez a műtét… tényleg lehetséges? – fordultam az orvos felé.

- Igen… hasonló pácienseken végeztük már el és habár mindenkinél más a reakció eddig az esetek 80%ban teljes volt a felgyógyulás. – mondta és azt hiszem így ég ez a százaléknyi többség is elég jó volt.

- És a többi 20? – Adam aggódó hangja továbbra is velünk volt.

- Reménykedjünk, hogy nem abban leszek… - ráztam a fejemet. – mit kell tennem? Mikor tudnak megműteni? Most azonnal akár? Állok elébe. – húztam ki magam.

- Ez nem ilyen egyszerű… - rázta fejét az orvos. – sokkalta komplikáltabb a dolog… egy jó néhány vizsgálaton át kell esni előtte, felmérésen, majd aláírni egy nyilatkozatot. – vázolta a dolgokat azt hiszem igen körvonalasan.

- Mégis milyen nyilatkozatot? – kérdezte Adam.

- Csak ha a beteg vállalja a felelősséget, csakis akkor végezhető el ekkora kaliberű beavatkozás… az orvostudomány fejlett, de továbbra sem vagyunk varázslók. – mondta.

- Jó aláírok bármit… - egy fény a sötét alagút végén. Még szép hogy megragadom a lehetőséget… ha ez az egyetlen egy kiút, akkor meg persze.

Az emlékeim az enyémek… jogom van hozzájuk. Jogom van ahhoz, hogy emlékezzek azokra az emberekre, akik a legfontosabbak a számomra… nem akarom megadni a sorsnak azt a lehetőséget, hogy az Ő emlékét elvegye tőlem. Abba belehalnék… biztos vagyok benne.

- Ezt azért át kellene gondolnod… - Adam hangja igen kétkedő volt.

- Ebben igaza van a testvérednek… ezt alaposan át kell gondolni… én magatokra is hagylak titeket… azt hiszem, van miről beszélnetek. – mondta és az ajtó felé indult meg lassacskán. – később még benézek. – és ezzel el is köszönt.

- Nem hívott Alexa? – kérdeztem tőle próbáltam a dolgokon úgy átugrálni, hogy számomra az követhető legyen… az hogy más nem érti, a gondolatmenetemet az annyira nem érdekel.

- Nem… miért? – kérdezte persze hogy értetlenül.

- Beszélni akarok Vele. – ennyi.

- Kivel, Vele? – értetlenkedett… ó szuper nehogy elkezdje komolyabban, mert nem bírnám most ki. – Harryvel… - okosan összetette.

- Ühüm. – bólintottam. – próbáld utolérni valamelyiküket… kérlek. Muszáj, lenne… nagyon fontos. – mondtam és őszintén már nem csak az okozott fizikai fájdalmat, hogy nincs itt Ő, hanem az is hogy Én innen semmit nem tudok az irányban tenni, hogy itt legyen. Fekszek itt, mint egy magatehetetlen lény. Kétlem, hogy képes lennék akár egy lépést is tenni saját lábaimon.

- Várj, kicsöng… - tartotta fülemhez a telefont és előtte láttam, hogy Harry neve villog a képernyőn. Ismerik egymást… ez csak számomra újdonság.

- Adam… ugye minden rendben? Néhány perc és ott vagyok… ígérem. – hallottam hangját és ekkor egész biztos voltam benne fut.. lihegő hangja a vonalon keresztül is átcsapott.

- Ígérd is… mert szükségem van rád. – ajkam szinte megremegett erre a mondatra…

Azt hiszem most eljutott a tudatomig mindaz, amit eddig próbáltak belém verni… segíteni akarnak… mindannyian. És ez csak rajtam múlik, hogy hagyom-e. És hagyom-e? Muszáj lesz… és őszintén? Nem bánom. De az biztos, hogy a legnagyobb segítséget, amit kaphatok, azt Tőle kapom… nem emlékszek dolgokra, amit mondott? Majd újra elmondja… ahogy én is el fogom neki mondani hisz érzem mellkasomban az érzést, ami szinte oly erősen lüktet bennem, hogy talán ez az egyetlen egy erő, ami egyben tart.

- Szeretlek… - suttogtam a telefonba és azt hiszem a hangom kellőképpen remegett csakúgy, mint az ajtó, ami ebben a pillanatban szinte kirepült, ahogy „betört” rajta…

- Csakúgy, mint Én Téged… – hangja lágy volt… kedves kellemes, de legfőbbképp szerelmetes. – Maisy… én is szeretlek…