Sziasztok! Végre sikerült egy újabb írásomat befejezni, ami
újfent meglepő számomra, de tényleg! Remélem tetszeni fog majd, jó olvasást
Mindenkinek! Szép további vasárnapot, új hetet Nektek! Üdv, Dorka
Szereplők? A lány x Bucky Barnes (+ további Bosszúálló
szereplők)
Történet? Egy baleset következményeképpen a főszereplő, aki
szintén egy Bosszúálló, elvesztette a jobb karját, s ezzel a veszteséggel talán
nem sikerül sosem megbirkóznia… gondolja ő.
Szavak száma? 2854
Nem tudom kit áltattam azzal, hogy aludni próbálok. Maximum
magamról lehetett szó ugyanis egyedül voltam a szobában, ettől függetlenül
igenis jól tudtam, hogy Starkék figyelnek engem így vagy úgy, de megteszik még
akkor is ha mindez nem teljesen szabályos.
Nem igazán tudtam, hogy milyen nap van, de azt se nagyon,
hogy hány napja vagyok bezárva így a baleset után. Igen… bezárva. Kezdetben
mindez az állapotom miatt volt, s akkor talán nem is igazán tudtam volna
elhagyni a helyet saját lábamon, most pedig már önálló akaratom
következményeként voltam itt egyedül. Ugyan próbáltak rávenni arra, hogy
elhagyjam ezt a szobát, de egyszerűen nem ment, s lehet nem is akartam, hogy
menjen. Igazából nem tudtam mit is akartam igazából.
- Vissza a karomat! – motyogtam magamban, s kínos kacajjal
ajkaimon hátamra gördültem az oldalamon fekvést követően, s valahogy ebben a
pózban próbáltam talán kiégetni a plafonból egy darabot vagy talán elérni azt,
hogy némi szuggerálás után rám szakadjon az egész, s vége legyen mindennek.
Mindennek, s vele együtt nekem is.
Foszlányokban térnek vissza az emlékek, s bármennyire is
harcolok ellenük miszerint én nem akarom őket látni, nem akarok tudomást sem
szerezni róluk ők mégis ott vannak, s még keservesebbé teszik a létezéssel
töltött pillanataimat. Szó szerint érzem őket a testemen, ahogy elő- és
előkerülnek minden egyes foszlánnyal újra érzem az űrt. Utánuk kapnék,
összegyűrném őket, s távolra eldobnám őket, de mindezt már nem tehetem meg. A
fantomérzés maradt meg és semmi más. A jobb karomnak mindössze az emléke maradt
meg fejemben és semmi más.
Ordítani tudnék úgy érzem, de hang már nem jön ki a
torkomon. Kapálódzni szeretnék,
vergődni a földön fetrengve, de egyszerűen a
testem egy porcikája sem úgy mozdul már, ahogy azt én szeretném. Magammal sem
tudok meglenni, nemhogy másokkal. Az emberek látványától egyszerűen… egyszerűen
rámtör a visszafojthatatlan szédülés, a rosszullét.
Legegyszerűbb megoldás az lenne, ha hagynák, hogy ennek az
egésznek minél hamarabb vége legyen, de egyszerűen nem megy nekik. Legalább már
azt elértem, hogy nem járkálnak be hozzám felváltva 10 percenként, hanem hagynak
egyedül békén, legalábbis ami a fizikailag látható békéről volt szó. Ettől
függetlenül a teljes csapat minden pillantását érzem bőrömön bármerre is
mozdulok ezen a helyen, s legszívesebben a saját bőrömtől is megszabadulnék,
levetném, mint egy ruhát, de nem ment.
