12. rész - Nem hiszem el...

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam nektek, egy friss új részt, így Anyák napja alkalmából… amúgy nem, de mégis. Ez az eddig „leganyásabb” blogom, szóval így gondoltam megemlítem ezt a kis ünnepet már így a kis szerzői hozzáfűznivalómban is! Remélem tetszeni fog, s örömmel olvassátok! Szépséges további hétvégét és májust Mindenkinek! Jah és az érettségizőknek meg kéz és lábtörést… higgyétek el buli az egész jövő hetetek, nem hazudok, friss tavalyi tapasztalatom ez! Csók, csók Dorka

- De neked tárgyalásod lenne most… nem? – mutattam rá a lényegre, miután egy jókora falat zabkásával közelítettem meg a számat.

Műalkotás volt az, mit elém tettek a büfében, de talán ez a miatt is történt, mert A főnökkel érkeztem oda… talán. De az igazság az, hogy ezt erősen kétlem, hisz bármerre is mentünk az épületben, bármikor összetalálkozott Kit egy alkalmazottjával mindig csak mosoly ült az arcán, ahogy a többieknek is, s nekik sem az álmosoly, mely félelmet rejt valójában… nem, nem… láttam én, hogy azok őszinte mosolyok voltak.

- Lenne… - ragadott ki egy szót a mondatomból, majd ismételte el. -… de mint látod nincs. – tárta szét a karját, s mosolyogva hátradőlt a székében. – ízlik? – érdeklődött.

- Isteni finom. Ma még nem ettem semmit. – hunytam le a szemem, s inkább fogyasztottam azt mi előttem volt.

- Nagy hiba… - rázta rosszallóan a fejét, de ajka görbülése nem tűnt el arcáról. -… nem akarok beleszólni, de a telefonod egy pillanatra sem hagyja abba a csörgést. – mondta félve ezt, mikor látta, hogy a készülékem, habár lefele is van fordítva újra világítani kezd… ahogy ezt tette az elmúlt fél órában folyamatosan.

- Nem gondoltam volna, hogy csak így eltörölhetsz tárgyalásokat. – váltottam azonnali módban témát… nem volt kedvem belemenni ebbe a beszélgetésbe, jobbnak láttam kerülni azt. Kellemesen éreztem magam.

- Látod, ezért is jó főnöknek lenni… - nevette el magát, de szemét le nem vette a telefonomról. Az én figyelmemet is megragadta ekkor a készülék… nagyot nyeltem. Megráztam a fejemet. -… felvegyem neked? – ajánlotta fel, s azt hittem rosszul hallok, de automatikusan felkaptam a fejemet, s egyenesen az arcába nézhettem, mélyen a szemeibe.

- Jah… - csúszott ki a számból kínosan felnevetve, forgatva a szemeimet mire az történt mire nem számítottam… kinyújtva hosszú karjait elkapta a telefonomat, s megnyitotta a vonalat. – Adora sajnos jelen pillanatban nem érhető el, Kit Rayson vagyok a Health Life Centrumból. A kisasszony a nap további részén sem lesz telefonközelben ugyanis a kezelések ideje alatt nem lehet nála a készülék. – úgy mondta, mint aki ezt előre így begyakorolta, de hisz ő itt a fejes… minimum az, hogy bármikor, bármiről beszéljen. – A délután folyamán pedig saját sofőrrel küldjük haza a kipihent, s új kisasszonyt. Igen… a legnagyobb biztonságban van a hölgy. Viszlát. – s ezzel megszakítva a vonalat talán időt sem adott a másik félnek arra, hogy válaszoljon… de valahogy nem bántam. Az érdekesség az volt, hogy mégsem volt bunkó miközben beszélt, sokkal inkább tiszteletet sugárzó, profi.

- Ez… - akkorára nyíltak a szemeim, miről nem is tudtam, hogy lehetséges. Csak pislogtam, s próbáltam leplezni meglepődöttségemet… majdhogynem tátott szájammal ezt eléggé nem sikerült elérnem.

- Talán egy kicsit önző voltam. – jegyezte meg, s kezembe helyezte a telefonomat.

