41. rész - Túl sok volt ez már nekem

Sziasztok! Nézzétek csak, hoztam is nektek a friss részt! Remélem tetszeni fog, de ezt csakis Ti dönthetitek el! Jó olvasást, további szép vasárnapot! Puszilok Mindenkit, Dorka

Azt hiszem az emberi időmértékek megszűntek létezni számunkra… talán már abban a pillanatban, amikor ő a világra jött, csakhogy ezt még akkor igazából nem tudtam realizálni, meg amúgy is oly sok minden történt, oly kis idő alatt, hogy szörnyen intenzíven zuhant egy teljesen új világ a vállaimra. A földi idő szerint 72 órája, hogy beköltöztünk átmeneti lakóhelyünkre és ez idő alatt mindössze talán 4 órácskát aludhattam… összesen. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz kifejezetten egyszerű az életem ezután, s hogy az alvás kényelmétől elbúcsúzhatok abban a pillanatban, ahogy a pocaklakó kint köszönt minket, de ami itt kialakult az egyszerűen mintha több lett volna szimpla újszülött érkezett a családba, figyeljetek rám sírásnál. Azt hiszem maga a csöppség is érzékelte első pillanattól kezdve azt, hogy nincsen minden rendben környezetében bármennyire is arra törekedtünk, hogy ő ebből semmit se láthasson… mintha nem érezte volna magát otthon egészen úgy viselkedett, pedig még csak egy hetes sem volt az életem. Csakis az én karjaimban nyugodt meg, ha csak néhány pillanatra is… ott érezte magát a legkényelmesebben.

- Mondd… miben tudnék segíteni? – a sötét szobában járkáltam le-fel kezemben Sadie-vel. Elaludt a mellkasomon, de tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy letenném őt felébredne… így hát nem volt mit tennem járkálnom kellett vele, mert ő úgy szerette volna, s ő volt az első számomra.

- Jelen pillanatban? Semmiben… - ráztam meg a fejemet, s haloványan elmosolyodtam… talán fáradt voltam kissé, talán… de tudtam, hogy ez még csak kezdet.

- De szeretnék… - mondta, s fentebb ült az ágyban, merthogy eddig feküdt.

- Aludnod kell legalább neked, amúgy is holnap már muszáj bemenned az üzletbe… sosem fogsz újranyitni, ha nem vagy ott. – mondtam halkan felelevenítve azt a tényt, hogy márpedig egészen háttérbe tolta a Bite-os ügyeit, amit persze nem kellett volna.

- Ami azt illeti… - kezdett bele, mire gyanúsan pillantottam rá szemöldökömet egészen felhúzva.

- Nem… nem toljátok a megnyitót, eszetekbe ne jusson! – ráztam meg a fejemet. A mai napon véletlenül elkaptam egy telefonbeszélgetését Roy-jal csak úgy fél füllel… nem tetszett az, amiről beszélgettek… közel sem. S most itt volt az ideje, hogy a hallottak napvilágra kerüljenek.

- 1 hétről lenne szó… csak míg a helyzet itt is helyre jön. – mondta egészen határozottan.

- Nem. – vágtam rá igen erősen, céltudatosan. – Már az bámulatos, amit itt csináltok értünk… ezt nem fogom engedni… az üzlet az életed. – álltam meg egy pillanatra pontosan előtte.

- Igen… de az életem bővült… veletek. – mutatott felénk, s gyönyörű mosolyával próbálta barátságosabbá varázsolni hajnalomat. Nem sikerült annyira.

- Igen… de ezt akkor sem fogom engedni. Azt sem tudom elképzelni, hogy hogyan titkoljátok mindezt a többiek elől, s hogyan nem ért el hozzánk a vihar… még több nehézséget nem fogtok szerezni miattam. Nem engedem. – ráztam a fejemet, s csurkámból sikeresen kiszabadult egy kósza tincs, s persze még véletlenül sem sikerült egyedül megigazítanom, mert a kis hercegnőt fogtam.

- Talán önző vagyok… s telhetetlen… de szeretném, hogy ti is ott legyetek… s ez így nem lesz majd lehetséges. – rázta meg szomorúan a fejét, majd egyik pillanatról a másikra az ágy szélére csúszott, s lelógatva a lábait, megsimogatva combjait invitált oda engem. Egy próbát megért… max újra útnak indulok, ha Sadie felébred, kockáztatni merni kell.