Háttal feküdtem az ajtónak, amikor valami zajt hallottam
afelől. Látogatásaikat egy ideje feladták a torony ezen szárnyában, s az ajtó
egy ideje nem nyílt ki… mind idáig. Az igazság az, hogy nem akartam tudni se,
hogy ezúttal ki az a „szerencsés”, akinek bármiféle kapcsolatot kellene
létesítenie velem, így hát ahhoz sem vettem a fáradalmat, hogy megforduljak, s
szembe kerüljek az újonnan érkezővel. Ezt talán jól tudva jött ő így
önszántából látóterembe, megkerülve ágyamat. Jól képzett ügynökök lévén lépteik
néma csendesek voltak így járásukból lehetetlen volt arra következtetni, hogy
kik is ők, így erre meg sem próbáltam odafigyelni. Legnagyobb hibámat viszont
talán akkor vétettem, amikor homályba burkolt látásomat szemeim kinyitásával
zavartam meg.
- Bucky? – csúszott ki a számon, s nem is igazán voltam
benne biztos, hogy mindez hallhatóan történt-e ugyanis torkom szinte már
porladozott a némaság varázslatától.
Nem sokkal ezelőtt
- Ezt akkor sem fogom engedni! – tiltakozott Steve, miután
Tony nem sokkal ezelőtt átnyújtott neki egy igazán ésszerű javaslatot,
legalábbis számára az volt, legalábbis ő úgy hitte, hogy az volt.
- Bele sem néztél Kapitány! – válaszolt rögtön Tony
rezzenéstelen arccal.
- Mert jól tudom mi szerepel benne… - tolta el Steve magától
a papírdossziét anélkül, hogy egy tüzetesebb pillantást is vetett volna rá. - …
őszintén Stark… mely alternatív univerzumban tűnik neked ez a megfelelő
ötletnek? Bezárni egy távoli intézetbe távol tőlünk? – tette fel ezt a kérdést
felháborodottan Steve. Egyszerűen nem értette hogyan is tűnhet ez a megoldás
logikusnak Stark számára.
- Rogers… - Tony letette kezéből a vitaminturmixát, s úgy
kezdte masszírozni orrnyergét. Ő sem volt egy cseppet sem jobb helyzetben, mint
Steve. - … én csak a közvetítő vagyok. - vallotta be, s pillantott ekkor Steve
felé. – Valakinek muszáj volt prezentálnia ezt az opciót is, s úgy gondolták
miért is ne én legyek a rossz zsaru, jó zsaru játékban a rossz.
- Mégis te kikről beszélsz Tony? – pislogás nélkül meredt
Tonyra Steve. Az, hogy dühös volt, nem egyszerű kifejezés volt.
- Egy magasan képzett ügynökről van szó Steve, nem egy
szimpla átlagemberről! – jegyezte meg Tony.
- De ő a barátunk… a családunk része! – Steve a lehető
legerősebb kártyáját játszotta ki, amiben gondolkodás nélkül hitt.
- A kisasszonynak minden bizonnyal jót tenne egy kis
levegőváltozás. – s hirtelenjében egy újabb személy is csatlakozott a
beszélgetésbe Vízió személyében. – A statisztikák azt… - kezdett volna bele, de
Steve rosszalló tekintete láttán inkább meggondolta magát.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne idegenek közé dugni őt
valahol elrejtve mindentől. – mondta Clint, s úgy tűnt szépen lassan mindenki a
konyhaasztal köré kezdett gyűlni saját önálló tevékenységét félretéve,
csatlakozva egy sokkal fontosabb téma megtárgyalásához, hisz erről igenis
beszélni kellett, jól tudták. – Ő ennél fontosabb számunkra szerintem…
- Napok óta egy szót sem szólt, nem hajlandó elhagyni már az
ágyát sem, konkrétan mozdulni sem mozdul a helyéről, s az, hogy a minimális víz
bevitelén él már rögtön ezek mellett a legkisebb problémánk tűnik! – sorolta a
tényeket Tony, amikkel mindannyian tisztában voltak bármennyire is fájdalmasak
voltak. – Szüksége van segítségre… s ha mi nem tudjuk neki megadni, akkor hátha
máshol képesek lesznek rá! Ez az igazi barátság Steve… látod? Bármit megtenni a
barátod épségéért még talán akár elengedni is őt, remélve azt, hogy ez majd
segíthet rajta! – nem igazán volt egyértelmű, hogy Tony pontosan melyik oldalon
is állt, vívódása kétségtelen volt. Segíteni akart a barátjának, de nem igazán
tudta, hogy mi a módja a megfelelő segítségnek, s ez kezdte őt is felemészteni,
ahogy a csapat többi tagját is. Látni egy szerettüket így szenvedni számukra is
több, mint fájdalmas volt.