- Mi? – kacagtam fel, s éreztem, hogy elpirultam.

- Nem vicceltem a telefonban… - rázta a fejét, majd beletúrt a hajába. -… tényleg szeretném, ha maradnál… persze csak ha gondolod. Kipróbálhatnád a teljes kismama spa programunkat, mi egy egész napos pihentető kezelés…- világosított fel, mire én meg csak pislogni is elfelejtettem.

- Micsoda? – kuncogtam, s próbáltam levegőt is venni, minek szintén híján voltam a pislogással egyetemben.

- Sajátos érdekkel marasztallak itt, míg tudlak… élvezem a társaságodat. – vallotta be kedvesen, köntörfalazás nélkül, s mégsem keltett letámadós hatást… volt benne valami kifinomult.

- Ohh… - sütöttem le a szememet és éreztem, hogy elpirulok… s most ezt még a jelen pillanatban nem létező sminkem sem tudja elrejteni.

- De nem erőltetek semmit Adora… ha szeretnél elmenni, csak nyugodtan, de ez egy jó ötletnek tűnt, hogy lerázzam azokat, akik keresnek… - folytatta.

- Tényleg jó ötlet volt. – haraptam alsó ajkamba, s próbáltam nem úgy viselkedni, mint egy kislány, ergo próbáltam felemelni a fejem, s legalább az arcára nézni, ha nem is a szemeibe.

- Elmész? – kérdezett rá rögtön kedvesen… s talán némi reménnyel a hangjában.

- Hogyan is utasíthatnám vissza ezt a VIP fogadtatást? – kuncogtam el magam. – Nem mindennapi az, hogy a hely feje vesz a szárnya alá… habár nem tudom mi okból kifolyólag… - ráztam a fejemet.

- Tényleg nem mindennapi. – jegyezte meg.

- Gondolom. – bólogattam ajkamat beharapva belülről.

- Mit is gondolsz pontosan? – hajolt kicsit közelebb az asztal mentén.

- Azt, hogy jól laktam… - tettem le a kanalat a kezemből, majd hátradőlve zsiványan rámosolyogtam, s pocakomra tettem a kezemet, s azt kezdtem simogatni.

- Helyes. – bólintott, majd felállt az asztaltól, s mellém sétált, s felém nyújtotta a kezét, én pedig készségesen helyeztem hatalmas tenyerébe picinyke ujjaimat.

- Remélem, jól fogod magad érezni. – mondta, ahogy segített felállni. A kicsi bálnácska testem mozgásnak indult.

- Már most jól érzem… - jegyeztem meg halkan.

Az, hogy jól éreztem magam az nem volt elég erős, s megfelelő kifejezés a napomra. Mindenféle külső zavaró tényező nélkül tölthettem el a központban egy teljes napot úgy, hogy közben olyan tevékenységekkel kényeztettek, mik csak egyre jobban, s jobban töltötték fel testemet, s lelkemet egyaránt. A legkülönfélébb masszázsokat gyakorolták rajtam a szakavatott kezek, a legillatosabb pakolásokat helyezték fel nekem, s a legfinomabbakat falatozhattam mindez idő alatt. Királynőnek éreztem magam, olyan igazán különlegesnek.

- Köszönöm… ezt az egészet… komolyan. – s délután fele még Kit-tel is ebédeltem/uzsonnáztam, nem is tudom mennyi lehetett az idő, hisz teljesen elvesztettem az időérzékemet idebent. Egy magánteremben voltunk valahol az épületben, s rajtam mindössze egy pihe-puha köpeny volt, mit itt kaptam… teljesen otthon éreztem magam, vagy még talán egy annál is jobb helyen. A mennyországban.

- Semmiség. – rázta meg a fejét, s kapott be egy újabb falatot ebédjéből.

- Bocsánatodat kérem, hogy csak így jelentem meg, de… - a lényeg, hogy azért ebédhez mégiscsak fura volt az öltözékem.

- Ugyan… semmi baj. – rázta a fejét. – Igazán üdén nézel ki… élvezted a napodat? – kérdezett rá.

