Hiányoltalak (Mark - GOT7)

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam, egy újabb kívánságteljesítést! Remélem tetszeni fog! Szeretném, hogy tudjátok hogy majdnem lincselés áldozata lettem, amiatt mert nem ez volt az első novella amit megírtam! De végül második elsőnek elhoztam ezt is, mert imádom a húgomat! Jó olvasást nektek! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Zsuzsi, a húgom.

Kiről lesz szó benne? Mark a GOT7ből & Susanne

Kinek a szemszögéből lesz írva? Susanne

Miről szól röviden? Susanne élete legjobb döntése volt az, hogy Los Angelest háta mögött hagyva álmai városába költött évekkel ezelőtt mindössze egy hátizsák társaságában.

Szavak száma? 2858

Hogy mikor is döntöttem el azt, hogy Szöulban fogok élni egyszer? Talán abban a pillanatban, amikor először szállt le a repülőgépen a város legnagyobb repterén, s először pillantottam meg álmaim városát. Mindez már 5 éve történt, amikor egy fél évet az egyik itteni egyetem képzőművészeti szakán töltöttem, mint cserediák. Lassan pedig már 3 éve lesz annak, hogy először otthonomnak hívhattam ezt az országot, ezt a várost. Az igazság az, hogy a mód, ahogy idekerültem nem az volt, ami az álmaimban, az elképzeléseimben szerepelt. A diplomaosztóm utáni időszakom életem legnyomorúságosabb napjait hozta el nekem, s egyszerűen úgy éreztem, hogy megfojt a környezetem, hogy egyszerűen nem bírok tovább a szülővárosomban maradni. Nem éreztem azt, hogy szükségem lenne a városra, vagy a városnak nekem. Nem éreztem magam otthon.  Szükségem volt valami újra, valami merészre, meggondolatlanra. Tehát így alakult ki az a helyzet, hogy elérve a tetőpontot a besokallásomban egy este a megtakarított pénzemből vettem egy jegyet a leghamarabbi szöuli járatra, s mindössze egy hátizsákkal nekivágtam az ismeretlennek, magam mögött hagyva Los Angeles városát.

Mint ahogy már mondtam ez lassan 3 éve történt, s továbbra is úgy gondoltam, hogy életem legjobb döntése volt ez. Szerencsére egyetemi ittlétem alatt szoros barátságot kötöttem jó néhány emberrel, akik örömmel fogadták érkezésemet, s segítettek abban, hogy meg tudjak állni a lábamon. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de ennek a dolognak ez volt a velejárója, erre volt szükségem, s ekképp fogadtam a kihívásokat. A sors érdekes fintora, hogy Szöul amerikai negyedében találtam munkát nem sokkal azután, hogy megérkeztem. Egy kis családias, amerikai stílusú bisztróban dolgoztam lassan már két és fél éve. Mikor felvettek konkrétan kitört belőlem a nevetés, hiszen nem tudtam elhinni, hogy a múltam ily nagyon ragaszkodik hozzám. A világ másik felére, egy másik kontinensre „menekültem el”, de az otthonom itt is megtalált. Csattanó az egészben, hogy meglepően hamar beletörődtem az egészbe, sőt teljes mértékben hálás voltam a sorsnak, hogy ezt így intézte nekem, ugyanis a második családomat ismerhettem meg így az itt dolgozók személyében. Sosem gondoltam azt, hogy ez munkahely lett volna számomra, sokkal inkább éreztem azt, hogy az otthonom volt a hely (ami részben igaz is volt, hiszen a bisztró feletti kislakásba költöztem nem sokkal munkába állásom után, fura ez a sors dolog).

- Jó reggelt Min Jun!- nyitottam ki magam előtt az ajtót, mely a lakásomból vezetett a bisztróba, amikoris teljesen megfagyott bennem az ütő. Jól tudtam, hogy Min Jun lesz a nyitótársam reggel, s ezért is köszöntem neki előre mikor még nem is láttam, de amikor átléptem a küszöböt nem csak ő várt ott, hanem a Seo család is, a tulajdonos házaspár. Az egész bisztró még sötétbe volt burkolva, őket is csak azért láttam, mert a lépcsőházamból némi fény szűrődött át.

- Jó reggelt Woo Jin, Ji Min!- üdvözöltem őket is, s öleltem meg őket. – valami történt? – érdeklődtem összeráncolt homlokkal, hisz fura volt az, hogy ők már nyitás előtt itt legyenek. – miért nincsenek a villanyok felkapcsolva? Valami baja lett a vezetékeknek? – fejben próbálgattam magamnak megválaszolni a sötétség kérdését, de elég csúnyán elbuktam. Lehet túl reggel volt még számomra.

- Ohh… szó sincs róla. – rázta a fejét Ji Min, majd kezem felé nyúlt. Megijedtem.

