44. rész - Kezdetnek nem is olyan rossz...

Sziasztok! Mivel volt időm, ihletem, s energiám még egy részt hoztam így nektek a hétvégén. Remélem, nem bánjátok, s szívesen olvassátok majd! Jó szórakozást! Puszilok Mindenkit, Dorka

Magamtól keltem fel. Nem ébresztett sírás, nem amiatt ébredtem fel, mert valami természetellenes pózban aludtam el, s most fáj a nyakam, s vele együtt minden testrészem… nem. Csodával határosan testem belső órája csörgött, hogy elég volt már az alvásból, hisz kialudtam magam… s tényleg, valami ehhez hasonló dolgot tapasztaltam, amikor nagyot nyújtózva mozgolódtam a kellemesen felmelegített takarómban… s ha elképzelésem igaz lett volna, akkor pedig Harry-t kellett volna érintenem ekkor, de Ő sehol nem volt, legalábbis nem mellettem az ágyban. Ráérősen keltem ki az ágyból, s tekertem magam köré még jobban a takarót, majd sétáltam a szekrény felé, ami ezúttal már inkább csak az Ő ruháit rejtette. Kiválasztva egy ingét ejtettem le takarómat, s bújtam bele a kockás anyagba. Mélyet szippantottam az illatából… mindene átvette vonzó, férfias illatát… ahogy kezdte lassan a lakás is. Mindenhol ott volt bármerre néztem… s tudtam, ha ki sem nyitnám szememet többé is érezném, hogy bennem is ott van. Örökké.

Halkan lépkedtem kifelé a szobából, s ahogyan óvatosan megnyitottam a szobánk ajtaját kellemes illatok támadták meg az orromat… micsoda édes támadás. Szinte csukott szemekkel lépkedtem a konyha felé, mert tudtam, hogy Ő ott lesz.

- Remélem nem baj, ha kölcsönkértem ezt az ingedet… - dőltem féloldalasan a hűtőnek, s úgy csodáltam, ahogy totálisan beleadva szívét-lelkét sertepertél a konyhában.

- Micsoda meglepetés. – köszöntött elmosolyodva, s útjába az én állomásomat is beiktatta, s lopott egy gyors csókot tőlem.

- Jó reggelt. – hunytam le szememet próbálva feldolgozni Őt, s örültem, hogy támaszkodtam hisz csupán ennyivel levett volna a lábamról… szó szerint.

- Jót aludtál? – kérdezte kíváncsian, s kezébe kapva a tálat felém figyelve keverte a benne lévő gyanítom valami jövőbeli finomságot.

- Az nem kifejezés… - s nem tudtam arcomról letörölni a mosolyt. Olyan természetfelettien békés volt a lelkem. - … több mint csodálatos volt. – ismertem el, s egyet léptem feléje, mert a távollét igenis fizikai fájdalommal járt, ami azt illeti. – Köszönöm. – vallottam színt előtte, s ösztönösen nyúltam bele a tálba hisz kíváncsi voltam, hogy vajon mi készül kezei között. – Hmmm. Ez isteni. – nyaltam le az ujjamat észre sem véve, hogy közben csakis szemeit figyeltem, még pislogni is elfelejtettem… de ami azt illeti Ő is.

- Ühüm. – nagyot nyelve bólintott egy egészen bátortalant. A világ legszélesebb mosolyára húzódtak ajkaim. Ha nem lett volna közöttünk az a tál minden bizonnyal saját testem éreztem volna testének harcát.

- Mire készülsz? – érdeklődtem incselkedve, s talán kérdésemnek egynél több jelentése volt… hogy Ő mire válaszol, az már csak rajta múlott. Én teljes mértékben ártatlan voltam s emellett bármikor tanúskodnék.

- Megreggeliztetnélek… - tette le a tálat, s megragadva a kezemet a kétlépésnyire lévő bárszékhez pördített, majd egy apró mozdulattal megragadta derekamat, s felpakolt oda. Nekem szinte mozdulnom sem kellett. -… ha engednéd. – tette hozzá, s mutatóujjával járva egy kört nyakamat ízlelgette, majd ajkaival szinte ajkaimon állt meg.

