43. rész - Szükségem volt Rá

Sziasztok! Íme itt lenne egy kis olvasnivaló számotokra, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

- Olyan csendes baba… - végül bent leülve az egyik új sarokban foglaltuk el mi is helyünket, s vettük ki részünket az ünneplésből… berendelve persze a ház ajánlatát, s mikor az megérkezett állapította ezt meg Harry egy alkalmazottja.

- Nem minden a látszat… - mosolyodtam el sejtelmesen, s fülemben közel sem a csend visszhangzott, hanem a zenebona mit őfelsége egymaga tud okozni főként az éjszaka legálmosabb részeiben… már ami engem illet.

- Helga is tudott ám alkotni… de hidd el ez semmi, majd ha nő a foga… vagy elérkezik az erős has fájós korszak… - Lidia saját emlékeibe ugrott egy fejest hirtelen… de bármennyire is „zajos” volt ez az emlék mégis elmosolyodott… mert ő is… édesanya.

- Az élet sója az ilyen, a nélkül olyan… unalmas lenne a dolog? – szólalt meg anya is, s mi nők felnevettünk halkan.

- Néha azért szívesen tettem volna olyan unalmas dolgokat, mint az alvás… - vigyorgott édesapám párjára, mire utóbbi kezét combjára helyezte, s így olvadtak össze ujjaik. A szüleim.

- Mintagyerek voltam. – rebegtettem a szememet ártatlanul, majd hátradűltem a fotelemben amikoris kezeket éreztem a vállamon. Egész testemben beleremegtem, s le kellett csuknom a szememet, hogy a helyszínhez megfelelően vissza tudjam fogni magam. Oldalra fordítva fejemet adtam egy puszit rajtam pihenő ujjaira, majd úgy lestem utána arcára… melyről mosolyát, ha akarta sem tudta volna letörölni. Kifejezetten jól állt neki.

- Kedves vendégeim… a kisasszonyt elrabolhatnám egy kis időre? – tette fel illedelmesen a kérdést társaságunknak. – Mutatni szeretnék neki valamit… - vallotta be.

- Mutatni… mi? – horkant fel Ash, mire, ha tehettem volna asztalt alatt szívesen belerúgtam volna egy kicsikét, de se asztal nem volt előttem se Ash… ugyanis pontosan mellettem ült.

- Várom a pillanatot, amikor édesanyám szappannal fogja kimosni a szádat… - támaszkodtam meg vállában, ahogy felálltam, s úgy suttogtam neki ezt zsivány mosollyal ajkaimon.

- Ugyan… Juliett imád engem. – mondott nekem ellent nagy szájhősként, majd vigyorian anya felé integetett.

- Már megvettem a fertőtlenítő hozzávalókat. – szemrebbenés nélkül válaszolta ezt anya Ash-nek, előadva tényleg úgy azt az egészet mintha halál komolyan gondolná. – Előbb vagy utóbb… biztos megérik a dolog. – mosolyodott el, talán kicsit félelmetesen… ő volt az én kedves anyukám.

- Azért kérlek, míg itt vagytok, hagyjátok egyben a helyet… még új ez az egész. – mutogattam nekik körbe a dolgokra csakhogy tudják a nyilvánvalót, majd lehajolva megsimítottam Sadie puha arcocskáját, s ugyanezzel a mozdulattal Ash hajába is beletúrtam, de mielőtt reagálhatott volna távolra röppentem tőle, egyenesen szinte Harry karjaiba.

- Hupsz. – kacsintottam az újonnan felháborodott szépfiúra, majd hátat fordítva kezeimet az Ő kezébe helyezve hagytam mögöttem őket egy kis időre. – No és… mit szerettél volna mutatni? – fordultam vele szembe megtorpantva így mindkettőnket a haladásban.

- Majd meglátod… - sejtelmeskedett, s úgy simított a hajamba, majd nyitotta előttem a konyha ajtaját, s engedett be maga előtt.

- Te vagy az ünnepelt… s én kapok meglepetést? – kíváncsiskodtam.

- Hölgyem… maga tévedésben él… először is, nem engem ünneplünk… maximum a helyet… - rázta meg a fejét, majd a konyhájából elérhető irodájának kilincsére tette kezét.

- Ami a Te érdemed. – világítottam rá a lényegre, s úgy böktem meg mellkasát.

-… s mondatának második részében is van némi pontatlanság… ugyanis a meglepetés nem az Ön számára készült. – nyitotta ki előttem az ajtót, ügyet sem vetve szavaimra, majd úgy tárta elém a látványt, mit eddig tartogatott számomra.

- Ohhhhh… ohhh… - teljesen elkábulva indultam meg lábaimnak megadva az önállóságot. – Harry ez… gyönyörű. – sétáltam igen közel hozzá, s simítottam meg szélét a selymes fának.

Az irodája kissé át volt rendezve… de a figyelmemet közel sem ez ragadta meg, sokkalta inkább egy eddig itt soha nem látott tárgy. Nem hazudok, talán a világ leggyönyörűbb bölcsője pihent a kis helység sarkában. Végigsimítva szélén szinte éreztem, ahogy a fa lélegez, él. Eszméletlen kézi munkával létrehozott darab volt ez, egészen mennyei alkotás… első pillantásra meg lehetett mondani, hogy lelke van.

- Úgy gondoltam… hogy fogtok itt tölteni időt… ezért… - kezdett mesélni, de szememet a bölcsőről, s kellemes ringásáról aligha tudtam elszakítani.

- Ezt úgy érted… mármint, hogy Te csináltad? – mégiscsak feléje pillantottam, s szemeimben az, hogy csodálat… nem volt elegendő az érzés leírására mi testemet járta át.

- Meglehet. – bólintott szerényen, s óvatosan leült íróasztala szélére, s úgy figyelte mit teszek előtte.

- Mi az, hogy meglehet? – nevettem fel halkan. – Harry… ez… rengeteg idő lehetett… ez… gyönyörű. Édes Istenem… meseszép dolgot csináltál. – teljesen a kézzel faragott bölcső bűvköre alá kerültem. Rajongtam az egyedi, vintage dolgokért… s ez több volt mire valaha számíthattam.

- Minden perce értelmet nyert így már… - s felém nyújtva kezét én azt elfogadtam, s engedtem, hogy magára húzzon szépen lassan.

- Így már? – kérdeztem vissza be nem fejezett mondatára.

- Így már, hogy az enyémek vagytok… - bújt fülemhez nyakamat simítva hatalmas tenyerével, míg a másikkal hátamat végigszántva fenekemet ragadta meg, s egy ártalmatlan pillanat leforgása alatt fordított helyzetünkön s pakolt fel igen rendesen az asztalára.

- Telt ház van Harry… - szinte kapkodnom kellett a levegőt, ahogy nyakába kapaszkodtam, hisz ha nem tettem volna minden bizonnyal, mint egy fadarab dőltem volna el.

- És? – zsiványkodott, s tartott magához még annál is szorosabban. Éreztem Őt, ahogy Ő is érezte az én testemet… meghaltam karjaiban, szó szerint.

- Nem sza… - kezdtem volna bele, de ekkor ajkai végre megérintették bőrömet… automatikus reakcióm volt, hogy csípőjét lábaim keresztezésével húztam magamhoz. A levegővétel egyre jobban bántotta tüdőmet… hisz míg nem Tőle kaptam az oxigént, addig számomra semmi nem volt gyógyír.

- Amikor megláttalak itt… így… legszívesebben azonnal bevonszoltalak volna ide. Azonnal. – mondta, s egyre kínzóbb pillanatokat okozott nekem úgy, hogy egyetlen egy ujjával simította bőrömet államtól kezdve egyre lentebb, s lentebb.

- Így? – dekoltázsomon járt felfedező ujja mikor konkrétan ívbe rándult gerincem. Csillagokat láttam… nem hazudok. Éheztem… egyre jobban, s jobban.

- Így… ahogy beléd szerettem. – ahogy ezt kimondta kipattant a szemem… nem is tudom miért, talán azért, hogy láthassam azt, mik szavai elém tártak. A szerelmét. Hatalmasat dobbant a szívem… ezt hozza ki Ő belőlem… édeskés halál közeli élményeket.

