XL. rész - Blue

Sziasztok! Íme megérkezett a következő rész is! Remélem még mindig élvezitek az írásaimat, jó olvasást ehhez is! Puszi Dorka

Ps.: Habár már ennek még nincs vége, de napok óta pörög már az új blogomnak a története a fejemben… remélem, hogy annál is ott lesztek velem!

Blue

Make it last forever
Come on baby won't you hold on to me, hold on to me
You and I together
Come on baby won't you hold on to me, hold on to me

Each day I feel so blessed to be looking at you
Cause when you open your eyes, I feel alive
My heart beats so damn quick when you say my name
When I'm holding you tight, I'm so alive
Now let's just live it up

(Beyoncé ft. Blue Ivy)

Percekig álltam a kórház parkolójában. A taxi órája bent pörgött, s pörgött, legalább valakinek szép estét okozunk minden bizonnyal, de ez a személy egyáltalán nem én voltam. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de valahogy minden más sikerült csak nem a logikus, ésszerű gondolkodás. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam egyáltalán mit akarok tenni… Harry bent ül a taxiban, s engem vár, de a valóság az, hogy én még el sem indultam. Nora telefonja után első dolgom volt az, hogy ide irányítsam utamat, s Ő elkísért… szó nélkül. Egy rossz gondolata, egy megfontolatlan cselekedete nem volt, csak kísért, s nem szállt szembe velem… nem állt az utamba.

De a végtelennek tűnő pillanatok felhőjében rá kellett jönnöm arra, hogy én magam voltam az, ki valójában az utamban állt. Csakis én.

- Mehetünk. – olyan határozottsággal csusszantam vissza Harry mellé az ülésre, mintha éppen rohantam volna, s oda is csak éppen lendülettel repültem volna be… a kiszállás persze sokkal megfontoltabb volt, feleslegesen.

- Nem mentél be. – óvatosan nyúlt a kezemért, de mintha minden érzékemet elveszítettem volna, nem reagáltam rá.

- Mehetünk. – suttogtam halkan, s hátra hajtva fejemet a támlára lehunyva a szememet próbáltam még azt is elfelejteni, hogy egyáltalán idejöttem… idejöttünk. Nem volt jó döntés, s habár erre későn jöttem rá, legalább rájöttem mielőtt késő lett volna… mielőtt bármi olyat tettem volna, amit nem kellett volna.

- Khara… - közelebb hajolt hozzám, próbálta simítani az arcomat, de én elfordultam tőle… azt hiszem ez az olyan pillanatok egyike, amikor szükségem lenne a teleportációs képességre… ha olyanom lenne, már rég nem itt lennék.

- Az Isten szerelmére… menjünk már innen… - csattantam ki, s feszültem meg az ülésben. Éreztem, hogy minden ujjam görcsbe szorul, s hogy lábam is olyan ívben van, hogy bármelyik pillanatban képes lenne berúgni egy ajtót, ha arról lenne szó… s az semmiképpen sem a lábamnak, sokkal inkább az ajtónak fájna.

- Hova szeretnék? – a sofőr kérdése kimért volt, óvatos, de éreztem, hogy olyan felesleges, mint egy sivatagban a homokozó.

- Előre… lehetőleg. – Harry nem várta, meg míg én válaszolok, azt hiszem jogosan… az enyém kevésbé lett volna kedves, mondjuk azért most már az ő hangjában is éreztem az egyfajta sajátos színt.

A motor megindult, s szinte éreztem, hogy gurulnak alattunk a kerekek, de még mindig nem éreztem a megkönnyebbülést. Szúrt a mellkasom, kegyetlenül.

- Ide sem kellett volna jönnöm. – normalizálódott annyira a kedvem, hogy képes voltam a kommunikációra, gondoltam én.

- Természetes, hogy ide akartál jönni… - mondta Harry, hangja lágy volt, mintha lelkemet akarta volna puhítani ezzel.

- Nagyon nem az… - ráztam a fejemet.