- Tudom… de hát ez így alakult. – biggyesztettem le az ajkaimat, s homlokomat az Övének döntöttem.

- Tudod, hogy ez nem így megy… megtehetem, hogy eltolom egy héttel a megnyitót. – ragaszkodott a tervéhez, amiről tudom, hogy már akkor halott ötlet volt, amikor kigondolta, csak ezzel Ő nem volt tisztában.

- Persze… azt hiszed ezzel így mindenki békében is lesz. A sajtósok, bloggerek… meg minden. Hát nem… no és az alkalmazottjaid? Mínusz egy hét fizetés… ahogy neked sem lesz így bevételed… s kétlem, hogy szép mosolyokból sütnél, s alkotnál. – világítottam rá a valóságra remélve, hogy elismeri, nekem van igazam.

- Pedig a tiédből tudnék ám varázsolni is… - puszilt ajkam sarkába oldalról. Kirázott a hideg tőle, s le is kellett hunynom néhány pillanatra a szememet.

- Tudod, hogy igazam van… s minden bizonnyal minden úgy lesz, ahogy az tervezve volt. – nyitottam ki újra szememet, s néztem vele szembe.

- Hogy tudnék veled szembeszállni? – nevetett fel halkan, s simogatta meg egyúttal a hátamat.

- Csak próbáld meg… kezdő anya vagyok, aki kezd belekóstolni a nyűgösségbe… el sem tudod képzelni milyen vitapartner lehetnék. – vigyorogtam rá, majd egy hatalmasat ásítottam, kb. akkorát, hogy Harry fejét bekaphattam volna vele.

- Mi lenne, ha… - bökött a kiságy felé óvatosan a fejével mindenfajta heves mozdulat nélkül.

- Én is úgy gondolom. – bólintottam, s nagyon, de tényleg nagyon óvatosan felálltam öléből, miután szavak nélkül megtárgyaltuk azt, hogy esetleg egy kézből letevéssel is megpróbálkozhatok. – Édes pici aranyom… csak a következő etetésig hadd pihenjek egy keveset… ígérem így is vigyázni fogok az álmaidra, nem megyek sehova. – suttogtam a picurkának miközben óvatosan fektettem volna hátára a kiságyában.

Két teljes pillanat… mindössze ennyi adatott abból az időből, hogy csendesen feküdt ott. Vissza akart oda térni, ahol eddig is volt.

- Ha nem… hát nem… - rántottam meg a vállamat, s újra érte nyúltam… ez már csak ilyen ördögi körforgás, de akkor sem bántam, hisz miért tenném? Ő a mindenem.

- Odabent egy időzített bomba szunyókál a reggeli etetése után… bármikor robbanhat, szóval az órám ketyeg. – hajtottam be magam mögött az ajtót, s köszöntöttem sajátosan Roy-t, aki éppen most érkezett hozzánk.

- Harry? – kérdezte.

- A fürdőben… - mutattam az ajtó felé, majd a konyhapultra kikészített szendvicsemet úgy ragadtam meg, mint még talán soha az ételt, s már konkrétan állva enni kezdtem… s talán még meg sem rágtam úgy nyeltem le rögtön. Minden pillanat számított. -… annyi erőm még talán van, hogyha magától nem indul meg az üzletébe én rugdosom le legalább a lépcsőn… megadva neki a kezdőlökést. De egyelőre együttműködőnek tűnik… még… - gondolkoztam el, s néhány pillanatig csukott szemmel élveztem a friss ételem ízét.

- Sejtettem, hogy azonnal elveteted az ötletét… - ismerte el.

- Ez nem volt kérdés… így is elég komplikált ez az egész… nem kell, hogy még tovább legyen bonyolítva… - támasztottam meg a fejemet egy kicsikét, majd hatalmasat kortyoltam a bögre kamillateámból. Louis-nak ezért meglehet, szobrot fogok emelni… csodákat rejtenek a szekrényei, egyszerűen hihetetlen. S, hogy még továbbra is bírja a gyereksírás, s egy árva szava nem volt emiatt… eszméletlen, több mint hálával tartozunk neki.