Nem tudtam szólni, már csak a látvánnyal is olyan dolgot adott nekem, mit talán sosem köszönhetek meg neki eléggé. Elengedve nyakát simítottam végig arcát… mellkasát. Mondhatni szívét ujjaim között éreztem oly hevesen vert aprócska gépezete. Ámulatba ejtett… már ha egyáltalán lehetett még fokozni amúgy is labilis állapotomat.

- Harry… - haraptam az ajkaimba, s próbáltam elhalkítani a fejemben lévő hangokat, amik közel sem azokat a vágyakat sikongatták bennem, mik ebben a helyzetben megfelelőek voltak. Már ennyi mozdulattól is olyannyira lihegtem, hogy az instant pirulást kezdeményezett nálam.

- Igen? – oly selymes volt a hangja, oly doromboló… lelkemet simogatta.

- Ott áll mögötted Lidia… - suttogtam neki, s muszáj volt megszakítanom a pillanatot, hisz amit mondtam tényleg így volt. Amint a szavak elhagyták a számat éreztem, hogy Ő felegyenesedik, én pedig automatikusan elbújok a mellkasában, mint egy félénk kislány.

- Én… sajnálom… nem akartam… - mondta az említett személy, s mikor először megpillantottam láttam, hogy elvörösödött mikor meglátott minket. Én magam is vörösre pirultam, elhiheti… nála talán tízezerszer jobban.

- Nem történt semmi… - karolt át óvatosan Harry, s úgy fordult feléje, mintha éppen nem… aközben nyitott volna ránk. Nem mintha bármi konkrétan történt volna, de na… mégis a főnökéről van szó, nem? -… mi az, Lidia? – érdeklődött miközben az én hátamat simogatta… azt hitte, hogy ezzel majd megnyugtat én meg nem tudtam, hogy ott helyben sírni vagy nevetni fogok elkezdeni.

- Jobb, ha kijössz… és te magad is látod a saját szemeddel. –mondta, s már csak szavaiból is kihallatszott az, hogy nem tudja hová nézzen. Én a sötétséget választottam… Harry mellkasában.

- Mi történt? – kérdezett rá kissé aggódóan Ő. – Ugye Sadie-vel minden rendben van? – amikor ezt kimondta azonnal hatalmasat dobbant szíve. Ez már a fájdalmasan nagy kategóriába tartozott. Jómagam is megfagytam, ahogy kimondta apró szívem nevét.

- Persze… de gyere ki, s látni fogod, hogy miről beszélek. – mondta, s azt hiszem magunkra is hagyott minket, mert hallhattam lépéseit távolodni.

- Egy pillanat. – motyogta Harry, s arra a pillanatra nekem is szükségem volt, hiszen egy hatalmas nagy kő esett le szívemről. Természetes, hogy megijedtem… s az is természetes volt, hogy kellett néhány pillanat, míg összekaparom magam… mindezek után.

- Muszáj lesz kimennünk… - ejtettem ki végül a szavakat igen szaggatottan.

- Szörnyű, hogy mire kényszerítenek minket… - forgatta a szemeit mire elérte, hogy felkacagjak, s ez az érzés ellensúlyozni kezdte lassan az előtte lévő közel szívrohamot.

- Szörnyű. – próbáltam utánozni előző szemforgatását, de oly teátrálisan, mint Ő tette én nem tudtam megtenni.

- Katasztrófa. – emelte a szavak tétjét, s óvatosan ráfogva derekamra emelt le az asztalról… nem mintha egyedül nem tudtam volna egyszerűen lecsúszni… de így legalább megmaradt a kontaktus.

- Az. – bólintottam, majd felkapaszkodva nyakába azért egy csókot loptam ám Tőle… lelki békénket talán ezzel valamelyest helyre állíthattam. Ajkai mohón, vágyakozóan táncoltak enyémekkel, s talán a világ legfájdalmasabb tette volt az, hogy el kellett tőlük távolodnom. – No, uzsgyi… szólít a kötelesség. – biccentettem az ajtó felé, de valahogy még mindig nem engedtem el.

- Mennék Én ám… - húzta az agyamat, s mutatott arra, hogy én magam akadályozom Őt konkrétan. -… de nem tudok. – suttogta halkan ajkaimra, s az én vállamra tette azon terhet miszerint engedjem el. Nem akartam. Lábujjhegyre álltam, majd úgy értem minél közelebb füléhez, s fedtem fel előtte gondolataimat mielőtt még meggondoltam volna magamat. Gyors voltam és hatásos.

- Pedig már eljátszottam a gondolattal, hogy mára bezárod a boltot… vagy éppen csak sajátosan felavatjuk a helyet… többszörösen. – majdnem leharaptam a nyelvemet mikor ezt kimondtam, s mielőtt Ő maga feleszmélhetett volna szavaim jelentéséből kifordultam előle, s az ajtóban vártam Őt vigyorogva. – Menned kell hékás… hahó. – mondtam ezt neki úgy, mintha az előbb semmi többletjelentéssel nem rendelkező kis „beszédet” nem adtam volna neki, majd ártatlanul nyújtottam feléje ujjaimat.

- Ez gonosz volt. – rázta meg a fejét, majd feléje hajolva elkaptam a kezét, hogy végre felém rántva lábait is útjukra indíthassam kifele.

- Tudom. – elindulva kifele beleharaptam az ajkamba, s inkább feléje sem pillantottam csak mutattam neki az utat… azt hiszem kellett neki ez az aprócska segítség.

- Nagyon gonosz. – ismételte a dolgok megerősítéséért, de én inkább nem is foglalkoztam ezzel csak nyitottam magam előtt az ajtót, de bár ne tettem volna. Első lépésem a kinti helyre majdhogynem az utolsó is volt. Megfagytak lépteim, s mivel nem figyelt eléggé maga elé így az Övéi nem eléggé hamar fagytak meg… hátammal elég ügyesen mellkasának ütköztem meglepődöttségemben. Ujjai majdhogynem kihullottak enyémek közül, de Ő nem engedte el azokat… sokkalta inkább rájuk szorított. Kellett neki az erő… s nem tagadom nekem is.

- Mit keresel itt? – szavakkal talán kifejezhetetlen volt az, hogy milyenné is vált hangjának tónusa meglátva őt… Luana-t. Összeugrott a gyomrom, s éreztem, hogy egyre jobban kezdi átvenni testem az Ő remegését.

- Csak gratulálni szerettem volna… tudtam, hogy fontos ez a mai nap számodra. – vallotta be miközben le nem vette rólunk tekintetét, talán pislogni sem pislogott.

- Pontosan ezért nem értem, hogy miért vagy itt. – gondolkodás nélkül reagált szavaira.

- Harry… én csak beszélni szerettem volna veled… ismét. Sok minden megváltozott az óta… - hihetetlen volt számomra, hogy ilyen nyugodt tudott lenni az arca, s volt képes egyáltalán ilyenkor megjelenni itt. Megkérdeztem volna tőle legszívesebben, hogy nem-e sül le az arcáról a bőr, de hallgattam, s fortyogtam magamban… csendben.

- Luana ezt már… megbeszéltük. Kérlek, menj el… szeretnék a szeretteimmel lenni. – azért mégiscsak benne volt a jó illem, csodáltam is érte.

- Harry… - kezdett bele, mire hirtelen észrevettem, hogy kezem elengedte Harry kezét, s úgy emeltem kettőnk közé.

- Azt mondta, hogy szeretné, ha elmennél… azt hiszem eléggé világos volt. – kelt ki belőlem egy énem, akiről eddig talán nem is tudtam. – De mivel úgy veszem észre, hogy nem volt teljesen világos, segítek… - ajánlottam fel, s mindenkit meglepve Luana bal karjába karoltam, majd nem hallva senkit indultam meg vele kifele. Tudtam, hogy el fog indulni velem együtt, mert ha nem… akkor talán kihúztam volna kezénél fogva is… úgy hogy ő talán a földet mosta volna fel közben.

- Hidd el elsőre is megértettem Harry szavait… - nem keltettünk feltűnést, mint két barátnő vonultunk ki az üzlet elé. A családomnak még csak a közelében sem akartam tudni őt… még a közös levegő sem volt megengedhető.