- Egy barátod kórházba került… én is ezt tettem volna, ha Ed… vagy Louis vagy bárki a barátaim közül ilyen helyzetbe kerül. Ez a normális dolog… csak úgy cselekedtél, ahogy jónak gondoltad, ezért nem hibáztathat senki. Én sem teszem. – mondta, s ahogy most újra megsimította az arcomat, most éreztem is őt.

 - Őszintén? – kérdeztem rá kis vallomására, annyira hihetetlen volt ez számomra.

- Őszintén. Nem hazudnék neked… - hajolt kissé felém, s gyengéd csókot lehelt ajkaimra, s ezzel mintha kiegészítette volna a kérdésemre a válaszát.

Fejemet ezután mellkasára hajtottam, s boldogan fedezte fel testem azt, ahogy karjaival körbe ölel engem, s véd, gyengéden simogat, s nyugtat.

- Felhívtam Niall-t… - mondta halkan, s habár aludni nem tudtam volna semmiféleképpen sem, mégis olyan volt, mintha azt tettem volna… csak pihentem.

- És? – nem értettem mire ment ez az egész, de témaelterelésnek egészen jó volt.

- Nemrégen műtötték a lábát… az ország legjobb sebésze dolgozott rajta. Megkértem, hogy a föld alól is kerítse elő, s hogy mindenképpen nézzen rá Zack kezére… - vallotta be, mire már a szemem csukva tartása is lehetetlen küldetésnek tűnt.

- Miért? – muszáj volt a szemeibe néznem, muszáj volt egy szintben lennünk, látni akartam tekintetét a válasza során… persze az a másik dolog, hogy ezen megjelentése nem is kicsit lepett meg, mármint… tényleg.

- Mert én semmiképpen sem akarom, hogy szenvedj. – mélyen a szemembe nézett, ahogy lassan, de biztosan az ölébe csusszantam. – nem engedem meg, hogy egy könnyet ejts miatta, de azt sem, hogy a lelked fájjon miatta. Szimplán csak nem szeretném. – rázta meg kissé a fejét, s tekintetét ezzel szakította el az enyémtől. El sem tudom képzelni milyen erőfeszítés lehetett ez az egész számára, s nem csak az, hogy felhívja Niall-t… hanem az is, hogy mindezt elmondja nekem. Hihetetlen.

- Köszönöm. – s most én vettem kezeim közé arcát, s szinte könyörögtem, hogy rám nézzen, de már nem ment neki oly könnyen… érthető, hogy kissé megviselte ez az egész. – Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm. – mondogattam neki ezt a kicsinyke, de mégis annál többet jelentő szavacskát miközben ajkát, arcát, mindenét csókolgattam, mert megérdemelte… legyőzte azt a megmagyarázhatatlan érzését ő iránta, s egy igazán nemes lépést tett meg, leírni szavakkal ezt nem lehet.

- Érted… mindent. – s habár az egyik pillanatban még talán elveszett volt a tekintete, a következőben Ő volt az, aki megragadta nyakamat, s ajkaimat sajátjaival párosította.

A legszebb dolog volt az estében. Azt is elfelejtettem, hogy mi történt eddig a pillanatig, minden gondolatom kitörlődött agyam legkülönbözőbb szegleteiből, s azt hiszem erre volt szükségem. Nem gondolni olyanra, ami nem az én dolgom. El kell fogadnom ezt a dolgot és kész.

- Folytatás? – hajamat eltolta fülemtől, s úgy szorította ajkait fülcimpámhoz, s kérdésével így utalt a tegnapi taxis élményünkre.

- Folytatás. – jelentettem ki, majd kipördültem az öléből, s jeleztem a sofőrnek, hogy megállhat.

- Azt hiszem kettőnk folytatási forgatókönyve… egészen különböző. – mondta végre mosolyogva, mikor láttuk, hogy elhajt mellettünk a taxi, amivel ez idáig jöttünk.

- Én a randinkra gondoltam… - rántottam ártatlanul vállat, majd ahogy előtte álltam rákulcsoltam az ujjaira, ezzel egy erős köteléket képezve közöttünk.