- Hát hogyne engedném… - mondhatni ajkaiba nyögtem a szavaimat, s átnyúlva karjai alatt húztam Őt közelebb magamhoz.

- Valódi étellel… - mondta, s én, mint egy baba ültem előtte… hagyva hogy akár engem reggelizzen meg Ő maga.

- Valódi étellel. – ismételtem el totálisan elvarázsolva, agyamban még ott volt a köd, mi teljesen vakított.

- Csináltam neked reggelit… - támaszkodott meg a pulton fél kézzel, de én megragadva kezét inkább magamra tapasztottam azt. Akartam a tegnap estét… újra, s újra.

- Én is elő tudok állni valami… reggelivel. – szándékosan volt szavaim között a szünet. Farkasszemet nézve vele ejtettem ki az utolsó szót. Mellette olyan önmagam jelentkezik, aki eddig talán valami barlangban élt… tetszett ez a szabadság.

- Megetettem Sadie-t, átöltöztettem… vele minden rendben lesz, békés napja lesz, úgy tűnik… reggelit is csináltam neked, s most az ebédet készítem, hisz jönnek át a többiek délben… ha már este utaznak el a szüleid. – ismertette velem sürgés-forgásának okát, de az információk nem teljesen úgy jutottak el hozzám, ahogy azt Ő gondolta… sokkalta inkább tompítva úsztak az agyacskámba befele.

- Figyelmes vagy. – vigyorogtam Rá.

- Te meg éhes… - hátamon lévő kezét hasamra húzta bőrömhöz simítva rám bő ingjét, éppen mikor hatalmasat korgott a gyomrom.

- Attól függ mi a reggeli… vagy ki. – csúszott ki a számon, de első alkalom volt talán, hogy nem vörösödtem el, s nem hunytam le a szememet csakis Őt néztem.

- Enni fogsz, én meg főzök. – jelentette ki nemleges választ nemigen elfogadó hangnemben, s úgy lépett távolabb tőlem úgy, hogy szinte csak szelleme után kaphattam a levegőbe. Hatalmasat csillant ekkor a szeme… persze, hogy élvezte a játékát, de nem tudom mennyire volt azzal tisztában, hogy a játékokban én magam is elég jó vagyok… vagy legalábbis az Ő kedvéért ki tudom tanulni a csínját-bínját a mesterségnek.

- De felőlem duzzoghatsz is ott… - rántotta meg a vállát, majd túrt bele hajába, ahogy felkacagott. Őszintén felszabadult volt. -… nekem mindkét opció megteszi. – kacsintott felém, majd felkapva a tálát utolsókat kevert rajta, s ezután a tortaformába szépen bele is öntötte totálisan nem foglalkozva azzal, hogy én ott ülök valóságosan dünnyögve egy kicsit… de tényleg csak egy kicsit. – Habár biztosíthatlak… isteni lett a palacsinta, no és a tejes kávédba is csempésztem valami pluszt. – szándékosan ismételgette előttem az ételeket, mert tudta, hogy gyomrom egy feneketlen gödör, ami bármikor képes befogadni isteni finomságokat… ha üres, akkor meg végképp, ha Ő készítette az elfogyasztandó ételeket, akkor meg pluszban pláne. – Csodás ízek keverednek a töltelékben… egy harapás, s te is tudni fogod. – háttal nekem játszadozott az érzelmeimmel. Nem szóltam, s megmakacsolva magamat hozzá sem nyúltam inkább a reggelihez. Előételre éheztem… vagy valami olyasmire.

- Szuper. – próbálva félvállról venni „támadásait” csúsztam le a székről, s kinyitva a hűtőt kivettem onnan egy üveg vizet majd a Harry felett lévő szekrényhez sétálva pohárért is nyúltam volna csakhogy Ő útban volt.

- No, mi az? – kérdezte, s csak azért sem mozdult volna arrébb, hagyta, hogy szenvedjek egy kicsit… még jobban az eddiginél.

- Egy poharat szeretnék onnan… - kínos vigyorral mutattam a felette lévő szekrényre. -… úgy hiszem, méregtelenítek egy kicsit. – jegyeztem meg neki azt, hogy nem eszem meg a reggelijét, amiért olyan gonosz velem.