- Figyelj… ha még egyszer a családom közelébe jössz, komolyan mondom, kikaparom a szemedet. Még csak gondolni se gondolj rájuk… okés? Elég szenvedést okoztál Harry-nek… a múltját lezárta… téged. Szeretne új életet kezdeni, ezt lehetőleg tartsd tiszteletbe. – olyanokat, s úgy mondtam miktől saját szemem is elkerekedett… ösztönösen jött minden szavam.

- Elég vicces hogy pont te beszélsz a tiszteletről… - nevetett fel kínosan.

- Elnézésedet kérem? – nem biztos, hogy jól hallottam mit mondott.

- No meg az embereknél való szenvedésokozásról… eléggé rendesen otthagytad Kit-et… már ami azt il… - befejezni már ugyan nem tudta mondatát ugyanis elkövetkezett az mire nem gondoltam volna. Úgy meglegyintettem kezemet, hogy igen méreteset csattant arcán be hangosan nem vallanám, de ez még jómagamnak is fájt, de látványa által okozott düh mindezt elnyomta.

- Szádra ne vedd őket többet. – emeltem mutatóujjamat kettőnk közé sziszegve neki a szavaimat, majd leeresztve kezemet fogást éreztem csuklómon.

- Azt hiszem ez senkinek sem szükséges… - hallottam magam mögött a hangot, Roy volt az ki utánam lesett, talán tárgyalóként békét kívánt hozni… már amennyire az lehetséges.

- Csak… hagyj… - húztam ki kezéből a kezemet, majd sarkon fordulva a totális másik irányba indultam meg… szükségem volt néhány pillanatra. Egyedül.

- Miért kellett ez? Minek jött ide? Minek? – a levegőbe beszéltem, ahogy haladtam előre mondhatni elég erőszakosan. Remegtem a dühtől, s muszáj volt néhány egyedüli pillanatot szereznem, mert ha nem tettem volna bizony isten visszafordultam volna, és mielőtt eltűntetik őt a helyszínről én felkaszabolom. Kifejezhetetlen az, hogy mit éreztem miatta. Ismeretlen düh… vegyítve valamiféle félelemmel.

- Mély levegőt… be… ki… - motyogtam magamban, de éreztem mindhiába… szavaimba ajkaim is beleremegtek, s öklöm úgy szorult egybe, hogy majdnem saját csontjaimat törtem… nem lett volna szép, s kellemes sem.

- Ohh… pedig azt hittem, hogy téged is azon a csodás helyen találhatlak. – hallottam meg egy hangot előttem… fel sem akartam inkább emelni a fejemet. Ez nem lehetett igaz… biztos csak álmodok. – Meglep, hogy nem a vőlegényed nyakában vagy… - folytatta mondanivalóját az alak, akiről szó szerint nem hittem el, hogy itt van. Ez most komoly? Így egymás után? Ez egy igen kegyetlen vicc. -… aki nem a fiam. – simított bele a hajamba, s nem is tudom, hogy öröm volt-e szavaiban vagy éppen undor… gyanítom vegyítve a kettő. – Alig ismertelek meg ezzel a hajjal… bár meg kell vallanom, ez sokkal jobb, mint a szőke… kedves Adora. – s ahogy kimondta a nevemet nem kerülhettem el azt, hogy feléje ne nézzek. Egyenesen a szemébe… a szemeibe, mik a legsötétebb gyűlöletet mutatták felém. S meglehet nem is hibáztatom őt ezért… egy anya mindig védi a gyermekét, ebbe alig néhány pillanata kóstolhattam bele élesen én is.

- Mit keres itt? – feltettem a kérdést mire én sem számítottam.

- Ezt te magad sem gondolhatod komolyan… - nevetett fel kínosan, s tenyerébe vette az arcomat. Remegtem még mindig… újfent… de mozdulni nem tudtam. Meglehet farkasszemet néztem magával az ördöggel. -… mégis ezt hogyan gondolhattad? Azt hitted, hogy szó nélkül elmegyek amellett, amit a fiammal tettél? Hát hülyének nézel te engem? – kérdezte, s minél erősebbek voltak a szavai annál kisebbnek éreztem magamat előtte… de valahogy mégsem. Felébredt bennem valamiféle automatikus, kölcsönös érzelem mit ő érdemelt… talán már a kezdetektől, csakhogy akkor nem igazán kaphatott belőle.

- Nem nézek senkit sem hülyének. – válaszoltam neki, s ujjait lefejtettem az arcomról. – Önnek meg talán a legkevesebb köze van ahhoz, hogy mi történt köztem és Kit között… - álltam ki azért mégiscsak a saját igazamért. - … habár gondolom nem tud nem örülni a dolgoknak… - léptem egyet kissé hátrébb… kellett a távolság. Volt ebben a nőben valamiféle félelmetes dolog.

- Látod kedves Adora… ez az, amiben nagyon tévedsz. – cáfolt rá elképzelésemre. – Örülnöm kellene, de nem teszem… mert tudom, hogy bántottad a fiamat… ami nekem mindennél jobban fáj a világon… de majd rájössz, hogy milyen is ez a dolog, amikor a kicsike Sadie felnő… - volt hangjában egyfajta fenyegetős ív, nem tetszett ez nekem.

- Hozzá ne merjen érni… - anyatigris énem fél órán belül másodjára tört ki belőlem… élesen mellkasomból támadt.

- Ugyan? Miért is tenném… nem vagyok olyan ostoba. – nevetett fel kínosan ismét. Nem értettem. – Majd megteszed te magad… mert ebben aztán igazán jó vagy kedvesem. – mondta mosolyogva én meg szinte pislogni sem tudtam. – Csak tudd… ezt most megtetted a fiammal, okos ő… felnőtt… túléli… de ha még egyszer a közelébe mész nem fogod ennyivel megúszni… istenemre mondom. – bizonygatta majd egy kocsi parkolt le mellettünk, amiből kilépve a sofőr nyitotta is számára az ajtót. – Jah és majdnem elfelejtettem… - fordult vissza felém mielőtt eltűnt volna a sötét ablakos kocsiban. -… a holmiijaidért teljesen felesleges lesz elmenned Kit lakásába… minden dolgodat örömmel fogadták adományként az „Együtt az Anyákért Alapítvány”-nál… személyesen gondoskodtam arról, hogy jó kezekbe kerüljenek. – mosolygott bájosan rám, majd beülve végül tényleg eltűnt szemeim elől. Ahogy felbukkant úgy tűnt el előlem ő.

- Ez… - hallottam meg mögöttem egy hangot. Ő volt az… utánam jött.

- Igen… - bólintottam, s mellkasom előtt fogtam össze karjaimat, s mozdulatlanul álltam ott a járda szélén bámulva magam elé. Össze kellett tartanom magamat… de már fogalmam sem volt, hogy hogyan. Ez a nap… többszörösen is katasztrofális volt. - … Kit édesanyja volt. – mondtam ki, hátha ezzel könnyebb lesz feldolgoznia a lelkemnek a nyomást. Nem… nem lett az.

- Minden rendben lesz… - simult mögém, s ölelt át úgy hátulról. Összetartott így engem is… de talán saját magát is.

- Emlékezetes nap ez. – nevettem fel kínosan, legalábbis gondoltam én azt, hogy nevettem… könnyeim eredtek meg inkább mintsem kacajom hullámai.

- Minden könnyebb lesz… minden… ígérem… - suttogta a nyakamba, s ringatott úgy elűzve mindent fájdalmamat… legalábbis próbálkozva lesz.

- Szeretnéd megpróbálni? – tartottam feléje a kicsit babaszivacsot mikor is beköltöztünk a fürdőszobába, hisz eljött az este, a Bite-ot otthagytuk, s itt volt a fürdetés ideje. Valahogy így hármasban lenni sokkalta kellemesebb volt… sok volt az emberi érintkezés mára már nekem is. Szükségem volt az otthonomra… a csendre. A családi rutinra, az én pici babám meleg illatára, mi minden rosszat elfelejtet azzal, ki érzi azt… s tényleg.