- Megtarthatod a szakembereidet… fantasztikusak. – jegyeztem meg elismerően, s minden porcikámban azt éreztem, hogy egyre több, s több erő születik bennem. Hajamtól kezdve, minden egyes külső-belső részem felfrissült… bőröm még talán soha nem volt puhább, körmeim még sosem csillogtak fényesebben. Sziporkáztam, s ezt éreztem.

- Átadom az elismerést. – bólogatott. – szóval akkor… tényleg jobban érzed magad? – kérdezett erre úgy rá, mint aki valami olyat sejt a dolgok mögött, amit nem is tudhat… de mégis tapintatos volt, egy rossz szava nem volt.

- Fantasztikusan… - vallottam be, s szemkontaktusunkkal szinte megbeszéltük, hogy erről a dologról pontosan elég is volt ennyit beszélni. -… nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg… ez több mint… mint amit bármikor is kérhetnék. Nem mintha kérnék bármikor is ilyet, de akkor is… - magyarázgattam már itt a végén össze-vissza mindent… mint egy kis fruska, akinek elment a józan esze.

- Vacsorázz velem. – vágta rá rögtön, talán egyáltalán nem is gondolkozva rajta egy tizedmásodpercet sem.

- De hát most is eszünk… - jegyeztem meg vigyorogva. Jó talán én nem eszek, hanem pusztítok, mint valaki, aki sosem látott kaját, mi persze nem igaz, de mégis ez történt.

- Jogos. – csettintett egyet. -… de szeretnélek elvinni egy igazi randira, távol ettől az az egésztől. – mutatott körbe a teremben, de tudtam azt, hogy itt az egész alatt a munkahelyét értette.

- Egy randira? – kérdeztem vissza megilletődve… majdnem félrenyeltem a zöldséget, mit rágtam abban a pillanatban.

- Aki ismer, az tudja, hogy nem sokat köntörfalazok akkor, ha szeretnék valamit… - mondta ki őszintén, kerekperec a gondolatait.

- És most mit szeretnél? – kérdeztem vissza, mert ez így jött.

- Téged…

Levakarhatatlan volt a mosolyom egész délután, s már nem csak az egész napos kényeztetések miatt, mitől olyan fiatalnak, s üdének éreztem magam, mint még soha, hanem mert csak… a jóga órán is, min maradtam, hisz azt semmiképpen sem akartam kihagyni. Igazából talán még egy maratont is le tudtam volna futni, na de azért ne essünk túlzásokba… rólam volt szó.

- Csak úgy ragyogtál egész órán… csodálatosan nézel ki. – dicsért meg az oktató mikor az öltözőből bandukoltam kifele a lift felé.

- Köszönöm. – vigyorogtam szünet nélkül… ez az a tevékenység, amibe sosem fogok belefáradni… sosem.

- Adora… a lányokkal úgy tervezzük, hogy beülünk valahova nassolni egy kicsikét, bűnözni esetleg… nincs kedved velünk tartani? – jött oda az egyik viruló kismama.

- Nem is tudom… - gondolkoztam el úgy ténylegesen.

- A „Bite” kávézóra gondoltam… hallottam, hogy van külön kismama ajánlatuk. – jött oda egy másik jövendőbeli anyuka kiejtve talán az egyetlen egy helyet, ahova jelen pillanatban nem szívesen tenném be a lábamat… attól még, hogy jobb lett a kedvem, de úgy tényleg, attól még nem felejtek. Volt valami rossz előérzetem Harry-vel kapcsolatosan, s inkább nem akartam belekeverni azt a boldogságfelhőmbe.

- Sajnos nem érek rá… muszáj lesz hazamennem. Reggel elindultam korán, s az óta még otthon sem voltam. – kacagtam el magam úgy, mintha egész nap valami igazán elfoglalt ember lettem volna… mondjuk ez nézőpont kérdése.

- Egy sütire sincs időd? – kérdeztek vissza.

- Nem hiszem… - biggyesztettem le az ajkamat, s tényleg elszomorított ez a dolog, de mégsem éreztem helyesnek azt, hogy én most odamenjek… talán tényleg ideje lenne hazamennem.