- Jó vicc. – s olyan jóízűen kacagott fel, hogy azt szavakkal le sem lehet írni… azt látni kellett volna mindenkinek.

- Komolyan. – bólogattam neki vigyori fejemmel, s ha nem segített hát akkor meg kellett oldanom magamnak a dolgot. Csípőmmel, egy szépséges mozdulattal billentettem Őt arrébb engedve így láttatni azt, hogy ugyan semmilyen ruha nincs ám rajtam az Ő ingén kívül. Persze mindez csak véletlen volt… mármint ezen dolog felfedése. – Szüksége van a testemnek a felfrissülésre. – fordultam hirtelenjében pontosan vele szembe, s kettőnk között pontosan csakis a pohár víz volt, amit oly lassan öntöttem ki magamnak, mintha csak visszafelé telt volt az idő. Idegörlő csel.

- Azt mondod? – kérdezett rá egészen sejtelmesen, nem lépve semmit még.

- Azt. – bólintottam, s ajkaimhoz emeltem a poharat majd újfent lassan most éppen inni kezdtem azt.

- No, akkor vigyázz magadra. – gyorsult fel hirtelen, majd kacsintva egyet megbillentette poharam alját elérve azt, hogy annak teljes egésze rám boruljon.

- Ez… aljas volt. – pislogtam rá elképedve miközben hallottam, ahogy a műanyag poharam leérve a földre pattog a csempelapon.

- Nem értem miről beszélsz. – válaszolt ártatlanul, s egy konyharuháért nyúlt majd kezembe tette azt. – Azt hiszem, erre szükséged lehet…

- Azt mondod? – saját aljas mondatával csaptam vissza, majd emelt fővel sétáltam el előle szépen lassan… legalábbis Ő ezt hihette. – Azt hiszem erre nem lesz szükségem… - s anélkül, hogy felém fordult volna bújtam ki ingjéből, s dobtam a pultra azt neki… csakhogy lássa. -… tényleg sokkal jobb ez így. – jegyeztem meg, majd felkapva egy megpucolt répát haraptam abba csakhogy pontot tegyek az i-re, majd mintha éppen egy kifutón lennék kezdtem elsétálni onnan… persze teljes mértékben feltűnésmentesen.

- Tudom mit csinálsz. – hallottam hangját távolról, nem törődtem vele. Azt sem tudtam merre megyek egyszerűen csak csípőmet ringatva, anyaszült meztelenül sétálgattam a nappaliban. Ez egy normális vasárnap reggel, nem? Azt hiszem de.

- Nem értem miről beszélsz. – válaszoltam, s DVD-ink sokaságát simítottam végig mi egy csodás emelvénybe volt berendezve.

- Hatásos… szóval jobb, ha menekülsz. – hallottam meg hangját most már talán sokkal közelebbről, majd mikor értelmeztem is mondanivalóját testemben végigfutott az izgalom. Zsiványan visszapillantottam vállam fölött, s láttam, hogy igenis közeledik.

- Menekülni? – kérdeztem rá, s felé fordulva kezdtem hátrálni.

- Ne akard, hogy elkapjalak Adora… - rázta a fejét, s közelebb jött majd ledobta magáról pólóját.

- Nem félek tőled Harry Pearce… - csaptam vissza az ujjammal mutogatva, s hunyorogva.

- Jobb lenne pedig. – emelte ki, majd megállt lépteiben, de én… vagyis én azt hittem… ugyanis a következő mozdulatommal egészen másfele irányultam. Megakadva valamiben a lábam kicsúszott alólam, s konkrétan, mint egy fatörzs az erdő közepén hullottam el a puha szőnyegünkre… legalább az ott volt.

- Ááááááá… édes istenem. Ez nem lehet igaz. – nem is tudom, hogy sírtam-e vagy nevettem, csak egy biztosat tudtam… ez a folt aztán igazán csúnya lesz a térdemen, hisz már most nagyon fáj. – Nem lehet igaz. – kacagtam fel, s felemelve lábaimat lóbáltam azt háton fekve miközben arcomat kezeimbe, s a bolyhos fehér szőnyegbe temettem.