- Majd én próbálok beszélni vele! – jelent meg egy újabb
személy, egy olyan, aki, ha jelen is van, igazán ritkán szólal meg… ez a
pillanat kivétel volt.
- Mégis miből gondol… - kezdett bele Tony mondókájába, mire
a kirakós abban a pillanatban össze is állt a fejében. Stevere pillantva
bólintani látta őt.
- Csak adjatok nekem néhány napot. – kérte halkan Barnes,
majd hátat fordítva indult meg a torony azon bizonyos részére. – S lehetőleg a
kamerák azonnal szűnjenek meg létezni! – jegyezte meg talán a legjobban
halhatóan mindezt, majd eltűnt a többiek szeme elől.
- Mégis, hogy go…- Tony egyszerűen nem tudta visszatartani
egyet nem értő véleményét a helyzettel kapcsolatban, de Steve egyértelműen
barátja mellé állt.
- Tony… szerintem adjunk neki egy esélyt!
- Bucky? – s ez volt az egyetlen egy szó, ami elhagyta a
számat akkor.
Nem igazán mozdultam, mindössze szememmel követtem alakját,
ahogy nem törődve semmivel bejárva a szoba különböző pontjait végezte
valamiféle titkos dolgát. Néhány pillanat elteltével pedig miniatűr, szinte láthatatlan
kütyük, vagyis inkább azoknak maradványát szórta ki tenyeréből az
éjjeliszekrényemre. Stark kamerái, s mikrofonjai. Nem szólt egy szót sem, s
engem sem próbált szóra bírni, csak fogta magát, s megindult a kijárat felé,
ahol pedig még háttal annak is jól hallhattam, hogy a zárba könnyedén beletörve
a kulcsot elérte, hogy azt semmiképpen se lehessen bezárni majd, s mire arra
fordultam volna lassan ő már itt sem volt.
Talán órákkal később, de lehet csak néhány perc elteltével
újra felbukkant előttem a szuperkatona alakja, vagyis pontosabban tetteinek
hangot csapó következményére lettem figyelmes ugyanis egyértelműen hallottam,
ahogy a padlóhoz egy tálca ér. Nem akartam rá figyelni, tényleg nem, de
valahogy ösztönösen feltápászkodásba kezdtem még valahogy úgyis, hogy ahhoz
testem összes energiája szükséges volt.
Nem néztem arcára, éppen csak alakját pillantottam meg
szemem sarkából. Ő pedig csak némán elhelyezkedve az ágyam melletti fal tövében
kezdett el jóízűen uzsonnázni, gondolom én, fogalmam sem volt mennyi volt az
idő. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Visszaesve inkább az
ágyba, hátat fordítva neki bámultam… a teljesen tropára tett zárat, s
kilincset. Még hogy csak bele lett törve a kulcs, csoda, hogy ki nem esett az
ajtó tokostól az állapotát elnézve.
Egyszerre bántam, s nem is, hogy szobámnak nem volt ablaka.
Kikelve ágyamból így a szürke falak előtt sétálgattam szépen lassan,
megfontoltan. Csak ha nagyon muszáj volt, akkor keltem ki az ágyból. Az
elképzelhetetlen minimumot teljesítettem csak a létezés folytatása érdekében. Ekkor
jelent meg ő újfent nálam, nem is tudom hányadik alkalommal. Abban a
pillanatban, hogy jelenlétét érzékelte testem ujjaim közül földre hullott a
pohár, de műanyag voltának lévén szimplán csak kiborult belőle a víz. Egy
pillanatot sem foglalkozva ezzel sétált el mellettem, majd letelepedve a fal
tövébe elővette könyvét, s lábait egymásra téve kezdte el azt gond nélkül
olvasni miközben valamiféle puffasztott golyókat eszegetett.