- Komolyan? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Persze… - bólintottam, s a karjaimban mozgolódó apró, pucér királykisasszonyt óvatosan helyeztem át az Ő kezébe, hatalmas tenyerébe szinte fél teste eltűnt Sadie-nek. -… mindennél jobban bízok benned. – mondtam neki, s a kis kád felett bevizezve a kis szivacsot adtam az Ő kezébe azt is és figyeltem, ahogy oly természetesen megtéve a mozdulatokat mosdatta őt. Nem mozdultam, nem szóltam bele csak figyeltem, ahogy egymásra hangolódnak. Senki más nem kapta meg a figyelmét, csakis az apróság. Melengette a lelkemet a látvány… s a csend is, hisz míg Harry kezeiben volt a hercegnő elhallgatott. Mióta hazajöttünk azóta ez volt az első ilyen időszaka.

- Nagyon jól megy az apukának ez… le a kalappal. – ismertem el, s a törülközőt adtam kezébe, mibe a porcelánnál is óvatosabban is belecsomagolhatta a kislányomat.

- Az apukának? – oly csodálattal kérdezett vissza, hogy a szemei gyönyörűsége még a legkeményebb szívet is megolvasztották volna.

- Egy anyuka mellett… egy apuka van… nem? – kérdeztem tőle, s megtöröltem saját törülközőmmel arcát mi kissé vizes lett a fürdetés alatt.

- Apuka… - ízlelgette a szót, majd a kádon áthajolva lehelt csókot az ajkamra. -… jó itthon lenni végre. – lépett végül csak csak közelebb hozzám.

- Mindennél jobb… - simítottam meg arcát…

- Édes drága kislányom… az anyukádnak olyan napja volt, amit senkinek sem kívánna… egy picikét talán segítenél benne neki úgy, hogy nem sírsz tovább? Kérlek édes picikém. – szobájában járkáltam fel-alá, s próbáltam lenyugtatni… mindenféle siker nélkül.

Ringattam őt, leültem vele, lefeküdtem vele, de semmi sem volt eléggé hatásos. Keservesen sírt, zokogott. Éhesnek sem volt éhes, a cumit sem fogadta el… a pocakját se fájlalta ezt is felismertem. Nem tudom mi volt éppen a porondon nála, de ríkatta nagyon.

- Nem nyugszik? – dőlt az ajtófélfának Harry mindössze egy törülközővel a derekán. Szemet gyönyörködtető volt ezt magamban megjegyeztem, de a sírás mi visszhangzott a fülemben sokkalta erősebb érzés volt, mint amit Ő keltett bennem.

- Nem… - ráztam a fejemet csalódottan, s úgy jártam továbbra is utamat, míg csak azt nem vettem észre, hogy mellém nem jött Ő.

- Kipróbálhatok valamit? – kérdezte tőlem, s oly közel volt hozzám, hogy konkrétan muszáj volt nagyot nyelnem. Haja még kissé vizes volt, s így egy-egy vízcsepp megszökve onnan örömmel csurgott végig nyakán, vállán, mellkasán… végigkövettem őket szememmel egészen elveszve a látványban. – Kipróbálhatok valamit? – hajolt közelebb hozzám úgy megkérdezve még egyszer. Elmosolyodott azon, ahogy viselkedtem. Elakadt a lélegzetem… szavaim elfogytak.

- Peeerrrszee… - ráztam meg a fejemet, mire felnevetett halkan.

- Szabad? – kérte el tőlem a csöppséget, akit bátran adtam oda neki ekkor.

- Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsian, amikor a szirénázó picúrral megindult a pelenkázója felé.

- Meglátod… - mondta, majd óvatosan lefektette oda a csöppséget, s így kezdte leöltöztetni őt, míg csak nem egy pelenka maradt rajta. Nem csendesedett továbbra sem, sőt… -… icipici Sadie, remélem ez be fog neked jönni. – mondta, s úgy emelte szabad mellkasához a kislányt… bőr a bőrrel érintkezett, friss a frisshez ért.

- A legtermészetesebb érintkezés. – mosolyodtam el újfent a látványnak köszönhetően… illetve annak, hogy a ház már nem zengett. Csodát vitt véghez, talán varázsolt is.

- A legtermészetesebb kapcsolat, mi két ember között létrejöhet… - suttogta, s ringatta úgy az elcsendesedett zajforrásunkat.

- Hmmmm… - haraptam ajkamba, s nem is tudom, hogy Harry volt az, aki miatt elaléltam vagy a csend mi oly barátságos, s különleges volt számomra.

- Azt hiszem, ezt kézben tudom tartani… menj, fürödj le te is. – biccentett az ajtó felé.

- Engem is tarthatnál a kezeidben… - bukott ki a számon totálisan meggondolatlanul, s ezen mindketten igen nagyon meglepődtünk. De mielőtt reagálhatott volna rá bármit is… én dobbantottam előle.

- Hogy micsoda? – kérdezett rá sunyin.

- Semmi… - álltam meg egy pillanatra vállat rántva.

- Tudom, hogy mit mondtál… - vallotta be.

- Tudom, hogy tudod…

Több mint jól esett a zuhanyrózsa mennyei ajándéka, a friss víz mely bőrömnek ütközve nem csak testemet, de lelkemet is gyógyította. Órákig tudtam volna alatta állni, s talán alatta el is aludni… de tudtam ilyet nem tehetek. Most nem.

Bepillantva a babaszobába láthattam azt, hogy a kisasszony elnémulva pihen betakarva a saját ágyában… végre. Ha néhány óra erejéig is, de békességet hozott számunkra az Apuka.

- Vicces, hogy most már tényleg egy bőröndből kell élnem… - nevettem fel kínosan, halkan, ahogy az ajtót bezárva annak lapjának dőltem. -… annyi a dolgom, amim maradt. – hunytam le a szememet, s hiába mosolyra húztam a számat éreztem, hogy szám sarkában a sós könnycsepp ízlelteti magát velem.

- Meg kell valljam… nekem így tetszel a legjobban. – hallatta hangját, s mire kinyitottam a szememet Ő már ott állt előttem. Egy szál semmiben. – Vagyis pontosítok… így. – tette hozzá, majd egy laza mozdulattal kioldotta körém tekert törülközőmet hagyva, hogy az leessen lábaim elé, s így elé tárva testemet. – Pontosan így… minden nélkül. – ujjával elkapta lehajló fejemet, s szeme felé emelte azt. – Mert így azzal tudlak szeretni téged… - s szabad kezével elindult alakomon lefelé, amit követett ajka is. -… amim van nekem. Magammal. – s melleim közé puszilva hirtelen felemelkedve megragadta derekamat és ölébe kapott majd úgy vitt ágyunkhoz… a közös ágyunkhoz.  – A helyzet az… hogy menthetetlenül beleszerettem ebbe az anyukába… - mesélte, s lábaim közé helyezkedett alakjával. Lángra gyulladtam, mert Ő maga már combjaimat érintette, de még nem azon részemet, ami igazán az otthonát jelentette nem. -… akit minden értelemben magaménak akarok tudni. – simította végig oldalamat felhúzva így egyik lábamat maga mellé. Ahogy fenekemet érintette éreztem, hogy az a tökéletességig a kezébe való.

- Akkor miért beszél ennyit az úr? – bukott ki belőlem ismételten egy előre meg nem gondolt mondat, s igenis jól láttam, ahogy ajka széles mosolyra húzódva elfogadja válaszomat. Nem volt követelőző… megvárta azt, míg én is készen vagyok. S igenis úgy éreztem, hogy most kész vagyok… mert megérdemlem mindazok után, ami ma ért engem, azt, amit tőle kaphatok… s csakis tőle.

- Én magam sem értem. – rázta meg a fejét, majd kissé pontosítva helyzetén belém temetkezett végre.

S igen… ez az érzés volt az mi hiányzott a napomból. Ez a mindent elsöprő csodás telítettség. A csókjai, az érintése, Ő maga.

Jobb karjával testem alá kapott, míg én hátába, s hátsójába kapaszkodva hagytam, hogy elteljen velem. Testemet, s lelkemet adtam neki egyszerre. Csókjaival felfalt, s új életet adott nekem… úgy tapadtunk egymáshoz, mint mágnes a fémhez. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen… a szeretkezésben az ölelés a legjobb, az Ő ölelése. Tudtam, hogy olyat adhat nekem, amit senki más… Ő magát.