- Gratulálok… fantasztikus alakítás volt. Talán elmehetnél kaszkadőrnek vagy valami ilyesminek… - tudtam, hogy leguggolt mellém, hisz oly távolságból hallottam hangját, s gerincem mentén éreztem érintését is, hisz mutatóujjával végigsimította testem alappillérét.

- Mindigis dédelgettem ezt az álmot. – jegyeztem meg hirtelenjében, s oldalamra fordulva támasztottam meg a fejemet csakis Őt figyelve. Nekem most már aztán teljesen mindegy volt… ennél jobban be nem égethetem magam. Ő nyert… megöltem a hangulatot, igazából letepertem.

- Borzalmas az egyensúlyod… - nevetett rajtam kedvesen miközben Ő azért mutatta, hogy mekkora mester… egy guggolásból nem esett el. Nagyon ügyes. -… de azt hiszem a próbálkozást is értékelni kell. – mondta, s letérdelve mellém egy szempillantás alatt döntötte el testemet majd kerekedett afelé. Nyaklánca melleim között hűtötte forró testemet. Csikizett.

Elnyúltam alatta, mint egy darab fa, szinte beleolvadtam a szőnyegbe. A levegővétel újfent nehéz feladattá alakult főleg akkor, amikor nyaklánca után a tenyere is érintett engem… teljes egészében. Egyre lentebb, s lentebb csúsztatva magát. Hatalmas ujjai pillanatok alatt azon a helyen voltak, amitől egy nő nő. Felszisszentem, s szinte kezébe adtam magamat úgy emeltem meg csípőmet.

- Nem reggeliztél… - rázta meg a fejét, s közel hajolt ajkaimhoz az alsóval igen szépen eljátszadozva. Haja az arcomba hullott, s ha akartam volna sem tudtam volna kinyitni szememet hisz Ott érintett. -… ahogy én sem. – rázta meg a fejét, s megcsókolt párhuzamosan azzal a mozdulattal, hogy ujjai belém kóstoltak. Felsikítottam puha ajkaiba harapva. Kezeim nem tudták még Őt sem fogni egyszerűen a puha anyagot mellettem markolva próbálták egyben tartani testemet… már ha ez akkor még lehetséges volt. – Szóval most… fel… foglak… falni. – követelte, hogy nyissam ki a szememet, addig nem mozdult. Pislogás nélkül bámultuk egymást óráknak tűnő másodpercek alatt, majd kirántva belőlem ujjait számhoz emelte azokat, s fogaim közé helyezte őket miközben egyre lassabban, s lassabban haladt lefele ajkaival is Oda. Ficegtem alatta, mint egy partra vetett hal. Ahogy melleim közé csókolt, s szabad kezével mellem formáját utánozta nem tudtam elkerülni, hogy ujjába harapjak. Muszáj volt. Pici pocakomba mosolygott, éreztem… s ez volt az, ami még inkább felizgatott. Legalább annyira, mint az, amikor elért ajkaival is Oda. Nem hazudok… csillagokat láttam. Vagy éppen már szikrákat, mert készültem kiégni? Nem tudom. Ujjai a számban, kezem pedig hajába túrtak automatikusan s tartották Őt ott. Ha van igazán finom érzés… no, ez az volt. Mintha varázsolt volna. Puha, s meleg nyelve hogy ismerkedett velem, kóstolgatott… meghaltam… és tényleg. Egy valóságos nem létező helyre repített… ott abban a pillanatban úgy véltem, hogy a mai nap törölve lett, nem lesz itt semmi családi ebéd ugyanis lehetetlen, hogy onnan felkeljek. Lehetetlen.

- Hmmm… kezdetnek nem is olyan rossz. – jegyezte meg bűvös zsiványságával, ahogy felcsúszva hozzám ajkaimmal játszadozott.

- Kezdetnek? – pattant ki a szemem. Most ugye szórakozik velem?

- Kezdetnek bizony… - suttogta a fülembe, majd egy pillanat sem telt bele, s csípőmnél fogva hasamra fordított. -… oly nagyon szépen kértem tőled, hogy reggelizzél… a kedvedben jártam, mindent elintéztem, hogy csakis a miénk legyen a délelőtt… de te türelmetlen vagy… türelmetlen. – simította ki hajamat nyakamból, s bőröm ellen beszélt. Melleim a földnek szorultak, volt valami édes a fájdalmukban. – De van egy jó hírem is… - nyúlt hasam alá könnyedén.