Őszintén nem tudtam elképzelni, hogy pontosan mit is csinál
most. Miattam volt itt, ezt tudtam, de egy pillanatig sem viselkedett úgy, mint
a többiek. Egy szót sem váltottunk, nem erőltette a beszélgetést, nem akart
tőlem semmit. Ez több, mint érdekes volt. Tudni akartam, hogy mit is akart, de
a szavak… nehezen jöttek. Amíg egyszer csak azon nem kaptam magam, hogy az
ágyam szélének dűlve majdnem mintha tükörképe lennék, csak éppen 90fokos
elmozdulásban, figyeltem őt.
- Tudod… illetlenség bámulni az embereket! – igazából észre
sem vettem azt, hogy figyeltem őt, amíg meg nem szólalt, fel sem nézve egy
újabb könyvének lapjai közül.
- Én… nem. – ráztam meg a fejemet gyengén, de nem igazán
változtattam pozíciómon.
- Biztos vagy te abban? – pillantott felém mosolyogva,
egyenesen a szemembe nézve, sehova máshova. – A kérdésedre a válaszom pedig a
következő: ez az egyetlen egy hely, ahol a többiek békén hagynak. Konkrétan még
egy pillanatot kellene töltenem vagy Pókicával vagy Sammel kiugranék a torony
tetejéről, bizony Isten. Azok ketten mindenhol ott vannak, nem hazudok. –
magyarázta, s vissza is tért az olvasáshoz, mintha ez az egész teljesen
normális lenne.
- Én… én nem is kérdeztem semmit. – motyogtam halkan.
- Szárított gyümölcsöt? Stark dolgai közül csentem. – éppen
csak lapozva könyvében nyújtotta felém a kis díszes dobozkát.
- Nem… - válaszoltam azonnal, ösztönösen. - … köszönöm. –
szinte észre sem vettem, hogy mindezt hozzá tettem, mindössze Bucky ajkain
megjelenő apró mosoly vetette észre velem apró elhangzott szavamat.
Az ajtó előtt álltam, majdnem megérintettem az elgörbült
kilincset. Mindössze egy apró lökésre lett volna szüksége az ajtónak, s kinyílt
volna előttem. Elhagyhattam volna a szobát bármikor, nem mintha korábban a zár
megakadályozhatott volna, de most már az sem volt ott előttem. De nem mentem
sehová. Még hozzáérni sem értem hozzá az ajtóhoz, csak álltam ott előtte, s
bámultam rá. Nyúltam volna ösztönösen érte jobb kezemmel… de ez már lehetetlen
volt.
- Bejöhetek? – első alkalom volt, hogy ezt megkérdezte. Azt
hiszem megérezte, hogy ott állok az ajtó túloldalán, nem mintha ez nehéz lett
volna hisz hangja hallatakor észrevettem ahogy tüdőm zihálva veszi magába a
friss oxigént. Fordulva kicsit az a falnak támaszkodva hunytam le a szememet, s
úgy próbáltam újra normálisan lélegezni. Éreztem, ahogy nedvesek a szemeim, de
nem tudtam letörölni őket. – Nézd csak… - s persze, hogy bejött, majd mikor
kinyithattam a szememet láthattam, ahogy egy zsebkendőjét emeli arcomhoz, de
ahhoz hozzá éppen nem ér.
- Köszönöm. -suttogtam halkan, s nem tudom miért, de
elfogadtam tőle a kendőt, majd óvatosan megtöröltem szemeimet.
- Ugyanabból a kis üzletből van, ahonnan még a háború
előttről szereztük be őket! – jegyezte meg halkan. – Néha hihetetlen, hogy nem
csak én és Steve vagyok ennyi idős ebben a városban! – jegyezte meg kicsit
azért keserédes mosollyal ajkán.
- Mindenesetre jól tartod magad… - csúszott ki számon az
első épkézláb mondatom hosszú ideje először.
