XXXVIII. rész - A Sky Full Of Stars

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész, meglehet kicsit laza lett, de azért remélem tetszik nektek majd… amúgy is a Ti véleményetek a fontos, nem az enyém! Jó olvasást és szép hétvégét! Puszi Dorka

A Sky full of stars

'Cause you're a sky, 'cause you're a sky full of stars
I'm gonna give you my heart
'Cause you're a sky, 'cause you're a sky full of stars
'Cause you light up the path

(Coldplay)

Mikor az ágyba kerültem még akkor sem gondoltam, hogy ennyire szükségem lett volna az alvásra. Tévedtem. Abban a pillanatban, ahogy lehajtottam a fejemet a párnámra rögtön magába szippantott az álomvilág, s abban is éltem az azt követő laza 10 órában… úgy ki voltam ütve, mint aki napok óta nem aludt normálisan, s mint akinek olyan fizikai tevékenységei vannak, amik a megmozdulástól is elveszik a kedvét… végülis ezek majdhogynem igazak is voltak rám, de a fizikai tevékenységet nem kívánnám részletezni.

A kialvással, a megfelelő órányi pihenéssel addig a pillanatig persze nincs is baj, míg azt nem vonja maga után, hogy talán egy esetleges találkozóról kések el… majdnem.

Nem emlékszek az utolsó ilyen pillanatra, amikor így siettem valahova. Konkrétan még kávézni sem volt időm, s talán még a nadrágom egy gombját is a taxiban gomboltam be… ráadásul az egy dolog, hogy siettem, de az egy teljesen másik dolog, hogy közben pedig még álmoska voltam ergo, mintha egy lepel lett volna a szemem előtt, fátyolosan láttam mindent, kába voltam kissé, s a világom megtalálásában még a hideg vizes arcmosás sem segített.

- Beszélnél hozzám? Ha nem… elalszok. – fogtam a telefont a fülemhez, miközben a homlokomat a taxi ablakának dűtöttem remélve a hűvöskés jelleg majd ébren tart.

- Szép jó reggelt neked is!- köszönt mély, lassú hangjával, amitől habár kirázott a hideg most még jobban el kívántam aludni… olyan kellemes volt.

- Kevésbé álmosat!- vágtam rá, s dobolni kezdtem a combomon hátha elkapok valamiféle dallamot a fejemben, s nem vágódok ki alvó állapotomban a taxiból, amint megérkezek a kívánt helyre.

- Négykor keltem… Manchester felé tartunk… - jegyezte meg halkan.

- És nem tudsz aludni... – tettem hozzá halkan, tudtam, hogy ilyenkor a kicsit hosszabbra sikeredő busz utakon mindent tud, csak aludni nem.

- Én helyetted is aludtam… elaludtam. Most pedig rohanásban vagyok… vagyis az túlzás. Éppen dugóban ülünk… - néztem előre a két ülés között, s vélhettem felfedezni, hogy a kocsisorok nem igen akarnak mozdulni.

- Hmm… egy dugó aztán sok idő alatt indulhat el… nagyon sok idő alatt. – sejtelmesen, kéjesen mondta ezeket a szavakat, s éreztem, hogy ezektől aztán tényleg megébredtem… mintha felkapcsoltak volna bennem egy „vigyázz magadra” lámpát.

- Biztos is… - tettem a gondolkodó felet. – de most ez itt oly unalmas.

- Drága Khara… ha ott lennék… ha ott… igazán izgalmassá tehetném azt a várakozást… - kezdett bele meséjébe, s éreztem, ahogy testem így szavainak hatására rendesen megfeszül… azzal sem törődve, hogy több száz kilométer van közöttünk. – például megsimítanám a combodat szép lassan egészen a belsejéig eljutva, s gyengéd érintésekkel simogatnálak ott, addig a pillanatig, míg azt nem kívánnád te magad, hogy fektessek el ott a hátsó ülésen.

- Harry!- visítottam fel, majd automatikusan összerántottam a combomat, s úgy szorítottam őket össze, hogy akár egy téglát is össze tudtam volna törni velük abban a pillanatban.

- Nem kell olyan erősen összeszorítani a lábad drága Khara!- mintha látná, mit teszek, de tényleg így volt… tényleg ezt tettem.