- Mégpedig? – halottak voltak a szavaim, igen gyönge erővel… de mégis mosolyra húzódtak ajkaim.

- Én is türelmetlen vagyok… - harapott bele gyengéden a fülcimpámba, majd most már felséges Önmagával telített el.

- Isten áldja a türelmetlenséget… - motyogtam izzadva, mozdulva alatta, s megragadva szabad kezét melleim alá nyomtam azokat… akartam, hogy Ő is érezze őket.

Testünk egybe olvadva ringott… minél tovább téve azt, lelkemből annál több erő ment ki… de ez volt benne az édeskés öröm, hogy valahogy meseszépen szűntem meg létezni. Ahogy Ő is. Bőr a bőr ellen… a legtermészetesebb kapcsolat, mi két ember között lehet… ahogy mondta Ő tegnap.

- Remélem, az ebéd megfőzi magát… - terültem ki hátamra, ahogy Ő maga is tette, s lehunyva szemünket lihegtünk igen erősen… de igen nagyon egyszerre is.

- Ebben reménykedek Én is… - vont mellkasára, s a legkellemesebb érzés volt ekkor hallgatni szívének dallamát. A legcsodálatosabb utórezgés.

- Szóval… legközelebb a keresztelőre utaztok ide? – kérdezte Roy édesanyámtól ebéd közben. Egészen kezdték egymást megkedvelni… nehezen tudtam volna ennek nem örülni. Büszke voltam rájuk.

- Igen valószínű… persze ha tudnák egyáltalán annak az időpontját. – utalt anya az ismeretlen jövőre, de én egészen el voltam varázsolva. Hol azért mert egy rózsaszín felleg ismételten leereszkedett a szemeim elé, hol azért mert Sadie a kezemben volt, s őt etettem. Ő is akkor akart enni, mint a nagyok… persze, hogy nem akart kimaradni a mókából.

- Értettem a célzást… köszönöm. – pillantottam feléjük kedves mosollyal.

- Jéééé… Adora is itt van közöttünk. Eddig fel sem tűnt. – simította meg vállamat a jobb oldalamon ülő Ash.

- Szörnyen vicces… - hunyorogtam feléje. -… nem tehetek róla, hogy a kisasszony is most szeretne ebédelni. – rántottam meg a vállamat, majd arra emelve a ruhapelenkára helyeztem fejét, s hagytam, hogy büfögjön, ha éppen úgy szeretne tenni.

- Akaratos, mint az anyukája. – jegyezte meg Harry, s talán ezért legszívesebben az asztal alatt belerúgtam volna a lábába, de nem tettem… mert szerettem. Vagy éppen ezért tettem volna meg mégis? Nem is tudom.

- Desszertet valaki? – ajánlotta fel a nap séfje.

- Mindenképpen… - csapta össze a kezét Joan mint egy kisgyerek, s vele egyetértve mindenki bólintott a finomság elfogadása érdekében.

- Segítek leszedni az asztalt. – ajánlotta fel segítségét Brian, az öcsikém.

- Azt megköszönöm. – fogadta el Harry a felajánlást, majd közös munkával kezdték el lepakolni előlünk a csodálatos második fogás maradékát.

- Szóval… nem gondolkoztatok még a keresztelőn? – tért rá anya a lényegre.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan anya… - forgattam a szememet nevetve. -… jelen pillanatban örülök, hogy élek. Mondhatni kimerítő volt az elmúlt egy hetünk… sok dolog történt, éppenséggel a keresztelővel nem volt időm foglalkozni. – nevettem fel kínosan, s puszit küldtem azért neki, csakhogy tudja… én azért jól vagyok, csak éppen nem hagyhatom ki ezt a kedves kis visszacsapást.

- 6 hét múlva augusztus első hétvégéjén tökéletes lesz. – felelte a legváratlanabbnak tűnő ember… Ash.

- Hogy micsoda? – fordultam feléje kíváncsian, miközben Sadie amúgy elaludt vállamon.