- Köszönöm. – sütötte le szemét, s Isten bizonyra el is
pirult itt előttem. Több, mint fura volt mindezt látni, talán még érdekes. – Tekintve,
hogy a mai nap Sam kitalálta, hogy ő gondoskodik az ebédről, még az előtt el
kellett tűnnöm előle, mielőtt megkóstoltatná velem a főztjét… esetleg nem lenne
kedved eljönni velem ebédelni? – tette fel kérdését mire konkrétan majdhogynem
kiesett a szemem a helyéről, s meglepődöttségemet ő maga is hamar észrevette.
- Hogy… micsoda? – kérdeztem vissza remegő hanggal.
- Tudod… nem vagy ide bezárva. – jegyezte meg halkan, alig
hallhatóan, mélyen a szemembe, vagyis talán inkább lelkem maradványaiba nézve.
- Kérlek Barnes menj el… - mondtam ki mindezt lehunyt
szemekkel. - ... kérlek menj! – olyannyira kicsaptam volna az ajtót jobb
kezemmel előtte, de már nem volt mivel. Remegni kezdtem. Éreztem, ahogy végigjárja
testemet a remegő érzés.
- Nem megyek. – válaszolta egyértelmű határozottsággal, majd
megsimította bal kezemet. – Nélküled sehova sem megyek. – suttogta a fülembe,
majd a következő pillanatban valami olyat éreztem, amire nem voltam
felkészülve. Bucky Barnes megölelt. Szorosan. Tiltakozásom ellenére is tartott,
s esze ágában sem volt elengedni. Légzése oly heves, zakatoló lett, mint az
enyém, összehangolódott mellkasunk mozgása. Nem szólt, nem mozdult, mindössze
csak tartott… s talán csak ennyire volt szükségem. Talán csak erre volt
szükségem.
- Téged nem foglak elűzni? – formálódott meg ajkaimon is a
napok óta agyamban kószáló kérdés.
- Sikeresen? Esélytelen. – távolodott el kicsit tőlem, majd
kacsintott gyengéden, s újra közelebb hajolva hozzám fejem búbjára adott egy
puszit. – Szóval… mi is a kedvenc helyed? – kérdezte ténylegesen érdeklődve.
S nem, nem mentünk sehova sem, se ő, se én. A szoba
elhagyására továbbra sem voltam felkészülve, de lassan kezdtem úgy érezni, hogy
ő sem.
- Kérdezhetek valamit? – hatalmas nagy csomagokkal a kezében
tért vissza. Én már a földön ülve vártam őt (?). Nem válaszoltam. – Mikor ettél
utoljára? – telepedett le pontosan elém, a szoba padlóján egy teljes benti
pikniket kiterítve elém. Nem válaszoltam. – Mindenesetre ezek fantasztikusan
néznek ki… - jegyezte meg, s szájába tömött egy falat krumplit.
- Te… te mikor szoktad meg? – emeltem fel tekintetemet
óvatosan, egyenesen az ő kék szemeibe nézve. A kérdésem hirtelen érintette. –
Mikor szoktad meg azt, hogy nincs többé ott a karod? – s csak úgy ömlöttek
belőlem a kérdések, s éreztem ahogy potyogni kezdenek a könnyeim az arcomon. -
Eltűnik-e valaha ez a fantom érzés?
- Nem. – válaszolta őszintén. – Az sosem fog eltűnni… de
idővel jobb lesz. – mosolyodott el haloványan, bátorítóan.
- Egyszerűen… egyszerűen csak nem tudom feldolgozni a
hiányát. Nyúlnék dolgokért, de… nem tudok… és ez… fáj. Nem is mint fizikai
fájdalom…
- … hanem mint lelki. – fejezte be elgyengült mondatomat. –
Habár az elejére nem igazán emlékszek… de mikor T’Challáék segítettek rajtam,
annak a fájdalomnak minden egyes pillanata belém égett. Bármennyire is
fájdalommentessé kívánták tenni a dolgokat, még ez nekik is lehetetlen volt,
pedig elhiheted Suri egy valódi zseni.
- Hogy sikerült elfogadnod? – tettem fel egy kérdést, félve.