- Nagyon régen voltam már erre… s talán még sosem sétáltam így… - emeltem fel kissé összekulcsolt kezeinket kettőnk közé. -… a parton. Szívesen kipróbálnám. – mondtam, s rebegtettem előtte a szempilláimat, mintha olyan nagy dolgot kérnék, mit Ő annyira nem akar.

- Romantikázni szeretne valaki? Hmmm. – fogta meg derekamat, s lazán húzott magához. – Lehet róla szó… - suttogta ajkaimnak, majd megdűtve, mintha csak éppen most táncoltunk volna le egy szenvedélyes tangót úgy csókolt meg. Kirázott a hideg.

- Hmmm… - haraptam ajkaimra, mikor már éppen nem csak a rózsaszín felhőket láttam keveredve a vörös legszenvedélyesebb árnyalatával… pillanatok alatt el tudja érni azt, hogy a talaj kicsússzon a lábam alól… s Ő olyan, aki mindezt pozitív értelemben tudja tenni.

- Mennyire izgulsz a holnap miatt? – kérdezte, ahogy a rakparton sétálgattunk csendben, s csodáltuk a város fényeit innen.

- Nem teljesen tudom leírni, mit is érzek… - vallottam be.

- Próbáld meg… - vetette fel az ötletet segítségként.

- Nagyon örülök… eszméletlenül. Főleg, hogy anya mennyire is szerette volna ezt oly rég óta… s én pedig észre sem vettem, mert nem törődtem vele. S még így is… még így is, hogy én vagyok én… - mutattam végig magamon. -… még így is megkapta azt az esélyt, hogy örökbe fogadhasson egy gyereket, s azt hiszem, hogy ez nem lehetett könnyű harc, valljuk meg az őszintét… diliházban voltam, s mégis engedik, hogy egy gyerek legyen mellettem. – azt hiszem a helyzet leírása eredményesebb volt, mint ahogy eredetileg gondoltam, hogy lesz.

- Hééékás. Álljunk meg egy pillanatra. – nem csak szavaimnak, de lépéseimnek is megálljt parancsolt.

- Mi az? – tekintettem fel szemeibe.

- Az emberek változnak drága Khara… - cirógatta az arcomat mutatóujjával. -… te is változtál, rengeteget. S én is… neked köszönhetően. – ujjával tartotta meg államat, hogy el ne veszítse tekintetemet.

- De mi van, ha ez nem lesz elég? S mi van, ha a jó után, jön a rossz felé változás? – nem gondolkoztam a szavaimon, egyszerűen csak engedtem, hogy gondolataim eljussanak az ő füléhez… meg akartam vele osztani azt, ami bennem volt. Én hajlandó voltam erre, őt pedig érdekelte… mert még mindig itt volt.

- Úgy gondolod ez rossz? – egymásra talált ujjaink fonatában szorított rá kissé az ujjaimra. – úgy gondolod, hogy ez rossz? – csókot lopott ajkamról. – hmmm? Válaszolj, kérlek.

- Nem… nem rossz. – ha akartam volna, sem tudtam volna mást mondani, de ez a helyzet… hogy nem is akartam mást mondani.

- Látod… - kacsintott. -… s a jövő sem rossz csak ismeretlen. S ha ebből az ismeretlenségből elénk jönne egy démon, egy rossz… majd együtt megküzdünk ellene. Mit szólsz hozzá? Mit szólsz hozzá drága Khara? – kérdezte ismételve kérdését. – benne vagy?

Nem tudtam hirtelen mit mondani, több volt ez, mit várhattam tőle. Szavai lebénították az én működésemet, s legfőbbképp beszélőkémet. Nagyot nyeltem, de egyszerűen nem jöttek szavak a számra.

- Benne vagy-e Khara? – türelmesen ismételte meg sokadjára is a kérdését.