- Én azt hiszem a te részed is megeszem… - jött oda egy harmadik anyuka is, majd bazsalyogva simogatta pocakját… őszintén megértem, ha éhes főleg, hogy ikreket hord a szíve alatt.

- Ez a minimum. – kacsintottam rá, s mindannyian felnevettünk egyszerre. – De ha már odamentek feltétlen kóstoljátok meg a „meglepetés ereje” süti különlegességüket… isteni finom. – ami igaz az igaz, s ezt nem titkolhatom mások elől sem.

- Te jártál már ott? – kérdezték érdeklődve már a liftben állva.

- Mondhatjuk ezt is… - mosolyodtam el.

- Írt is róla a mi kis újságírónk… csak szólok. – az oktatónk, mint kis két lábon járó könyvtár jegyezte meg ezt kedvesen. – Csupa jót persze… - folytatta.

- Akkor most már tuti, hogy odamegyünk… - jelentették ki egyhangúan.

- Élvezzétek! – bólintottam, majd mikor kiszálltunk hallottam a recepciós felől, hogy az én nevem hangzott el majd egy férfi kezdett közeledni egyenesen felém.

- Miss Walsh? – ért elém, kérdezte tőlem.

- Igen én vagyok az. – bólintottam, hirtelen nem tudtam, hogy ki is ő.

- Én leszek a sofőrje, a kocsi odakint vár minket… azonnal indulhatunk, ha úgy szeretné. – mondta nekem, s ekkor eszembe jutott Kit ígérete… hazaszállít(tat) engem épségben.

- Ohhh… - csak ennyit tudtam hozzátenni, s azt figyeltem, ahogy a lányok is ezt feldolgozzák… mintha éppen csak a gimiben lennénk, éppen még csak a fütyülések nem indultak meg.

- Még aztán jól megy valakinek… a főnök sofőrszolgálatával furikázni. – kacsintott rám Greta, majd zsiványan húzogatta a szemöldökét… a lányok ehhez már hozzá sem tudtak szólni.

- Édes Istenem. – vörösödtem el, majd tenyereim mögé rejtettem el arcomat a sok pislogó, érdeklődő szem elől. – Azt hiszem jobb lesz, ha most megyek. – szedtem össze magamat, s jelentettem ki, majd mintha mi sem történt volna integetve léptem le a lányok elől… ez alatt mondjuk mindössze csak majdnem kétszer estem el a saját lábamba, de végül egyben, sebesülések nélkül sikerült elérnem az engem furikázó kocsi hátsó ülését.

- Ideje volt már… - hallottam meg abban a pillanatban ezt a megjegyzést, ahogy hazaértem, s ahogy zártam belülről az ajtót. -… szóval te tényleg élsz. – jegyezte meg elismerősen folytatásképpen Roy. Talán egy kicsit dühös volt… vagy valami ilyesmi

- Én is megmondtam, hogy élek… Kit is megmondta, hogy élek. – jegyeztem meg, s neve kimondásakor elmosolyodtam. Belépve a lakásba sem tudtam foglalkozni Roy-ék rám zúduló negatív energiájával… pedig jól tudtam, hogy abból aztán fogok majd kapni. Felnőtt nő vagyok, aki tud megfontoltan, s okosan cselekedni, nem kell félteni engem.

- Jah persze… Kit Rayson, a milliomos egészségguru. Tényleg hogy is került hozzá a telefonod? – kérdezte kíváncsian… egy pillanatig azt éreztem, hogy nem is haza érkeztem, hanem a rendőrségre ahol az én kihallgatásom folyik. Joan éppen ekkor lépett ki szobájukból, gondoltam meghallotta, hogy megérkeztem… lehetetlen lett volna nem meghallani.

- Aggódtunk érted. – vette át a szót, sokkal nyugodtabb volt, mint Roy.

- Minden a legnagyobb rendben van… kikapcsolódtam egy kicsit… szükségem volt rá. – mondtam, majd lábujjhegyre állva adtam egy puszit a felém közeledő Joan-nek, aki rögtön eközben már meg is ölelt.

- Tudjuk, hogy a reptéren voltál… - suttogta halkan a fülembe. Egy pillanatra az ütő is megállt bennem.