- Talán még mindig nem sikerült… talán… nem tudom. -
gondolkozott el, majd fentebb tűrte hosszú felsőjének ujját. – Ez már… ez már
nem ugyanaz a kar, amit anno a Hydra épített rám, de néha még ez is idegennek
tűnik bármennyire is tudom, hogy amit azzal műveltem sosem fog megismétlődni.
Mindezt tudom, de mégis… félek. – vallotta be igazán őszintén, köntörfalazás
nélkül. – Az más dolog persze, hogy minden nap hálás vagyok a lehetőségért,
hogy itt lehetek…
- Mi van, ha sosem fogom megszokni az új dolgot? Mi van, ha
ügyetlen leszek és valódi életképtelen? – talán ezek voltak a legnagyobb
dolgok, amiktől féltem, úgy Isten igazából.
- Ez most komoly? – nevetett fel, s konkrétan az egész
helyiség tőle zengett. Meglepő, s nyers reakció volt ez. – Kedves… csukott
szemmel, minden gond nélkül földre tepernél bárkit, de tényleg bárkit… mielőtt
mi még éppen csak hozzá érnénk az illetőhöz. – jegyezte meg gond nélkül.
- Ki küldött be hozzám néhány napja? – egy egészen más
kérdés is felszínre került ekkor, de úgy látszik most már… most már hajlandó
voltam kommunikálni. Legalábbis úgy tűnt vele igen.
- Senki… - rázta meg a fejét, s gond nélkül kicsomagolta
nekem is a burritot, majd úgy helyezte azt bal kezembe, amit én gondolkodás
nélkül elfogadtam. - … magamtól jöttem.
- Komolyan? – lepődtem meg, s napok óta először emeltem
valamiféle tényleges ételt az ajkaimhoz, amin szervezetem igenis meglepődött.
- A legkomolyabban… - bólintott, majd mielőtt újabbat
haraphattam volna szendvicsemből egy darab krumplit is benyomott nekem azon
hirtelen. – Erre is szükséged lesz. – kacsintott vigyorogva.
Remegtek a lábaim alattam, alig tudtam egymás után pakolni
őket, de egyszerűen nem tudtam egyhelyben maradni, egyszerűen nem ment. Először
hagytam el talán hetek óta azt a szobát, akkor is az éjszaka közepén mindazt.
Szörnyű álmomból, zihálva, izzadva, fulladozva keltem, s nem tudtam
visszaaludni, s valahogy így indultam meg előre. Hozzá. Biztonságot akartam
magam körül, s lelkem ezt keresve hozzá vezetett.
Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, a lehető
leghalkabban közlekedtem a folyosókon, s mikor ajtaja elé érkeztem majdhogynem
visszafordultam… de mégsem tettem. Halkan bekopogtam. Egész testemet áthatóan
beleremegtem. Talán túl halk voltam, ezért mintha nem gondolkoznék gond nélkül
nyúltam bal kezemmel a kilincsért, s nyitottam ki ajtaját.
Ő békésen aludt ágya közepén, vagyis távolról úgy tűnt, hogy
békések voltak az álmai, de ahogy közelebb értem láthattam ahogy arcán baljós
ráncok gyülekeztek fájdalmasan. Nem volt szívem felkelteni, óvatosan kuporodtam
le ágya mellé a földre, s úgy néztem őt, s máris… máris jobban éreztem magam.
- Nyugodtan feljöhetsz az ágyra is! - szólalt meg
hirtelenjében. Szóval mégis ébren volt. – Jut neked is hely! – jegyezte meg
halkan, álmos hangjával.
- Nem akartalak felébreszteni! – rezzentem össze hirtelen.
- Rossz álmok? – kérdezte, s feltápászkodva felém nyújtotta
a kezét, s addig azt le nem engedte amíg én is mozdulásra nem késztettem
testem.
- Igen. – vallottam be ajkamba harapva, rá sem nézve.
- Örülök, hogy hozzám jöttél… örülök, hogy jöttél… - mondta
halkan, s egy kis takarót rám is engedve ahogy a párnára lehajtottam én a
fejemet, tükörképemként ő is így tett.
- Szóval nem haragszol? - kérdeztem tőle.
- Miért tenném?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése