Tagadhatatlan (Klaus x Caroline)

Szép estét Mindenkinek! Hoztam is egy következő gyöngyszemet, ami kissé talán elég hosszúra sikeredett. Még annál is hosszabb lett mint korábban egy-egy részem a blogomon, pedig azok is jócskán méretesek voltak… de remélem nem bánjátok, s remélem hogy tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Cintia, egy kedves ismerősöm.

Kiről lesz szó benne? Caroline x Klaus, de a TVD világ többi szereplői is felbukkanhatnak benne.

Kinek a szemszögéből lesz írva? Caroline

Miről szól röviden? Vannak érzések, amiket egyszerűen felesleges tagadni ugyanis előbb vagy utóbb úgyis napvilágot látnak, hisz elkerülhetetlen hogy ne így legyen.

Szavak száma? 4686

Hogy mikor kaptam az első levelet? Pontosan egy héttel azután, hogy a Mikaelson család véglegesen New Orleansba költözött, pontosan egy héttel édesanyám temetése után. Akkor láttam őt utoljára, akkor láttam utoljára Klaust. Mindez pedig már kereken 3 hónapja történt, s nem volt olyan nap, mikor ébredésem után az ajtónk alatt be ne lett volna csúsztatva egy újabb boríték a gyönyörű kézírással a tetején, ami az én nevemet formálta. S hogy mik álltak ezekben a levelekben? Nem tudhatom ugyanis egyetlen egyet sem bontottam fel. Abban a pillanatban, ahogy megláttam ott heverni a friss darabot az ajtónk előtt azon nyomban beledobtam azt az ágyam előtti kincses ládámba, amit sosem szoktam kinyitni. Ez volt a célom a levelekkel is… sosem akartam elolvasni őket. Nem volt hozzá erőm, egyszerűen nem akartam tudni, hogy mi jár a fejében annak a pszichopatának. A lehető legjobb dolog volt az Mystic Falls történetében, amikor végül a családjuk New Orleansba települt át. Más kérdés, hogy ez talán New Orleans számára talán a legszörnyűbb dolog volt. Nem hallottam még a hírekben, hogy lángokban áll a város, de gyanítottam, hogy idő kérdése és eltűntetik azt a várost a föld felszínéről… ahogy tették ezt majdnem Mystic Fallsszal is. Minél távolabb voltak annál jobb volt mindenki számára.

- Még mindig nem adta fel? – Bonnie egy szál törülközőben libbent ki a fürdőszobából, igazából arról is megfeledkeztem, hogy ő itt volt olyannyira bele voltam merülve az államvizsgára való tanulásba.

- Hogy micsoda? – ráztam meg a fejemet értetlenül, s pillantottam felé érdeklődve miközben megnyújtóztattam kissé izmaimat, talán elgémberedtem egy kicsit az elmúlt percekben, ahogy a tanulnivalóm felett görnyedtem.

- Nem kell ahhoz még a boszi tudásomat sem bevetnem, hogy tudjam, mi történik veled Caroline… - fonta össze karjait mellkasán Bonnie, majd óvatosan, de mégsem feltűnésmentesen pillantott az ágyam előtti dobozra. Tudta. Éreztem, hogy tudta. Egyre erőteljesebben kezdett verni a szíve, kristálytisztán hallottam. -… az elmúlt 3 hónap minden egyes napján kaptál tőle egy levelet. Szerinted nem vettük észre? – ráncolta össze homlokát, s vont kérdőre.

- Nem tudom, miről beszélsz. – ráztam meg a fejemet, s inkább úgy tettem mintha nem is hallottam volna, amiről beszél. Úgy döntöttem, hogy ignorálom célozgatásait, hátha akkor nem folytatja azt, amibe bele sem kellett volna kezdenie.

- Elolvastál belőle akár egyet is? Egyet a legalább 90 levélből? – vonta fel szemöldökét majd tett egy lépést az ágyam felé, a láda felé.

- Bonnie… nem tudom, hogy látod-e de éppen tanulok. – mutattam az ágyamat díszítő papírhalmazokra. Néhány nap és államvizsga… néhány nap és diplomaosztó. Néhány nap és egy korszaknak vége. -… vagyis legalább tanulnék. – jegyeztem meg neki lehet kissé túlságosan is csúnyán, de most ez éppen nem érdekelt, hiszen nem akartam, hogy firtassa ezt a dolgot, tudomást sem szerettem volna venni róla… okkal nem beszéltem nekik róla. Se neki, se Elenának.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen kitartó ez a Klaus. – jegyezte meg, mire konkrétan egy apró mozdulattal roppantottam ketté a ceruzát az ujjaim között. Ha dobogott volna, még a szívem biztos vagyok benne, hogy most ebben a pillanatban megállt volna. Ha elfehéredhettem volna, biztos vagyok benne, hogy falfehéren ülnék itt előtte.

- Miért… mi van vele? – minél tovább erőltette ezt a dolgot, annál jobban akartam én kerülni. – Biztosan boldog New Orleansban… ha még nem szabadított rá a városra valami átkot, vagy az ottani boszorkányok el nem égették őt máglyán… legalább kétszer. – a legkevésbé akartam felhúzni magam a dolgon, de a testem valahogy egészen máshogy gondolkozott erről.

- Még jó hogy nem érdekel… ahogy a levelei sem. – jegyezte meg, s mielőtt megakadályozhattam volna egy apró mozdulattal kinyitotta ládám tetejét, amiben ott lapultak a levelek… mind a 3 hónap darabjai.

- Bonnie… fejezd be, kérlek. – mély levegőt vettem, majd óvatosan fújtam ki azt. Szemem előtt pontosan lejátszódott a jelenet miszerint megérintem barátnőm nyakát, s egy könnyed mozdulattal eltöröm a nyakát. De ő nem olyan volt, mint mi, ő nem volt vámpír, vele nem tehettem ezt mikor idegesített… pedig nagyon viszketett a tenyerem. Nagyon.

- Mit fejezzen be Bonnie? – Elena még be sem lépett a közös szobánkba, épp nyitotta az ajtót, de már akkor hozzánk beszélt. A kiélesedett hallásnak köszönhetően néha még a falakon keresztül is értekeztünk. – Ohhh… hogy erről. – s egy szempillantás sem telt el, már a ládám mellett állt ő is, kezében fogva egy borítékot. Az ő nyakát kitekerhettem volna, meggyógyult volna, tudom. – A kedves szociopata pszichopata ismét levelet küldött? Mondanám, hogy hiányzik nekem, de tény, hogy akkor nagyon nagyot hazudnék. Távozásuk a legjobb dolog volt a város történetében… - magyarázta én pedig éreztem, hogy pillanatokon belül felrobbanok. Fejemben már mindkettőjüket millióféleképpen megöltem. Miért olyan nagy ügy ez? Miért nem lehet abbahagyni az erről folytatott beszélgetést? Tudták, hogy nem akarok erről beszélni, eddig sem akartam.

- Befejeznétek végre? – csattantam ki végül teljesen, volt olyan ideg bennem, hogy le tudtam volna mészárolni egy várost. Idegesítettek. Nagyon.

- Miről beszélsz? – Bonnie ugyanúgy tette fel ezt a kérdést, mint ahogy én tettem fel neki néhány pillanattal ezelőtt. Direkt játszottak velem, szándékos volt az, hogy az őrület szélére akartak kergetni.

- Jó… én ezt befejeztem. – csaptam le a doboz tetejét, még látni sem akartam, hogy ott vannak azok a borítékok. – Ha gondoljátok, olvassátok el őket… nyugodtan! Tegyetek velük azt, amit akartok… díszítsétek ki velük a szobát, vagy éppen olvassátok fel őket a hangosbemondóban… nem érdekel! De talán a legjobb dolog az lenne, ha felgyújtanátok az összeset! S tudjátok miért? Mert egyáltalán nem érdekel mi áll bennük! – besokalltam, egy perccel többet sem tudtam volna közöttük tölteni most. Le kellett nyugodnom, szükségem volt egy kis friss levegőre. Felkapva telefonomat, s táskámat szinte, mint egy tornádó indultam meg kifele a kollégiumi szobánkból amikoris észre nem véve Damon megjelenését, majdhogynem orra buktam lábában. Szerencsére azonban a fejlett reflexeimnek köszönhetően nem találkoztam össze a padlóval.

- No, mi történt Szöszike? Ki idegelt fel ennyire? – hunyorgott rám, arca igazán közel volt az enyémhez. Újabb ember a gyilkolási listámon. Az ember, akire legkevésbé volt most szükségem.

- Te hiányoztál még ám… - forgattam szememet, majd teljes mértékben visszanyerve testem felett az irányítást hagytam őket magukra. A távolból még hallottam, ahogy Damon motyog valami olyan igazán Damonosat, mire elkiáltottam magam: - SEGGFEJ!- jól tudtam, hogy hallani fogja, de igazából nem is volt célom eltitkolni előle véleményemet.

Őszintén szólva nem tudtam mi ütött belém, teljes egészében elvesztettem a gondolataim felett az irányítást, pedig én pontosan az a személy voltam, aki tudta magáról, hogyha valamire koncentrálnia kell, akkor arra koncentrálni is fog, s a gondolatai nem fognak csak úgy elkószálni. No, most viszont nagyon is elkószálgattak azok a gondolatok… csak egy ember körül forogtak… vagyis elég pontatlan megfogalmazás az, hogy ember… olyan ezer évvel késtem ezzel. A valóság az, hogy nem tudtam elképzelni, hogy ő valaha ember volt, vagy hogy egyáltalán bármiféle emléke volt arról, hogy milyen is embernek lenni, olyan igazán embernek… emberinek lenni.

- Szabályszerűen láttam, ahogy eltöröm a nyakukat, nem hazudok anya… nem hazudok. Az sem érdekelt abban a pillanatban, hogy ők a legjobb barátaim, azt akartam, hogy befejezzék! – nem ez volt az első alkalom az elmúlt hónapokban, hogy amikor valami miatt besokkaltam édesanyám sírja mellett kerestem vigaszt. Úgy éreztem, hogy ő tényleg meghallgat, s nem ítélkezik felettem. Erre volt szükségem… meghallgatásra. – Nem is tudom, hogy honnan jött nekik pont most ez… ha tudták, hogy mi történik velem, miért nem említették korábban? Miért néhány nappal a vizsgánk előtt, a diplomaosztó előtt kellett ezt tenniük? Miért? Ráadásul tudom, hogy mit gondolnak, pontosan jól tudom, hogy örülnek, hogy nincsenek itt… és én is így érzek… tényleg. Sokkalta boldogabb vagyok, sokkalta szabadabb!- tártam szét a karomat beleélve magam mondanivalómban.