- Na, igen… ami ezt illeti… - kezdett bele, s éreztem, hogy a beszélgetésünk eddig volt „könnyedebb”.

Valahogy az elmúlt 3 napban, úgy ahogy volt, sikerült elkerülnöm ezt a témát. Nyilvánvaló volt, hogy Sadie az első számomra, s így minden pillanatomat ő foglalta le… másra nagyon időm, s energiám sem volt, még magamra, sem ami azt illeti… de tudtam azt, hogy egy valakire valahogy szánt szándékkal nem is szánok időt. Egy buborékban éltem, egy idegen lakás nagyságnyira növekedett buborékban. Vajon ki akartam-e lyukasztani azt?

-… nem gondolod, hogy joga van tudni a dolgokról… már eltelt egy kis idő… - ült le mellém a bárszékre, s lassan adagolta nekem elképzelését.

-… nem tudom… - annyira passzív voltam ebben a témában, hogy az hihetetlen, s ha nem én magam lettem volna ebben a helyzetben el sem hittem volna, hogy ez így létezhet. Ez maga a magasságos képtelenség.

- A szüleid is aggódnak értetek… semmit sem tudnak, semmit. Túlságosan is jóra sikerült az eltűnésetek… - volt valami édes a keserűségében, több mint tökéletes munkát végeztek… ők… hiszen én valójában semmit nem tettem, csakis a fejfájást hoztam.

- Mi van akkor, ha én is aggódok? – pillantottam felé, s suttogtam halkan a szavakat. Éreztem, hogy szemeimet könnyfátyolok fedik be, de cseppek nem csorognak le arcomon… mindössze csak védték szememet, miközben egyre jobban homályosság tették látásomat. Torkomon akadtak a szavaim, s testem egyre jobban kezdett remegni. Egyik pillanatról a másikra tört rám ez… félelmetes, ahogy azonnal letámadta testemet az érzés, esélyem nem volt menekülnöm előle. De hiszen hova is menekülhetnék már ennél jobban? Hova? – Félek… rettegek. – a szavak szaggatottan hagyták el a számat, hisz ajkam úgy remegett. Nagyon felgyorsult a szívverésem, s ez pedig megrémisztett.

- Ohhh… édes istenem… - csúszott le székéről, s kapott karjai közé. Úgy ölelt, mintha valóságos energiaraktárként akart volna belém is juttatni valamiféle pluszt. -… nagyon ki vagy merülve kedves… - simogatta meg a hátamat, s szinte levegőt sem vettem úgy hagytam, hogy szorítson magához. Mi ez az egész körülöttem? Én vagyok ez egyáltalán?

- Roy… én… - megpróbáltam a szavakkal való küzdést… esélyem nem volt győzni.

- Figyelj csak… - bújt a fülemhez, s nem eresztett. -… ez természetes. Az lenne fura, ha nem pánikolnál be ebben az esetben… ez több mint egy ember józanésszel befogadhat. – s nem hagyott fel a nyugtatásommal, kitartó volt mint mindig. Kitartott mellettem, s hülyeségem mellett.

- Én tudom, hogy ez így jó… érzem… - kicsikét én magam voltam az, aki eltávolodott tőle… látni akartam az arcát. -… csak sok… nagyon sok. – folytattam már úgy, hogy szinte pislogás nélkül figyeltem a szemeit. – Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki… nem akarom bántani… - s ajkamba haraptam, ahogy ezt kimondtam.

-… de tudod, hogy fogod. – fejezte be helyettem, s az a valóság, hogy ez tényleg így volt. Szembe kellett néznem azzal, hogy márpedig igen nagy galibát fogok okozni döntéseimmel, mindamellett amit már sikerült amúgy is elérnem. De ez az állapot nem volt elfogadható… az, ami éppen most volt.

- Tudom. – bólintottam. – Azt sem tudom, hogy hogyan kezdjek bele… néha még én magam sem értem… - sütöttem le a szememet, s gyengéden megrántottam vállamat. Kezei kezeimre csúsztak lassacskán, s már ekkor mindketten azokat néztük. Fáradtságom ellenére úgy pörögtek agykerekeim, mintha koffein túladagolásban szenvednének… egészen fura ez az emberi szervezet, néha az egyes részek összehangolódása egészen kevéske.