- Benne… - halkan hangzott el ez a kis szó tőlem, de valahogy jobban is a tudtára akartam adni ezt… s nem csak neki, hanem másnak is, úgy körülbelül mindenkinek. Az Ő érzése, mit gerjeszt bennem őrültté tesz. – benne… - ordítottam el magam, s nem csak Őt, de magamat is megleptem ezzel a tettemmel. – Benne. – bólintottam határozottan, s kifordulva, testemet a part felé irányítva még egyszer elordítottam magam olyan hangosan, ahogy csak tudtam, ahogy csak szívemtől, lelkemtől, tüdőmtől tellett. – BENNE.

- Ezek után, azon sem lepődnék meg, ha a közterület fenntartók jönnének, s letartóztatnának téged… - bújt mögém szorosan, de ahogy bőre az enyémhez ért éreztem, hogy elmosolyodott.

- Nem félek… van, aki megvéd. – rántottam meg a vállamat, s automatikusan ívbe húztam ajkaimat, ahogy göndör fürtjei nyakamat csiklandozták… egy életen át el tudnám viselni ezt az érzést.

- Ne feledkezz meg arról, hogy én is őrizet alá akarlak venni… - tett egy utalást még a tegnapi kijelentésére, s éreztem, hogy testem azon nyomban különösen megfeszült.

- Los Angeles. – ízlelgettem a város nevét a számon… olyan édes volt, mint a legdrágább cukorka, s olyan kívánatos, mint a legszenvedélyesebb csók. – Sosem voltam még külföldön… - vallottam be az igazat. -… sosem ültem még repülőn. – gondolkoztam el.

- Leírhatatlan érzés… olyan, mintha a felhők megölelnének, s nem akarnának elengedni sose… felemelő. – próbálta átadni az érzést, s valahogy sikerült is neki.

- Te hányszor voltál már LA-ben? – kérdeztem, de elnevettem magam, mert rájöttem, hogy ez egy abszolút nevetséges kérdés volt tőlem tekintve, hogy kivel is beszélek.

- No, most miért nevetsz?- kérdezte.

- Mert nevetséges a kérdésem… a fél életedet utazással töltöd, az is csoda, hogy most ennyi ideig itt vagy ebben a városban. – ez volt az igazság, nem tagadhattam.

- Habár nem vagyok túl jó matekból, de számításaim szerint úgy közel 15x érkeztem meg a LAX repülőtérre az elmúlt évek során… - nem törődött válaszommal, inkább az előtte lévő kérdésemre válaszolt. -… s az igazság az, hogy amúgy a legtöbb szabadidőmet Los Angeles-ben töltöttem eddig a pillanatig. – vallotta be.

- No és most mi változott? – kérdeztem meg tőle.

- Hát… úgy hiszem volt egy tényező, aki igen könnyen változtatta meg a dolgaimat. – sejtelmesen suttogott nekem a fülembe, s olyan kellemes érzés volt, ahogy szavaitól pezsegni kezd a vérem.

- Szívesen találkoznék vele. – válaszoltam én is neki, legalább annyira sejtelmesen, ahogy Ő tette nekem.

- Összehozhatok egy találkozót nektek… habár nem tudom mennyire lesz most szabadideje rám… modellkedni kezdett az elmúlt időszakban. – jegyezte meg vigyorogva, s lassan, de tényleg csak lassan indultunk el újra.

- Nem szeretem a modelleket… - ráztam meg a fejemet rosszallóan.

- Ő nem olyan, mint a többiek… - védte meg azt a valakit, a harmadik személyben kitárgyalt Khara-t.

- Csakugyan? – minden elismerésem. – merthogy?

- Mert Ő képes volt elérni azt, hogy maradjak…

- Nyugodtan aludhatsz még egy keveset… még két óra múlva érkezünk meg. – édesanyám a volán mögött ült, én meg mellette, s így indultunk reggel utunkra… a testvéremért, a család legújabb tagjáért. Eljött a nagy nap.

- Esélytelen, hogy vissza tudjak aludni. – ráztam a fejemet, s kissé kitekeredve, majdnem megfojtva magamat a biztonsági övvel nyúltam hátra a kocsiban a táskámért, amikben a könyveim voltak.

