54. rész

Sziasztok! Kb. el sem hiszem amit most írok nektek... elhoztam ennek a blogomnak az utolsó előtti részét. Az egészben az a leghihetetlenebb hogy én még sohasem fejeztem be blogot és íme tessék... ennek hamarosan itt a vége. Kíváncsian várom mit szóltok ehhez a részhez.. na és majd a végéhez is, ami ha jól sikerül nemsokára megérkezik. De nem kell "csüggedni" én szeretnék továbbra is írni... már vannak ötleteim és ahogy olvastam azt a pár visszajelzést Ti is szeretnétek még olvasni tőlem.. szóval akkor ezt összehozhatjuk ha gondoljátok. Na jó.. nem locsogok tovább. Jó olvasást! remélem tetszik.. :$ <3 Puuuszi Dorka

Gyors fejszámításom alapján úgy hat-hét csilliárd ember szájából hallottam elhangzani azt a mondatot, hogy „jobb lenne, ha kicsit pihennél”, meglehet, hogy plusz mínusz egy kettővel tévedek, de hát ez csak egy tippelés.

Annak az esélye, hogy ez megtörténik körülbelül volt a lehetetlen. Egyszerűen nem éreztem magam abban a helyzetben, hogy le tudtam volna csukni szememet… eljátszottam a gondolattal majd azt is láttam, hogy azon nyomban kelnék fel, kipattanna a szemem, mint valami szikra.

- Ne bámuljatok már ennyire… - mondtam a körülöttem álló/ülő három ember számára. Annyira már összeszedtem magam, hogy sikeresen törökülésbe tudtam húzni lábamat és kezeimet kinyújtva, megkapaszkodva az ágy elejében azokra hajtottam fejemet és csak gondolkoztam… mert ezt tudtam tenni és valójában ezt is volt muszáj tennem. – érzem a pillantásokat a bőrömön, hékás.. kiégettek. – emeltem fel a fejemet, és míg én beszélte ők hallgattak.

Mindhárom arc egyforma érzelmeket sugárzott felém… egy nagy adag féltés, egy csipetnyi nem értem dologgal. Mintha eljött volna a világvége, minimum.

- Élek még, nem? - csíptem meg magamat és felnyüszítettem ugyanis fájt. Tényleg élek. – ne vágjatok ilyen búskomor képet… ezzel nem segítettek. Fürtike ez neked is szól… - ő volt legközelebb hozzám, konkrétan az ágyam előtti falnak dőlve tanulmányozott engem. Fekete szűk nadrág volt rajta, hozzá egy kék kockás ing mely, ahogy ki volt gombolva mellkasán engedte láttatni csiripelő madarait.

- Nem arról van szó… - szólalt meg Alexa. Végre valaki és nem csak én, örültem a szerencsének.

- Miről, nem arról? – fordultam feléje… azt hiszem elég jogos volt kérdésem. – bővebben, ha lehetne. – kértem tőle és rajta állapodott meg tekintetem mialatt végig éreztem, hogy Harry tekintete pedig továbbra is rajtam pihen. Egyszerűen hihetetlen, amit tesz, amit értem tesz. Ez az ember lenyűgöző… ha valaki az ellentettjét próbálná, nekem bemagyarázni annak biztosan én látnám el a baját. Lehetetlen például hogy ez az ember valaha is bárkinek is ártson.

- Azt hiszem Alexa azt akarta mondani, hogy ezt az egészet át kellene gondolnod… rengeteg dolgon múlik ez az egész műtét. – Adam engedte hangját hallatni, és szavai teli voltak aggodalommal.