- Tényleg? – hallottam meg egy hangot mögöttem, s megugrottam hirtelen.

- Stefan. – motyogtam halkan, de tudtam, hogy úgyis hallja. – Bonnieék küldtek? Bébiszittert küldtek a nyakamra? Nem hiszem el… hihetetlenek. Hihetetlenek! – tört ki belőlem ismét a harag, ahogy feléje fordultam.

- Tudd, hogy nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek feletted… - rázta a fejét, s néhány lépéssel közelebb jött hozzám. -… eszem ágában sem lenne ilyet tenni. – ismerte el.

- Tudom. – vallottam be. Volt a hangjában valami, ami mindenegyes alkalommal megnyugtatta az embert. Stefan az a barát volt, aki mindenkiből a legjobb énjét hozta ki, sohasem ítélkezett mások felett, mindig megpróbálta megérteni a másikat. Mindig.

- Szóval… tudod… nekem bármit elmondhatsz… nem kerül ki kettőnk közül semmi sem. – rázta a fejét, s megsimította karomat.

- Gyanítom Bonniék már úgyis mindenbe beavattak… - forgattam a szememet. - … bármit is hallhattál tőlük az az egész egy nagy rakás hülyeség. – fortyogtam magamban, s nem bírtam megmaradni egyhelyben, muszáj volt fel alá járkálnom, a lábaim saját életüket élték alattam.

- Nem igazán érdekelt az, amit ők mondtak… - rázta a fejét, s még véletlenül sem próbált leállítani, az utamba állni. Szimplán csak követett, ahogy elkezdtem sétálni szépen lassan kifele a temetőből. -… ha valamit szeretnél megosztani velünk, velem… úgyis megteszed. Ha meg nem… nem. – nem volt követelődző, nem akartam harapófogóval kiszedni belőlem a dolgokat… sokkal inkább volt ő a türelmes fajta.

- Tudod… mielőtt elmentek felkeresett engem. Volt képes felkeresni. – bukott ki belőlem, egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni a szavaimnak. – Legszívesebben kitéptem volna a nyelvét a szájából… nem hazudok Stefan. – fordultam feléje teljesen átszellemülve.

- Hidd el ebben az érzésben többen osztozunk Klausszal kapcsolatban. – mosolyodott el, mire ismételten hallva hangosan nevét majdnem elhánytam magam. Te jó ég… itt meg mi történik?

- Nem Stefan… ezt ti nem érthetitek. Egyszerűen nem. Olyan szavak hagyták el a száját, olyan dolgokat mesélt, mondott… sohasem hinnétek el, hogy milyen gondolatok járnak a fejében. Azt az oldalát alig néhányan ismerhetik… gondoltad volna, hogy egy érzékeny személy? Nem hazudok… hittem neki. Bármit mondott, elhittem neki. Ahogy mesélt, ahogy játszadozott a szavakkal én a lábai előtt hevertem… és ez felbőszít… ez… gusztustalan! – fintorogtam, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Stefannak köszönhetően csak úgy ömlöttek belőlem a gondolatok, bele sem mertem gondolni, hogy mennyire nem gondolkoztam azon, hogy mi is fogja következőleg elhagyni a számat. Nem érdekelt. Előtte már végképp.

- Caroline!- szólított nevemen, mikor megtorpantam s feléje fordultam. Eddig a pillanatig céltudatosan mentem előre az ismeretlenbe úgy, hogy egy percre sem hallgattam el.

- Igen? – pislogtam felé értetlenül, ahogy visszarántott a valóságba… lehet hálásnak kellett volna lennem. Lehet egyszer végre be kellett volna fognom a számat.

- Tudod, hogy beleszerettél Klaus Mikaelsonba? – oly mélyen nézett a szemembe, hogyha hittem volna a lélek jelenlétében tudtam volna, akkor, hogy most a lelkemig lát. Tudtam viszont, hogy kérdése nem is volt annyira kérdés számomra, sokkal inkább egy kijelentés.

- Magával hívott… megkérte, hogy menjek vele New Orleansba. Szinte könyörgött, hogy tartsak vele… a nagy Klaus Mikaelson könyörgött nekem! – hónap óta nem mondtam ki a nevét, így nem… a fejemben? Milliószor elhangzott. Éreztem, hogyha dobogott volna még a szívem a mellkasomban most kiugrott volna onnan.

- Caroline! – hangzott el ismét nevem a szájából, de most már sokkal lágyabban.

- Stefan az Isten szerelmére… - csontokat akartam törni a saját testemben, akartam, hogy valami más fájjon, s ne a mellkasom ugyanis az olyannyira fájt, hogy majdnem levert a lábamról. – Caroline Forbes vagyok… hogyne tudnám? Körülbelül tízezer lehetőséget átgondoltam már hogy hogyan fojthatnám el magamban ez a szörnyűséget… mindegyiket kipróbáltam, de egyik sem ment. Egyszerűen nem megy! Ha lehetne, lekaparnám a saját bőrömet… igen… Klaus olyan, mint egy vírus… engem meg megfertőzött… látod… itt van a bőröm alatt… itt… - emeltem szeme elé a karomat és úgy bökdöstem meg bőrömet, ami alatt vérem csak úgy forrt… csoda hogy ki nem tört onnan. -… és nem tudok ellene mit tenni. Próbáltam, de elbuktam… próbálkozok, de mindig elbukok. – ki akartam futni a világból, el akartam menekülni, nem akartam emberek között lenni, nem akartam, hogy lássanak és én sem akartam senkit sem látni.

- Shhh… Caroline… shhh… - vont mellkasára és ölelt át, mintha próbált volna egyben tartani. Észre sem vettem, de patakokban kezdett folyni a könnyem. Ennyit arról, hogy Caroline Forbes milyen erős ember. -… minden rendben lesz… hidd el, minden rendben lesz. – simogatta a hátamat.

- Hogy lehetne minden rendben Stefan? – nem bírtam csendben maradni, ki kellett adnom magamból. – Elküldtem… megbántottam. S nevetséges, hogy emiatt rosszul érzem magam. Nevetséges… megbántottam egy valódi szörnyeteget és még én érzem magam rosszul. Egy szörnyetegbe lettem szerelmes TE JÓ ÉG, egy olyan személybe, aki minden barátomat meg akarta már ölni… legalább kétszer. Egy igazi szörnyeteg vagyok én is… undorodom magamtól. – egyszerűen nem tudtam magam irányítani. Egy valódi katasztrófa voltam.

- Ne mondj ilyet… tudod, hogy nem így van ez… - tolt el kicsit magától, s letörölt néhány könnycseppet az arcomról. -… ennél okosabb vagy… tudod jól. – ha nyugtatni is próbált igen nehezen sikerült ez neki. Forrtam… csúnyán.

- Nem… nem tudom. A mindent tudó Caroline Forbes nem tud SEMMIT sem. SEMMIT!- ráztam a fejemet.

- Talán azért valamit mégiscsak tudsz… - mondta, majd szépen lassan a vállamnál fogva megfordított, hogy szembekerüljek azzal a házzal, ami előtt álltunk. Eddig a pillanatig nem is realizálódott bennem, hogy merre is vagyunk… a lábaim csak jártak alattam igazán nagyon gyorsan, én pedig egyáltalán nem törődtem velük.

- Te jó ég!- csúszott ki a számból és kezemet szám elé kaptam. Hetek óta nem voltam itt… egyszerűen nem voltam képes átlépni a küszöböt. Az egykori otthonunk előtt álltam… a tudatalattim idevezetett… mintha mondani akart volna nekem valamit. Ráadásul egy lépést sem kellett tennem ahhoz, hogy lássam a tornácon egy doboz volt… egy doboz a kollégiumi szobánkból, amiről eléggé jól sejtettem, hogy mit is rejthet magában. – Azt hiszem… - egy teljesen új érzés kezdte átjárni a testemet, mintha egy csettintésre elvarázsolódtam volna.

- Megleszel? – kérdezte halkan… azt hiszem tudta, hogy mit szeretnék tenni. Egyedül lenni… egyedül lenni otthon. Hetek óta először be akartam lépni a házba, s eltűnni a falai között. Egyedül.

- Muszáj lesz… - s apró mosolyt villantottam feléje, amibe próbáltam minden megmaradt energiámat belesűríteni… gyengéden megsimította a karomat, majd elengedett… mert tudta, hogy most már csakis magamra vagyok utalva… erre volt szükségem.

Hogy mi történt azon a napon később sosem említettük, mindannyian úgy tettünk mintha nem is történt volna semmi, mondhatni ez egy ki nem mondott megegyezés volt. Csak így tudtak a dolgok zökkenőmentesen történni, s így a vizsga és a diplomaosztó előtt mindannyiunknak erre volt szüksége. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, muszáj volt annak lennie, minden energiámat, minden időmet belefektettem az egészbe. A délelőtti ünnepség után a Salvatore házban volt szervezve egy kisebb, nagyobb baráti ebéd, uzsonna. Ők felajánlották, mi pedig örömmel elfogadtuk, véletlenül sem volt vitatéma.

S eljött a nagy nap, reggel konkrétan olyan gyomorideggel ébredtem, mint amilyennel még a vizsga előtt sem lepett meg a testem.

- Végre eljött a nap!!!- ki sem tudtam rendesen nyitni a szememet, de szobatársaim, mint valami izgatott kisgyerekek ugrottak az ágyamra. Igazán meglepő volt, hogy hamarabb keltek, mint én, de az elmúlt napokban már semmin sem volt szabad meglepődnöm.

- El sem hiszem! – nyúlt el keresztben rajtam Elena. Gyanítom egyikünknek sem volt túlzottan kényelmes ez a pozitúra, de mégsem érdekelt minket. A legjobbakkal kezdhettem el ezt az egészet, s most velük is fejezhettem be. Több volt ez, mint amit valaha is kérhettem.

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek titeket? – kérdeztem meg tőlük, ahogy egész ügyetlenül, de nyakukba borultam. Olyan reggel volt még, olyan érzelmes időszak.

- Caroline Forbes! Ha elkezdesz sírni… minden bizonnyal felpofozlak!- nézett rám szúrós, fenyegető, de mégis kedves pillantásokkal Bonnie… szipogva kuncogtam fel.