- Harry… - öleltem magamhoz úgy, mintha életem múlt volna rajta… s talán így is volt. -… szeretlek… - s hagytam, hogy ajkaiba sikítva kiterítsen az az érzés mit oly régen éreztem már… szükségem volt Rá.Sziasztok! Íme itt lenne egy kis olvasnivaló számotokra, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Üdv, Dorka

- Olyan csendes baba… - végült bent leülve az egyik új sarokban foglaltuk el mi is helyünket, s vettük ki részünket az ünneplésből… berendelve persze a ház ajánlatát, s mikor az megérkezett állapította ezt meg Harry egy alkalmazottja.

- Nem minden a látszat… - mosolyodtam el sejtelmesen, s fülemben közel sem a csend visszhangzott, hanem a zenebona mit őfelsége egymaga tud okozni főként az éjszaka legálmosabb részeiben… már ami engem illet.

- Helga is tudott ám alkotni… de hidd el ez semmi, majd ha nő a foga… vagy elérkezik az erős has fájós korszak… - Lidia saját emlékeibe ugrott egy fejest hirtelen… de bármennyire is „zajos” volt ez az emlék mégis elmosolyodott… mert ő is… édesanya.

- Az élet sója az ilyen, a nélkül olyan… unalmas lenne a dolog? – szólalt meg anya is, s mi nők felnevettünk halkan.

- Néha azért szívesen tettem volna olyan unalmas dolgokat, mint az alvás… - vigyorgott édesapám párjára, mire utóbbi kezét combjára helyezte, s így olvadtak össze ujjaik. A szüleim.

- Mintagyerek voltam. – rebegtettem a szememet ártatlanul, majd hátradűltem a fotelemben amikoris kezeket éreztem a vállamon. Egész testemben beleremegtem, s le kellett csuknom a szememet, hogy a helyszínhez megfelelően vissza tudjam fogni magam. Oldalra fordítva fejemet adtam egy puszit rajtam pihenő ujjaira, majd úgy lestem utána arcára… melyről mosolyát, ha akarta sem tudta volna letörölni. Kifejezetten jól állt neki.

- Kedves vendégeim… a kisasszonyt elrabolhatnám egy kis időre? – tette fel illedelmesen a kérdést társaságunknak. – Mutatni szeretnék neki valamit… - vallotta be.

- Mutatni… mi? – horkant fel Ash, mire, ha tehettem volna asztalt alatt szívesen belerúgtam volna egy kicsikét, de se asztal nem volt előttem se Ash… ugyanis pontosan mellettem ült.

- Várom a pillanatot, amikor édesanyám szappannal fogja kimosni a szádat… - támaszkodtam meg vállában, ahogy felálltam, s úgy suttogtam neki ezt zsivány mosollyal ajkaimon.

- Ugyan… Juliett imád engem. – mondott nekem ellent nagy szájhősként, majd vigyorian anya felé integetett.

- Már megvettem a fertőtlenítő hozzávalókat. – szemrebbenés nélkül válaszolta ezt anya Ash-nek, előadva tényleg úgy azt az egészet mintha halál komolyan gondolná. – Előbb vagy utóbb… biztos megérik a dolog. – mosolyodott el, talán kicsit félelmetesen… ő volt az én kedves anyukám.

- Azért kérlek, míg itt vagytok, hagyjátok egyben a helyet… még új ez az egész. – mutogattam nekik körbe a dolgokra csakhogy tudják a nyilvánvalót, majd lehajolva megsimítottam Sadie puha arcocskáját, s ugyanezzel a mozdulattal Ash hajába is beletúrtam, de mielőtt reagálhatott volna távolra röppentem tőle, egyenesen szinte Harry karjaiba.

- Hupsz. – kacsintottam az újonnan felháborodott szépfiúra, majd hátat fordítva kezeimet az Ő kezébe helyezve hagytam mögöttem őket egy kis időre. – No és… mit szerettél volna mutatni? – fordultam vele szembe megtorpantva így mindkettőnket a haladásban.

- Majd meglátod… - sejtelmeskedett, s úgy simított a hajamba, majd nyitotta előttem a konyha ajtaját, s engedett be maga előtt.

- Te vagy az ünnepelt… s én kapok meglepetést? – kíváncsiskodtam.

- Hölgyem… maga tévedésben él… először is, nem engem ünneplünk… maximum a helyet… - rázta meg a fejét, majd a konyhájából elérhető irodájának kilincsére tette kezét.

- Ami a Te érdemed. – világítottam rá a lényegre, s úgy böktem meg mellkasát.

-… s mondatának második részében is van némi pontatlanság… ugyanis a meglepetés nem az Ön számára készült. – nyitotta ki előttem az ajtót, ügyet sem vetve szavaimra, majd úgy tárta elém a látványt, mit eddig tartogatott számomra.

- Ohhhhh… ohhh… - teljesen elkábulva indultam meg lábaimnak megadva az önállóságot. – Harry ez… gyönyörű. – sétáltam igen közel hozzá, s simítottam meg szélét a selymes fának.

Az irodája kissé át volt rendezve… de a figyelmemet közel sem ez ragadta meg, sokkalta inkább egy eddig itt soha nem látott tárgy. Nem hazudok, talán a világ leggyönyörűbb bölcsője pihent a kis helység sarkában. Végigsimítva szélén szinte éreztem, ahogy a fa lélegez, él. Eszméletlen kézi munkával létrehozott darab volt ez, egészen mennyei alkotás… első pillantásra meg lehetett mondani, hogy lelke van.

- Úgy gondoltam… hogy fogtok itt tölteni időt… ezért… - kezdett mesélni, de szememet a bölcsőről, s kellemes ringásáról aligha tudtam elszakítani.

- Ezt úgy érted… mármint, hogy Te csináltad? – mégiscsak feléje pillantottam, s szemeimben az, hogy csodálat… nem volt elegendő az érzés leírására mi testemet járta át.

- Meglehet. – bólintott szerényen, s óvatosan leült íróasztala szélére, s úgy figyelte mit teszek előtte.

- Mi az, hogy meglehet? – nevettem fel halkan. – Harry… ez… rengeteg idő lehetett… ez… gyönyörű. Édes Istenem… meseszép dolgot csináltál. – teljesen a kézzel faragott bölcső bűvköre alá kerültem. Rajongtam az egyedi, vintage dolgokért… s ez több volt mire valaha számíthattam.

- Minden perce értelmet nyert így már… - s felém nyújtva kezét én azt elfogadtam, s engedtem, hogy magára húzzon szépen lassan.

- Így már? – kérdeztem vissza be nem fejezett mondatára.

- Így már, hogy az enyémek vagytok… - bújt fülemhez nyakamat simítva hatalmas tenyerével, míg a másikkal hátamat végigszántva fenekemet ragadta meg, s egy ártalmatlan pillanat leforgása alatt fordított helyzetünkön s pakolt fel igen rendesen az asztalára.

- Telt ház van Harry… - szinte kapkodnom kellett a levegőt, ahogy nyakába kapaszkodtam, hisz ha nem tettem volna minden bizonnyal, mint egy fadarab dőltem volna el.

- És? – zsiványkodott, s tartott magához még annál is szorosabban. Éreztem Őt, ahogy Ő is érezte az én testemet… meghaltam karjaiban, szó szerint.

- Nem sza… - kezdtem volna bele, de ekkor ajkai végre megérintették bőrömet… automatikus reakcióm volt, hogy csípőjét lábaim keresztezésével húztam magamhoz. A levegővétel egyre jobban bántotta tüdőmet… hisz míg nem Tőle kaptam az oxigént, addig számomra semmi nem volt gyógyír.

- Amikor megláttalak itt… így… legszívesebben azonnal bevonszoltalak volna ide. Azonnal. – mondta, s egyre kínzóbb pillanatokat okozott nekem úgy, hogy egyetlen egy ujjával simította bőrömet államtól kezdve egyre lentebb, s lentebb.

- Így? – dekoltázsomon járt felfedező ujja mikor konkrétan ívbe rándult gerincem. Csillagokat láttam… nem hazudok. Éheztem… egyre jobban, s jobban.

- Így… ahogy beléd szerettem. – ahogy ezt kimondta kipattant a szemem… nem is tudom miért, talán azért, hogy láthassam azt, mik szavai elém tártak. A szerelmét. Hatalmasat dobbant a szívem… ezt hozza ki Ő belőlem… édeskés halál közeli élményeket.