- Keresztapuka leszek nem? Annyi a minimum, hogy egy ilyen apróságot megszervezzek a királylánynak… már beszéltem is a papotokkal. – mondta büszkén én meg köpni, nyelni nem tudtam.

- Meg vagyok lepődve kedves… meg vagyok lepődve… - anya is csak pislogott Ash-re, s látszott rajta, hogy őszintén le volt nyűgözve.

- A hely lefoglalva, a további dolgokat is hagyjátok rám… - vállalta fel a főszervező szerepét. Ilyennek sem láttam még, olyan komolynak… olyan felnőttnek.

- Nem hiszlek el téged… - nevettem el magamat.

- Maradjunk annyiban, hogy a pap nem hitt el minket, amikor odaállítottam, hogy sajátos lesz a keresztszülői felállás… három férfival. – s eddig tartott komolysága, mert ezen persze, hogy elröhögte magát. – Látnotok kellett volna az arcát… eszméletlen volt.

- Téged beengedtek egy templomba? Engem ez lep meg igazán amúgy… - incselkedett Harry Ash-sel. Ez az, ami sosem fog változni… folyamatosan cukkolni fogják egymást. Folyamatosan.

- Készültem arra, hogy a pap egy kereszttel a kezében, meg egy füzér fokhagymával a nyakában fog várni, de nem történt ilyesmi… szóval nyert ügyem volt. – persze, hogy visszavágott az úriember mellettem nem igazán vártam volna mást.

- Megtennétek, hogy míg leteszem a kisasszonyt nem szednétek szét a másikat? Ha visszaértem nyugodtan folytathatjátok… egészen érdekes vasárnapi matinét tártok elénk. – jegyeztem mosolyogva, s lassacskán, óvatosan felálltam a székemről, majd egy puszit nyomtam először Ash homlokára, majd utána az éppen felém induló Harry arcára is.

- Ha ezt szeretnéd… - simítottam meg derekamat.

- Mindenképpen…

El sem hittem, hogy már egy hónapja annak, hogy ez a csöppség közöttünk van, pedig tényleg így volt. Egészségesen növekedett a kis tökmag, gyarapodott a súlya, miközben az orvosi vizsgálatoknál is mindig a legmegfelelőbb oldalát mutatta, kivétel akkor, amikor nem, ráadásul még amiatt sem panaszkodhattam, hogy a cumi előnyére lemondana a sokkal bensőségesebb anyai etetésről… megfért a két dolog egymás mellett, s emiatt igen nagyon boldog voltam.

Három hete már annak is, hogy újra birtokba vettük az egykoron ténylegesen én általam lakott lakást… csak most egy újabb hármas felállásban.

S három hete annak is, hogy a Bite újra megnyitotta ajtaját az éhes, finomságokra vágyó emberek előtt, s talán az újításoknak, talán annak, hogy a légkör felszabadultabb, mint eddig valaha bármikor máskor volt virágzott az üzlet… nem kicsit, hanem nagyon. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ha nem lettünk volna protekciósak, akkor sosem lett volna helyünk. No de a legnagyobb protekcióval éltünk… ismertük a tulajdonost… na de még hogy. Életünk legfontosabb férfija volt, s habár Sadie még nem igazán fog beszélni egy ideig jól tudtam, hogy ő is így gondolja.

- Segíthetek? – kérdezte meg ezt a postás abban a pillanatban, amikor a babakocsival együtt próbáltam a lépcsőn kis lejtő részén lemenni.

- Azt megköszönném. – bólintottam, s habár le tudtam volna tolni a kis kocsikát egyedül is, az apróságot sokkal nagyobb biztonságban tudtam így.

- No és hogyan van a kis csöppség? Hogy bírja ezt a nagy meleget? – kérdezte érdeklődve a férfi miközben táskájában kutatott nevünk után.

- Egészen jól… ő. Mi kevésbé. – nevettem el magam, s való igaz volt, hogy olyan meleg volt az elmúlt napokban, mi országunkra igen nagyon nem jellemző. Olyan szárazak voltak a napjaink, olyan forróak, mintha Anglia eltévesztette volna azt, hogy Európa melyik részén is van, s hirtelen Afrikában gondolja magát.