- Nem is. – vágtam rá kicsit magas hangon.

- De is. – utánozott engem olyan hanglejtéssel, majd éreztem, hogy ott bazsalyog magának, mint egy vadalma. – el tudom képzelni a sofőr arcát, ahogy a visszapillantó tükörben nézi az én barátnőmet, aki izgelődik-mozgolódik, mintha valaki lenne alatta… vagy felette… vagy esetleg benne. Szépen indítod a napját. – kötekedett, s így is kiélvezte, hogy hatással van rám, puszta szavaival is.

- Shhhhhhhhh. – próbáltam elcsendesíteni kaján megjegyzéseit, mert egyszerűen már éreztem, hogy arcom a nem megfelelő színtónusát veszi fel, miközben mindenem úgy kezd bizseregni, mintha hangyák járnának bennem.

- De jobb, ha vigyáz a szemeire… az a jó nő a hátsó ülésén az enyém… és szó szerint az enyém lenne azon az ülésen is. – éreztem, ahogy egyre jobban csúszok lefele az ülésen, miközben ez azzal párosult, hogy a fekete bőrbe automatikusan nyomtam magam bele egyre jobban és jobban. – s most ha jobban belegondolok… szívesen kocsikáznék a hölggyel egyet valamikor… - kinyomtam a vonalat, muszáj volt megszakítanom, mert éreztem, hogy a szívem kezd túlságosan is tökéletesen működni, s a testem is felébredt… ezek után visszaaludni sem tudna.

Mintha egy maratont futottam volna le úgy szálltam ki a kocsiból, s hálát adtam az égnek, hogy kissé szemerkélt az eső (alapvetően gyűlölöm az esőt, mert gusztustalan és vizes), így legalább az is hűtötte a bőrömet.

- A múzsám. – éppen, hogy kiszálltam a liftből a hatalmas irodaépületben a folyosón egy ismerős arc fogadott engem… Arnold a sminkes srác fogta papírtálcákban a friss kávéjaikat. – egyet vegyél el nyugodtan… - nyújtotta felém, s azt hiszem láthatta a szemeimen, hogy kissé olyan álomszuszékosak.

- Köszönöm. – csillant fel a szemem, s vele együtt indultam meg a stúdió felé.

- Milyen volt a buli? Remélem mindenki meghalt tőled… - hát igen, amit alkotott velem az igazi műalkotás volt, persze, hogy büszke akar lenni a munkájára.

- Elszakítottam a ruhámat, miután arccal elestem a fűbe… még egy csodálatos sebet is szereztem itt, ni… - kocogtattam meg a térdemet, s meséltem neki mindezt úgy, mintha valami rossz kisgyerek lennék, akinek ez valamiféle különleges rang lenne, hogy plezúros lett a lába, olyan igazi büszkeség féle.

- Túl sok bor? – tippelt egyet mosolyogva, majd nyitva előttem az ajtót, annak kicsit nekidűlve maga elé engedett.

- Pezsgő… rengeteg. – forgattam a szememet, s a halántékomat megérintve még most is fel tudtam idézni azt a fájdalmat, amit a kis folyékony gyönyör tudott nekem okozni másnaposan. Szörnyű.

- A szépségünk megérkezett. – azt se tudtam, hogy Chad itt lesz… de hát itt volt. Fennhangon üdvözölt engem, s erre még a kamera mögött álló bajuszos, szemüveges, kockásinges férfi is felénk figyelt. Terry, ha nem tévedek.

- Jó reggelt!- intettem úgy az egész stábnak egyszerre, majd nagyot hörpintettem a kávémból… szükségem volt erre aztán igazán.

- 10 perc szünet… - utasította a világítókat, s mindenkit úgy a 3 méteres körzetében, majd letéve az asztalra gépét felém sétált. – Terry Richardson… - nyújtott kezet.-… ha nem tévedek te vagy Khara. – én pedig bólintottam, s próbáltam elfogadni, hogy ismerhet… csak onnan persze, hogy kapott néhány tesztfotót rólam a legutóbbi fotózásról. 