- A frászt hoztad ránk te nőszemély… mit gondoltál, elrepülsz Inezzel vagy mi a csoda? Betegen szaladgálsz egyedül a városban? Ezt pontosan egyedül tetted össze, vagy segített is neked valaki? – Roy nem volt jókedvében… én meg nem voltam olyan kedvben, hogy hagyjam, hogy elrontsák a jókedvemet.

- Nyugodj le Roy, vagy különben rosszul leszel. – sétáltam el mellette, s próbáltam nem magamra venni azt, amit magyaráz… nem volt szabad ilyet tennem.

- Azok a virágok néhány perce érkeztek neked. – jegyezte meg Joan… azt hiszem, ez a páros jelen pillanatban két külön univerzumban létezik, s amelyik mellett én is leteszem a voksomat az a Joan-é. – Nem tudom, hogy kitől jöhettek… - jegyezte meg, s mivel elég közel értem a pulthoz akkor már láttam a kis kártyácskát benne, mit kivéve, s elolvasva megtudhattam, hogy abban ennyi volt: „Köszönöm.”

- Én tudom. – mosolyodtam el, majd felkapva vázástól az egészet a rózsaszín, fehér ombrés rózsák szirmai közé szagoltam. Varázslatos illatuk volt.

- Mégpedig? – érdeklődött Joan… azt hiszem a másik párhuzamos univerzumunkban Roy éppen robbanni készült… én pedig menedéket keresve indultam meg a szobámba.

- Titok. – kacsintottam rájuk, majd egy ügyes mozdulattal elérve már bent is voltam a biztonságot nyújtó négy falam között, s örömmel zártam magamra az ajtót, ahogy letettem szekrényemre a hatalmas nagy csokromat, ami több mint mesés volt.

- Gyönyörű virágok… - jegyezte meg mögöttem a távolban egy hang, mire majdnem akkorát ugrottam helyből, hogy egészen csoda, hogy nem estem el.

- Harry. – jegyeztem meg, s muszáj volt megtámaszkodnom az ajtóban még így háttal is Neki, mert különben biztos összeestem volna az ijedtségtől.

- Nem akartalak megijeszteni. – jegyezte meg halkan, s talán egyre közeledve. A szívem még mindig nem csillapított hajtásán, ki akart ugrani a mellkasomon.

- Mit keresel itt? Hogy jutottál be a szobámba? – nem fordultam meg, még nem tudtam… össze kellett szednem magam.

- A fiúk engedtek be… én kértem őket, hogy ne szóljanak arról, hogy itt vagyok. – folytatta, s éreztem, ahogy lépéseit megállítva ő maga is megállt mögöttem. – Beszélni szerettem volna veled. – nyelt nagyot, de mielőtt folytathatta volna én kilépve előle a szobám egy túlsó oldalára vettem az irányt.

- Nem tudom mi történt hétfőn… komolyan nem tudom. Újra és újra pörgettem a fejemben a dolgokat, de egyszerűen nem találtam magyarázatot arra, hogy eltűntél… úgy, hogy utána konkrétan sehogy sem tudtalak elérni… azt hittem barátok vagyunk. – mondtam neki most már szerencsére kellő távolságból.

- Sajnálom. – mondta halkan.

- Mégis mit? – kérdeztem tőle vissza. – Igazából nem kell magyarázkodni, tényleg nem kell… - ráztam meg a fejemet, s elmosolyodtam, ahogy a mellette lévő virágocskáimra néztem. -… megtörtént és ez van. – rántottam meg a vállamat, s kinyitva szekrényemet valami könnyedebb ruha után néztem, mint a farmer, mi rajtam van. – Én nem haragszok rád, mert miért is tenném… nem is tudnék szerintem. Szimplán csak rosszul esett… érted ezt? – fordultam feléje, s észre sem vettem, hogy közelebb érkezett hozzám, konkrétan már a szekrényem mellett volt, s így ahogy fordultam egyenesen a jelen pillanatban mélyzöld szemeibe nézhettem. Nagyon közel volt… nagyon közel.

- Értem. – mondta mély hangján. Fura volt… nagyon fura.