- És rengeteg dolog függ ettől a műtéttől is… - tettem hozzá komolyan. – szerinted nekem könnyű erre igent mondanom? Szerinted könnyű más emberek kezébe helyezni az életemet mindössze egyetlen egy aláírással? Nem… cseszd meg kifejezetten nem könnyű. – teremtettem le és lábaimat kinyújtva leengedtem azokat az ágy szélén. – de hidd el az sem könnyű, hogy megvan annak a lehetősége, hogy hupsz elfelejtek embereket… lehet, hogy holnap úgy kelek, hogy elfelejtettelek téged.. – mutattam rá, vagy téged – mutattam Alexára.. – vagy… - Harry zöldellően csillogó szemeibe nézve nem tudtam kimondani a szavakat melyek már számon voltak. – vagy… Téged. – nem is mondtam ki, hisz szavak torkomon haltak. Egyszerűen csak mozogtak az ajkaim, de semmi hangos nem jött ki belőlük.

- Hova indulsz most? – persze hogy felütötte szemét az, hogy mozgásban voltam, hevesebben, mint amúgy kellett volna.

- Azt hiszem az ajtó felé.. – mutattam és megkapaszkodva az infúziós görgőkébe, amit már percek óta csak kezem után rángatok, és lassan indultam afelé. – az orvos azt mondta, hogy jót tesz, ha sétálok egy kicsit. – néztem rájuk hátha ez majd meghatja őket vagy valami.

- Egy kicsit később… - Alexa és az óvó szavai.

-… amikor jobban leszek. – pontosítottam. – jól érzem magam, szóval engedelmetekkel.  – széttártam a kezemet, majd ahogy éppen magam mellé zártam volna vissza éreztem egy fogást a csuklómon. Elrugaszkodva a faltól mellém került és ujjainkat összekulcsolva simult hozzám.

- Na, látjátok, van, aki nem nekem ugrik… - mutattam a mellettem magasodó alakra.

- Fejezd be… - szavait fülembe suttogta, kedves volt, de mindenképpen óva intő. – járjunk egyet, együtt… - mondta és engedte, hogy előtte indulva, továbbra is fogva kezeimet elhagyjuk a szobát. – elég nagy a kórház… - mondta, ahogy lassan lépkedtünk a folyosón.

- Miért? – kérdeztem.

- Mialatt bejárjuk tudunk beszélni… - mondta gyengéden.

- Nem akarok beszélni… még nem. – ráztam fejemet és random tértem le egyik folyosóról a másikra annak reményében, hogy valahol meglelem majd a nyugvó helyemet… ha egyáltalán létezik az.

- Ahogy gondolod… - mondta és átkarolva fejem búbjára lehelte a világ legédesebb csókját.

Oltalmazó volt, segítő, együtt érző… de legfőbbképp szeretetteljes. Ahogy karjai hátamon pihentek éreztem, ahogy teste melegsége az enyémet is fűti. Szíve dobogása erősebb volt, mint valaha, mint amire emlékszek. De teste mégis nyugodt volt… miattam.

- Azt hiszem, ezt a valamit megtartom. – szólaltam meg percekkel később, amikor ujjaim még a fehér vason pihentek, vagyis az infúziót tartó valamin.

- Vonzódsz a rudakhoz, mi? – pimasz megjegyzése mosolyt csalt az arcomhoz.

- Meglehet… - forgattam a szememet és elpirultam, főleg hogy amúgy előttünk egy idős nénike közlekedett járókeretével.

- Az útnak itt vége is… - mondta és való igaz volt ugyanis felemelve tekintetemet a földről a kórház folyosójának végével kellett találkoznom, ami csupa üveg volt, amin keresztül láthattam az esős londoni nap csodáját.

- Majd meglátjuk… - egy pillanat volt, tényleg annyi és reménykedtem, hogy tervembe nem köt bele semmi (például ebben az esetben egy zárt ajtó) és hirtelenjében lenyomva a kilincset a mellettünk lévő ajtón behúztam Őt oda.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte utánam kapva ugyanis oly lendülettel sikerült befordulnom ide ebbe a sötét lyukba hogy közel magammal rántva mindent és mindenkit majdnem a földön kötöttem ki.