- Ash Stymest… hölgyem. – jelent meg ott az éppen fotózott srác is, aki egy felnyírt hajú, agyontetovált mellényes srác volt… első pillantása a Black Veil Brides énekese, Andy jutott eszembe róla. Volt benne valami igazán zsivány, ez a hölgyemezés nem a lovagiasságból jött, hallatszódott ez a hangján, volt benne valami érdekes már ekkor is.

- Khara. – mosolyogtam nekik a kávém mögül, nem igazán tudtam mit szólni.

- Láttam a képeidet a DropDead fotózásról… elbűvöltek. Ash-sel még dolgozunk itt egy keveset, de van egy ötletem számotokra… - csillant fel a szeme, s tényleg olyan volt, mintha egy villanykörte gyulladt volna fel a feje felett. -… eszméletlenül néztek ki együtt. – méregetett össze minket, ahogy egymás mellé kerültünk a sráccal. – mit gondolsz Chad? – mintha valami kiállítandó tárgyak lennénk úgy néztek minket, én inkább ebbe bele sem akartam gondolni ezért csak mosolyogtam, s léteztem ott előttük.

- Megvan a lány a kampányhoz… - csapta össze a kezét Terry. -… csak vele vagyok hajlandó fotózni Ash-t hozzá. Elképesztő. – úgy nézett engem, mintha érték lennék… nem értettem felfogását.

- Nyugi… ez egy idő után könnyebb lesz. – hajolt oda hozzám Ash, suttogva a szavakat a fülembe. – most egy időre a csajom leszel Terry szemében… - cuppantott egy csókot az arcomra, majd kikapva a kezemből a kávét ivott belőle egy keveset. – finom. – kacsintott rám, s én ott abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy ez csak szimpla idiótaság volt, vagy lehet, hogy egy két lábon járó bunkósággal van dolgom.

- Legyél te is Terry… - nyújtott be az ajtón nekem Arnold egy kockás inget, meg egy farmer nadrágot Arnold az öltöző helyiségembe… Terry úgy gondolta, hogy csatlakozzak még a beltéri fotózáshoz is így a végén, hisz amúgy ezután pedig kültéri fotózás következik, miszerint úgy gondolta, hogy turistáskodunk egy kicsit az ő stílusában… hát legyen. -… sejtem, hogy saját képére akar formálni téged is… - kacsintott, mikor kiléptem az ajtó mögül.

- Vigyáááázat jöööövööök… - ordította el magát Ash, majd már csak annyit vettem észre, hogy lábam a magasban, s ölbe kapva rohan velem a kamera elé.

- Megfojtalak, ha elejtesz… - nem éppen tartottam túl izmosnak karjait.

- Khara, ha mindezt kamera előtt teszed, legyen… - jegyezte meg Terry mosolyogva, mire felkacagva az arcába nyúltam Ash-nek próbálva elérni, hogy hátha letesz. -… nyugodtan gyilkolásszátok egymást. – kérte, s többször sem kellett kérni én azon nyomban kapálódzni kezdtem Ash ölében, aki miután konkrétan majdhogynem ledobott a vastag matracra, ami a kamera előtt volt szinte nekem rontott egy párnával. 

- Párnacsata. – kacsintott, s legyintett el a fejem irányában, de én elhajoltam.

- Majdnem… - vigyorogtam, s oldalra dobva hajamat egy jól irányított mozdulattal fejbe találtam, majd rámásztam és áttéve lábamat testén úgy hiszem elkönyveltem magamnak, hogy győztem… tévesen. Merthogy a következő pillanatban egészen vízszintes pózban virítottam már a matracon, miközben a gép csak úgy kattogott… igazából ezt észre sem vettem ugyanis teljesen jól elszórakoztam ezzel az idióta emberkével és én csak játszottam vele. Az egészet egy nagy játéknak fogtam fel… s így elég jó dolgom volt azt hiszem.

- Egyet a bájos hölgynek… egyet meg nekem. – nyomta Ash a kezembe a forró teát, amiért éppen beszaladt a teázóba, mi utunkba esett. Jó.. túlzás az, hogy beszaladt ugyanis közel fél óra leforgása alatt tíz hölggyel flörtölt, s csavarta el annak a fejét… az, hogy egy embernek fél órán keresztül kellett hallgatnia őt, bele sem merek gondolni… jah de, ilyen vagyok én.