- Kiélvezi úgy látszik, hogy nyári baba lett… nem is csodálom, irigy is vagyok rá. – nevette el magát, majd felcsillant a szeme, mikor megtalálta a leveleinket, s átadta azokat nekem én pedig gondolkodás nélkül vágtam őket a táskába. Majd később meglesem őket.

- Szóval télen születtél? – kérdeztem tőle, ahogy lassan megindultunk a járdán, ő a másik házhoz én pedig a Bite felé… egy ideig viszont azonos volt az utunk.

- Még annál is rosszabb… két ünnep között. – forgatta a szemét mosolyogva.

- Sajnálattal hallom. – kuncogtam, s láttam, hogy a leányzó kiejti szájából a cumit, amit hozzá hajolva újra odaadtam neki.

- Volt már egy pár évem, hogy barátkozzak a tudattal… egyszer csak sikerül véglegesen is elfogadnom. – rántotta meg vállát, majd újra letámasztotta biciklijét. – Azt hiszem, itt elválnak útjaink… további szép napot nektek.

- További jó munkát!- köszöntem el tőle, s vidáman toltam magam előtt a kocsit miközben élveztem azt, hogy a délutáni kóbor szellő belekap a ruhám aljába. Igazán értékelni kellett ám az ilyeneket, hisz a levegő igen ritkán mozdult meg, s az igazság az volt, hogy legszívesebben nem viseltem volna semmit, mert olyan nagyon idegesített magamon minden, de az utcára mégsem volt mindegy, hogy hogy léptem ki. Vallom, hogy nyáron sokkal könnyebb öltözködni (nem mintha a vásárlás maga bármelyik évszakban bármiféle problémát okozott volna nekem), így örültem is annak, hogy az újonnan felépülő ruhatáramat nyáron kellett elkezdenem gyarapítani, minden sokkal egyszerűbb volt így. Na, jó ez azért túlzás, de ha földhöz vertem volna magamat sem tudtam volna mit tenni azzal, hogy búcsút kellett mondanom ruháim úgy 95%-ának… merthogy… merthogy elvesztek. Maradjunk ennyinél.

- Kit látnak szemeim… talán a hely legfiatalabb főnöke? – köszöntött minket Lidia, mikor már kint a teraszon elkapott minket. Az elmúlt időszakban töltöttünk itt annyi időt, hogy igazán jó barátnők lettünk… mondjuk kifejezetten barátságos lány, szóval ez így nem volt nehéz.

- Jött uralkodni… csak éppen most lepihent egy kicsit. – pillantottam éppen szunyókáló arcocskájára.

- Harry a konyhában… nem is mondta, hogy ma is jöttök. – mosolyodott el kedvesen.

- Mert ez olyan meglepő dolog… - nevettem fel, s csodálkozva figyeltem, amikor egy kislány futott oda hozzá s kapaszkodott a lábába.

- Mammiii… mamiiii… ezt neked csináltam. – emelte fel kezét, miben egy sütemény volt színes bogyókkal díszítve. Sötét tincsei két copfba voltak oldalt fonva, s világoskék szeme szinte világított arcán. Lidia le sem tagadhatta volna, hogy az ő kislánya.

- Anya lánya nap van? – kérdeztem felismerve a kisleányt, s barátkozva guggoltam le elé. – Szóval te lennél Helga? – érdeklődtem a jövevénytől.

Nem válaszolt, mindössze Lidia köténye mögé bújt el… kicsit szégyenlős volt így elsőre. Elolvadt a szívem.

- Helga… mutatkozz csak be szépen, ahogy tanultuk. Mutasd meg milyen okos nagylány vagy… - simogatta meg a hátát Lidia.

- De én kicsi vagyok… - nyöszörögte ránk sem nézve. Ha van ennivaló teremtés… na, ő volt az.

- Mutassak én neked valami igazán kicsit? – kérdeztem tőle, s közelebb húztam hozzánk a babakocsit majd feléje nyújtottam a kezemet. – Ha ideadod, a kezedet bele tudsz nézni a kocsiba… - mondtam neki, s látszott rajta, hogy nagyobb volt a kíváncsisága, mint a félelme… tipikus lány. – Harry-vel csináltad a sütidet? – érdeklődtem mikor óvatosan a kezembe helyezte aprócska ujjait, majd engedte, hogy így megtartsam miközben óvatosan fellépett a babakocsi szélére.