Nem tudtam szólni, már csak a látvánnyal is olyan dolgot adott nekem, mit talán sosem köszönhetek meg neki eléggé. Elengedve nyakát simítottam végig arcát… mellkasát. Mondhatni szívét ujjaim között éreztem oly hevesen vert aprócska gépezete. Ámulatba ejtett… már ha egyáltalán lehetett még fokozni amúgy is labilis állapotomat.

- Harry… - haraptam az ajkaimba, s próbáltam elhalkítani a fejemben lévő hangokat, amik közel sem azokat a vágyakat sikongatták bennem, mik ebben a helyzetben megfelelőek voltak. Már ennyi mozdulattól is olyannyira lihegtem, hogy az instant pirulást kezdeményezett nálam.

- Igen? – oly selymes volt a hangja, oly doromboló… lelkemet simogatta.

- Ott áll mögötted Lidia… - suttogtam neki, s muszáj volt megszakítanom a pillanatot, hisz amit mondtam tényleg így volt. Amint a szavak elhagyták a számat éreztem, hogy Ő felegyenesedik, én pedig automatikusan elbújok a mellkasában, mint egy félénk kislány.

- Én… sajnálom… nem akartam… - mondta az említett személy, s mikor először megpillantottam láttam, hogy elvörösödött mikor meglátott minket. Én magam is vörösre pirultam, elhiheti… nála talán tízezerszer jobban.

- Nem történt semmi… - karolt át óvatosan Harry, s úgy fordult feléje, mintha éppen nem… aközben nyitott volna ránk. Nem mintha bármi konkrétan történt volna, de na… mégis a főnökéről van szó, nem? -… mi az, Lidia? – érdeklődött miközben az én hátamat simogatta… azt hitte, hogy ezzel majd megnyugtat én meg nem tudtam, hogy ott helyben sírni vagy nevetni fogok elkezdeni.

- Jobb, ha kijössz… és te magad is látod a saját szemeddel. –mondta, s már csak szavaiból is kihallatszott az, hogy nem tudja hová nézzen. Én a sötétséget választottam… Harry mellkasában.

- Mi történt? – kérdezett rá kissé aggódóan Ő. – Ugye Sadie-vel minden rendben van? – amikor ezt kimondta azonnal hatalmasat dobbant szíve. Ez már a fájdalmasan nagy kategóriába tartozott. Jómagam is megfagytam, ahogy kimondta apró szívem nevét.

- Persze… de gyere ki, s látni fogod, hogy miről beszélek. – mondta, s azt hiszem magunkra is hagyott minket, mert hallhattam lépéseit távolodni.

- Egy pillanat. – motyogta Harry, s arra a pillanatra nekem is szükségem volt, hiszen egy hatalmas nagy kő esett le szívemről. Természetes, hogy megijedtem… s az is természetes volt, hogy kellett néhány pillanat, míg összekaparom magam… mindezek után.

- Muszáj lesz kimennünk… - ejtettem ki végül a szavakat igen szaggatottan.

- Szörnyű, hogy mire kényszerítenek minket… - forgatta a szemeit mire elérte, hogy felkacagjak, s ez az érzés ellensúlyozni kezdte lassan az előtte lévő közel szívrohamot.

- Szörnyű. – próbáltam utánozni előző szemforgatását, de oly teátrálisan, mint Ő tette én nem tudtam megtenni.

- Katasztrófa. – emelte a szavak tétjét, s óvatosan ráfogva derekamra emelt le az asztalról… nem mintha egyedül nem tudtam volna egyszerűen lecsúszni… de így legalább megmaradt a kontaktus.

- Az. – bólintottam, majd felkapaszkodva nyakába azért egy csókot loptam ám Tőle… lelki békénket talán ezzel valamelyest helyre állíthattam. Ajkai mohón, vágyakozóan táncoltak enyémekkel, s talán a világ legfájdalmasabb tette volt az, hogy el kellett tőlük távolodnom. – No, uzsgyi… szólít a kötelesség. – biccentettem az ajtó felé, de valahogy még mindig nem engedtem el.

- Mennék Én ám… - húzta az agyamat, s mutatott arra, hogy én magam akadályozom Őt konkrétan. -… de nem tudok. – suttogta halkan ajkaimra, s az én vállamra tette azon terhet miszerint engedjem el. Nem akartam. Lábujjhegyre álltam, majd úgy értem minél közelebb füléhez, s fedtem fel előtte gondolataimat mielőtt még meggondoltam volna magamat. Gyors voltam és hatásos.

- Pedig már eljátszottam a gondolattal, hogy mára bezárod a boltot… vagy éppen csak sajátosan felavatjuk a helyet… többszörösen. – majdnem leharaptam a nyelvemet mikor ezt kimondtam, s mielőtt Ő maga feleszmélhetett volna szavaim jelentéséből kifordultam előle, s az ajtóban vártam Őt vigyorogva. – Menned kell hékás… hahó. – mondtam ezt neki úgy, mintha az előbb semmi többletjelentéssel nem rendelkező kis „beszédet” nem adtam volna neki, majd ártatlanul nyújtottam feléje ujjaimat.

- Ez gonosz volt. – rázta meg a fejét, majd feléje hajolva elkaptam a kezét, hogy végre felém rántva lábait is útjukra indíthassam kifele.

- Tudom. – elindulva kifele beleharaptam az ajkamba, s inkább feléje sem pillantottam csak mutattam neki az utat… azt hiszem kellett neki ez az aprócska segítség.

- Nagyon gonosz. – ismételte a dolgok megerősítéséért, de én inkább nem is foglalkoztam ezzel csak nyitottam magam előtt az ajtót, de bár ne tettem volna. Első lépésem a kinti helyre majdhogynem az utolsó is volt. Megfagytak lépteim, s mivel nem figyelt eléggé maga elé így az Övéi nem eléggé hamar fagytak meg… hátammal elég ügyesen mellkasának ütköztem meglepődöttségemben. Ujjai majdhogynem kihullottak enyémek közül, de Ő nem engedte el azokat… sokkalta inkább rájuk szorított. Kellett neki az erő… s nem tagadom nekem is.

- Mit keresel itt? – szavakkal talán kifejezhetetlen volt az, hogy milyenné is vált hangjának tónusa meglátva őt… Luana-t. Összeugrott a gyomrom, s éreztem, hogy egyre jobban kezdi átvenni testem az Ő remegését.

- Csak gratulálni szerettem volna… tudtam, hogy fontos ez a mai nap számodra. – vallotta be miközben le nem vette rólunk tekintetét, talán pislogni sem pislogott.

- Pontosan ezért nem értem, hogy miért vagy itt. – gondolkodás nélkül reagált szavaira.

- Harry… én csak beszélni szerettem volna veled… ismét. Sok minden megváltozott az óta… - hihetetlen volt számomra, hogy ilyen nyugodt tudott lenni az arca, s volt képes egyáltalán ilyenkor megjelenni itt. Megkérdeztem volna tőle legszívesebben, hogy nem-e sül le az arcáról a bőr, de hallgattam, s fortyogtam magamban… csendben.

- Luana ezt már… megbeszéltük. Kérlek, menj el… szeretnék a szeretteimmel lenni. – azért mégiscsak benne volt a jó illem, csodáltam is érte.

- Harry… - kezdett bele, mire hirtelen észrevettem, hogy kezem elengedte Harry kezét, s úgy emeltem kettőnk közé.

- Azt mondta, hogy szeretné, ha elmennél… azt hiszem eléggé világos volt. – kelt ki belőlem egy énem, akiről eddig talán nem is tudtam. – De mivel úgy veszem észre, hogy nem volt teljesen világos, segítek… - ajánlottam fel, s mindenkit meglepve Luana bal karjába karoltam, majd nem hallva senkit indultam meg vele kifele. Tudtam, hogy el fog indulni velem együtt, mert ha nem… akkor talán kihúztam volna kezénél fogva is… úgy hogy ő talán a földet mosta volna fel közben.

- Hidd el elsőre is megértettem Harry szavait… - nem keltettünk feltűnést, mint két barátnő vonultunk ki az üzlet elé. A családomnak még csak a közelében sem akartam tudni őt… még a közös levegő sem volt megengedhető.