- Valamit elrontottam? Ki akarnak rúgni? – hirtelen a pánik kezdett el uralkodni testem felett, rendesen éreztem, ahogy lábaimból eltűnik az energia. Imádtam ezt a helyet, nem akartam innen elmenni. Fénysebességgel pörgettem át az elmúlt napok eseményeit a fejemben, hogy mit is ronthattam el, milyen kárt okozhattam a helynek.

- Jajj ugyan kedves… ne beszélj badarságokat! – nevette el magát halkan Woo Jin, s megsimította a karomat. – Sokkal inkább egy kis meglepetéssel készültünk neked, s itt szerettünk volna lenni, amikor meglátod majd. – mondta, s beállt ő is mellém, ahogy tette azt felesége is, majd Min Jun ekkor felkapcsolta a kávézó villanyait, s szemem elé tárult az „ajándékuk”.

Abban a pillanatban megszűntem létezni, talán még pislogni is elfelejtettem, sőt biztosra vettem, hogy a szívem pillanatokon belül távozni fog a bordáim közül annyira elkezdett dübörögni a mellkasomban. A bisztró teljes egésze az én rajzaimmal volt kidíszítve. Nem hazudok, minden hely ahova kép fért ott az én műveim voltak. Rengeteg.

- Ezt meg… - kaptam a szám elé kezemet, s éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. -… hogy? – könnyezni kezdtem, de közben mosolyogtam is.

A Seo család tudta, hogy mi a szenvedélyem, tudta, hogy évekkel ezelőtt miért is jártam először városukban, hogy mit is tanultam itt az egyetemen, mégsem volt szó ilyesfajta dologról sosem, hiszen az utóbbi időben mondhatni mellékvágányra lett téve ez a dolog nálam. Szerettem rajzolni a lehetséges összes módszert bevetve, de valahogy nem gondoltam arra, hogy úgy igazán bármikor kiállítsam képeimet, legalábbis a közeljövőben. Túlontúl emlékeztetett arra a személyre, aki Los Angelesben voltam, akit magam mögött hagytam, mégis így látva az alkotásaimat, mosolyt csaltak az arcomra, levakarhatatlan mosolyt.

- Min Jun és a többiek segítségével. – válaszolt Ji Min. – tisztában vagyunk vele, hogy mennyire tehetséges is vagy, s szerettünk volna emlékeztetni arra, hogy nem szabad ezt csak úgy feledésbe üldöznöd. Csodálatos, ahogy látod a világot, igazán megérdemled, hogy ezt mások is lássák! – mosolyodott el olyan igazi anyai mosollyal.

- Meg amúgy is… szükségünk volt egy kis dizájnváltásra! – jegyezte meg Woo Jin, mire mind a négyen hatalmas nevetésben törtünk ki, s mire én konkrétan a nyakukba zuhantam oly nagyon meg akartam őket ölelni.

- Ez… hatalmas. Köszönöm szépen. Egyszerűen… nem lett volna rá szükség. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!- el sem hittem, hogy ilyen reakciót fog kiváltani belőlem, de a kezdeti sokk után valami sokkal kellemesebb járta át a testemet. Öröm.

- Min Junnak köszönhető legfőbbképp… - mutatott munkatársamra, akit szintén akkorra öleléssel lepte meg, hogy szinte a földön landoltunk a lendületemtől.

- Hogy szerezted meg ezeket a képeket? – kérdeztem tőle érdeklődve, amikor még félig azért a nyakában lógtam. – Betörtél a lakásomba fent? – vigyorogtam.

- Talán igen… talán nem. – rántotta meg a vállát bohókásan. – Mondjuk, erősen kétlem, hogy betörésnek számít az, ha van kulcsod az ajtóhoz. – rázta meg a kulcscsomóját, amit ebben a pillanatban visszadobott Ji Minnek. Hát persze… a főbérlőmnek nyilván volt kulcsa a lakásomhoz. Nagyon cseles.

- Hihetetlenek vagytok… - ráztam meg a fejemet, s mint egy kissé elvarázsolt, s talán beszívott ember kezdtem el lépkedni a bisztró asztalai között végiglesve a rajzaimat… továbbra sem tudtam hinni a szememnek.

A jó kedv egész nap ott ült az arcomon mosoly formájában. Alapvetően elég mosolygós személynek tartottam magamat, de ez még adott hozzá valami igazi pluszt. Szinte táncoltam az asztalok között, s valahogy úgy voltam vele, hogy nem szerettem volna, ha ez a nap véget érjen.