- Ezt te sem gondolod komolyan. – néztem rá összeráncolt homlokkal.

- Halld azt, amit akarsz. – puszilt meg ismét arcomon, majd random módon megfogta kezemet, s úgy sétáltunk tovább a Temze partján.

Terry elénk vágott, s kérte lassítsunk lépéseinken, hogy meglegyen a lehetősége a tökéletes képek elkapására.

- Bízol bennem? – bújt oda a fülemhez, túlságosan is közel.

- Ennyire azért nem vagy vicces Ash. – kacsintottam rá, majd azt figyeltem, hogy hirtelen eltűnik, s a mellettünk lévő korláton egyensúlyozva lépeget mellettem tovább, úgy jó egy méter magasban.

- Mennyire jó az egyensúlyérzéked? – guggolt le a vékony peremen, s beszélt hozzám úgy.

- Nem akarom kitörni a nyakamat. – vigyorogtam rá. Túl vékonynak tűnt az a korlát, én meg túl szerencsétlen vagyok, s így egészen biztos vagyok benne, hogy a vége eséssel fejeződne be… s ha még az esés után gurulnék is a megfelelő mennyiséget, akkor a Temzében fürödhetnék így tavasszal. Micsoda élmény.

- Pattanj fel Ash-hez… - bátorított Terry széles mosolyra húzva ajkait, majd asszisztensének odaadva a kameráját nyújtotta nekem kezét. - … segítek. – ajánlotta fel.

- Kinyírhatom, ha leesek? – mintha engedélyt kértem volna tőle, úgy szólaltam meg.

- Én fogom kérni akkor. – tettes társam volt ám Terry, így hát egy nagyot nyelve, s egy gyors imát ledarálva én is felkerültem a korlátra.

- Add a kezed. – nyújtotta ujjait felém Ash, majd szépen lassan indult meg előre, majd megállt. Mintha valamiféle sajátos irányjelző táblák lettünk volna úgy mutattunk a túlparton lévő ismert helyekre… Big Ben, London Eye. Mintha csoda országunk távoli elérhetetlen céljai lettek volna, oly varázslatos tekintettel, csillogó szemekkel pillantottunk a túlpartra… s mindezt a kamera kedvéért.

Persze ez volt az értelmes része az egésznek, a mai nap folyamán már megcsináltuk azt, hogy szobrokra kezdtünk mászni, kerítéseken akartunk kiszabadulni, mintha csak az állatkert elszabadulni vágyó vendégei lennénk, vagy éppen Ash random módon vágta magát földhöz egy-egy forgalmasabb helyen, s én meg követtem őt. Egy taxisofőr meg konkrétan valószínűleg az összes női felmenőnket áldotta, mikor kocsijából kezdtünk ki beugrálni, s játszadozni az ablakkal, s fura arcokat vágva hajoltunk ki azon, mintha éppen csak kutyusok lennénk. Terry-nek volt egy sajátos London bemutatási ötlete… az biztos, hogy megkapta a fura képeket.

Menni, menni a korláton előre még egészen jól is ment, de mikor már lejönni kellett volna onnan, annak az ötlete már nem tetszett annyira… főleg, hogy bokám kissé fájdogálós volt még mindig a Superman, avagy Supergirl mutatványom után.

- Segítek… - Ash lepattant, majd derekam után nyúlt, de én megfeszültem, mármint hirtelen nem is tudtam, s nem is akartam onnan mozdulni.

- A-a. – ráztam meg a fejemet, s egészen kiegyenesedtem, majd lehunyva szememet mély levegőket vettem. Koncentrálni akartam.

- De, de… - mondogatta halkan, s míg éppen becsukva volt még szemem ujjait derekamon észlelhettem, majd a talaj már nem volt lábam alatt ugyanis leemelve onnan a talajra helyezett engem. Nem tudom miért, de konkrétan megijedtem ettől a mozdulatsortól… mintha nem tervezett módon elveszítettem volna a talajt a lábam alól.

- Nem kell félni… nyugi van. – észre sem vettem, hogy nem nyitottam ki a szememet, de azt már igen, hogy ujjai arcomon pihentek, nyugtató hatás érdekében simogatta bőrömet.