- El tudod mondani mi történt? – olyan sebezhetőnek tűnt ott előttem… valami átkapcsolt bennem, nem tudtam nem törődni vele. Az érzelmi hullámvasútra való jegyemet, sőt talán bérletemet köszönhetem a várandósságnak.

- Nem tudom… - rázta meg a fejét, s lehunyta szemeit. Nem tudtam mi történik, tényleg nem tudtam.

Kezemből a pólómat ledobtam a fotelembe, majd óvatosan zártam be a szekrényemet, s így már nem volt az, mi nézőterünkbe beférkőzhetett volna. Csakis mi ketten voltunk ott egymás előtt, s én néztem őt… ő meg behunyva szemeit kereste a válaszát, mit talán nem is birtokolt… nem is tudom.

- Bocsánatot szeretnék kérni. – suttogta halkan. Fájdalommal teli volt az arca, s szemét nem is láthattam. Őt nézve nekem is elkezdett valami fájni… valami megmagyarázhatatlan.

- Felejtsük el… okés? – próbáltam javítani a helyzeten, hátha tudok… továbbra sem tudtam mi történik itt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy el tudom… - rázta meg a fejét, s ebben a pillanatban olyan dolog történt mire nem számítottam.

Egy másodpercbe sem telt bele úgy fordított meg, s hiába volt ekkor gondolatom az, hogy mindjárt elesek… ez mégsem történt meg, hisz karjai megtartottak. Levegőt nem tudtam venni, lélegzetem, szavam minden elhalt bennem… még a gondolatuk is. Úgy dübögött bennem a szívem, mintha börtönben lenne bordáim között és ki akarna szabadulni. Irreális volt… lehetetlenség.

Keze hasamra csúszott, s én nem tudtam vele mit kezdeni… nem tudtam ellenkezni. Nem bántott, nem fájt egy mozdulata sem, egyszerűen mindössze megmagyarázhatatlan volt. Megmagyarázhatatlan.

Mi az isten történik? Mi?

Meleg lélegzetét éreztem nyakam bőrén, s kirázott a hideg tőle.. erőlködtem minden erőmmel, hogy össze ne essek, de éreztem, hogy gyengülnek a lábaim alattam… ő is érezte. Még jobban tartott, még erősebben.

- Nem hiszem el... – suttogta magában, s ajkai majdhogynem érték a bőrömet. A gyomrom öt olimpiai szaltót ugrott. Megkergültem.

- Mit? – csúszott ki a számon, pedig nem is akartam, hogy ez megtörténjen.

- Azt, hogy a lányokat szereted… - mondta oly keserűen, mint még sohasem hallottam semmit sem elhangzani. Szívemet megfacsarta a dolog.

- Luana. – csúszott ki a számon a név… a név. S mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy mindez megszűnjön… mert tényleg megszűnt. Olyan hirtelenséggel tűnt el mögülem, hogy néhány pillanatig el sem hittem, hogy ott volt… össze kellett szednem magamat, de hisz mozdulni sem tudtam… lábaim arra a szent helyre gyökereztek le… ez nagyon komoly volt. Erősen kapkodtam levegőért… muszáj volt a szekrényemben megtámaszkodni.

- Édes istenem… jól vagy Adora? – nyilvánvalóan Harry maga mögött nyitva hagyta az ajtómat, s így látott meg Joan aki azonnal mellém sietett. Háttal álltam már ekkor a falnak, hisz az legalább biztonságot nyújtott… nem tudom, hogy mi történt, nem bírta feldolgozni az agyam. – Adora? – kérdezett újra rá, majd éreztem, ahogy kezét a derekamra helyezi… ismerős érintése rántott vissza ebbe a világba… hol voltam az előbb? Hol?

- Mi történt? – kérdezte, s segített leülni fotelembe. – Miért rohant el úgy a pékfiúd? – kérdezte, s meghallva már csak így is a nevét a szívem majdnem a fülemen ugrott ki. Ez nem volt normális állapot.

- Eszébe jutott valami sürgős dolga… nem tudom. – próbáltam valami értelmeset is kinyögni, mert ezt az egészet senki elé nem szerettem volna tárni… talán én magam elé sem.