- Mindenki szépen lenyugszik… - kacsintott Elena, majd egy könnyed mozdulattal gördült le rólunk. -… és elkezd készülni. Hol marad az a Caroline Forbes, aki a nála normális esetben ilyenkor már idegbajosan szaladgálna le és fel? – tette csípőjére kezét kedves barátnőm, mire egy egyszerű mozdulattal hajítottam feléje párnámat.

- Tökéletesített reflexek. – meg sem kottyant neki, hogy elkapja a párnát, majd egyszerűen visszadobta rám, de ahogy Bonnie is mozgolódni kezdett őt találta el a puha.

- Áúcs! – sikkantott fel Bonnie. – Nem tudom tudjátok-e de én nem közétek tartozok… csoda hogy ekkora erővel ki nem röpítettetek az ablakon! – rázta fejét, majd elnevette magát. Mindannyian így tettünk… jóízűen kacagtunk együtt.

- Szóval a ruháinkat tegnap este elhoztam az üzletből… ott lógnak a gardrób falán. – billentett fejével Elena a szekrényünk felé.

- Ha jól számítom, van másfél óránk elkészülni… - mozdultam ki az ágyból és vettem kezembe a telefonomat. -… de beszélni kellene Damonnal… - ekkor Elenára néztem. -… vagy Stefannal hogy minden rendben van-e az ételekkel és a többi dologgal ugyanis nem lesz időnk arra fordulni még az ünnepség előtt. Remélhetőleg nem gyújtották magukra tegnap óta a házat… mondjuk Damon semmivel sem tudna már meglepni. – ráztam a fejemet és már a beszédem szövegét olvastam miközben reggeli koktélomat szürcsöltem hatalmas poharamból.

- Tudod, hogy ez nem vicces Caroline. – vágott vissza Elena… nyilván védte a barátját, de nyilván nem zavart. Damonról mindenki jól tudta, hogy vannak őrült pillanata, a kiszámíthatóság a legtávolabb tőle álló tulajdonság.

- De… azért egy kicsit az. – jegyezte meg Bonnie zsiványan.

A következő egy órában tökéletes szinkronban mozogtunk ki-be a fürdőszobába, hogy hol a sminkünket, hol a hajunkat csináljuk, akár segítve egymásnak egy-egy felmerülő nehézségben.

- No… hogy festek? – Bonnie volt az első, aki magára öltötte a ruháját. Csodaszépen nézett ki fekete csipkeruhájában, s habár a talárunk ezt egy ideig el fogja takarni mindezt igenis fontos volt ez számunkra. jól kinézni, magunk miatt.

- Káprázatosan. – s azonnal készítettem is róla egy képet, mert az emlékek megörökítésének nagy híve voltam. – Szerelmes lettem beléd azon nyomban!- kaptam mellkasomhoz bazsalyogva.

- Ennél jobban? – kérdezett vissza, majd figyelte, ahogy én is bontom kifele ruhám tartóját amikoris egy kisebb gyorslefolyású szívrohamot kaptam. A tartóba konkrétan nem az én ruhám volt. 

- Ez meg… MI AZ ISTEN? – egyfajta pánikroham jelenlétét kezdtem érezni testemben. – Ez. Nem. Az. Én. Ruhám. – tagoltam elég nyomatékosan a szavakat, s közben mégis kibontottam a tartót, hogy jobban láthassam mit is rejt.

- Caroline… nyugi. – jött mellém Elena, a lehető legtürelmesebben próbálta kezelni a helyzetet.

- Nyugi? Több mint egy hétig kutattam azért a kicseszett ruháért, erre te neked pedig nem sikerül elhozni? Megnézted egyáltalán, hogy mit adott oda neked az eladó? Jézus Isten… nem hiszlek el Elena. Komolyan! – konkrétan már a fejemet fogtam, de legszívesebben a szobán keresztülhajítottam volna ezt a nőszemélyt.

- Hékás Caroline… megnyugodnál végre? – szólt közbe Bonnie és elvette a kezemből a ruhát, amit konkrétan csillogó szemekkel nézett, ahogy be kell vallanom én magam is, mert szó mi szó gyönyörű volt.

- Mikor ideadták a 3 ruhát, leellenőriztem mindegyiket. Azt hoztam el, amit kellett. – válaszolt Elena teljesen nyugodtan, pedig simán megfordulhatott volna a fejében neki is, hogy kihajít az ablakon a reakcióm miatt.

- Látszik… - fintorogtam gúnyosan, de minél több ideig néztem a finom anyagot Bonnie kezében annál jobban kezdett enyhülni az idegességem. Be kellett vallanom szerelmes lettem abba a műalkotásba, egyszerűen mintha egy angyali csoda lett volna nálunk. – Igazából nem tudunk most már mit tenni. – tártam szét a karomat, s vettem el Bonnie kezéből vállfástól az egész ruhát. – Csak imádkozz Elena Gilbert, hogy rám jöjjön, mert ha nem… isten bizony mondom, felgyújtom az egész üzletsort még a diplomaosztó. Imádkozz!- s ezzel a kijelentéssel együtt beviharzottam a fürdőbe, s magam mögött egész erőteljesen becsaptam az ajtót. Lehet kicsit túlságosan drámai voltam. Nem érdekelt.

Nem azt mondom, hogy a ruha olyan volt, mintha rám öntötték volna… jah de… mégis. Amint beleléptem, s felhúztam magamra konkrétan olyan volt, mintha éppen nekem varrták volna. Anyaga úgy ölelte át testem porcikáját, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Tökéletes volt. Tökéletes.

- Meg ne szólaljatok… meg ne szólaljatok!- fenyegettem meg őket mikor kiléptem a fürdőből felfedve előttük, hogy mennyire is tökéletes volt a ruha rajtam.

- Hidd el jobban félünk tőled annál, hogy bármit is mondjunk! – emelte Bonnie maga elé kezét, majd hirtelenjében nyomott egy paparazzi képet rólam. – Csodaszép vagy Caroline… - mosolyodott el.

- Tudom Bonnie… tudom.

A ruhát leszámítva minden tökéletesen alakult, s egy kis idő után talán még örültem is ennek a csodacserének vagy szerencsétlenségnek… nem tudtam eldönteni, hogy minek is hívjam. Megérkezve a diplomaosztó helyszínére, ami a campus túloldalán volt barátaink köszöntöttek minket. Mindenki itt volt, aki számított élükön persze a Salvatore testvérekkel, akiknek igenis nagyon jól állt az elegáns öltözet. De melyik úriembernek ne állt volna jól egy fekete nadrág, s vele egy fehér ing?

- Tyler… olyan régen láttalak már. – szinte nyakába borultam rég nem látott barátunknak.

- Semmiképpen sem hagytam volna ki a beszédedet… meg nyilván a Salvatore borospince megcsapolása sem utolsó szempont. – vigyorgott Damon felé bájosan.

- Ki ne tépjem véletlenül a szádból a nyelvedet Lockwood. – pirított vissza rögtön Damon.

- Azonnal elfelejthetitek ezt a viselkedést… hallottátok? – emeltem magam elé mutatóujjamat. – A mai nap még véletlenül sem lesz vérontás, sem veszekedés, semmi hasonló… mert esküszöm, aki elrontja nekem ezt a napot annak testét én magam fogom feldarabolni és kitűzni a campus különböző pontjaira díszként. Értve vagyok? – néztem rájuk igenis komolyan, majd bólintva egyet megfogva Elena és Bonnie kezét indultam meg a végzősök felé, hogy végre kezdetét vehesse a nap igazán fontos része.

Csodaszép idő volt ránk így június végén, egy felhő sem volt a környékünkön, aminek igenis hálás voltam. Gyűlöltem volna, ha ezt a szabadtéri eseményt elrontotta volna valami. Minden úgy alakult, ahogy annak kellett. Habár a diplománkat gyorsabban is a kezünkbe nyomhatták volna, de ezt a hivatalos procedúrát egyszerűen lehetetlenség volt meggyorsítani. Hallod a neved, felsétálsz a pódiumra, kezet fogsz a dékánnal, motyog neked egy-két szót, majd egy kicsit sem erőltetett mosoly kíséretében csinálnak rólad egy képet, ami után következik még sok hivatalos kép, s mire lesétálsz, onnan örülsz, hogy még éppen látsz a sok vakutól, s hallasz a sok kattogástól. S mindezek után jött a beszédem. A végzősök beszéde. Oly természetesen jöttek belőlem a szavak, mintha mindigis erre készültem volna… valószínűleg mert ez pontosan így is volt. A gimnáziumi beszédem után ez volt a második, amire készültem körülbelül óvodás korom óta, vagy éppen már kb. azóta mióta megtanultam beszélni. Meglehet viszont arra sosem tudtam felkészülni, mikor édesanyámat említettem… akarva akaratlanul is megcsuklott a hangom, de tudtam, hogy figyel fentről minket, s hogy mosolyog ránk. Ahogy a felhők felé pillantottam, néhány pillanatra elnémultam… majd ahogy a következő pillanatban újra a tömegre figyeltem, hirtelen olyat láttam, amire nem voltam felkészülve. Klaus volt ott az emberek között. Egyet pillantottam, s már ott sem volt.

- Minden rendben? – lépett mellém az egyik tanár. Furán viselkedtem volna? Észre sem vettem.

- Persze. biztosan csak a napfény. – motyogtam neki, majd valóságosan elkönyveltem magamnak, hogy bizony én délibábot láttam az előbb. Valahonnan a legeslegmélyebb tudatalattimból előmászott ő, s nyilván akkor jelen meg számomra egyetlen egy pillanatra, amikor több száz ember előtt mondok beszédet. Nyilván máshogy nem történhetett volna.

Összeszedve magamat visszatértem beszédemhez mintha mi sem történt volna, majd a megérdemelt taps után szépen levonulva foglaltam el újra helyemet. S habár mondogattam magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben, s mindezt a világgal tudattam is, egyszerűen valahogy nem bírtam megülni a helyemen, nem tudom mi ütött belém. Valószínűleg napszúrást kaptam, habár ez vámpírként mondhatni lehetetlen teljesítmény lett volna, de tudtam, hogy ennek kellett lennie. Minden bizonnyal.

- Egészen jó kis beszédet rittyentettél össze Szöszi!- simította meg vállamat Damon mikor már Elena derekába kapaszkodott. Tény volt, hogy ezek ketten elválaszthatatlanok voltak egymástól, de ez érthető volt.