- Tudni fogod… biztos vagyok benne. – próbált biztatni, de valahogy éreztem… ő maga sem hisz saját szavaiban, de mégis ezt kellett mondania.

- Mit fogsz tudni? – simította meg vállamat Harry ekkor… észre sem vettem, hogy elhagyta a fürdőt oly némán lépkedett… vagy éppen csak én veszítettem el hallásomat.

- Azt, hogy… - kezdtem bele, s lassan elengedtem Roy kezeit, majd nagyon óvatosan fordultam Feléje. -… azt, hogy… ma hazaköltözünk. – emeltem fel a tekintetemet, csak azért, hogy láthassam a gyönyörűségeit.

- Ez most komoly? – kérdezte, s arcát gyönyörű mosolyával virágoztatta fel még jobban. Erős, friss férfias illata csak úgy áramlott belőle… pillanatok alatt kábulatba ejtett, megnyugtatott. Igenis Rá volt szükségem ilyen helyzetekben… meg úgy minden helyzetben.

- Hazaköltözünk. – ismételtem el ezúttal már sokkal határozottabban. Fél szemmel közben láttam, hogy Roy konkrétan köpni-nyelni nem tudott… a „hogy micsoda” kérdését pedig igen ügyesen sikerült visszaszorítania. – Persze csak ha te is szeretnéd… - próbáltam talán viccelődni egy kicsit… kétlem, hogy sikeres lett volna.

- Hát hogy is ne szeretném? – kérdezett vissza felkacagva kissé, s elkapva derekamat szinte felemelt a talajról. – Mindennél jobban szeretném ezt… - mosolygott a nyakamba, s puszilt vékony bőrömbe.

- Még itt vagyok… - jelezte Roy jelenlétét zsörtölődve, nem mintha egymásnak estünk volna vagy bármi.

- És? – fordultam kicsit zsiványabban feléje, s meglöktem mellkasát majd rögtön ezután visszabújtam Harry mellkasába, mint egy félős kislány, aki valami rosszaságot csinált.

- És Én így hagyjalak itt egyedül… jól meggondoltad ezt? – kérdezte tőlem úgy, hogy én még továbbra is mellkasának préseltem magam, de már azért sokkal nyitottabb voltam egy beszélgetésre, mint fél perccel ezelőtt. – Nem tudom, hogy mikor tudok elszabadulni az üzletből, ha tényleg bemegyek… - volt szavaiban egy apró olyan vonal még mindig, ami azt akarta, hogy maradjon… az én szavaim ellenére is.

- Ami azt illeti… - kezdett bele Roy, mire azonnal feléje pillantottam, s ekkor mintha isteni időzítés lett volna megszólalt a csengő. Összerezzentem. -… azt hiszem elveszíthetted az elmúlt napokban az időérzékedet… de tudod, milyen nap van ma? – kérdezett rá, s elindult lassan az ajtó felé, s habár Harry lépett volna mellőlem én nem igazán mozdultam.

- Csütörtök? Péntek? – tényleg nem voltam biztos a napokban.

- Június 13… - suttogta halkan Harry a fülembe hátulról, s ekkor pedig Roy kinyitotta az ajtót.

- Anya születésnapja. – jelentettem ki, s ekkor megláthattam őt. Ott állt az ajtóban… Roy idehozta az édesanyámat. Hálával tartoztam Harry-nek, hogy derekamnál fogva tartott hisz éreztem, hogy térdeim megcsuklanak alattam, s hogy ez a meglepődöttségtől vagy a fáradtságtól volt… azt már nem tudhatom biztosan. De éreztem, hogy Ő maga is meglepődött, hisz néhány pillanatra lélegzetvétele igen megakadt. Megijedt… csakúgy, mint én. Anya nem tudott rólunk… vagyis így nem tudott.

- Anya… - szólaltam meg, s megragadtam Harry csuklóját miszerint el ne engedjen vagy különben azon pillanatban összeesek. – boldog születésnapot?! – nem is tudom, hogy ezt hogyan is mondtam neki. Kijelentettem? Kérdeztem? Az biztos, hogy míg én mozdulni nem tudtam, addig ő lassacskán belépkedett hozzánk. Nem egészen voltam benne biztos, hogy szeretném tudni azt, amit mondani akar, de nem lehettem kislány, aki fél az emberektől.