- Ha azt mondod, hogy tanulni akarsz… el sem hiszem. – jegyezte meg mosolyogva.

- Nem kell hozzászokni azért… - állítottam le nagy lelkesedését. -… de meglehet, valamit még érdekesnek is találok ebben a nagy papírkötegekben.

- A mi időnkben még könyveknek nevezték őket. – nagyon humoros volt édesanyám.

- Ma is tanultam valamit. – forgattam a szememet, s belelapoztam az eddig, kb. majdhogynem teljesen érintetlen irodalomkönyvembe, ahol a romantika világába kalauzoltak az irányadó versek.

Magamhoz képest tényleg túlteljesítettem létemet, ugyanis tegnap este, miután hazaértem elaludni még nem tudtam, s kivételesen a zenehallgatás helyett az első kezembe akadó könyvet vettem fel, s kezdtem el olvasgatni… ez volt az irodalomkönyvem. Meglepően sokáig sikerült felette virrasztanom úgy, hogy figyelmesen olvastam nyomtatott szavait, s mindeközben egy csodálatos ötlet körvonalazódott a fejemben egy jövőbeli cselekedetemet illetően.

Teljesen belevesztem a versek világába. Olvasásuk olyan volt, mintha dalszövegeket nézegettem volna, hisz bármelyikhez jutottam elolvasása olyan dallamos volt… s ez tetszett, nagyon tetszett.

- Itt ül mellettem, de nem biztos, hogy el tudom érni… valahol máshol kalandoznak a gondolatai. – éppen befejeztem egy vers olvasását, mikor édesanyámat hallottam meg beszélgetni valakivel, s mivel én nem igen szóltam, valakivel telefonált úgy, hogy én voltam a téma. Azonnal visszarepültem a jelenbe, s a telefonja képernyőjére néztem, ami ugye kettőnk között volt a kis tartókájában, ha már a vezető fél nem telefonozhat vezetés közben.

- Jelentem visszatértem. – motyogtam.

- Szándékosan nem veszed fel a telefonodat Khara? – kérdezte Nora, ugyanis ő volt az, akivel édesanyám oly kedvesen csevegett.

- Nem vettem észre, hogy csörgött… valószínűleg levehettem a hangját, amit elfelejtettem visszavenni. – jegyeztem meg halkan, közömbösen.

- Biztosan. – jegyezte meg, s azt hiszem mindkettőnk hangjában érezhető volt egy bizonyos frusztráltság, amit édesanyám az én arcomon még fizikailag is láthatott, bármennyire is akartam amúgy ezt titkolni előle… de hát ő az édesanyám, s mindent meglát, mindent tud.

- Beszéljetek nyugodtan. Engem nem zavar. – kacsintott, majd kivette a telefont a kihangosító tartóból, s a kezembe tette azt.

- Köszönöm. – suttogtam, s a mobilon is megszakítottam a kihangosítás funkciót.

Éreztem, belül nagyon is jól tudtam, hogy miért keresett Nora… nem beszéltünk mióta felhívott a hírrel, s az óta pedig történhettek dolgok, s történtek is… mint például nem érkeztem meg a kórházba.

- Minden rendben van? – kérdezte meg elsődlegesen.

- Igen. Minden. – válaszoltam.

- Nemsokára bemegyek hozzá… állítólag ma már ébredni fog, tegnap a gyógyszerek miatt még ébredt fel… direkt altatták egy éjszakára.

- Ühüm. – próbáltam pártatlan maradni, s próbáltam minden információt kizárni a fejemből, ami hozzá kapcsolódhat.

- Jó esélyei vannak. – Nora is észrevette, hogy „nem érdekel” a helyzet, mármint, hogy tartózkodok tőle.

- Örülök. – bólogattam, habár ezt Ő nem láthatta.

- Üzensz neki valamit? – érdeklődött.

- Nem… nem is kell neki elmondani, hogy tudok róla… hogy majdnem ott voltam. S ne is említsd nekik azt, hogy Harry volt az, aki a sebészt küldte hozzá… egészen biztos vagyok benne, hogy beszéltél már Harry-vel… hagyj ki minket belőle, ha lehet. – kértem őszintén, kedvesen.

- Biztos vagy benne? – hallatszott a hangján, hogy tényleg meglepődött.

- Biztos. – nyeltem egyet, s egy pacsit adtam magamnak magamban, hisz egészen normálisan sikerült végigjátszanom ezt az egészet. – köszönöm. – suttogtam neki halkan, tudta mire értem… a kimondatlan szavak.

- Vigyázzatok magatokra!- válaszolt, s végül megszakítottam a vonalat.

- Szeretnél róla beszélni? – érdeklődött édesanyám.

- Nem. – ráztam a fejemet, s visszatettem a készülékét a helyére.

- Köze van az egésznek ahhoz, hogy Zack kórházban van? – érdeklődött… persze, hogy tudta, valahogy nem lepődtem meg… de hálás voltam azért neki, hogy nem hozta fel addig, amíg én nem akartam ezt… s most sem én akartam, de mindegy, a helyzet adott volt.

- Harry vagy Nora? – kíváncsi voltam melyikőjük értesítette erről a helyzetről.

- Harry…

- Gondoltam.

A város, ahová érkeztünk, mintegy 3 óra kocsiútra volt Londontól. Kis barátságosnak tűntek az emberek az utcán, már az első pillanattól kezdve, ahogy megtekintettem az arcukat a kocsi ablakából. Sokkalta kisebb volt, mint London, de ettől függetlenül sem mondanám ezt a települést egy vidéki kisfalunak… megvolt a saját élete, az emberek dobogtatták a lelkét, még így szombaton is.

- Üdvözöllek Eva… - abban a pillanatban, amikor beléptünk az épület ajtaján, máris köszöntötte édesanyámat egy nő, jelen szituáció alapján gyanítottam ők már találkoztak. -… s ha nem tévedek te vagy Khara. – fordult felém mosolyogva.

- Teljes egészében. – ráztam vele kezet.

- Üdvözöllek titeket a gyerekotthonunkban. Elsa-t még éppen eteti, az egyik felügyelő nő, addig szívesen meginvitálnálak titeket egy teára az irodámba… néhány papírt még úgyis alá kell írnod. – fordult édesanyámhoz a nő, akinek azt hiszem a neve Rita lehetett, anya mintha ezt a nevet emlegette volna idefele jövet, amikor éppen ez a téma volt aktuális közöttünk.

- Köszönjük. – bólintott édesanyám, de én csak el voltam veszve egy kicsit, s nem teljesen reagáltam le a történéseket. Az egyik helységből ugyanis kisgyerekek hangját hallottam, kacagást, s visítozást felváltva.

- Ha gondolod Khara odamehetsz a kicsikhez… ők is éppen reggeliznek, odavitetem neked is a teádat, ha szeretnéd. – ajánlotta fel a nő.

- Szabad? – teljesen el voltam kábulva, a gyerekek hangja szinte rántott magához, mintha megragadtak volna egy kötéllel, s lassacskán húzogattak volna magukhoz egyre közelebb, s közelebb.

- Persze. – bólintott, s ujjaim alatt már a kilincs hűvössége volt érezhető, s ahogy benyitottam utána abba a helyiségbe kettős érzelmek hada támadta meg testemet… egy részben elmosolyodtam, mert sok kis apróság ült itt az mini asztalok körül, s ették a reggelijüket, mintha igazi felnőttek lettek, s másik részben olyan volt ez, mintha a szívemet facsarták volna ki… egyikőjüknek sincs szerető családja, ebben a pillanatban még mindegyikőjük az árvaság világában létezik.

- Szia!- közelített meg egy kislány, s ragadta meg az ujjamat, s kezdett húzni maga után. – te ki vagy? – érdeklődött kedvesen, s a saját asztaluk mellé vezetett… azt hiszem ő volt a legbátrabb, ugyanis a többiek csak csodálkozó szemekkel pillantgattak rám, de nem igazán mozdultak.

- Khara… és te? – kérdeztem, s követtem őt, ahogy ő leült a kis székére, én mellé a földre csüccsentem le… láttam, hogy az egyik felügyelő nő széket akart nekem hozni, de leintettem, hogy nem szükséges.

- Olivia hercegnő. – magabiztosan jelentette ki.

- Huhahhha… az nagyon jó lehet. Egy igazi hercegnő vagy? Woaaah. – csodálkoztam, s örültem, hogy ezzel nem csak az ő arcára csaltam egy kis mosolyt, de a társaiéra is.

- Még nem teljesen… - bújt a fülemhez, s suttogta nekem ezt. -… de ezt ne mondd senkinek, okés? – kérte ártatlanul.

- Cipzár a számon. – húztam be az említett dolgot a számon, s rájuk mosolyogtam, s megköszöntem a segítőnek, hogy ide hozta nekem a teámat.

- Köszönöm. – bólintott, s hagyta, hogy kezembe vegyem a bögrémet, s számhoz emelhessem a meleg, finom teámat.

- Miért vagy itt? – mintha egy játékos vallatáson lettem volna, de nagyon tetszett.

- A testvéremért jöttem… az anyukámmal. – meséltem nekik csendesen.

- S ki a testvéred? – csillant fel a szeme. Olyan ártatlan volt, olyan kis tiszta lélek. Eszméletlen a gyerek lét világa.

- A pici Elsa… - suttogta a nő, akinek egy kisbaba volt a karjában, aki annyira nem is volt kicsi, s mindeközben felénk lépegetett.

- Ohhh. – tette szája elé a kezét Olivia meglepődésében, majd én pedig felálltam ismételten két lábra.

- Khara… szeretném neked bemutatni Elsa-t… - fordította felém a kislányt, akinek arca csupa mosoly volt. Látszott, hogy a vidámság kissé keveredett egy kis félelemmel, tekintve, hogy új arcot lát a közösségben, de mégis olyan kis aranyos 15 hónapos baba volt. - … Elsa… ő itt Khara. – mutatott rám a hölgy, s a kislány ekkor elbújtatta arcát az ő nyakában. 

- Kicsit meg van még illetődve. – mondta. – de ha gondolod, átveheted… - ajánlotta fel a lehetőséget nekem.

- Komolyan? – azt sem tudtam, hogy hogy kell egy babát tartani. Persze ő már nem is olyan kicsi, de akkor sem tudtam, hogyan is forduljak, vagy mit is csináljak.

- Csak engedj utat az ösztöneidnek… - tanácsolta a nő, s karjaimba helyezte őt… a testvéremet.

- Szia!- köszöntöttem kedvesen őt, aki csak nagyokat pislogott arcomba… ennél gyönyörűbb szemeket még életemben nem láttam. Olyan pillái voltak, olyan tiszta, s feltétlenül tiszta tekintete volt, hogy első pillantásától kezdve elrabolt a szívemet. Úgy csodálkozott rám, mintha egy valóságos csoda lennék én magam… pedig úgy éreztem, hogy ő az, aki egy csodához hasonlít.

- A következő hetekben, valamikor még meglátogatjuk magukat, hogy hogyan is viseli Elsa az új környezetét, de minden jót kívánok neki is, s nektek is… - én már a kocsiban ültem, hátul a gyerekülés mellett, Elsa mellett, miközben édesanyám még néhány szót váltott az igazgatónővel.

- Köszönjük. – s nyílt is a vezető oldalon az ajtó, s ezt csak ugyan fél szemmel láthattam ugyanis én Elsa-val játszottam ez idő alatt… ő eldobta a labdácskáját oldalra, én meg visszadobtam neki, s fel-felkacagott időközönként, amikor az az anyaglabdában a kis csengő számára vicces hangot adott ki. Nagyon kis barátságos baba, igazán barátkozó típus.

- Jó utat mindhármatoknak!- integetett be nekünk a nő előröl, s mutattam volna Elsa-nak is, hogy integessen, ő azért még erre nem volt hajlandó… sokkal érdekesebb volt a színes kis labdája, amit az előbbi felfedezésének köszönhetően rájött, hogy rágni is tud.

- Akkor irány haza!- édesanyám a visszapillantó tükörben nézett hátra ránk, s abban a kis tükörben Elsa is meglátta magát hirtelen, mire majd kipattant a szeme, s utána pedig hangosan visítva integetett… magának többek között.

- Bizony haza… - bólogattam, s elmosolyodtam, ahogy édesanyám csókot küldött a csöppségnek, majd beindította a motort.

A hazafele vezető 3 órás út fele annyinak sem tűnt… Elsa egész hamar kidőlt. A kaja, s játék utáni fáradtság úgy hiszem elég jól elérte a kellő hatását, s így az út is elég könnyűnek bizonyult. Időközben amúgy azt észre sem vettem, hogy míg Elsa békés, pihenő arcát figyeltem én magam is elbóbiskoltam, s majd csak arra ébredtem, amikor a motor megállt alattunk. Úgy hiszem hazaérkeztünk.

- Nincs is szebb látvány, mint a két lányomat ilyen békés állapotban látni. – anya mondta, mikor kinyitotta Elsa felől az ajtót, s látta, hogy én ébredezek.

- Ugye nem fotóztál le? – kérdeztem tőle félve… habár tudtam a válaszát.

- Ugyan… - tetette ártatlanságát.

- Remélem az egész arcomon elterült a kicsorgó nyálam… - forgattam a szemem, s megtöröltem számat… szokásom néha, hogy nyáladzva alszok, pont, mint egy kisbaba.

- Ugyan. – legyintett, s óvatosan oldotta kis Elsa kis ülését. Ő még aludt, de úgy hiszem anyának nem is volt szándékában felébreszteni… jó, ha pihen.

- Olyan békés kis lény. – mondtam, ahogy vállamra csaptam a két kis babatáskát a kocsi hátuljából, s édesanyám mellé sétálva együtt indultunk meg a házba.

- Te is voltál ilyen… tudom nehéz elhinned. – vigyorgott.

- Majdhogynem lehetetlen… - válaszoltam, s mutattam, hogy hagyja az egészet, majd én nyitom az ajtót... fordítottam is volna kettőt a záron, de csak egyszer sikerült… pedig megesküdnék, hogy reggel kettőre zártam… érdekes.

- Felviszed? – kérdeztem tőle, ahogy halkan bezártam magunk mögött az ajtót.

- Nem hiszem… - mondta édesanyám fura éllel a hangjában.

- Felébredt? – kérdeztem megfordulva, de innentől kezdve már nem volt értelme a válasznak.

- Van egy különleges fogadóbizottságunk, akik szeretnének találkozni vele… - s a konyha hatalmas ajtajában három személy jelent meg. Allie, Nora, édesanyám legjobb barátnője… s nem utolsó sorban Harry.

- Sziasztok, kis kibővült család!- integetett nekünk Nora, mire lassacskán Elsa is kezdett ébredezni, de az újabb embereket sem sírással üdvözölte… csak csendben csodálkozott rá hatalmas szemeivel az új környezetre.

- Kinek az ötlete volt ez az egész?- kérdeztem meg halkan.

- Nagy bulit nem csaphattunk, mert még tudjuk Elsa-nak barátkoznia kell a hellyel… de úgy gondoltuk, hogy az első vacsorátokat, szívesen megosztanátok néhány emberrel. – mondta Miss Lewis.

- Te voltál ugye az értelmi szerző? – léptem Harry mellé, aki segített levenni mindeközben a kabátomat.

- Meglehet… - rántotta meg a vállát én pedig habár volt egy kis közönségünk nyakába tekertem kezemet, s csókot leheltem ajkaira… s igen visszafogtam magam. – no és milyen érzés testvérnek lenni? – kérdezte tőlem.

- Legalább olyan jó, mint valakinek a barátnőjének lenni…