- Hiányoltalak az elmúlt napokban… - csúszott ki a számon ez a mondat akkor, amikor friss kávét öntöttem a sarokban ülő srác bögréjébe. Hetek óta szinte minden nap láttam itt, hogy vagy a reggelijét vagy az uzsonnáját nálunk fogyasztja. Állandó, kitartó vendégünk lett, habár sose váltottam vele több szót, mint a köszönés vagy éppen a rendelés, főleg hogy sose az én asztalaim egyikénél ült. De most valami különleges indíttatásból mégiscsak én szolgáltam ki.

- Tényleg? – pillantott fel szemébe hulló sötét hajtincsei mögül. Igazán fiatal fiú volt, olyan igazi helyes koreai ember.

- Iiigen. – kuncogtam magamban, s el sem hittem, hogy mit is művelek, úgy „támadtam le” mintha ismertem volna, pedig nem így volt. Visszahúzódó, csendes fiú volt, aki mindig ugyanazt rendelte bármikor is jött. – Bocsánat… nem akartalak megijeszteni. – ráztam a fejemet, s jobbnak véltem, ha fogom magam és eltűnök a konyhában, mielőtt még talán elijesztem a srácot, s talán soha többet nem térne vissza hozzánk.

- Ugyan… nem történt semmi. – rázta meg a fejét, majd elmosolyodott, s nem tudom mi ütött belém, de abban a pillanatban azt éreztem, hogy sosem láttam még ilyen szép mosolyt a világon. Kicsit félénk volt, de mégis oly őszinte. Mi ütött belém? Megannyi fiú járt már erre, a város teli van két lábon járó koreai szépségekkel én pedig most döntöttem úgy, hogy megkergülök? Hihetetlen. Ez a nap még a sírba visz… ha már a boldogság miatt is, de megteszi.

Néhány pillanatos csöndünk s egy „bocsánat még egyszer” mosoly után úgy döntöttem jobb lesz, ha folytatom a munkámat amikoris hallottam, hogy utánam szól.

- Nagyon szép a koreaid. – mondta, mire muszáj volt visszafordulnom, s megállnom egy pillanatra. Nyilván rájött, hogy nem ez az anyanyelvem, illetve, hogy nem tőzsgyökeres szöuli vagyok… talán a szőke hajam, s alapvetően az ázsiai karakteres arctól teljesen különböző arcom árulta el ezt neki… talán.

- Dolgozom rajta… - ismertem el. Mikor először ide jöttem, már akkor elkezdtem ismerkedni a nyelvvel, valahogy mindigis vonzott a koreai kultúra, ezért is volt olyan logikus számomra, hogy amikor fejembe vettem, hogy egy félévet cserediákként akarok külföldön tölteni, akkor elsősorban dél-koreai lehetőségek után kutattam.

- Nagyon sikeresen. – jegyezte meg, s asztala felett egy kis tapssal is megajándékozott.

- Susanne… - hallottam egyik munkatársam hangját a pultunk mögül. – Vissza a munkába! – emlékeztettem magamat, majd a tovább fokozódott levakarhatatlan mosolyom társaságában libbentem vissza a helyemre. Ez a fiú… nem gondoltam, hogy tovább lehet jókedvemet fokozni, erre neki sikerült… pedig csak annyit tett, hogy újra felbukkant.

- No, mi az Susanne? Visszatért a lovagod? – lökött meg Su Bin barátnőm viccelődve.

- Hogy micsoda? Mi? – kaptam fel fejemet, igenis fura kérdésére.

- Előttem nem kell titkolnod, ami egyértelmű. A srác hetek óta visszatérő vendégünk, de senkire sem pillant úgy, mint rád… ráadásul az utóbbi pár napban teljesen meg voltál zakkanva, gyanítom, azért mert nem láttad őt. – magyarázott úgy, mint aki elhitte azt, hogy belelát a fejembe. Nem is tudtam mit mondjak neki.

- Butaságokat beszélsz már megint! – forgattam a szememet, s egy teljesen véletlen, de talán ösztönös mozdulatom volt az, hogy a srác felé pillantottam, aki pedig végig minket nézett. Teljesen elvörösödött az arcom, rögtön elfordultam felőle. – Még a nevét sem tudom! – temettem kezembe az arcomat. – Miért érzem úgy magam, mint egy tinédzser lány? – nevettem fel kínosan, s talán ezzel mintha bevallottam volna valamit… pedig nem volt szándékomban semmi ilyen.

- Ez olyan aranyos. – Su Bin drámaian kapott mellkasához, mintha már konkrétan az esküvőnket látta volna maga előtt. Te jó ég, normális vagyok én?

- A srácot Marknak hívják… Marknak. – nyújtott felém másik kolléganőm egy papír cetlit, amit nekem címeztek.

„Velem töltöd az ebédszünetedet? Mark”

- Na, most már, hogy tudod a nevét ne is lássalak a szüneted végéig. – vette el kezemből a kávés pitlit és vállamról a törlőrongyot Su Bin.