Nem szóltam, egyszerűen csak próbáltam olyan helyzetre visszaállítani vérkeringésemet, ami nem károsítja az egész szervezetemet.

- Ssshhh. Biztonságban vagy. – s nem vagyok benne biztos, hogy ezt a kamera, vagy csak viselkedésem miatt csinálta, majd abban a pillanatban, ahogy kinyitottam szememet, azok le is csukódtak… ugyanis arcát közel hozva enyémhez ajkaim után kapott, s mélyen kebelezte be őket. Köpni, nyelni nem tudtam. Szó szerint.

- Neked elment az eszed? – az első szavak, mik elhagyták a számat. Nem az, hogy rosszul csókolt (s nem mintha, oly nagy tapasztalatom lenne), hanem a dolog miértje nem hagyott nyugodni.

- Most már tényleg olyanok vagytok, mint egy valódi pár… - kacsintott rám Terry én meg a hatalmas hamis mosolyommal, s szúrós tekintetemmel figyeltem rá.

- Várj… akkor szeretném fokozni a hangulatot. – habár még Ash előző tette után nem igazán tisztult ki az agyam, mégis felcsillant bennem egy ötlet, mellyel revánsot szolgáltathatok feléje.

Csatt. Valahogy így szólt a kezem, s arcának szimfóniája együtt. Egy pofon, melyet megérdemelt így talán az egész nap után. Meglepően kellemes érzés volt ujjaimnak a csattanás, de megvallva az igazat tette nem is kifejezetten ért váratlanul, olyan megmagyarázhatatlan módon találtam megmagyarázhatónak.

- Sikerült elkapni, vagy játsszam újra? – vigyorogva fordultam Terry felé, akinek láttam arcán, hogy ő szívesen megnézné még egyszer ezt az abszurd jelenetet…

- Email-ben elküldöm a részleteket. – a stábtól, a kedves társamtól megszabadulva ezúttal már saját magam társaságában sétáltam London utcáin. Oly rég volt már, hogy így este bent jártam, így itt a központban, s most így olyan jó érzéssel töltött el… egy ilyen hosszú, s érdekes nap után mindenképpen.

- Úgy érted Los Angeles, Los Angeles? – s miközben én csak úgy céltalanul bolyongtam fővárosunk utcáin addig Chad-del, a menedzseremmel folytattam egy érdekes beszélgetést… érdekes volt azért, mert nem hittem a szavainak.

- Jövő hét szerdán repülsz. Minden infót elküldök üzenetben. Terry-nek tetszettél, s ahogy a képeket látom Ash-nek is… - hallottam azt a plusz ívet a hangjában, amire nem voltam kíváncsi… nagyon nem.

- Viszlát Chad… - nyomtam ki a telefont, s megálltam egy pillanatra járásomban, mert azt hiszem csak abban a pillanatban jutott el igazán az agyamig, hogy milyen információt is osztott meg velem az előbb Chad.

Azt akarják, hogy repüljek Los Angeles-be a jövő héten. Azt akarják, hogy Khara lépjen álmai földjére életében először. Amerikába akarnak repíteni engem. Amerikába.

Míg ez a gondolatmenet lepörgött az agyamban addig millió meg egy ember sétált el mellettem, s legszívesebben mindegyiknek egy hatalmas ölelést adtam volna, vagy legalább a nyakukba ugrottam volna… de az izgalomtól való egy helyben való ugrálást majdhogynem bejátszottam, csak ekkor telefonom csöngése megszakította az álomvilágomban való létezésemet.

Igazából nem is hívtak, csak egy üzenetem jött egy ismeretlen számról.

„Szeretném, ha velem is felfedeznéd a várost… sötétben még izgalmasabb. Találj meg… vagy én megyek érted, de abban nem lesz bocsánat” – s az üzenet mellé egy kép is volt csatolva. 

Tudtam, hogy Harry volt az… ez biztos, mármint az üzenet írója. De ahogy a képet megnyitottam, hirtelen valamiféle tényleges izgalom futotta át a testemet, mintha tényleg egy játékban lennék… egy kincskereső játékban. Az persze más dolog volt, hogy fogalmam sem volt, hogy mit ábrázolt a kép.