- Sajátos születésnap nem mondom… - jegyezte meg, de nem tudtam elsőre eldönteni, hogy tényleg valami kedves szálat is kihallhattam-e hangjából. -… pontosan ezt az egész szökést hogyan is gondoltátok? – kérdezte, de még mindig nem olyan igazán zsörtölődve… volt hangjában valami fura. Nem értettem. – Persze úrfi hozzád még lesz egy két szavam… merthogy nem vagytok normálisak… - rázta meg a fejét, majd széttárta a kezét. – Legalább egy születésnapi ölelést kaphatnék? Esetleg kijár ennyi egy vakon vezetett nagymamának? – s továbbra is tartotta karjait miközben Harry lassacskán engedett el, óvatosan, meggondolva.

- Anya… én… - az édesanyja előtt az összes ember gyerekké változik. -… én úgy sajnálom. – borultam karjaiba, habár kicsit azért félve tettem mindezt. Levegőt visszafojtva öleltem őt… nem tudtam, hogy robban-e?

- Drágám… nincs mit sajnálnod. – simogatta a hátamat, ahogy átölelt úgy ténylegesen. Nem hittem a füleimnek. – Tisztában voltam vele, hogy ez be fog következni… - mondta mire konkrétan az ütő megállt bennem. - … hiszen csak egy szimpla ember miatt nem akadhatsz ki úgy… meg is lepődtem volna, ha ténylegesen hatásosak lettek volna akkor számodra a szavaim a kezdeti meglepődöttséget leszámítva. – mondta, s igen… ekkor érte el azt, hogy már tényleg köpni, nyelni nem tudtam. Újrapörgött a fejemben a jelenet, amikor oly nagyon bepánikoltam, s amikor édesanyám próbált észhez téríteni… látszólagos sikerrel pedig el is érte azt, s másnap pedig meg is jelent mutatva támogatását felém. Mindez egy nagy játék volt? Nem hiszem el.

- Mi lemaradtunk valamiről? – Roy mert rákérdezni a homályosságra… Harry hallgatott, ami egy részről érthető is volt… édesanyám képes bárkit megenni, ha rosszul szólal. Barátságos, nem?

- Ugyan kérlek… - engedett el kissé édesanyám, s Roy felé legyintett.

- Szóval… nem vagyok „csak egy szimpla ember”? – visszaidézve édesanyám szavait Harry kérdezte ezt… nem is tudom tőlem-e vagy édesanyámtól.

- Az egyetlen lányom férje leszel… remélem, hogy nem vagy egyszerűen csak szimpla? Igazán különlegesnek kell lenned ahhoz, hogy mindezt képes legyen bevállalni miattad… nagyon sokat érhetsz… - mondta, s kiállva lassacskán kettőjük közül kialakítottam a legfurább háromszöget, mit elképzelhettem volna valaha.

- Különleges is… - vallottam be felbátorodva, s először Rá majd anyára néztem. -… s még annál is több. – mosolyodtam el, s ekkor már csakis Őt néztem. Megérdemelte. Az összes szép szót, az összes kedvességet, az összes dicséretet. Mindent.

- Ez a minimum, amit elvárok… ha már a kislányom férje akar lenni, s unokám apukája… - fejezte ki magát anya igazán sajátosan.

- Minden erőmmel azon leszek, hogy a lehető legjobbat adjam az életem szerelmeinek… - szólalt meg végül Ő is, igazi mondanivalójával. Beleremegtem szavaiba, nem tudtam elkerülni arcom elpirosodását.

- Helyes válasz, nagyon helyes. – bólintott édesanyám, s elfogadta Harry kezét, mit feléje nyújtott határozottan… de ami igazán meglepett az az volt, hogy nemcsak hogy megrázta kezét, hanem meg is ölelte Őt. Ekkor bizonytalanodtam el, hogy talán álmodok… sikerült volna elszundikálnom Sadie mellett? Nem is tudom, hogy az előttem lejátszódó barátságos jelenet vagy az alvásról szőtt képzeletem valószerűtlenebb?

- Nem… nem álmodsz… - szólalt meg mögöttem Roy, mintha tudta volna, hogy min gondolkozok.