- Figyelj… ha még egyszer a családom közelébe jössz, komolyan mondom, kikaparom a szemedet. Még csak gondolni se gondolj rájuk… okés? Elég szenvedést okoztál Harry-nek… a múltját lezárta… téged. Szeretne új életet kezdeni, ezt lehetőleg tartsd tiszteletbe. – olyanokat, s úgy mondtam miktől saját szemem is elkerekedett… ösztönösen jött minden szavam.

- Elég vicces hogy pont te beszélsz a tiszteletről… - nevetett fel kínosan.

- Elnézésedet kérem? – nem biztos, hogy jól hallottam mit mondott.

- No meg az embereknél való szenvedésokozásról… eléggé rendesen otthagytad Kit-et… már ami azt il… - befejezni már ugyan nem tudta mondatát ugyanis elkövetkezett az mire nem gondoltam volna. Úgy meglegyintettem kezemet, hogy igen méreteset csattant arcán be hangosan nem vallanám, de ez még jómagamnak is fájt, de látványa által okozott düh mindezt elnyomta.

- Szádra ne vedd őket többet. – emeltem mutatóujjamat kettőnk közé sziszegve neki a szavaimat, majd leeresztve kezemet fogást éreztem csuklómon.

- Azt hiszem ez senkinek sem szükséges… - hallottam magam mögött a hangot, Roy volt az ki utánam lesett, talán tárgyalóként békét kívánt hozni… már amennyire az lehetséges.

- Csak… hagyj… - húztam ki kezéből a kezemet, majd sarkon fordulva a totális másik irányba indultam meg… szükségem volt néhány pillanatra. Egyedül.

- Miért kellett ez? Minek jött ide? Minek? – a levegőbe beszéltem, ahogy haladtam előre mondhatni elég erőszakosan. Remegtem a dühtől, s muszáj volt néhány egyedüli pillanatot szereznem, mert ha nem tettem volna bizony isten visszafordultam volna, és mielőtt eltűntetik őt a helyszínről én felkaszabolom. Kifejezhetetlen az, hogy mit éreztem miatta. Ismeretlen düh… vegyítve valamiféle félelemmel.

- Mély levegőt… be… ki… - motyogtam magamban, de éreztem mindhiába… szavaimba ajkaim is beleremegtek, s öklöm úgy szorult egybe, hogy majdnem saját csontjaimat törtem… nem lett volna szép, s kellemes sem.

- Ohh… pedig azt hittem, hogy téged is azon a csodás helyen találhatlak. – hallottam meg egy hangot előttem… fel sem akartam inkább emelni a fejemet. Ez nem lehetett igaz… biztos csak álmodok. – Meglep, hogy nem a vőlegényed nyakában vagy… - folytatta mondanivalóját az alak, akiről szó szerint nem hittem el, hogy itt van. Ez most komoly? Így egymás után? Ez egy igen kegyetlen vicc. -… aki nem a fiam. – simított bele a hajamba, s nem is tudom, hogy öröm volt-e szavaiban vagy éppen undor… gyanítom vegyítve a kettő. – Alig ismertelek meg ezzel a hajjal… bár meg kell vallanom, ez sokkal jobb, mint a szőke… kedves Adora. – s ahogy kimondta a nevemet nem kerülhettem el azt, hogy feléje ne nézzek. Egyenesen a szemébe… a szemeibe, mik a legsötétebb gyűlöletet mutatták felém. S meglehet nem is hibáztatom őt ezért… egy anya mindig védi a gyermekét, ebbe alig néhány pillanata kóstolhattam bele élesen én is.

- Mit keres itt? – feltettem a kérdést mire én sem számítottam.

- Ezt te magad sem gondolhatod komolyan… - nevetett fel kínosan, s tenyerébe vette az arcomat. Remegtem még mindig… újfent… de mozdulni nem tudtam. Meglehet farkasszemet néztem magával az ördöggel. -… mégis ezt hogyan gondolhattad? Azt hitted, hogy szó nélkül elmegyek amellett, amit a fiammal tettél? Hát hülyének nézel te engem? – kérdezte, s minél erősebbek voltak a szavai annál kisebbnek éreztem magamat előtte… de valahogy mégsem. Felébredt bennem valamiféle automatikus, kölcsönös érzelem mit ő érdemelt… talán már a kezdetektől, csakhogy akkor nem igazán kaphatott belőle.

- Nem nézek senkit sem hülyének. – válaszoltam neki, s ujjait lefejtettem az arcomról. – Önnek meg talán a legkevesebb köze van ahhoz, hogy mi történt köztem és Kit között… - álltam ki azért mégiscsak a saját igazamért. - … habár gondolom nem tud nem örülni a dolgoknak… - léptem egyet kissé hátrébb… kellett a távolság. Volt ebben a nőben valamiféle félelmetes dolog.

- Látod kedves Adora… ez az, amiben nagyon tévedsz. – cáfolt rá elképzelésemre. – Örülnöm kellene, de nem teszem… mert tudom, hogy bántottad a fiamat… ami nekem mindennél jobban fáj a világon… de majd rájössz, hogy milyen is ez a dolog, amikor a kicsike Sadie felnő… - volt hangjában egyfajta fenyegetős ív, nem tetszett ez nekem.

- Hozzá ne merjen érni… - anyatigris énem fél órán belül másodjára tört ki belőlem… élesen mellkasomból támadt.

- Ugyan? Miért is tenném… nem vagyok olyan ostoba. – nevetett fel kínosan ismét. Nem értettem. – Majd megteszed te magad… mert ebben aztán igazán jó vagy kedvesem. – mondta mosolyogva én meg szinte pislogni sem tudtam. – Csak tudd… ezt most megtetted a fiammal, okos ő… felnőtt… túléli… de ha még egyszer a közelébe mész nem fogod ennyivel megúszni… istenemre mondom. – bizonygatta majd egy kocsi parkolt le mellettünk, amiből kilépve a sofőr nyitotta is számára az ajtót. – Jah és majdnem elfelejtettem… - fordult vissza felém mielőtt eltűnt volna a sötét ablakos kocsiban. -… a holmiijaidért teljesen felesleges lesz elmenned Kit lakásába… minden dolgodat örömmel fogadták adományként az „Együtt az Anyákért Alapítvány”-nál… személyesen gondoskodtam arról, hogy jó kezekbe kerüljenek. – mosolygott bájosan rám, majd beülve végül tényleg eltűnt szemeim elől. Ahogy felbukkant úgy tűnt el előlem ő.

- Ez… - hallottam meg mögöttem egy hangot. Ő volt az… utánam jött.

- Igen… - bólintottam, s mellkasom előtt fogtam össze karjaimat, s mozdulatlanul álltam ott a járda szélén bámulva magam elé. Össze kellett tartanom magamat… de már fogalmam sem volt, hogy hogyan. Ez a nap… többszörösen is katasztrofális volt. - … Kit édesanyja volt. – mondtam ki, hátha ezzel könnyebb lesz feldolgoznia a lelkemnek a nyomást. Nem… nem lett az.

- Minden rendben lesz… - simult mögém, s ölelt át úgy hátulról. Összetartott így engem is… de talán saját magát is.

- Emlékezetes nap ez. – nevettem fel kínosan, legalábbis gondoltam én azt, hogy nevettem… könnyeim eredtek meg inkább mintsem kacajom hullámai.

- Minden könnyebb lesz… minden… ígérem… - suttogta a nyakamba, s ringatott úgy elűzve mindent fájdalmamat… legalábbis próbálkozva lesz.

- Szeretnéd megpróbálni? – tartottam feléje a kicsit babaszivacsot mikor is beköltöztünk a fürdőszobába, hisz eljött az este, a Bite-ot otthagytuk, s itt volt a fürdetés ideje. Valahogy így hármasban lenni sokkalta kellemesebb volt… sok volt az emberi érintkezés mára már nekem is. Szükségem volt az otthonomra… a csendre. A családi rutinra, az én pici babám meleg illatára, mi minden rosszat elfelejtet azzal, ki érzi azt… s tényleg.