- Sok mindent tudsz jól csinálni… de a hazudás nem tartozik közéjük…

A szerdai napommal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, de úgy ténylegesen… Inezzel indult, Kit-tel folytatódott, majd Harry-vel végződött… úgy valóságosan végződött. Nem tudtam felfogni, s talán nem is akartam.

Az egész mindenséggel inkább nem foglalkoztam egy negyed pillanatot sem, mert nem volt szabad… a helyett inkább próbáltam a legcsodálatosabb „beteg” szerepébe bújni, aki mint szófogadó kisgyerek ki sem bújik az ágyából, s el nem hagyja a házát, míg arról nem úgy döntenek a megfelelő emberek.

Persze mindezt megspékeltem azzal, hogy közben konkrétan orrvérzésig dolgoztam, pötyögtem a gépembe. Cikkeket gyűjtöttem be a kijelölt újságíróktól, akik írtak ebbe a számba, közben képeket válogattam, s lélekben készültem a jövő heti TV-s szereplésre, s fotózásra is, miközben a szombatra tervezett itthoni főzésemet állítottam össze fejben… ahhoz még össze kellett még mindenfélét vásárolnom. Tervünk volt, hogy a magazin internetes változatába a vasárnapi napon egy saját receptet teszek fel, képekkel tarkítva, s ezt az egészet szombaton próbáltam volna megvalósítani, hogy másnapra megírva mellé a cikket, s kiválasztva a legmegfelelőbb képeket publikálni is tudjam. Persze, ha minden ilyen szépen el van tervezve, akkor jön a porszem a gépezetbe… mire is számítottam?

- Mi ez a szag? – orromat befogva indultam meg a konyha felől, amikor a nem megfelelő szagok mellé, a nem megfelelő szavakat is sikerült elkapnom. A nem káromkodós Roy szájából olyan szavak jöttek ki, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Már csak hallva is megijedtem bent tőlük.

- Jobb, ha bemész… - jött elém Joan, mielőtt elértem volna egy olyan helyet ahonnan láttam volna a konyhát.

- Miért? Mi a csuda történt itt? – minél közelebb mentem a szag annál elviselhetetlenebbé vált, ráadásul még füst is társult mellé. Nem voltam messze attól, hogy elhányom magam… szabályszerűen már öklendeznem is sikerült. – Bármit is csináltok, hagyjátok abba… és nyissátok ki az összes létező ablakot itt kint. – ráztam a fejemet, s megindultam én is a legközelebbi kinti ablakhoz rohantam ahol szinte feltépve a kilincset fordultam a friss levegő felé. Lassan, de biztosan jobb lett. – Mi a fene volt ez? – a párkányra leülve próbáltam összeszedni magamat… Joan azért a biztonság kedvéért egy tálat is adott a kezembe, ha mégis kijönne belőlem az minek nem kellene.

- Főzni kezdtünk… - kezdett bele ő, s ekkor a párja is, az úgy tűnik főszakács Roy is közeledni kezdett felénk. Nem hazudok az egész ruhája kajás volt… nem tudom beazonosítani milyen alapanyagú, de legközelebb akkor járhatok, ha azt mondom, hogy ráhánytak mindenére.

- Jézus Isten… ti felrobbantottátok a konyhámat? – kérdeztem poénkodva, de kb. ez jutott eszembe mikor megláttam Roy-t. Én nevettem, de ők nem… ez megijesztett. – ugye nem tettétek tönkre a konyhámat a holnapi főzéses, fotózásos blogolásom előtt? – kérdeztem tőlük, de az a baj, hogy csak rájuk kellett néznem, s tudtam a választ… ritkán térek ki a hitemből, s fogy el az összes türelmem, de lehet, hogy most könnyen a tűrőképességem szélére rúgtak… egyetlen egy tettel. – mit műveltetek? – álltam fel a párkányról, s indultam volna meg, de Roy megállított ebben.

- Te aztán így hozzám ne érj… - ráztam előtte a kezemet… ha csak megérintett volna is rosszul lettem volna, borzalmasan nézett ki.