- Akkor sem hiszek a szememnek…

A fiúk végül egyedül hagytak minket, s talán erre volt igazán szükségünk. Nem is igazán tudtam, hogy hogyan is kezeljem a helyzetet, olyan meglepő volt számomra. Azt hittem, hogy édesanyám egészen máshogy fogja lereagálni a helyzetet… mondhatni már előre féltem attól, hogy milyen lesz vele az első találkozás, a pillanat, amikor megtudja azt, hogy Vele vagyok… s nem Kit-tel. A találkozás megtörtént, s én még mindig élek. Nem egészen hittem el.

- Most azon gondolkozol ugye, hogy hogyhogy nem változtam házisárkánnyá? – kérdezte miközben ott ült előttem reggelim közben, ahol az előbb Roy ült.

- Az igazat megvallva… igen… - vallottam be egy kicsit félve, majd bekaptam az utolsó falatot is a szendvicsemből, s már csak teámat szorongattam kezemben.

- Sejtettem… - simította meg a kezemet a pulton. -… az emberek változnak, ahogy én magam is megtettem… azt hiszem. Mindössze csak azt szeretném neked, hogy boldog legyél… s ha te Őt választottad, akkor elfogadom, hisz miért is ne tenném? Látszik rajta, hogy egyenesen rajong érted… ahogy az unokám iránt is. – mondta, s egyszerűen küzdenem kellett magammal, hogy ténylegesen elhiggyem azt, amit hallok tőle. Több, mint meglepő volt.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyit számít ez anya… el sem tudod képzelni… - vallottam be neki.

- Szóval akkor biztos vagy ebben az egészben? Teljesen biztos? – azt hiszem még annál is jobban meg akart bennem bizonyosodni, mint amennyire már most meg volt. Ez érthető volt.

- Mindennél jobban… - bólintottam, s pólóm alól elővettem nyakláncomat, amire nem csak a kis szánkó medál volt felfűzve, hanem az eljegyzési gyűrűm. Az egyetlen egy valóságos gyűrűm.

Több, mint hálás voltam édesanyám jelenlétének ezen a napon. Habár születésnaposként épp az lett volna az igazi, hogy mi lepjük meg őt, ő mégsem igényelte ezt… mondva, hogy itt lehet velünk mindennél többet számít, hisz megkapta a legszebb születésnapi ajándékot amit valaha is kérhetett volna a jó Istentől. Egy unokát. A legszebb királykisasszonyt a világon.

Nem tudom hogyan, de elérte azt is, hogy Sadie az ő karjaiban is nyugalmat talált így adva nekem egy kevéske szabadidőt. Össze kellett rámolunk életünket, hiszen újra költöztünk… ezúttal véglegesen. Nem hittem el az egészet.

- Pihenj le egy keveset… már a pakolással kész vagyunk, csak a fiúk hiányoznak. – mondta nekem anya mikor kijöttem a fürdőből egy gyors zuhany után. Több mint varázslatos volt lezuhanyozni végre.

- Még van néhány dolgom… és itt a következő etetés ideje is. – néztem az órára, majd a kezében lévő csöppségre is, aki ott mozgolódott, mint egy kis hernyócska a plédjébe bevonva.

- Adora… elhiszed, hogy elboldogulok vele én is? Két gyereket sikerült felnevelnem… szerintem ezzel a barátságos kis leányzóval is megbirkózok. Van tejed üvegben, szóval… - mutatott a kis asztalra ahol a cumisüvegben tényleg ki volt készítve a tej, amit még éjszaka fejtem le. Volt tejem bőségesen, s ennek örültem, hisz ez a legtermészetesebb, s legegészségesebb finomság, amit kaphat ő. – Meg kell tanulnod elfogadnod a segítséget… mert szükséged lesz rá, főleg hogy kezdő vagy. Készülhettél erre az egészre bármennyit, akkor sem olyan álom, mint ahogy egyesek leírják azt… szóval igenis használd ki ezt a kis időt, míg megteheted… Sadie meglesz velem is, ígérem, vigyázok rá. – mondta, s mondta, s mondta gondolatait miközben én csakis azzal voltam elfoglalva, hogy néztem az ő tökéletes kettősüket. Olyan jó párost alkottak, olyan természetesen békés volt a kapcsolatuk.