- Én mit csinálok? – kérdeztem tőle ártatlanul és arra összpontosítottam, hogy ujjai a kórházi köpenyemtől függetlenül a derekamon pihennek. – te mit csinálsz? – húztam össze szemöldökömet, majd megráztam a fejemet. – vagy tegyem úgy fel a kérdést… mi mit csinálunk? – füléhez hajolva, belemarkolva hajába csókoltam bele nyakába.

Éreztem, ahogy ajkaim érintése alatt bőre libabőrössé válik… teste megfeszült, ahogy enyém is hasonlóképpen reagált közelségére.

- Maisy… - hangja ütötte meg a fülemet. – Maisy… ne… - szavai elutasítóak voltak, pedig én mindent úgy tettem, ahogy tudom, hogy szereti. Mi nem működik akkor? Mi?

- Mi az? – kérdeztem tőle és hajába simítottam és néhány göndör fürtje ujjaimra csavarodott.

- Ne… - rázta a fejét. -… ezt most ne… - folytatta és tisztán éreztem, hogy hátrált egy lépéssel.

- Öhmm… okés. – jelentettem ki és nyúltam a kilincsért, ami segíthetett volna abban, hogy itt hagyjam ezt a lyukat, amiben azt hittem majd örömünket leljük, szó szerint… de hát én is tévedhetek, nem? Nem? A vicces az volt, hogy az ő keze is a kilincsen pihent és hiába nyomtam volna azt le, hogy majd nyílik az ajtó, de Ő nem engedte.

- Nem kell elmenned… jó helyen vagyunk itt. – jelentette ki határozottan és úgy látszik fejébe vette, hogy tényleg nem enged ki innen.

- Egy sötét… poros lyukban? Miért? – kérdeztem, és ahogy minél tovább figyeltem előre szemem annál jobban kezdte megszokni ezt a sötétséget, már-már teljesen jól láttam.

- Sötét? Segíthetünk rajta… - és felemelve másik kezét benyomta a villanykapcsolót és a fény rögtön elöntötte a szobát. Egy kis raktár volt… mindenfajta használati dolog benne, középen még egy rég nem használt kanapé is helyet kapott.

- Engedj ki. – néztem hol a kezére, hol zölden csillogó szemeibe.

- Nem. – mondta és most már teljes testével beállt az ajtó elé.

- Oké. – rántottam vállat és farkasszemet néztem vele.

- Nem míg nem beszélünk… - rázta a fejét, igazán biztos volt a szavaiban. – Maisy… bízz bennem… kérlek.

Olyanra kért, amit úgy éreztem ott helyben nem tudok megtenni, pedig talán nem is lenne, olyan nehéz csak fognám, a kis számat kinyitnám és hagynám, hogy szavak repüljenek ki rajta. De nem ment… esküszöm, hogy szeretném megpróbálni, de bármennyire erőlködök egyszerűen nem.

- É… n… - ajkaim lassan megremegtek, meg akartam vele osztani gondolataimat, de valahogy félúton azok elakadtak. –é… nn… nem megy. – ráztam a fejemet és szánt szándékkal zuhantam egyenesen már a kanapéba.

- Menni fog… - hallottam bíztató szavait és hiába hunytam le szemeimet egy pillanatra hogy újból erőt gyűjtsek már ekkor tudtam, hogy itt van előttem, a közelemben. Éreztem.

- Félek. – jelentettem ki és kinyitottam szemeimet ahol viszont az övéivel találkoztam szembe. Helyet foglalva mellém szinte átlátszónak tűnő, fehér kezemet vette sajátja közé.

- Tudom. – bólintott és csókot adott kézfejemre.

- Mi lesz, ha nem úgy fog sikerülni, ahogy én azt elterveztem… Mi lesz akkor? – éreztem, ahogy szemeimbe könny gyűlik, de a könnyek mintha ott akartak volna maradni arcomon nem folytak le.. Csak szemem sarkában pihentek meg. – nem szabad félnem… nem szabad, mert akkor felemészt. – kaptam mellkasomhoz és éreztem, ahogy szívem erős dübörgése néha jól esik, néha meg fáj.