- Köszönöm. – motyogtam, s úgy éreztem, hogy ki kell szabadulnom néhány pillanatra a tömegből, mert ha nem minden bizonnyal előttük zuhanok össze. Teljesen megkergült a testem. Az első napszúrásos vámpír a világtörténelem során. Gratulálok magamnak. – Ha megbocsájtottok egy pillanatra… - mosolyogtam rájuk, s kigomboltam talárom nyakát, ahogy elindultam az emberekkel kevésbé rendelkező hűvös folyosókra. Meg kellett szabadulnom a taláromtól, szinte úgy éreztem, hogy pillanatokon belül rám fog gyulladni.

- Miss Forbes minden rendben? – egy tanárunk mellett konkrétan oly sebességgel haladtam el, hogy csoda hogy fel nem borítottam.

- Persze… csak még beszélni szerettem volna a dékán úrral, mielőtt elmegyünk. – erőlködés nélkül jött a füllentés, s úgy látszik elég hihetően ugyanis rögtön utamra is engedett Mr. Petrick.

Amint egy tényleg embermentes, üres folyosóra értem szinte letéptem magamról a talárt, s ösztönösen dobtam a fal tövébe. Máris jobban tudtam lélegezni… gondoltam én.

- Csodálatos volt a beszéded. – hallottam meg mögülem egy hangot, s ekkor beigazolódott egy teóriám, amit minden erőmmel próbáltam elnyomni magamban. Nem akartam elfogadni. Egyszerűen nem.

Próbáltam volna parancsolni a lábaimnak, hogy észre sem véve őt induljanak meg szépen előre, de egyszerűen nem mozdultak, nem voltak hajlandóak engedelmeskedni nekem.

- Meseszépen nézel ki Caroline… - folytatta, s továbbra sem tudtam előrébb lépni, talán ekkor, már azért mert tudtam, hogy mögöttem állt. Minél jobban akartam távolodni tőle, annál lehetetlenebbnek éreztem azt. -… gyönyörű ez a ruha rajtad. Reméltem, hogy tetszeni fog. – mutatóujjával végigsimította oldalamat, testembe ekkor visszaköltözött az előbb érzett égető érzés. Öngyulladni készültem.

- Szóval te voltál!- habár mérgesen akartam mindezt kijelenteni, kétlem, hogy elértem a megcélzott hangnemet.

- Talán. – bújt a fülemhez, s lehelte érzékeny bőröm ellen aprócska szavát.

- Ehhez nem volt jogod Klaus!- csattantam ki, de hangom mégis egészen remegett. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy normálisan viselkedjek, vagy legalábbis ahhoz hasonlóan. – Ahogy ahhoz sem hogy megjelenj itt. Nem hívott senki sem. Senki. – sziszegtem és megtettem első lépésemet előre, de ő, mint mágnes követett.

- Hiányoztál. – suttogta halkan, mire kínos nevetésben törtem ki. Kezdtem megőrülni, komolyan mondom. Lehet ezt is csak képzelem… lehet tényleg napszúrást kaptam.

- Nem fogadott vissza New Orleans? Kiutáltak a testvéreid? Hányójukat tetted mostanság vissza a csinos kis koporsójukba? – nem tudtam honnan jöttek ezek a szavak, de olyannyira megindultak, hogy szempillantás alatt sikerült feléje fordulnom. S bár ne tettem volna. Nem akartam látni, rá sem akartam nézni mégis az ellenkezőjét tettem. – Ennyire megutáltattad magadat ott is, hogy egy olyan városba jöttél vissza ahol még jobban gyűlölnek? Komolyan? – tettem csípőre kezemet, s oly erősen néztem szemébe, hogy még pislogni is elfelejtettem.

- Caroline… - mintha meg sem hallotta volna szavaimat úgy szólalt meg.

- Figyelj… nekem erre nincs szükségem. Tudod merre a kijárat!- tártam szét karomat, majd megindultam a kijárat felé s ez addig sikerült is, amíg ő egy egyszerű mozdulattal vissza nem rántott csuklómnál fogva és egy a falnak nem kényszerítve testemet ajkaimra lelt sajátjával. Abban a pillanatban azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, hogy milyen évet írunk, hogy mi is ez az egész rendezvény. Csókja követelőző volt, de mégsem tolakodó. Kezei ott érintettek ahol csak tudtak. Egyszerűen érte el, hogy lábaim dereka köré fonódjanak, s úgy akarjam minél közelebb magamhoz… s még annál is közelebb.

- De nekem… szükségem van rád Caroline Forbes… szükségem. – fogta meg két kezében arcomat s mélyen a szemembe nézett. Arcának ezeréves ékkövei úgy csillogtak, mint még soha. – Muszáj volt visszatérnem… érted. Muszáj. – mondta s szépen lassan saját lábaimra állított, óvatosan mintha csak porcelánból lettem volna.

- Klaus… - mintha teljes mértékben eltörlődtek volna az előbb kimondott gondolataim. -… ez nem jó ötlet. Tudjuk mindketten nagyon jól. – nem tudtam ránézni. Ugyanott voltunk megint ahonnan elindultunk 3 hónappal ezelőtt. Pontosan ugyanott.

- Annyi minden vár rád a nagyvilágban… annyi mindent megérdemelnél, meg akarom neked mutatni a világ összes szépségét, csodáját. – ujját állam alá helyezte s úgy emelte meg kissé azt.

- Klaus… - csak ennyit tudtam mondani, másra nem voltam képes rávenni számat.

- Sikeresen lediplomáztál, édesanyád is büszke lenne rád, s az is. Ha hinnék, a mennyországban biztosan állítanám, hogy most örömmel néz le rád, hiszen csodálatos felnőtt nővé értél… nem lehetett könnyű számodra ez az elmúlt pár hónap, de mégis itt vagy, s őszintén sugárzol a boldogságtól. A legszebb festmény, a leggyönyörűbb vers sem fogható hozzád. Egyszerűen nem hallottam ezer évem során kedvesebb dallamot, mint a kacagásod… a legelképesztőbb teremtés vagy a világon, s ezt az egész világnak tudnia kellene ezt. Meg persze azt, hogy az enyém vagy. Csakis az enyém. – s habár keze lentebb csúszott az államról derekamtól nem szakadt el.

- Ez nem… - teljesen elkábultam szavaitól, konkrétan mintha valami varázslat szállta volna meg testemet.

- Caroline… megérdemled, hogy élj, hogy megismerd a világot, ami csakis rád vár… ránk. Életem legszörnyűbb 3 hónapján vagyok túl… s elhiheted ez nagy szó. A poklot jártam meg s most azért jöttem vissza ide, hogy ezúttal el ne engedjelek… ezúttal nélküled nem megyek sehova. Nem. – rázta a fejét, s homloka szinte enyémmel érintkezett. Ha dobogott volna a szívem ezúttal már biztosan kitört volna a bordáim közül.

- Én… - a nagy Caroline Forbes elnémult, nem jutott szavakhoz. Nem hittem saját magamnak.

- Ugye velem jössz Caroline? – tette fel a kérdést, s hangja mintha megremegett volna félve válaszomtól. A nagy Klaus Mikaelsont megfélemlítette Caroline Forbes. Ha nem én lettem volna ebben a helyzetben, talán még el is nevettem volna magam.

- Hova? – szinte öntudatlanul tettem fel a kérdést.

- Világgá…

Hozzátenném kedveskéim, hogy olyannyira elkapott az ihlet, hogy ezt a kívánságot két részletben fogom teljesíteni, szóval remélem várjátok a második részt is!

Hiányoltalak (Mark - GOT7)

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam, egy újabb kívánságteljesítést! Remélem tetszeni fog! Szeretném, hogy tudjátok hogy majdnem lincselés áldozata lettem, amiatt mert nem ez volt az első novella amit megírtam! De végül második elsőnek elhoztam ezt is, mert imádom a húgomat! Jó olvasást nektek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Zsuzsi, a húgom.

Kiről lesz szó benne? Mark a GOT7ből & Susanne

Kinek a szemszögéből lesz írva? Susanne

Miről szól röviden? Susanne élete legjobb döntése volt az, hogy Los Angelest háta mögött hagyva álmai városába költött évekkel ezelőtt mindössze egy hátizsák társaságában.

Szavak száma? 2858

Hogy mikor is döntöttem el azt, hogy Szöulban fogok élni egyszer? Talán abban a pillanatban, amikor először szállt le a repülőgépen a város legnagyobb repterén, s először pillantottam meg álmaim városát. Mindez már 5 éve történt, amikor egy fél évet az egyik itteni egyetem képzőművészeti szakán töltöttem, mint cserediák. Lassan pedig már 3 éve lesz annak, hogy először otthonomnak hívhattam ezt az országot, ezt a várost. Az igazság az, hogy a mód, ahogy idekerültem nem az volt, ami az álmaimban, az elképzeléseimben szerepelt. A diplomaosztóm utáni időszakom életem legnyomorúságosabb napjait hozta el nekem, s egyszerűen úgy éreztem, hogy megfojt a környezetem, hogy egyszerűen nem bírok tovább a szülővárosomban maradni. Nem éreztem azt, hogy szükségem lenne a városra, vagy a városnak nekem. Nem éreztem magam otthon.  Szükségem volt valami újra, valami merészre, meggondolatlanra. Tehát így alakult ki az a helyzet, hogy elérve a tetőpontot a besokallásomban egy este a megtakarított pénzemből vettem egy jegyet a leghamarabbi szöuli járatra, s mindössze egy hátizsákkal nekivágtam az ismeretlennek, magam mögött hagyva Los Angeles városát.

Mint ahogy már mondtam ez lassan 3 éve történt, s továbbra is úgy gondoltam, hogy életem legjobb döntése volt ez. Szerencsére egyetemi ittlétem alatt szoros barátságot kötöttem jó néhány emberrel, akik örömmel fogadták érkezésemet, s segítettek abban, hogy meg tudjak állni a lábamon. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de ennek a dolognak ez volt a velejárója, erre volt szükségem, s ekképp fogadtam a kihívásokat. A sors érdekes fintora, hogy Szöul amerikai negyedében találtam munkát nem sokkal azután, hogy megérkeztem. Egy kis családias, amerikai stílusú bisztróban dolgoztam lassan már két és fél éve. Mikor felvettek konkrétan kitört belőlem a nevetés, hiszen nem tudtam elhinni, hogy a múltam ily nagyon ragaszkodik hozzám. A világ másik felére, egy másik kontinensre „menekültem el”, de az otthonom itt is megtalált. Csattanó az egészben, hogy meglepően hamar beletörődtem az egészbe, sőt teljes mértékben hálás voltam a sorsnak, hogy ezt így intézte nekem, ugyanis a második családomat ismerhettem meg így az itt dolgozók személyében. Sosem gondoltam azt, hogy ez munkahely lett volna számomra, sokkal inkább éreztem azt, hogy az otthonom volt a hely (ami részben igaz is volt, hiszen a bisztró feletti kislakásba költöztem nem sokkal munkába állásom után, fura ez a sors dolog).