„Mostantól számítva 10 perced van, hogy odaérj” – villant fel egy új üzenet a képernyőmön, s ezzel, mintha így meglöktek volna… az adrenalin kezdett az ereimben nőni.

- De hova? – csaptam a homlokomra, s tényleg nem tudtam, hogy mit is ábrázolhat ez a hely. Ha 10 percem van odaérni, valószínűleg a környéken lehet valami hely ez. Többet kellene erre járnom, akkor talán jobban ismerném a központot ennél.

- Elnézést… feltarthatlak egy pillanatra. – estem be egy barátságosnak tűnő srác elé a járdán.

- Miben segíthetek? – kérdezte, s én pedig eléje toltam telefonom képernyőjét.

- Nem-e tudod, hogy ez a hely hol van… nagyon sürgős lenne. – furán méregette a képet, s mintha analizálni próbálta volna, de látszott az arcán, hogy fogalma sincs semmiről.

- Nem ide valósi vagyok… bocsi. – mondta lebiggyesztett ajkakkal, s persze, hogy ekkora szerencsém volt, hogy rögtön megtaláltam magamnak egy külföldit, aki még annyira sem ismeri a környéket, mint én. Ügyes Khara.

A perceim fogytak, de én még mindig nem mozdultam meg… pörgött az agyam, folyamatosan pörgött. Becsuktam a szememet, s próbáltam átgondolni a környék sajátos vonásait, próbáltam összeegyeztetni a képen látható hellyel. Ha legalább tudnám, hogy merre induljak el… de még ennyi sem volt meg.

- Jobbra a második utca. A Drager Street-ből nyílik egy kis park… ott van ez a pad. – egy kedves nénike hangja szakította meg eszmefuttatásomat, s mikor kinyitottam a szememet tényleg ott állt előttem… mint a tündérkeresztanya.

- Biztos ebben? – mintha ezzel a két mondatával meggyújtotta volna a bennem lévő rakéta kis zsinegét.

- Biztos aranyom. – mosolyodott el kedvesen, mire én már szinte futottam az irányításai alapján.

 – Köszönöm. – kiáltottam vissza neki, s remélve, hogy integetésem közepette nem üt majd el egy kocsi, szeltem át az utat, s futottam feléje.

Nem szoktam futni. Nem is szeretek futni. De most valahogy más volt… volt valami érdekes benne, s talán valami izgalmas.

„ Majdnem lejárt az időd… de ideértél. Keress, s találsz” – abban a pillanatban, ahogy konkrétan bevágódtam a helyre kaptam a következő üzenetet.

S ezzel nem is lett volna semmiféle baj, abban az esetben, ha lett volna bárki is a környéken. Az egész park üres volt. De komolyan… hacsak Harry nem alakult át fává, akkor Ő sincs itt, ebben egészen biztos vagyok.

Sietve kerestem meg azt a padot, melyet a kép ábrázolt, hátha az majd segítséget nyújt majd nekem… legalábbis ebben reménykedtem. De semmi… az ég adta világon semmi. Habár a padot megtaláltam, se rajta, se mellette, se felette sehol nem volt valami újabb nyom. Se a rózsabokrok tövében, se a fák kérgére ragasztva semmi. Márpedig a környék összes létező négyzetcentiméterét átvizsgáltam hátha lesz valami sikerem, de nem volt… percekig ellenőriztem azt is, hogy egyáltalán a parknak jó részletét nézem-e, de egészen biztos voltam benne, hogy jó helyet találtam meg.

Levágódva a padra végül, annak ülését fogva hajoltam kissé előre, hátha összeszedve gondolataimat, s erősebben koncentrálva valamire haladok is… s ekkor történt az a csoda, hogy ujjaim valamiféle dologba beleakadtak a pad alján… s nem, nem művészien összepakolt használt rágógumi installációt találtam meg. Egy papírt, egy borítékot emelhettem ki onnan.

„A csillagok alatt már szerethettelek. Most a csillagok közé szeretnélek emelni” – ennyi állt a papíron semmi más.

- Drága Harry… ezzel aztán kisegítettél. – fortyogtam magamban, s automatikusan emeltem fel tekintetemet az aranypettyekként tündöklő csillagokra az égen.