- Figyelj csak ide… te. – ujjai államra csusszantak majd felemelte azt, hogy szembe tudjon velem nézni. – természetes hogy félsz… - mondta. – mindenki fél hidd el… még én is, jobban, mint hinnéd. De itt vagyunk és vigyázunk rád.. Megteszünk mindent. Ha igent mondasz… támogatunk. Vigyázunk rád.. Ígérem… - szavai teli voltak bátorsággal felé, lehet, hogy ezt csak számomra tűnt, így de jól esett… mindaz hogy itt van, mindaz, amit tesz.

- Mi van, ha nem ébredek fel soha többet… - néztem komolyan a szemébe. – végülis ez is egy lehetőség nem? – kérdeztem halkan. Minden figyelembe kell venni, azt hiszem ez nem egyszerű.

- Shhh… ne is gondolj ilyenre, érted? Nem szabad, megtiltom. Értetted… hallod, értetted? – szinte parancsolóan rimánkodott figyelmemért.

- Értem. – kezem lassan csúszott a karjára és szépen lassan indultak meg ujjaim mellkasán egyre fentebb… - de mi van ha? – kérdeztem.

- Psssszt! – tette mutatóujját ajkamra. – nem szabad. – rázta meg lágyan fejét.

- Hogyan mondhatnék neked nemet? – érdeklődtem.

- Sehogy. – válaszolt helyettem ő maga.

- Sehogy… - ismételtem szavait.

- Most szeretnék válaszolni egy korábban feltett kérdésedre. – hajolt közelebb hozzám, ujjai nyakamra csúsztak gyengéden olyan közel volt hozzám, hogy már saját bőrömön éreztem azt, hogy hevesen ver szíve bordái között.

- Mire? – kérdeztem értetlenül, de már éreztem, ahogy múlik ki belőlem az erő és lassan lecsukódik a szemem hisz közelsége elkábító hatással van rám.

- Mit csinálunk mi itt? – tette fel a kérdését.

- Mit? – kérdeztem.

- Én, megcsókollak éppen… - mondta és ujjaival végigsimította ajkaimat. – te pedig élvezni fogod… - kacsintott és ajkaimba harapva szinte felfalta azokat úgy kapott utánuk.

Átkarolva őt dőltem végig az ágyon, és élveztem azt, ahogy felém magasodik teste… az infúziós cucc meg csak ide-oda húzódott mellettem… még szerencse hogy az ilyen dolgok nem tudnak beszélni ugyanis nem, tudom, milyen dolgokat mesélhetne ezután a nővérkéknek. Hujajjj.

- Keresni fognak minket… - mondtam neki éppen akkor, amikor egy kis levegőhöz sikerült jutnom.

- Nagy ez a kórház… van idejük. – mondta és mindeközben combomhoz ért majd kórházi leplemet szépen lassan kezdte egyre fentebb és fentebb tűrni…

- És ha ránk nyitnak? – kérdeztem és már közben ujjait hasamon éreztem, és ahogy ujjbegyei bőrömet érintették felkuncogtam.

- Kulcs nélkül nehéz lesz… - dobta le mellénk a kis fém darabot, ami szépen csattant fel mellettünk.

- Nagyon okos… - simítottam meg nyakát és egy az egyben magamra rántottam, nem akartam, hogy akár egy milliméternyi távolság is legyünk köztünk. Olyan közel akartam érezni őt magamhoz amennyire csak lehetséges mindez. Szükségem volt rá most, itt annyira, mint soha eddig.

Nemcsak az Ő tenyere térképezte fel én testemet, az enyém is hasonlóképpen járt az ez övén… emlékezetembe akartam vésni ez alkalommal is minden porcikáját, érezni akartam őt.

- Ha így folytatja jó magam is maga mellett feküdhetek a kórteremben… - nyögte fülemben mikor éppen azzal ügyeskedtem, hogy valahogy övét fűzzem ki annak tartójából.