- Jó reggelt Min Jun!- nyitottam ki magam előtt az ajtót, mely a lakásomból vezetett a bisztróba, amikoris teljesen megfagyott bennem az ütő. Jól tudtam, hogy Min Jun lesz a nyitótársam reggel, s ezért is köszöntem neki előre mikor még nem is láttam, de amikor átléptem a küszöböt nem csak ő várt ott, hanem a Seo család is, a tulajdonos házaspár. Az egész bisztró még sötétbe volt burkolva, őket is csak azért láttam, mert a lépcsőházamból némi fény szűrődött át.

- Jó reggelt Woo Jin, Ji Min!- üdvözöltem őket is, s öleltem meg őket. – valami történt? – érdeklődtem összeráncolt homlokkal, hisz fura volt az, hogy ők már nyitás előtt itt legyenek. – miért nincsenek a villanyok felkapcsolva? Valami baja lett a vezetékeknek? – fejben próbálgattam magamnak megválaszolni a sötétség kérdését, de elég csúnyán elbuktam. Lehet túl reggel volt még számomra.

- Ohh… szó sincs róla. – rázta a fejét Ji Min, majd kezem felé nyúlt. Megijedtem.

- Valamit elrontottam? Ki akarnak rúgni? – hirtelen a pánik kezdett el uralkodni testem felett, rendesen éreztem, ahogy lábaimból eltűnik az energia. Imádtam ezt a helyet, nem akartam innen elmenni. Fénysebességgel pörgettem át az elmúlt napok eseményeit a fejemben, hogy mit is ronthattam el, milyen kárt okozhattam a helynek.

- Jajj ugyan kedves… ne beszélj badarságokat! – nevette el magát halkan Woo Jin, s megsimította a karomat. – Sokkal inkább egy kis meglepetéssel készültünk neked, s itt szerettünk volna lenni, amikor meglátod majd. – mondta, s beállt ő is mellém, ahogy tette azt felesége is, majd Min Jun ekkor felkapcsolta a kávézó villanyait, s szemem elé tárult az „ajándékuk”.

Abban a pillanatban megszűntem létezni, talán még pislogni is elfelejtettem, sőt biztosra vettem, hogy a szívem pillanatokon belül távozni fog a bordáim közül annyira elkezdett dübörögni a mellkasomban. A bisztró teljes egésze az én rajzaimmal volt kidíszítve. Nem hazudok, minden hely ahova kép fért ott az én műveim voltak. Rengeteg.

- Ezt meg… - kaptam a szám elé kezemet, s éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. -… hogy? – könnyezni kezdtem, de közben mosolyogtam is.

A Seo család tudta, hogy mi a szenvedélyem, tudta, hogy évekkel ezelőtt miért is jártam először városukban, hogy mit is tanultam itt az egyetemen, mégsem volt szó ilyesfajta dologról sosem, hiszen az utóbbi időben mondhatni mellékvágányra lett téve ez a dolog nálam. Szerettem rajzolni a lehetséges összes módszert bevetve, de valahogy nem gondoltam arra, hogy úgy igazán bármikor kiállítsam képeimet, legalábbis a közeljövőben. Túlontúl emlékeztetett arra a személyre, aki Los Angelesben voltam, akit magam mögött hagytam, mégis így látva az alkotásaimat, mosolyt csaltak az arcomra, levakarhatatlan mosolyt.

- Min Jun és a többiek segítségével. – válaszolt Ji Min. – tisztában vagyunk vele, hogy mennyire tehetséges is vagy, s szerettünk volna emlékeztetni arra, hogy nem szabad ezt csak úgy feledésbe üldöznöd. Csodálatos, ahogy látod a világot, igazán megérdemled, hogy ezt mások is lássák! – mosolyodott el olyan igazi anyai mosollyal.

- Meg amúgy is… szükségünk volt egy kis dizájnváltásra! – jegyezte meg Woo Jin, mire mind a négyen hatalmas nevetésben törtünk ki, s mire én konkrétan a nyakukba zuhantam oly nagyon meg akartam őket ölelni.

- Ez… hatalmas. Köszönöm szépen. Egyszerűen… nem lett volna rá szükség. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!- el sem hittem, hogy ilyen reakciót fog kiváltani belőlem, de a kezdeti sokk után valami sokkal kellemesebb járta át a testemet. Öröm.

- Min Junnak köszönhető legfőbbképp… - mutatott munkatársamra, akit szintén akkorra öleléssel lepte meg, hogy szinte a földön landoltunk a lendületemtől.

- Hogy szerezted meg ezeket a képeket? – kérdeztem tőle érdeklődve, amikor még félig azért a nyakában lógtam. – Betörtél a lakásomba fent? – vigyorogtam.

- Talán igen… talán nem. – rántotta meg a vállát bohókásan. – Mondjuk, erősen kétlem, hogy betörésnek számít az, ha van kulcsod az ajtóhoz. – rázta meg a kulcscsomóját, amit ebben a pillanatban visszadobott Ji Minnek. Hát persze… a főbérlőmnek nyilván volt kulcsa a lakásomhoz. Nagyon cseles.

- Hihetetlenek vagytok… - ráztam meg a fejemet, s mint egy kissé elvarázsolt, s talán beszívott ember kezdtem el lépkedni a bisztró asztalai között végiglesve a rajzaimat… továbbra sem tudtam hinni a szememnek.

A jó kedv egész nap ott ült az arcomon mosoly formájában. Alapvetően elég mosolygós személynek tartottam magamat, de ez még adott hozzá valami igazi pluszt. Szinte táncoltam az asztalok között, s valahogy úgy voltam vele, hogy nem szerettem volna, ha ez a nap véget érjen.

- Hiányoltalak az elmúlt napokban… - csúszott ki a számon ez a mondat akkor, amikor friss kávét öntöttem a sarokban ülő srác bögréjébe. Hetek óta szinte minden nap láttam itt, hogy vagy a reggelijét vagy az uzsonnáját nálunk fogyasztja. Állandó, kitartó vendégünk lett, habár sose váltottam vele több szót, mint a köszönés vagy éppen a rendelés, főleg hogy sose az én asztalaim egyikénél ült. De most valami különleges indíttatásból mégiscsak én szolgáltam ki.

- Tényleg? – pillantott fel szemébe hulló sötét hajtincsei mögül. Igazán fiatal fiú volt, olyan igazi helyes koreai ember.

- Iiigen. – kuncogtam magamban, s el sem hittem, hogy mit is művelek, úgy „támadtam le” mintha ismertem volna, pedig nem így volt. Visszahúzódó, csendes fiú volt, aki mindig ugyanazt rendelte bármikor is jött. – Bocsánat… nem akartalak megijeszteni. – ráztam a fejemet, s jobbnak véltem, ha fogom magam és eltűnök a konyhában, mielőtt még talán elijesztem a srácot, s talán soha többet nem térne vissza hozzánk.

- Ugyan… nem történt semmi. – rázta meg a fejét, majd elmosolyodott, s nem tudom mi ütött belém, de abban a pillanatban azt éreztem, hogy sosem láttam még ilyen szép mosolyt a világon. Kicsit félénk volt, de mégis oly őszinte. Mi ütött belém? Megannyi fiú járt már erre, a város teli van két lábon járó koreai szépségekkel én pedig most döntöttem úgy, hogy megkergülök? Hihetetlen. Ez a nap még a sírba visz… ha már a boldogság miatt is, de megteszi.

Néhány pillanatos csöndünk s egy „bocsánat még egyszer” mosoly után úgy döntöttem jobb lesz, ha folytatom a munkámat amikoris hallottam, hogy utánam szól.

- Nagyon szép a koreaid. – mondta, mire muszáj volt visszafordulnom, s megállnom egy pillanatra. Nyilván rájött, hogy nem ez az anyanyelvem, illetve, hogy nem tőzsgyökeres szöuli vagyok… talán a szőke hajam, s alapvetően az ázsiai karakteres arctól teljesen különböző arcom árulta el ezt neki… talán.

- Dolgozom rajta… - ismertem el. Mikor először ide jöttem, már akkor elkezdtem ismerkedni a nyelvvel, valahogy mindigis vonzott a koreai kultúra, ezért is volt olyan logikus számomra, hogy amikor fejembe vettem, hogy egy félévet cserediákként akarok külföldön tölteni, akkor elsősorban dél-koreai lehetőségek után kutattam.

- Nagyon sikeresen. – jegyezte meg, s asztala felett egy kis tapssal is megajándékozott.

- Susanne… - hallottam egyik munkatársam hangját a pultunk mögül. – Vissza a munkába! – emlékeztettem magamat, majd a tovább fokozódott levakarhatatlan mosolyom társaságában libbentem vissza a helyemre. Ez a fiú… nem gondoltam, hogy tovább lehet jókedvemet fokozni, erre neki sikerült… pedig csak annyit tett, hogy újra felbukkant.

- No, mi az Susanne? Visszatért a lovagod? – lökött meg Su Bin barátnőm viccelődve.

- Hogy micsoda? Mi? – kaptam fel fejemet, igenis fura kérdésére.

- Előttem nem kell titkolnod, ami egyértelmű. A srác hetek óta visszatérő vendégünk, de senkire sem pillant úgy, mint rád… ráadásul az utóbbi pár napban teljesen meg voltál zakkanva, gyanítom, azért mert nem láttad őt. – magyarázott úgy, mint aki elhitte azt, hogy belelát a fejembe. Nem is tudtam mit mondjak neki.

- Butaságokat beszélsz már megint! – forgattam a szememet, s egy teljesen véletlen, de talán ösztönös mozdulatom volt az, hogy a srác felé pillantottam, aki pedig végig minket nézett. Teljesen elvörösödött az arcom, rögtön elfordultam felőle. – Még a nevét sem tudom! – temettem kezembe az arcomat. – Miért érzem úgy magam, mint egy tinédzser lány? – nevettem fel kínosan, s talán ezzel mintha bevallottam volna valamit… pedig nem volt szándékomban semmi ilyen.

- Ez olyan aranyos. – Su Bin drámaian kapott mellkasához, mintha már konkrétan az esküvőnket látta volna maga előtt. Te jó ég, normális vagyok én?

- A srácot Marknak hívják… Marknak. – nyújtott felém másik kolléganőm egy papír cetlit, amit nekem címeztek.