- Komolyan? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Persze… - bólintottam, s a karjaimban mozgolódó apró, pucér királykisasszonyt óvatosan helyeztem át az Ő kezébe, hatalmas tenyerébe szinte fél teste eltűnt Sadie-nek. -… mindennél jobban bízok benned. – mondtam neki, s a kis kád felett bevizezve a kis szivacsot adtam az Ő kezébe azt is és figyeltem, ahogy oly természetesen megtéve a mozdulatokat mosdatta őt. Nem mozdultam, nem szóltam bele csak figyeltem, ahogy egymásra hangolódnak. Senki más nem kapta meg a figyelmét, csakis az apróság. Melengette a lelkemet a látvány… s a csend is, hisz míg Harry kezeiben volt a hercegnő elhallgatott. Mióta hazajöttünk azóta ez volt az első ilyen időszaka.

- Nagyon jól megy az apukának ez… le a kalappal. – ismertem el, s a törülközőt adtam kezébe, mibe a porcelánnál is óvatosabban is belecsomagolhatta a kislányomat.

- Az apukának? – oly csodálattal kérdezett vissza, hogy a szemei gyönyörűsége még a legkeményebb szívet is megolvasztották volna.

- Egy anyuka mellett… egy apuka van… nem? – kérdeztem tőle, s megtöröltem saját törülközőmmel arcát mi kissé vizes lett a fürdetés alatt.

- Apuka… - ízlelgette a szót, majd a kádon áthajolva lehelt csókot az ajkamra. -… jó itthon lenni végre. – lépett végül csak csak közelebb hozzám.

- Mindennél jobb… - simítottam meg arcát…

- Édes drága kislányom… az anyukádnak olyan napja volt, amit senkinek sem kívánna… egy picikét talán segítenél benne neki úgy, hogy nem sírsz tovább? Kérlek édes picikém. – szobájában járkáltam fel-alá, s próbáltam lenyugtatni… mindenféle siker nélkül.

Ringattam őt, leültem vele, lefeküdtem vele, de semmi sem volt eléggé hatásos. Keservesen sírt, zokogott. Éhesnek sem volt éhes, a cumit sem fogadta el… a pocakját se fájlalta ezt is felismertem. Nem tudom mi volt éppen a porondon nála, de ríkatta nagyon.

- Nem nyugszik? – dőlt az ajtófélfának Harry mindössze egy törülközővel a derekán. Szemet gyönyörködtető volt ezt magamban megjegyeztem, de a sírás mi visszhangzott a fülemben sokkalta erősebb érzés volt, mint amit Ő keltett bennem.

- Nem… - ráztam a fejemet csalódottan, s úgy jártam továbbra is utamat, míg csak azt nem vettem észre, hogy mellém nem jött Ő.

- Kipróbálhatok valamit? – kérdezte tőlem, s oly közel volt hozzám, hogy konkrétan muszáj volt nagyot nyelnem. Haja még kissé vizes volt, s így egy-egy vízcsepp megszökve onnan örömmel csurgott végig nyakán, vállán, mellkasán… végigkövettem őket szememmel egészen elveszve a látványban. – Kipróbálhatok valamit? – hajolt közelebb hozzám úgy megkérdezve még egyszer. Elmosolyodott azon, ahogy viselkedtem. Elakadt a lélegzetem… szavaim elfogytak.

- Peeerrrszee… - ráztam meg a fejemet, mire felnevetett halkan.

- Szabad? – kérte el tőlem a csöppséget, akit bátran adtam oda neki ekkor.

- Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsian, amikor a szirénázó picúrral megindult a pelenkázója felé.

- Meglátod… - mondta, majd óvatosan lefektette oda a csöppséget, s így kezdte leöltöztetni őt, míg csak nem egy pelenka maradt rajta. Nem csendesedett továbbra sem, sőt… -… icipici Sadie, remélem ez be fog neked jönni. – mondta, s úgy emelte szabad mellkasához a kislányt… bőr a bőrrel érintkezett, friss a frisshez ért.

- A legtermészetesebb érintkezés. – mosolyodtam el újfent a látványnak köszönhetően… illetve annak, hogy a ház már nem zengett. Csodát vitt véghez, talán varázsolt is.

- A legtermészetesebb kapcsolat, mi két ember között létrejöhet… - suttogta, s ringatta úgy az elcsendesedett zajforrásunkat.

- Hmmmm… - haraptam ajkamba, s nem is tudom, hogy Harry volt az, aki miatt elaléltam vagy a csend mi oly barátságos, s különleges volt számomra.

- Azt hiszem, ezt kézben tudom tartani… menj, fürödj le te is. – biccentett az ajtó felé.

- Engem is tarthatnál a kezeidben… - bukott ki a számon totálisan meggondolatlanul, s ezen mindketten igen nagyon meglepődtünk. De mielőtt reagálhatott volna rá bármit is… én dobbantottam előle.

- Hogy micsoda? – kérdezett rá sunyin.

- Semmi… - álltam meg egy pillanatra vállat rántva.

- Tudom, hogy mit mondtál… - vallotta be.

- Tudom, hogy tudod…

Több mint jól esett a zuhanyrózsa mennyei ajándéka, a friss víz mely bőrömnek ütközve nem csak testemet, de lelkemet is gyógyította. Órákig tudtam volna alatta állni, s talán alatta el is aludni… de tudtam ilyet nem tehetek. Most nem.

Bepillantva a babaszobába láthattam azt, hogy a kisasszony elnémulva pihen betakarva a saját ágyában… végre. Ha néhány óra erejéig is, de békességet hozott számunkra az Apuka.

- Vicces, hogy most már tényleg egy bőröndből kell élnem… - nevettem fel kínosan, halkan, ahogy az ajtót bezárva annak lapjának dőltem. -… annyi a dolgom, amim maradt. – hunytam le a szememet, s hiába mosolyra húztam a számat éreztem, hogy szám sarkában a sós könnycsepp ízlelteti magát velem.

- Meg kell valljam… nekem így tetszel a legjobban. – hallatta hangját, s mire kinyitottam a szememet Ő már ott állt előttem. Egy szál semmiben. – Vagyis pontosítok… így. – tette hozzá, majd egy laza mozdulattal kioldotta körém tekert törülközőmet hagyva, hogy az leessen lábaim elé, s így elé tárva testemet. – Pontosan így… minden nélkül. – ujjával elkapta lehajló fejemet, s szeme felé emelte azt. – Mert így azzal tudlak szeretni téged… - s szabad kezével elindult alakomon lefelé, amit követett ajka is. -… amim van nekem. Magammal. – s melleim közé puszilva hirtelen felemelkedve megragadta derekamat és ölébe kapott majd úgy vitt ágyunkhoz… a közös ágyunkhoz.  – A helyzet az… hogy menthetetlenül beleszerettem ebbe az anyukába… - mesélte, s lábaim közé helyezkedett alakjával. Lángra gyulladtam, mert Ő maga már combjaimat érintette, de még nem azon részemet, ami igazán az otthonát jelentette nem. -… akit minden értelemben magaménak akarok tudni. – simította végig oldalamat felhúzva így egyik lábamat maga mellé. Ahogy fenekemet érintette éreztem, hogy az a tökéletességig a kezébe való.

- Akkor miért beszél ennyit az úr? – bukott ki belőlem ismételten egy előre meg nem gondolt mondat, s igenis jól láttam, ahogy ajka széles mosolyra húzódva elfogadja válaszomat. Nem volt követelőző… megvárta azt, míg én is készen vagyok. S igenis úgy éreztem, hogy most kész vagyok… mert megérdemlem mindazok után, ami ma ért engem, azt, amit tőle kaphatok… s csakis tőle.

- Én magam sem értem. – rázta meg a fejét, majd kissé pontosítva helyzetén belém temetkezett végre.

S igen… ez az érzés volt az mi hiányzott a napomból. Ez a mindent elsöprő csodás telítettség. A csókjai, az érintése, Ő maga.

Jobb karjával testem alá kapott, míg én hátába, s hátsójába kapaszkodva hagytam, hogy elteljen velem. Testemet, s lelkemet adtam neki egyszerre. Csókjaival felfalt, s új életet adott nekem… úgy tapadtunk egymáshoz, mint mágnes a fémhez. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen… a szeretkezésben az ölelés a legjobb, az Ő ölelése. Tudtam, hogy olyat adhat nekem, amit senki más… Ő magát.

- Harry… - öleltem magamhoz úgy, mintha életem múlt volna rajta… s talán így is volt. -… szeretlek… - s hagytam, hogy ajkaiba sikítva kiterítsen az az érzés mit oly régen éreztem már… szükségem volt Rá.