- Ohhhohhh… milyen picike. – csillogott a szeme, ahogy meglátta Sadie-t. – Nagyon pici. – mutatta ujjaival, majd leugrott a kocsi széléről is s úgy nézett ekkor már engem, sokkalta bátrabban. – játszhatok vele? – illegett-billegett előttem szendén.

- Ő még ahhoz egy kicsit kicsi… de mit szólnál ahhoz, ha vigyázhatnál rá egy kicsit, míg alszik? Úgy hallottam, hogy te egy nagylány vagy. – ajánlottam fel neki egy igazán fair dolgot… persze tudtam, hogy ott leszek úgyis mellette, de akkor is.

- Bizony nagylány vagyok. – kérte ki magának, s büszkén simította meg szoknyájának alját. Haláli volt.

- Akkor segítesz betolni a kocsit hátra Harry-hez? – kérdeztem tőle, s megvártam, míg beáll elém a fogóhoz, s az én energiám segítségével is megmozdítja a kocsit. – Ugye nem baj? – kérdeztem Lidia felé fordulva.

- Eddig Harry-vel sütögetett… csak nyugodtan… én nekem úgyis van dolgom, így legalább valami lefoglalja… ha megunja, úgyis nálam köt ki. – simította meg a vállamat, majd felvette a következő rendelését, amit társa kikészített neki a pultra. – Igazából én köszönhetem nektek, hogy itt lehet… - ismerte el, majd hagyta, hogy eltűnhessünk a konyha ajtaja mögött.

- Haaaaaarrrryyyyy…. – kiáltotta el magát Helga, mi egy alvó kis csöppség mellett nem feltétlen volt a legjobb dolog… szerencsére őfelsége nem kelt fel.

- Shhhhh. – suttogtam oda neki. – Mit szólsz, ha olyat játszunk, hogy nem keltjük fel az alvó babát? Hmmm? – hajoltam le hozzá, s simogattam meg a haját.

- Imádom azt a játékot. – az irodájának ajtófélfájának dőlve nézett minket Ő.

- Van egy nagylány dadusunk. – mutattam Helga-ra. – Gyanítom eddig cukrásznak készült… - jegyeztem meg mosolyogva.

- Mondhatjuk azt is… - kacsintott rám, majd közelebb hajolt hozzám, s ajkaimra lehelt csókkal köszöntött.

- Hello!- köszöntem neki.

- Hello!- válaszolt, s simította végig hátamat, ahogy előtte betoltam a kocsit. - Néhány pillanat és csakis a tiétek leszek… addig ellesztek egyedül? – kérdezte és el sem mozdult az ajtóból.

- Persze… csináld csak a dolgodat! – mondtam, s megérintve kezét hagytam, hogy kilépjen a konyhába, majd a picikém mellé léptem, s óvatosan kivettem őt helyéről, hogy áthelyezzem a bölcsőjébe. – Nézd csak… ha ide óvatosan felülsz, akkor láthatod őt… s ha nagyon ügyes vagy, de ha tényleg nagyon-nagyon ügyes vagy akkor egy kicsit hintáztathatod őt. Mit szólsz hozzá? – kérdeztem tőle.

- Komolyan? – csillogott a szeme, s elfogadva a segítségemet ült fel a fotel karfájára.

- Persze… én is szoktam ezt csinálni, de ha itt vagy te… te is megpróbálhatod. – simítottam meg puha haját.

- Szívesen… - bólintott hatalmasat, majd megmutatva neki, hogy kb. mennyire is hintáztathatja a bölcsőt leültem az íróasztal mögé, ahonnan pontosan láttam azt, hogy mit csinál ő, s én is meg tudtam lesni a nem olyan régen felvett leveleimet.

Csakhogy mikor kezeim közé kerültek a borítékok mondhatni kicsit meglepődtem… hisz két amúgy is esedékes számla mellett volt egy boríték, ami Sadie nevére volt címezve. Kit küldte neki.