„Velem töltöd az ebédszünetedet? Mark”

- Na, most már, hogy tudod a nevét ne is lássalak a szüneted végéig. – vette el kezemből a kávés pitlit és vállamról a törlőrongyot Su Bin.

- De hát még nincs is szünetem… - ráztam a fejem értetlenül, csak pislogtam rájuk, mint borjú az újkapura.

- Majd én azt eldöntöm. Viszlát is! – majd szépen fordított rajtam egy 180 fokot és meglökött a most már annyira nem is ismeretlen srác asztala felé.

- Szia… ismét! – álltam meg asztalától néhány lépésnyire, teljesen meg voltam lőve. Nem tudtam mi történik velem. – Azt hiszem ezt nekem küldted! – lebegtettem meg előtte a kis cetlit, amit eddig az ujjaim között szorongattam.

- Igen. – bólintott aranyosan. – Habár kétlem, hogy dönthettél volna magadtól arról, ami benne van. – jegyezte meg.

- Igen a lányok elég… meggyőzőek tudnak lenni. – nevettem el magam és forgattam a szemeimet tudva, hogy biztosan minket néznek a távolból.

- És én? – vetette fel a kérdést mire ismét elpirultam. Elképesztő, hogy mi történik velem. – Ha nem szeretnél persze nem muszáj velem töltened az ebédszünetedet… gondolom millió meg egy dolgot tudnál csinálni a szabadidődben. – apró, kicsi bizonytalanság és szomorúság jelent meg elég bátortalan hangjában. Lelkem millió darabra tört.

- Ugyan… imádom a változatosságot. - majd úgy sikerült vele szembe leülnöm a padra, hogy szinte leestem a túloldalán, persze ha ezt a fal nem akadályozta volna meg. – Susanne Woods! – nyújtottam feléje kezemet további buzgóságomban.

- Mark Tuan. – rázott velem kezet, s vagy csak beképzeltem, de talán egy kicsit tovább fogta a kezemet, mint amúgy szokás. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan lázas leszek, mert az agyamban a láz már kialakult. – Öhhm… szeretnél rendelni valamit? Biztosan éhes lehetsz… örömmel meghívnálak. – ajánlotta fel.

- Nem tudom rémlik-e… de én itt dolgozok. Lehet, vannak kapcsolataim egy ingyen burgerre… - gondolkoztam el nagy okosan, nagyon jól szórakoztam.

- Ez meglehetősen csábító dolog. – bólogatott jót mulatva ő is.

- Szóval mit hozhatok a kisasszonynak? – nyargalt be mellém kolléganőm. Tudtam, hogy pillanatok kérdése és megjelen egyikőjük mellettem. Lottóznom kellene.

- A kedvencemet kérném szépen. – vigyorogtam rá és pislogtam addig kínosan, míg észre nem vette, hogy jobb lenne, ha egyedül hagyna minket.

- Akkor egy Los Angeles burger rendel… - bólintott, majd magunkra is majd meg is indult a pult felé. Mint korábban említettem a sorsnak és nekem elég jó

- Neked is az a kedvenced? – jegyezte meg Mark mire óvatosan bólintottam. – Nekem is!- csapta össze a tenyerét, mire elmosolyodtam.

- Tudom! Mindig ugyanazt rendeled! – vallottam be, amit legszívesebben rögtön vissza is szívtam volna, hisz elég parának hangzott így a számból, mintha figyeltem volna vagy valami. – Vagyis ezt mondták a lányok… - próbáltam javítani a helyzeten, de kétlem, hogy esélyem volt rá, el kellett engednem.

- Szóval tényleg figyeltél rám. – csillant fel a szeme, mire én csak megrántottam gyengéden a vállamat.

- Nem tudom. – motyorásztam felesleges válaszomat.

- Tudod miért rendelem mindig azt a burgert? – kérdezte közelebb hajolva kicsit.

- Na, miért? – hajoltam én is közelebb, mintha valami szuper nagy titkot készülne megosztani velem. Vicces volt. – Attól függetlenül persze, hogy az a legjobb burger az egész földkerekségen. – tártam szét kissé karjaimat.

- Mert ott születtem. – vallotta be, mire csak pislogtam rá, mintha nem hallottam volna jól. – És mostanság ez a legközelebbi kapcsolatom a várossal. – tette még hozzá, s talán némi szomorúságot hallottam volna ki a hangjából nem is tudom. – Néha örülnék, ha több időt tölthetnék ott… - tűnődött el.

- Most akkor megosztok veled egy titkot én is! – gondoltam a vicceskedésünket továbbra is megtartva visszarántom melankolikus pillanatából, s egészen közel bújtam füléhez, szinte félig már az asztalon feküdtem, de nem nagyon érdekelt. – Én is ott születtem! – suttogtam neki, majd visszacsusszantam egy sokkalta kényelmesebb pozitúrába, s jól is tettem ugyanis a burgerem ekkor érkezett meg az asztalunkhoz.

- Köszönöm! – bólintottam, s azon nyomban be is kaptam a köretként funkcionáló sült krumpliból egy darabot. – Még egy titok… egy igazi konyhai titok, amit senkinek sem mondhatsz el, vagy különben le kellene, hogy vadásszalak! – billegtettem előtte mutatóujjamat.

- Az én kérésemre született ez a burger! – ismertem be.

- Akkor már közvetetten is vonzottál. – jegyezte meg, mire majdnem kiejtettem a kezemből a burgert, de ő is meglepődött azon, amit mondott. Olyan aranyos volt, de tényleg. Fiúra nem szokás ezt így mondani, de tényleg… hatalmasat dobbant a szívem, ahogy szemeit lesütve, nem csak ajkai, de szemei is elmosolyodott.

Gyanítom a lányok a következő 1 hét összes ebédszünetét egyszerre osztották ki nekem, mert mikor elkezdtem beszélgetni Markkal valahogy nem tudtam abbahagyni, s ahogy igazán felolvadt az elsődleges kényes feszültségünk az idő teléséről is elfeledkeztem, de tényleg. Kiderült, hogy Mark egy bandában zenél jó néhány fiú mellett, s hogy azért nem láthattam az elmúlt napokban, mert Tokióban voltak fellépni és forgatni. Nem tudtam sajnálni, de tényleg nem.

Konkrétan sötétedni kezdett mikor megcsörrent a telefonja, ami elég fontosnak tűnt ahhoz, hogy felvegye. Teljesen meglepődtem ekkor, hogy már a nap ment lefele. Magamban kezdtem kuncogni.

- Azt hiszem… nekem most mennem kell. – vallotta be szomorúan, s valahogy az én hangulatom is lelombozódott ettől a hírtől. Nem akartam, hogy elmenjen innen. – remélem, megismételhetjük még ezt… - mondta, s zsebében kezdett turkálni, gondolom pénz érdekében.

- Szó sem lehet róla!- toltam el a kezét. – Ez a kör az enyém volt. – álltam fel vele együtt.

- A következő az enyém lesz!- jelentette ki, majd együtt indultunk meg az ajtó felé, s ekkor eljöttünk egy képem mellett, amiről eszembe jutott valami. Muszáj volt visszatérnem érte.

- Maradj itt! Meg ne mozdulj! – fogtam meg két oldalt karját, s játszottam el, hogy éppen lebetonoztam, majd futólépésben visszaléptem a képhez, amit egy ügyes mozdulattal leakasztottam, s magam előtt tartva vittem felé. – Ezt szeretném neked adni! – nyújtottam feléje, s felfedtem neki, hogy a kép nem más volt, mint egy rajzom Los Angelesről. – Neked nagyobb szükséged van rá! – ismertem el, majd kihalászva zsebemből a filcemet a hátuljára felskicceltem a telefonszámomat.

- Ez… csodálatos. – gyönyörködött az egyszerű ceruzarajzomban. – De… mit fognak szólni a tulajok? – kacagott fel, majd megfordítva a képet észrevette, hogy a számomat annak hátuljára írtam neki.

- Az igazság az, hogy ezek az én rajzaim… - sütöttem le szememet, s pirultam el egyszerre. -… szóval azt hiszem, elajándékozhatok belőle, ha szeretnék. – tártam szét karomat kissé megrántva vállamat.

- Hát akkor köszönöm szépen… ez lenyűgöző tényleg…

A nap további részeiben a lányok minden erejükkel azon voltak, hogy kiszedjenek belőlem valamit, de valahogy megbírtam állni, hogy nem mondtam nekik semmit, egyszerűen csak bazsalyogtam, mint a tejbe tök… meg talán magamban énekelgettem és táncoltam az asztalok között. Talán.

- Susanne… azonnal gyere ide! AZONNAL!- ordított értem Su Bin másnap olyan 10 óra felé, el nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett.

- Mi történt? Minden rendben? – kicsit bepánikoltattak ezzel a vészjósló felhívásukkal.

- Nézd csak!- böktek a polc tetején lévő tvre ahol éppen egy délelőtti műsor zenés vendégeit láthattuk a képernyőn. A GOT7 volt a mai vendégjük a műsornak. – AZ OTT A FIÚD!- ismételgették mire én elmosolyodtam, s nem csak azért mert tényleg felismertem Markot a fiúk között, hanem azért mert a pólója olyan ismerős volt. A „fiúd” megjegyzés meg szinte elsiklott a fülem mellett, magamra sem vettem.

- Az pedig ott… nem egy… - hajolt Su Bin közelebb a képernyőhöz, hogy megvizsgálja azt, amit már én is észrevettem.

- De… - ismertem el. -… az ott egy kép a rajzomról Mark pólóján…

Tudjátok ugye, hogy továbbra is várom az ötleteiteket, kívánságaitokat? Hogy hol? Hát itt: facebook, facebook csoportom, twitter, tumblr & de igazából bárhol, ahol utolértek! ♥

Apró probléma (Shannon 30STM)

Sziasztok! Meg is érkezett az első novellaszerűségem egy kedves ismerősöm kérését teljesítve ezzel. Mit kell az írásról tudni? A következőket:

Ki kérte? Berni, egy kedves ismerősöm

Kiről lesz szó benne? 30 Seconds To Mars 2/3a x az ő menedzserük, Lia x egy régi barát, Nadi

Kinek a szemszögéből lesz írva? Lia, a menedzser

Miről szól röviden? Néhány nappal az új 30STM turné előtt a banda egyik tagja okozott egy kis problémát a turnémenedzsernek, amit sürgősen meg kell oldani, vagy különben turnémenedzser nélkül maradnak, ami turné előtt elég kellemetlen lenne… nem?