- Jobb, ha nem mész oda. – jött mellém Joan is, de ekkor már késő volt… a pult mögül tisztán láthattam a károkat, nem hazudok, ha azt mondom, hogy ott atombomba robbant.

- Teremtőm… - kaptam a mellkasomhoz, s közelebb lépkedtem. A bűz talán el is törpült a látványosság mellett… nem tudom ezeknek a zseniknek, hogy sikerült, de szó szerint felrobbantottak vagy két konyhai gépemet, s ha ez nem lenne elég a tűzhelyem minden csudától volt ragadós amellett, hogy rajta is és a falon is égés nyomok voltak… a sütő ablaka meg be volt törve. Bekönnyeztem. - … ezt mégis hogy? – ez volt az egyetlen egy mondat minek sikerült elhagynia a számat. Le voltam sokkolva.

- Megoldjuk… kitakarítunk… megoldjuk. – mondta Roy, de szavai nem igazán jutottak el úgy tényleg a fülemig.

- Ezt? – nevettem fel kínosan. – Azt beszéltem meg Olgával, hogyha meg lesznek a képek időben még szombaton, akkor még talán a májusi lapba is kerülhet receptem nem csak az online magazinba és a júniusi lapszámba… de úgy tűnik, hogy ez buktam, mert ez katasztrófa itt. – mutattam rá a nyilvánvalóra.

- Veszünk egy új sütőt holnapra… - vetette fel az ötletet Joan.

- Még szerencse, hogy este 8 van… ilyenkor olyan sok háztartási gépes hely nyitva van, de ha már úgyis ott jártok, akkor vegyetek rögtön kettőt. Jah és a falfesték és egyéb cukiságok se maradjon ki a listátokról… mert ha amúgy lenne is sütőm és mindenem a többi dolgot esélyetek sincs kijavíttatni időben. – ráztam a fejemet, s már a derekamat fogtam, mint egy házsártos háziasszony… de nem érdekelt.

- Most hova mész? – szó nélkül indultam meg már a következő pillanatban a szobám felé… telefonálnom kellett azonnali hatállyal.

- Egy helyre, amit remélem, nem robbantotok fel… huhhh ezzel most rendesen felhúztatok fiúk. – elképedve rontottam be a szobámba és zártam be magam mögött az ajtót, de mielőtt leültem volna mégis kinyitottam még egyszer azt. – Igen… nektek kell ezt összetakarítani, s lehetőleg jobb legyen, mint az új… s igen, ha még egyszer be mertek lépni oda utána én magam csinálok fali díszt belőletek teljes életre. – mosolyogtam feléjük, majd utána próbálva menteni a menthetőt telefonom után indultam, s kezdtem égetni a vonalakat.

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy szombat hajnalig telefonáltam ide és oda, hogy esetlegesen valakinél „megoldhassam” ezt a főzőcskémet így szombat délután vagy este legkésőbb, de konkrétan semmi sikerrel. Legalább három ismerősöm renoválja a konyháját, ha nem öt, s oda semmiképpen sem tudok menni… a TVben, ahova mennék ott felvétel lesz, a magazin konyhája szintén átépítés alatt van, akit, mást meg elértem, azt mégsem hisz több ezer kilométerre van az Angolföldtől.

- Végem van… - dőltem hátra teljesen kimerülve az ágyamban olyan hajnali négy környékén, de amikor lehunytam a szememet a telefonom pittyegni kezdett a pocakomon. SMS-em érkezett, azonnal utána kaptam.

Gyere nyugodtan. A hétvégén úgyis zárva az üzlet. – kaptam Tőle az üzenetet, mitől azt hittem fekve fogok hanyatt vágódni.

- Micsoda? – ültem fel és azon nyomban kezdtem nyomkodni a telefonomat, hogy meg is értsem ezt az egészet, s ekkor rájöttem… belekevertem az Ő számát is a címzettek közé, amikor írtam néhány embernek egy körüzenetet, mikor már semmi esélyt nem láttam arra, hogy megvalósulhat ez az egész terv… pedig még utazni is képes lettem volna, ha ezen múlott volna. Erre Ő válaszolt…