- Nem is tudom… - gondolkoztam el, s megsimítottam piros pozsgás arcát a hercegnőmnek.

- Én tudom… szóval hajrá befele az ágyba… majd keltünk, ha indulunk… vagy ha vészhelyzet van. – utasított egészen kedvesen, s fejével a szobánk felé biccentett.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem, s erre Sadie válaszolt valamiféle elégedet nyögdécselésével.

- Azt hiszem ő mindent megválaszolt…

- El sem hiszem, hogy újra itt vagyok... egészen hihetetlennek tűnik. – jegyeztem meg miközben Sadie kiságya felé hajoltam, s úgy néztem meg hogy működik-e a babamonitora.

Megérkeztünk lakásunkba, ahova, mint új hely kellett beköltöznünk, pedig nem is volt ez olyannyira új… egyszerűen csak megváltozott felállással vesszünk uralmunk alá a teret. A lakótársak már csak szomszédok, a vendég pedig állandó lakóvá avanzsálta magát, s egy új személlyel is bővült csapatunk, aki úgy hiszem kezdettől kezdve idekészült. Békésen feküdt kiságyában, s aludt ott… azon a helyen, melynek minden egyes négyzetmilliméterét Roy tervezett neki. Megérezte, hogy hazaérkezett.

- Nem sok minden változott… - rázta meg a fejét, s ahogy megfordultam gyengéden kapta el csípőmet, s hátrált velem a pelenkázó széléig.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… - vallottam be, s ahogy elhúzta ajkait az enyémeken automatikus kezdtem azokért epekedni.

- Nem is gondoltam… - rázta meg fejét, s beletúrva hajamba csókolt ajkaimra. Az első csókunk a mi lakásunkban… az otthonunkban. – Éppen csak egy kicsit változtak a dolgok. – nevetett számba, s én pedig pólójának anyagát gyürködtem próbálva visszaszorítani lángjaimat, amik nagyon is kezdtek fel-felcsapni. – Az ágyadon talán kell majd valakivel osztozkodnod… - simogatta egyetlen egy ujjával nyakamat.

- Volt valami bérlője mostanság… valami kölcsönzője… lehet, megkeresem, felajánlom neki, hogy maradhat benne, ha szeretne. – jegyeztem meg ártatlanul.

- Feltétlen tegyél így… - bólintott, s ujjait az enyémekkel fűzte össze testünk mellett.

- Amint megtalálom a te szűrödet ki is teszem… - fenyegettem meg zsiványan.

- Azt megnézném… - simított fenekemre szabad kezével, amikoris csengő szót hallottunk az ajtón keresztül. - … ezek gondolom édesapádék lehetnek… - ismerte be halkan.

- Szerintem is. – adtam neki igazat, majd egy kósza puszit nyomtam ajkára, s el nem engedve kezét megragadtam a babamonitor másik felét, s úgy indultam meg halkan a nappali felé. S tényleg ők voltak… apáék.

Abban a pillanatban, ahogy megláttam őt szinte rohantam karjaiba… hosszú, s nehéz néhány nap volt ez most így nélkülük. Úgy örültem, hogy itt voltak.

- És én nem is érdemlek meg egy ölelést vagy valamit? Pedig olyan Oscar-díjas alakításokat nyomattam, hogy az Akadémiát már tegnap kellett volna hívni egy jelölés miatt… - szólalt meg Brian is mellettünk féltékenykedve.

- Intézkedni fogok… ígérem. – mondtam apa mellkasáról felé pillantva, majd kinyújtva kezemet őt is befogadtam az ölelésbe. – Köszönöm. – suttogtam neki halkan.

- Szó mi szó… élveztem. – jegyezte meg zsiványan.

- Én ugyanezt azért nem mondhatom el, de örülök, hogy most már itt lehetünk veletek. – mosolygott, mire visszabújtam karjai közé. Kellett az energia tőle, s ő adhatta számomra a legtöbb melegséget. A világ legjobb apukája volt ő, emellé nem fér kétség.

- Ami azt illeti… szeretnék neked bemutatni még egyszer valakit. – távolodtam el egy kicsit tőle, s Harry felé nyújtottam a kezemet, akivel ugyan már többször is találkozott, de ilyen módon még sosem láthatta Őt… mint a vőlegényemet. – Apa… Ő itt Harry… a vőlegényem. – továbbra is fura volt ezt így kimondanom, de szoknom kellett, hisz ez volt a valóság, s annak is a boldogabbik része.

- Tudom. – mondta, mindezt túlontúl egyszerűen elismerve. Igen tudott a helyzetünkről, de hangjában mégis volt valami plusztudás.

- Várjunk csak… - távolodtam el tőlük egy kissé, s pakolgattam össze a fejemben a dolgokat. Egy-egy lépésre álltam meg tőlük.

- Szerinted én hogy reagáltam, amikor megtudtam, hogy ez a csirkefogó mindvégig tudott a dologról… - sétált el mögöttem édesanyám.

- Tudtam, hogy mennyire fontos számodra az apukád véleménye… - mondta Harry, mikor én még csak éppen rebegtetni sem tudtam szempilláimat. Ez már több mint sok volt számomra. Úgy éreztem nevetnem kell.

- Elképesztőek vagytok… - csaptam meg a homlokomat. – Elképesztőek. – ráztam meg a fejemet, majd inkább megindítva lépéseimet a konyha felé vettem az irányt. – Meg sem merem kérdezni mióta volt meg a gyűrű… - gondoltam magamban, majd igazán furán ért az, amikor kérdésemre választ is kaptam.

- Egy jó ideje… - puszilta meg az arcomat Ő. Szóval hangosan is kifejeztem kíváncsiságomat. Szuper.

- Mellesleg… hol van Joan? Már csak őt várjuk, nem? – kérdeztem végignézve a nappali, s étkezőasztal között szétszóródott emberekre.

A teljes családom itt volt, hiány nélkül. Születésnap édesanyámnak, házavató nekünk, házbúcsúztató Roy-éknak, egy cső alá véve megünnepeltünk mindent, ha már így alakult, hogy együtt vagyunk. Egy kis rend a káoszban, nem?

- Elugrott a tortáért. – hajolt még véletlenül sem feltűnően közel hozzám Harry.

- Hallottam ám… - kacsintott rá édesanyám.

- Szeme, füle, mint a sasé… - nevettem fel, forgatva a szememet. – Gratulálok. – veregettem meg tenyeremmel a mellkasát, ahogy vele szembe fordultam. – Ezt még tanulnod kell kicsit… - tértem ki előle, s szedtem le a poharakat, amiket már kinéztem az asztalra.

- Nem is mondasz semmit arra, hogy örülsz, hogy egyben van a konyhád meg ilyesmi? – kérdezte incselkedve Roy.

- Vagy éheztetek az elmúlt időszakban… vagy csak Harry főzött, amivel tudjuk, hogy mindenki jobban járt. – nevettem el magam, s úgy egyensúlyoztam az üvegpoharakkal az asztal felé.

- Ezt mindenkinek értenie kellene? – csatlakozott be a beszélgetésbe Brian, aki segített megteríteni nekem.

- Az egész csak annyi, hogy Roy-ék már egyszer leégett a konyhámat… szó szerint, nem tudom feltűnt-e de mióta legutóbb voltatatok itt kicsit kicserélődött egy két része a helynek… - böktem a konyha felé.

- Piromániások? – csillant fel nagy vigyorgás közepette Brian szeme.

- Nem… egyszerűen csak konyhai analfabéták. – ismertem el sunyin, majd ekkor megszólalt a csengő… újfent.

- Áúcs. – jegyezte meg Roy álmegsértődötten, majd az ajtó felé sétált, hogy beengedje a „meglepetés tortával” érkező embert. Már tényleg csak ő hiányzott társaságunkból… gondoltam én.

Csakhogy amikor kinyílt az ajtó az a jómadár nem volt egyedül.

- Remélem hiányoztam… - engedte el csomagjait kezéből, s tárta szét karjait, s úgy sietett felém.

- Édes Istenem… - hulltam nyakába, mint egy rongybaba.

- Alig egy hétre megyek el… erre tessék. Ki engedte meg ezt neked? Hát ki? – ölelgetett újabb vendégünk.

- Ash… - szorítottam magamhoz, s éreztem, hogy könnyeim ezúttal ténylegesen elkezdenek potyogni szemeimből… túl sok volt ez már nekem. Túl sok a jóból.