Szavak száma? 2037

Remélem tetszeni fog nektek, s ne féljetek Ti is kérni tőlem, bárhol ahol utolértek! Akár itt hozzászólásban, akár facebookon, akár bárhol máshol! Már most van a tarsolyomban néhány nagyon ígéretes ötlet tőletek, szóval ígérem nemsokára azokat is megírom… de addig is… JÓ OLVASÁST EHHEZ! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Őszintén Shannon… van olyan eset, amikor te érted az öcsédet? – néztem rá csípőre tett kezekkel miközben ő szemét forgatva pimaszul mosolygott rám az ajtófélfának dőlve.

- Szerintem erre te magad is tudod a választ! – húzta még szélesebb mosolyra ajkait, majd egy könnyed lendülettel fogta magát s elrugaszkodott a támasztékától majd mögém sétálva könnyedén leültetett maga elé a hatalmas forgós bőrszékbe, s masszírozni kezdte vállamat. Szó mi szó igazán szükségem volt rá abban a pillanatban. Néha nem igazán tudtam elhinni, hogy az ifjabbik Leto is már 40 fölött volt, az esetek nagyobbik részében inkább hasonlított egy suhancra, minthogy egy felnőtt emberre… Shannon viszont teljes mértékben az ellentettje volt. Az esetek többségében kompenzálni tudta viselkedésével öccse hóbortjait… mint mondtam az esetek többségében. Nem volt egyszerű dolog a banda menedzserének lenni, gyanítom az elmúlt 5 év alatt 10et öregedtem.

Jelen esetben az az incidens adott hozzá koromhoz még vagy plusz 10 évet, hogy Jared sikeresen összerúgta a port a turnémenedzserükkel abból az okból, hogy konkrétan se szó, se beszéd kirúgta annak a gyakornokát, mert egyszerűen nem találta őt megfelelőnek a munkára és nem akart egy teljes nyarat azzal a „túlzott csodabogárral” tölteni. A díva viselkedése néha túlzott mértékeket tudott önteni. Nem mindenki tudta elviselni… néha szerintem saját magával is voltak ilyesfajta problémái.

- Garrynek viszont szüksége van segítségre… - míg ő a vállamat masszírozta addig én a halántékomat kezdtem cirógatni. Az agykerekeim fájdalmas sebességgel pörögtek, hiszen a turné kezdete valódi, súlyos határidőt állított elénk. -… 5 nap és kezdődik a turné és Jared képes ezt művelni. Láttad, hogy konkrétan, mint egy óvodás, duzzogva viharzott ki a házból? Jó Isten tudja, hogy mikor tér vissza… nyilván nem érdekli, hogy ma lenne egy interjútok este. – egyszerűen nem hittem el ezt a helyzetet. Néha még maga a nagy Jared Leto is meg tudott lepni engem… pedig azt hittem eléggé kiismertem az elmúlt években. Tévedtem.  – Garryvel pedig nem hajlandó szóba állni, míg nem kér tőle bocsánatot… ez meg mi? 5 éves az öcséd? – paskoltam meg a homlokomat, majd rá kellett jönnöm, ha nem kezdek bele a munkámba, ami előttem áll sosem fogom azt befejezni.

- Valahol azon a szinten ragadhatott meg. – ismerte el, s laptopom képernyőjén visszaverődött huncut mosolya. Ő egészen jól szórakozott most rajtam.

- Tudod, hogy nem tartom most annyira viccesnek ezt a szituációt… - emeltem magasra szemöldökömet és szemem sarkából figyeltem, ahogy lazán megindul a földszint felé.

- Szerintem jót tenne neked is friss levegő… csinálok egy kávét, folytathatod kint is az emailezést. – bökött enyhén fejével a házuk hatalmas terasza felé.

- Remek ötlet! – ismertem el, majd minden gond nélkül kaptam kezembe a pillekönnyű laptopot s indultam meg utána.

5 nap múlva útjára indul a 30 Seconds To Mars nyári turnéja itt Los Angelesben, s a következő 3 hónapban egész Amerikát bejárják, s habár még nem lett bejelentve, de egy két hetes pihenő után útjukat Európában is folytatni fogják, s nyilván egy ilyen nagy eseménysorozat előtt képes az egyik főszereplőnk összerúgni a port szervezők közül az egyik legfontosabb emberrel. Muszáj volt valamit tennünk, muszáj volt nekünk új gyakornokot találni, mert Garry kijelentette, hogy akkor majd a „kedves Leto” megoldja a problémáját. Mindenki gondolhatja, hogy mindezt milyen kedves hangnemben tette. Egy teljes szint választott el a beszélgetésüktől az elején, de így is teljes mértékben hallottam mindent. Mindent. Zengett a ház.

- Gondolkozz erősen Shannon… nem jut eszedbe senki, sem aki úgy szabad lenne úgy kb. az elkövetkezendő 6 hónapra és hajlandó lenne velünk utazni? Persze vedd figyelembe öcsédet, mint nehezítő faktort… - kínosan vigyorogtam rá mikor elfogadtam tőle a mai legalább 5. bögre kávémat. Gyenge próbálkozás volt a kérdésem, de mint tudjuk a remény hal meg utoljára.

- Esetleg… kitalálhatnánk valami versenyt a rajongók számára? – vetett fel egy ötletet, ami már abban a percben meghalt, amikor kimondta azt.

- Ez egy fantasztikus ötlet lenne… ha mindez egy hónapja történt volna… legalább. Nem sértésnek, semmiféleképpen sem, de most sokkal inkább egy gyakorlott emberre lenne szükségünk… mármint amennyire egy gyakornoktól elvárhatod ezt… érted ugye? – motyogtam neki miközben szürcsöltem a bögrémből. Shannon jeges kávéja a legfantasztikusabb a nyugati parton.

- Logikus. – ismerte el, majd épp mikor letettem majdnem üres bögrémet az asztalra egy ablak ugrott fel a képernyőmre… egy értesítés skype hívásról. – Te jó ég… ez a hívás teljesen kiment a fejemből. – csaptam meg a homlokomat. Napokkal ezelőtt megbeszéltük egy gyerekkori ismerősömmel, hogy a mai nap végre beiktatunk egy skype beszélgetést, hiszen hosszú ideje nem voltam már szülőhazámban, Magyarországon és nagyon, de nagyon régen láttam már őt is többek között. Ráadásul meg akartam azzal lepni, hogy az ősz folyamán náluk is járni fogunk a fiúkkal így összehozhatunk egy találkozót majd a csodálatos magyar fővárosban. Köztünk volt egy enyhe 10 év korkülönbség, de én, mint idősebb sohasem bántam, Nadi számomra olyan volt, mint a sosem létezett húgom. Mindigis idősebb volt a korosztályánál, de valahogy mégsem. Megmagyarázhatatlan volt a kapcsolatunk, de örültem, hogy attól függetlenül, hogy én már évek óta Los Angelesben laktam továbbra is tudtuk tartani a kapcsolatot, még akkor is, ha néha az őrült beosztásaim, az időzónák vagy esetlegesen egy-egy dívaprobléma megoldása közbe akart szólni.

- Egy kicsikét te is kikapcsolódhatsz… - paskolta meg a vállamat, majd egy szempillantás alatt elfogadta a hívást és utána pedig a háttérben lévő kanapén elkényelmesedve süttette magát a medence partján.

- Az ott Shannon volt? – kérdezte csillogó szemekkel. Ennyit arról, hogy régen látta a barátnőjét. Ennyit arról.

- Neked is szia! – integettem neki… olyan fura volt ismét magyarul megszólalni. Megesik, hogy néha gyönyörű anyanyelvemen szitkozódok, mostanság egyre többször, de beszélni folyamatosan mégis más. Kicsit hiányzott azért ez.

- Ugye nem zavarok hölgyeim? – emelte fel kissé szemüvegét szeméről Shannon a képernyő felé pillantva hunyorogva.

- Tekintve, hogy kétlem, hogy tudnál magyarul… - legyintettem felé és fordultam vissza inkább barátnőmhöz, akinek a mosoly az arcán letörölhetetlen volt.

- Mai napig nem hiszem el, hogy mekkora egy mázlista vagy… minden napodat velük töltheted. – nevette el magát, ahogy megtámasztotta fejét karján.

- A kis naiv rajongó lelked… - tettem mellkasomra kezemet, ahogy elmosolyodtam. -… hiszed vagy sem, mostanság ez éppen inkább átok, mint áldás… kicsit feszült a hangulat így a turné kezdete előtt. – vallottam be s dőltem hátra kicsit elkényesedve a székemben.  – Ráadásul be kell vallanom, hogy teljesen kiment a fejemből az, hogy hívni fogsz, tudom, hogy szörnyű vagyok, de minden percemet azzal töltöm, hogy új gyakornokot találjak a turnémenedzserünknek… ugyanis a legutóbbitól mondjuk úgy… meg kellett válnunk. – forgattam a szememet és szemem elé rebbent Leto díva viselkedése.

- Akkor pont jókor hívtalak. Itt vagyok én neked! – tárta szét karját, s úgy gondoltam, hogy éppen csak viccelt, hisz teljesen ezt olvastam le az arcáról… mármint ez a reakciója pontosan olyan volt, mint az emberek, amikor csak úgy viccelődve mondanak valamit, de nem gondolják komolyan. – Mire valóak a barátnők? Egy hullának gödröt ásni? Megmenteni egy világhírű banda turnéját? Egyre megy! – legyintett és elnevette magát, s innen is tudtam, hogy nem gondolta komolyan. Nem gondolhatta komolyan. S számomra ekkor jött az igazi megvilágosodás, az igazi csoda. Hogy nem gondolhattam erre eddig? Hiszen konkrétan szemem előtt volt a megoldás a problémáinkra. A tökéletes megoldás.

- Feltehetőleg mit fogsz csinálni az elkövetkezendő fél évben? – kérdeztem tőle, s már kezemben is volt a telefon, ahol már konkrétan repülőjegyeket néztem számára… pedig még egy szót sem szóltam.

- Öhhmm… munkát fogok keresni? Tekintve, hogy most végeztem a vizsgáimmal… - gondolkozott, s nem nagyon értette, hogy én mit is csinálok a képernyő túloldalán. Kicsit beszippantott a technika, agykerekeim már szinte füstöltek a túlhajtottságtól, de úgy tűnt lassan pihenés jön számukra is.

- Ugye nem félsz a repüléstől és ilyesmitől? – kérdeztem tőle visszapillantva a kamerába, egyenesen a szemébe.