Olyan szépségesek voltak, köszönhetően a tiszta égboltnak, tökéletesen látszódott a milliónyi meg egy csoda ott fent.

Harry akarta, hogy megtaláljam… na de mégis, hogyan gondolta ezt? A kirakó darabjai nem voltak túlságosan egyértelműek számomra, s mivel úgy sejtettem, hogy semmiképpen sem űrhajósat akar játszani, így elég valószínűnek tűnt, hogy nem a londoni légierők hadibázisát találta ki célpontul. Ha egyáltalán létezik ilyen.

Kisétálva a kis eldugott park öleléséből, a nyílt utcán sétálva pörgettem agyamat, s reméltem, hogy az asszociációnak, vagy legalábbis valamilyen csodának köszönhetően beugrik majd valamiféle megoldás. A megoldás.

Szabályosan akartam átkelni az úton, ezért a lámpánál várakoztam, miközben lehunyva szememet koncentráltam egy pár pillanat erejéig, de mikor hallottam a zöldre váltás hangját, s felemeltem a fejemet egy bizonyos helyre suhant a tekintetem. London Eye.

- Hogy ez nem jutott eszembe. – csaptam homlokon magamat, majd ismételten rohanni kezdtem.

Gondolom e tevékenységemet azok az emberek, akiknek nekimentem annyira nem értékelték, de valahogy ez annyira most nem érdekelt, habár egy „Bocsánat”, „Elnézést” szócskát minden alkalommal elmotyogtam… sokszor feleslegesen, de nem zavart.

Úgy éreztem a tüdőm kiszakad, ahogy benyargaltam a London Eye lába alá… emberek járkáltak előtte, álltak sorban az esetleges bejutáshoz, de valahogy látszódott, hogy mondatni telt ház volt… feltekintve az égre be kellett ismernem, hogy innen még szebbek a csillagok.

- Egészen szépek… nem? – hallottam meg egy hangot mellettem, a semmiből feltűnve, majd természetes reakcióként éltem meg azt, hogy gyomrom görcsbe ugrott. Itt volt Ő.

- Mondhatni. – tanakodtam el, de feléje nem néztem. – Javítson ki, ha tévedek, de úgy tudtam egyesek Manchester-ben is éjszakáznak…- még a fotózás ideje alatt üzente meg, hogy a mai napon már vissza sem jönnek, mert holnap kora reggel inkább onnan folytatják az útjukat. Tény az, hogy mikor ezt az üzenetet megkaptam kicsit szíven ütött… mármint valahogy ösztönösen töltöttem volna minden szabadidőmet vele, de bele kellett abba is törődnöm, hogy elfoglalt ember Ő.

- Kijavítom. – s ebben a pillanatban megéreztem kezét derekamon, majd egy pillanat alatt vele szembe találtam magam. – Én itt… Londonban szeretnék éjszakázni. Veled. - bökött mellkasomra gyengéden, majd ajkaimhoz hajolva köszöntötte őket. A napom jó volt… de most még jobb lett. Kellett Ő nekem, mint feketének a fehér, mint égnek a csillagok, mint lábadnak a talaj.

- Majd meglátjuk, a menedzserem mit szól hozzá… - tetettem a nagy elfoglalt embert… s végülis volt benne valami. Rendes munkám volt… fizető állásom. Ez több mint abszurd volt.

- Szívesen beszélek vele az érdekedben… - kulcsolt rá az ujjaimra, s csókolt bele nyakamba. Igen… ez lett volna az, ami nélkül egy napot lehetetlennek tűnt volna kibírnom.

- Nem inkább a saját érdekedben? – kérdeztem vissza.

- Ssssshhhhhh… - tette hatalmas ujját ajkamra, elcsitítva így, majd kacsintott egyet. – s ha most megengedi… a csillagok közé szeretnélek emelni téged…- úgy fogta meg kezemet, mintha egy bálon lettünk volna, s úgy indított meg a szépséges kabinunk felé. Hozzá kell tennem persze azt, hogy szavai nem voltak oly szimplák… ahogy kimondta mondatát egyértelműen görcsbe rándult egész testem. Bizseregni kezdett.