- Csak egy ágyat láttam arrafelé… - válaszoltam ártatlanul.

- Osztozkodnunk kell… - bólintott majd nyakamhoz hajolva belefújt abba mire én felkacagtam. – mosolyogj… ezt szeretem a szádon látni. – támasztotta ki kissé magát mellettem.

- Én is szeretek valamit a tiéden látni. – szorítottam össze szemeimet és csakis dús ajkaira koncentráltam. Elvesztem bennünk… ahogy nyelvem ajkaimon úgy éreztem, hogy megéheztem konkrétan rá.

- Mégpedig? – kérdezte nagy kíváncsian.

- Az enyémeket. – ma sokadjára rántottam már magamra, de mint mondtam egy fikarcnyi távolságot sem akartam kettőnk között.

Ebben a pillanatban valahogy örültem a szerencsének hogy a kórházi viseletnek nevezett kis köpenyke nem több mint egy anyagdarab, amit közel egy madzaggal kötnek ránk és hagynak ott rajtunk az ágyban. A lényeg az, hogy igen könnyű a megszabadulás tőle… főleg hogy az alattuk lévő ruhadarabok száma mindössze a kettő darabot verik.

- Soha nem akarom ezt elfelejteni… - mondtam és lábaimat dereka köré fontam óvatosan csípőjét így el nem engedve enyémtől. Ágyéka, ahogy hozzám simult éreztem, hogy lábujjamtól kezdve egészen fejem búbjáig terjeng a vágy, ami azt sugallja: tedd magadévá. Vagy ő tegye ugyanezt, ugyanis ha nem történik semmi, akkor biztosra vehető az, hogy idő előtt feldobom a talpam…

- Akkor tegyük emlékezetessé. – mondta és mintha ruhaanyag reccsenését hallottam volna.

És nem, nem vagyok süket… hirtelen felszakadt rajtam a hálóingem, ahogy ujjaim oldalamon simítottak végig hergelve ezzel testem teljes egészét.

- Pssszt… nem a szavakra kell emlékezni… a tettekre. – súgtam a fülébe, és ahogy kezeim fenekébe markoltam éreztem azt, ahogy testünk összeforr…

Mintha életem legszebb versenyén vettem volna részt, az a mennyiségű adrenalin és boldogsághormon, ami akkor abban a pillanatban szabadult fel bennem egy egész világot épített bennem… ott akkor úgy éreztem bármit le tudok győzni. Bármit.

- Szerinted hogy magyarázom meg a nővéreknek a felszakadt hálóingemet? – kézen fogva sétáltunk visszafele a kórtermem felé… talán órákkal ezelőtt eltűnhettünk, mondjuk azt, hogy elvesztettem időérzékemet, csakúgy, mint Ő.

- Miért is engem kérdezel? – nyakamat átkarolva csókolt fülembe úgy mintha ő ártatlan lenne… na meg a csudákat. – engem nem zavar. – rántotta meg a vállát.

- Persze hogy nem… - ráztam a fejemet nevetve.

Elsétálva a nővérpult előtt az egyik nővér, ahogy észrevett minket rögtön felállt helyéről. Mintha már várt volna erre, hogy feltűnjünk előtte.

- Az elveszett páciens… - nézett rám mosolyogva és felderült ábrázatomra. Naná… boldogsághormonok… mondtam már?

- Kirándultunk… - bólintottam igazán komolyan. – kérhetnék esetleg magától valamit? – hajoltam mosolyogva feléje.

- Mit? – kérdezte.

- Egy új hálóinget… ez egy kicsit megszakadt. – mondtam neki és szám elé kaptam, mint aki szánja-bánja a történteket.

- Mi történt magával? – nézte meg ruhámat, ami oldalt csakugyan meg volt szakadva, eléggé tisztességesen.

- Egy fránya szög… - legyintettem bazsalyogva.

- Egy hatalmas nagy felálló szög… - suttogta fülembe pimasz szavait a szorosan mögöttem álló Göndör.