- Lia… te meg miről beszélsz? Mi történt? Nem értelek. – rázta meg a fejét, észrevette, hogy néhány pillanatra elvesztett.

- Csak azért kérdeztem, mert most foglaltam neked 3 nap múlvára jegyet egy Budapest-Los Angeles járatra… - bazsalyogtam felé ő pedig konkrétan megfagyott a képernyője előtt. Mondhatni kicsit vicces látvány volt. - … Mr. Leto-ék állják… - kacsintottam és a napon sütkérező Shannon felé böktem, aki a saját nevét nyilván kiértette magyar szavaim közül, s ez persze hogy megragadta a figyelmét, szinte észrevehetetlenül mögém is kúszott, s csak akkor vettem ezt észre mikor a kamerában már őt is láthattam.

- Miről is van szó hölgyeim? Mintha a nevemet hallottam volna. – csatlakozott a beszélgetésünkhöz Shannon, s feltolva szemüvegét a feje tetejére megdörzsölte kicsit álmoskás szemeit.

- Megtaláltam a megoldást a problémánkra… konkrétan a nélkül oldotta meg az egészet, hogy tudott volna róla. – nevettem el magam, s őszintén mondom egy hatalmas kő esett le a szívemről. Tudtam, hogy Nadi a tökéletes ember lesz erre a munkára… ráadásul hasonló idegrendszerrel rendelkezik, mint én, szóval talán még az ifjú Leto nyelvén is tud majd érteni, ha szükséges lesz az.

- Elmagyarázná nekem valaki ezt az egészet? – Nadi továbbra is kicsit értetlenül, de valahogy mégis összeszedetten szólalt meg… ezúttal már angolul. Megvolt benne a kellő lélekjelenlét, habár nem feltétlen értette a körülötte történő dolgokat.

- Azt hiszem a kedves Liánkat elvesztettük egy kis időre, szóval lehet, hogy átvenném én a szót… - húzott közelebb magának egy széket Shannon majd kicsit maga felé fordította a gépemet. Én már konkrétan Nadi válasza nélkül leszerveztem az útját… alig 5 perc alatt. - … Shannon Leto vagyok, te pedig gondolom Nadi… - mutatkozott be a mellettem ülő Leto báty.

- Igen. – bólintott mosolyogva.

- Szóval… néhány napja a kedves öcsém okozott nekünk egy kisebb problémát, aminek következtében felszabadult egy turnémenedzser gyakornoki állás a turnénk idejére és úgy tűnik, hogy te magad fogod megmenteni a helyzetünket abban az esetben, ha igent mondasz… Liaban teljes mértékben bízva tudom mondani, hogy úgy tűnik, hogy nálad jobb embert nem is vezethetett volna hozzánk a jó Isten! – vázolta fel igen nagyon körvonalasan a helyzetet Shannon, mindezt persze végigkövettem én is csak kicsit elveszve az út szervezésében, az emberek értesítésében.

- Konkrétan ezt tanulta az iskolában! – csatlakoztam a beszélgetésbe egy mondat erejéig szakkommentátorként. – Mi lehetne ennél nyilvánvalóbb dolog? – rántottam meg a vállamat mosolyogva.

- Most ugye csak vicceltek és nem komolyan gondoljátok ezt az egészet? Ugye ez csak vicc? – látva arca vonásait tényleg elhittem neki, hogy nem hitt a fülének.

- Hiperventillálni fog a menedzserünk, ha nemet mondasz… - magyarázta sunyi mosolyával Shannon miközben megfagyott arcomra mutatott. Hirtelen bevillant nekem az a lehetőség is, hogy Nadi talán nemet fog mondani.

- Ti komolyan beszéltek… - esett le Nadinak, s kezdett kicsit magával is társalogni. Most már teljes mértékben megkapta a figyelmemet, nem veszíthettem el a megmentőket, csak azért mert nem magyarázok el neki mindent vagy mert elijesztem. – … ÚRISTEN ti komolyan beszéltek! – ismételte el ezúttal magyarul is magának… elmosolyodtam.

- Csekkoldd az emailjeidet… - mondtam neki és úgy tett, ahogy én azt kértem tőle. Konkrétan majdnem eldobta telefonját a kezéből… én meg majdnem elnevettem magam.

- Mikor felhívtalak azt hittem, hogy egy sima csajos beszélgetésben lesz részem… de ez… Lia… EZ EGY JEGY A KIBASZOTT LOS ANGELESBE! – tolta a kamera elé telefonjának képernyőjét. Shannon hangosan felkuncogott. Azt hiszem a magyar szitkozódó szavakból egyes dolgokat már megértett.

- Ugye ezt vehetjük egy igennek? – kérdezte bevetve a sármos mosolyát is a kérdése mellé.

- Uram teremtőm… hát persze, hogy igen…  induljak most gyalog esetleg? – vetette fel ötletként.

- Azt azért ne… - rázta a fejét Shannon mosolyogva.

- Lesz állásinterjúm meg minden? Hogy képzeljem el ezt az egészet? Tényleg ekkora mázlista lennék? – csak úgy ömlött belőle a millió meg egy kérdés.

- Állásinterjú? Hmmm? – gondolkozott el zsiványan Shannon. – Mit gondolsz Lia?

- Shannon… ne húzd szerencsétlen agyát! – kevertem le neki egy taslit, abban a pillanatban, ahogy mögé álltam fel. – Nadi… egy pár pillanatra le kell lépnem egy kicsit, elintézni néhány telefont az érkezéseddel kapcsolatban, de utána mindent elmagyarázok, addig itt hagyhatlak Shannonnal? – kérdeztem tőle s az igazság az, hogy már részben távolodtam is tőlük.

- Szóval arról az állásinterjúról… - fonta össze ujjait Shannon maga előtt, majd kettő pillanaton belül elnevette magát. – Nyugi… nem kell aggódnod, azt hiszem Lia kezeskedik felőled, mi pedig bízunk benne… az ő barátai a mi barátaink is. Szóval… a munkádról pedig annyit, hogy… - s ekkor szemem sarkából láttam távolról, hogy az ifjabbik Leto újra megtisztelt jelenlétével minket, de inkább folytatja telefonbeszélgetésemet távolról figyeltem őket, persze mindent jól hallottam továbbra is.

- Kihez van szerencsénk a túloldalon? – ült le Jared Shannon mellé, kíváncsi voltam őszintén hogy ebből mi fog kisülni.

- Az új turnémenedzser gyakornokunkkal… - veregette meg öccse vállát Shannon, néhány pillanatra megfagyott bennem a vér. Ha ezt is elcseszi Jared magam fojtom a medencéjükbe.

- Szuper. – tapsolt egyet maga előtt Jared, s fel is pattant a székről. – Ő jó lesz. – bólogatott, majd felém indult meg.

- Wow… - hallottam Berni hangját a mikrofonon keresztül, s Jared megállt néhány pillanatra mellettem, mikor éppen odaért.

- Azt hitted nem ismerem fel az egyik legjobb barátnődet? Ismerve téged biztos vagyok benne, hogy okkal ajánlottad fel neki az állást. – veregette meg most ő az én vállamat, majd tűnt el a ház belsejében. Konkrétan köpni, nyelni nem tudtam.  Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

- Maga a Grincs is elfogadott… - nevetett fel Shannon ahogy Nadihoz szólt, majd felém fordult, s konkrétan majdnem hangosan felnevetett, amikor látta az értetlen fejemet.

- Tett volna másképpen, bántotta volna meg őt is… magam végeztem volna vele… - dobtam hátra fejemet kínos nevetésemkor mikor újra csatlakoztam hozzájuk.

- Még csak most kaptam az állást, ne tegyél rögtön munkanélkülivé! – tette hozzá Nadi kuncogva. Mindhárman hangos nevetésbe törtünk ki egyszerre. Ezt már máshogy nem lehetett bírni. Amilyen hirtelen keletkezett a probléma, úgy néhány idegösszeomlás után egészen könnyen oldódott meg… úgy hogy nem is számítottam arra, hogy így fog alakulni. De szerintem Nadi se gondolta volna, hogy kb. fél óra alatt felforgatjuk az életét. Szép kis barátnő vagyok, mit ne mondjak.

- Szóval akkor milyen kincseket hozol nekem otthonról? – kacsintottam rá, s fejben már írtam a listámat a kívánságaimról. – Tudod, hogy mennyire hiányzik Magyarország…

- Tudod, hogyha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez. – jegyezte meg Nadi.

- Szép kis hegy vagy mondhatom… 

Valami új - novella írás

 SZIASZTOK!  

Korábbi írásaim után egy kicsit más vízre eveznék (legutóbbi történetemet muszáj leszek megmagyarázhatatlan okokból egy kicsit mellékvágányra helyezni).  Egy ideje nem írtam már és ezt sajnálom, de most igen nagyon szeretnék visszatérni, amihez a Ti segítségeteket szeretném kérni! Korábban több, több részes sorozatot írtam, de most úgynevezett ’one shot-okra’ szeretnék áttérni, mondhatni novellákra! Ehhez pedig ti is kellenétek ugyanis a kívánságokat, hogy kivel és mit írjak az a ti kérésetek alapján fog megszületni. A tumblr külföldi népe között ez a fajta írás nagyon bejön és én is ki szeretném magam próbálni benne! Mit szóltok hozzá? Valahogy így nézne ki a dolog:

1. Ti kitaláljátok, hogy milyen személlyel írjam a novellát (lehet fiktív, valós pl. egy karakter a Gossip Girlből, vagy konkrétan egy színész nekem mindegy).

2. Ezeket az embereket valamilyen kontextusba teszitek, ami éppen eszetekbe jutott (pl. xy és Ed Westwick régóta együtt vannak, de kapcsolatukat egy díjátadón teszik hivatalossá stbstb.)

3. Elkülditek nekem az ötleteiteket facebookon vagy éppen ahol utol tudtok érni… pl. tumblr, de akár a blogomnál egy komment formájában is jöhet az ötlet! Bárhogyan!

+ de ha ezekhez az elvekhez nem akartok ragaszkodni, szimplán csak szeretnétek egy történetet ami egy konkrét érzést foglal magába, vagy éppen egy bizonyos dal által ihletett történetet szeretnétek olvasni akkor azt is ÍRJÁTOK MEG NEKEM! Mindenre vevő vagyok, de tényleg!

Nagyon remélem, hogy ez itt működni fog, mert nagyon szeretnék nektek írni!

Üdv, Dorka

U.i.: Elérhetőségeim facebook, twitter, tumblr, írásaim facebook csoportja ! Remélem keresni fogtok, mert alig várom, hogy írjak Nektek!