- Utánanézek, mit tehetek… viszont ha engedi, ezt levenném magáról. – mutatott az infúzióra, ami már kiürülni látszott mellettem.

Mindeközben az én gondolataim továbbra is Göndör megjegyzése körül forogtak és csak remélni tudtam, hogy a nővér egy picike részletet sem kapott el belőle. Égne a fejem ez biztos.

- Pedig már úgy hozzám nőtt. – legyintettem és feléje nyújtottam karomat hogy a tűt ki tudja húzni óvatosan onnan.

- Mindjárt jobb így… nem? – kérdezte.

- Sokkal. – bólintottam és figyeltem távolodó alakját, ahogy a pultja mögé lép. – nézek egy új hálóinget… beviszem a kórtermébe.

- Köszönöm. – bólintottam és ennek a pimasz úrfinak a kezét megragadva indultam meg a szobám felé.

- Felálló szög, mi? – kérdeztem tőle hátra sem pillantva.

- Mekkora volt? Nagy? És vastag volt-e? – a világ összes kaján megjegyzését begyűjtötte szerintem és direkt rám zúdítja az összeset. Biztos vagyok benne. És hogy ennek az időnek pont most kellett eljönnie csak örülni tudok… teljesen kész.

- Megkérhetnélek, hogy ezeket a megjegyzéseket magadban tartsd… nem tudom feltűnt-e de mások is vannak a környezetedben. – fordultam vele szembe és az ajtómnak támaszkodtam még mielőtt beléphettünk volna rajta.

Tekintetemet arcára irányítva figyeltem, ahogy arcát elönti az az örömteli érzés, hogy engem zavarba hoz.

- Pont elég hogy te itt vagy… - bólintott és fenekembe csippentett drágán mire én feljajdultam.

- Tiszta kék-zöld foltos leszek… - képedtem el és még mindig félig a kilincset fogtam miközben mellkasára böktem.

- Álljon meg a helyben járás kisasszony… szemléltessem én magácskának a kék-zöld foltokat. vagy inkább a karmolásokat? – és komolyan ingje aljához nyúlt és tett úgy mintha éppen felhúzná azt… várta, hogy mikor állítom meg, én is várta azt, hogy mikor leszek képes nemet mondani neki.

- Az a te hibád. – végülis ez csak nézőpont kérdése. – valamit túl jól csinálhattál… - bámultam oldalra unottan mire ő lehajolva arcomra adott egy puszit.

- Túl jól… mi? – kérdezte.

- Én élveztem. – mosolyodtam el majd csak úgy végre már ránehezedve arra a kilincsre benyitottam. Hátrálva lépkedtem róla figyelmemet el nem vittem volna, de valahogy abban a percben, amikor beléptünk oda a szobába az addigi igazán barátságos, pimasz mosolya eléggé komollyá változott.

- Mi történt? – húztam össze szemöldökömet értetlenségemben és éreztem, ahogy mellkasomban szívem a kelleténél is nagyobbakat kezd dobbanni.

Hirtelen pördültem meg, akartam látni, amit őt lát… lehet, hogy nem kellett volna. Abban a pillanatban úgy kívántam bárcsak ne lettem volna ennyire kíváncsi.

Mellkasának ütköztem, ahogy a felismerés után hátrálni kezdtem. A kép mely elém tárult hirtelen ijesztő volt számomra. Ott állt előttem a teljes családom. Adam… Apa… és édesanyám.

- Huhhhh… - kaptam hirtelen a szívemhez és saját magamat leptem meg leginkább, hogy a helyzethez képest egy még két lábon állok, kettő még nem menekültem el. Döntöttem. Ezúttal nem is fogok. Szembe kell nézni a félelmeimmel… legalábbis mindenképpen meg kell próbálni így tenni.

- Maisy… - Adam szólalt meg először, azt hiszem ő volt a legerősebb tag ebben a körben, akinek volt mersze, és ereje megtörni a csendet.

Percekig csak néztük egymást, tekintetem oly szinten összeforrt az övével hogy úgy éreztem soha többet onnan el nem fog szakadni. A szimpla látvány is valami csodával ért fel… számomra ez maga a csoda volt, de tényleg. Azt hittem, hogy halott, de mégis él. Az más kérdés hogy én saját magam tettem őt a nem élők közé, bizonyos okok miatt, de most így itt szemben állva vele azt hiszem minden ilyen gondolat messzire szállt tőlem. Mi értelme van az egésznek, ha megvan az esélye annak, hogy talán holnap mindennek vége? Egyszerűen, bumm és nem vagyok többé. Megtörténhet-e? Meg hát… sosem tudhatod, mikor jön el érted a vég. A múlt az elmúlt… és talán jobb is így. Amire az embernek koncentrálnia kell az a jövő hisz azt mi magunk alakítjuk, nem úgy, mint a múltat… az ellen aztán tehetünk, bármit változtatni nem tudunk rajta így hát, ha valamit akarunk lépni, akkor, cselekedjünk most… most mielőtt még nem késő.

Ebben az egész helyzetben azt hiszem egy néhány dolgot meg kellett tanulnom.  Elsődlegesen azt, hogy emberek, akik körülvesznek, engem okkal vannak itt. Ha azt mondják, hogy segíteni szeretnének, nekem akkor bízzak bennük, mert tényleg így van… Másodlagosan pedig a megbocsájtás útjára is muszáj fellépnem, hisz mind emberek vagyunk… és tévedni emberi dolog.

Néha a tévedés kisebb, néha nagyobb, néha jobban bántja az embereket, néha kevésbé… de egy közös van az összesben. Az út végén ott a megbocsájtás mely mindent ugyanúgy elintézhet. Megoldhat.

- Minden rendben. – néztem bátyámra, aki azt hiszem már éppen arra készült, hogy vagy kiszökik Velük az ajtón, vagy engem küld ki azonnal innen csakhogy ne legyünk egy légtérben. Valószínűleg egy robbanásra számított… de meglepve őt is, őket is, magamat is a legfurcsább dolgot tettem életemben. Lassan bújtattam ki magamat Harry karjai közül és felé fordulva mosolyodtam el. Visszamosolygott rám és ezzel felfogta mit szeretnék. Boldog volt… örült miattam, örült nekem.

Még egyszer fordulva megfogva kezét indultam el feléjük… nem szóltak mind idáig egy szót sem, talán ők maguk sem tudták feldolgozni mindazt, ami történik. Nem csodálom.

- Anyu… Apu… szeretném bemutatni nektek Harry-t… - mutattam a mellettem magasodó göndör fürtös férfiúra. – Harry ők itt a szüleim… Greg és Cecília… - mutattam rájuk is.

A meglepődöttség melyet e jelenlévő négy ember szemében láthattam, soha olyat még nem véltem felfedezni sehol. És ha azt mondom soha, akkor az tényleg így volt. Éreztem, hogy megremeg a kezem, ahogy feléjük mutatok, de nem azért mert rosszul lennék, nem.. Egyáltalán nem. Azért mert valami különös jó érzés bizsergette meg egész lényemet.

- Örülök a szerencsének. – csókolt kezet illedelmesen Harry édesanyámnak, majd a mellette lévő férfival is kezet rázott majd megölelték egymást.

- Nem kevésbé. – a találkozásnak ők is örültek, a balhémentes, boldog találkozásnak mindannyian örültünk.

- Sziasztok. – köszöntem én is végül nekik, majd a legtermészetesebb dolgot tettem mely ilyenkor egy gyermek tehet… Szüleimet összefogva egyszerre adtam nekik egy hatalmas ölelést.

- Egy új élet vár… - suttogtam halkan fülükbe, hogy közéjük furakodtam és amint szavaim elhagyták számat talán ők maguk is elhitték, ami történt.. Elkezdtek hinni a csodában.