- De hát még nincs is szünetem… - ráztam a fejem értetlenül, csak pislogtam rájuk, mint borjú az újkapura.

- Majd én azt eldöntöm. Viszlát is! – majd szépen fordított rajtam egy 180 fokot és meglökött a most már annyira nem is ismeretlen srác asztala felé.

- Szia… ismét! – álltam meg asztalától néhány lépésnyire, teljesen meg voltam lőve. Nem tudtam mi történik velem. – Azt hiszem ezt nekem küldted! – lebegtettem meg előtte a kis cetlit, amit eddig az ujjaim között szorongattam.

- Igen. – bólintott aranyosan. – Habár kétlem, hogy dönthettél volna magadtól arról, ami benne van. – jegyezte meg.

- Igen a lányok elég… meggyőzőek tudnak lenni. – nevettem el magam és forgattam a szemeimet tudva, hogy biztosan minket néznek a távolból.

- És én? – vetette fel a kérdést mire ismét elpirultam. Elképesztő, hogy mi történik velem. – Ha nem szeretnél persze nem muszáj velem töltened az ebédszünetedet… gondolom millió meg egy dolgot tudnál csinálni a szabadidődben. – apró, kicsi bizonytalanság és szomorúság jelent meg elég bátortalan hangjában. Lelkem millió darabra tört.

- Ugyan… imádom a változatosságot. - majd úgy sikerült vele szembe leülnöm a padra, hogy szinte leestem a túloldalán, persze ha ezt a fal nem akadályozta volna meg. – Susanne Woods! – nyújtottam feléje kezemet további buzgóságomban.

- Mark Tuan. – rázott velem kezet, s vagy csak beképzeltem, de talán egy kicsit tovább fogta a kezemet, mint amúgy szokás. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan lázas leszek, mert az agyamban a láz már kialakult. – Öhhm… szeretnél rendelni valamit? Biztosan éhes lehetsz… örömmel meghívnálak. – ajánlotta fel.

- Nem tudom rémlik-e… de én itt dolgozok. Lehet, vannak kapcsolataim egy ingyen burgerre… - gondolkoztam el nagy okosan, nagyon jól szórakoztam.

- Ez meglehetősen csábító dolog. – bólogatott jót mulatva ő is.

- Szóval mit hozhatok a kisasszonynak? – nyargalt be mellém kolléganőm. Tudtam, hogy pillanatok kérdése és megjelen egyikőjük mellettem. Lottóznom kellene.

- A kedvencemet kérném szépen. – vigyorogtam rá és pislogtam addig kínosan, míg észre nem vette, hogy jobb lenne, ha egyedül hagyna minket.

- Akkor egy Los Angeles burger rendel… - bólintott, majd magunkra is majd meg is indult a pult felé. Mint korábban említettem a sorsnak és nekem elég jó

- Neked is az a kedvenced? – jegyezte meg Mark mire óvatosan bólintottam. – Nekem is!- csapta össze a tenyerét, mire elmosolyodtam.

- Tudom! Mindig ugyanazt rendeled! – vallottam be, amit legszívesebben rögtön vissza is szívtam volna, hisz elég parának hangzott így a számból, mintha figyeltem volna vagy valami. – Vagyis ezt mondták a lányok… - próbáltam javítani a helyzeten, de kétlem, hogy esélyem volt rá, el kellett engednem.

- Szóval tényleg figyeltél rám. – csillant fel a szeme, mire én csak megrántottam gyengéden a vállamat.

- Nem tudom. – motyorásztam felesleges válaszomat.

- Tudod miért rendelem mindig azt a burgert? – kérdezte közelebb hajolva kicsit.

- Na, miért? – hajoltam én is közelebb, mintha valami szuper nagy titkot készülne megosztani velem. Vicces volt. – Attól függetlenül persze, hogy az a legjobb burger az egész földkerekségen. – tártam szét kissé karjaimat.

- Mert ott születtem. – vallotta be, mire csak pislogtam rá, mintha nem hallottam volna jól. – És mostanság ez a legközelebbi kapcsolatom a várossal. – tette még hozzá, s talán némi szomorúságot hallottam volna ki a hangjából nem is tudom. – Néha örülnék, ha több időt tölthetnék ott… - tűnődött el.

- Most akkor megosztok veled egy titkot én is! – gondoltam a vicceskedésünket továbbra is megtartva visszarántom melankolikus pillanatából, s egészen közel bújtam füléhez, szinte félig már az asztalon feküdtem, de nem nagyon érdekelt. – Én is ott születtem! – suttogtam neki, majd visszacsusszantam egy sokkalta kényelmesebb pozitúrába, s jól is tettem ugyanis a burgerem ekkor érkezett meg az asztalunkhoz.

- Köszönöm! – bólintottam, s azon nyomban be is kaptam a köretként funkcionáló sült krumpliból egy darabot. – Még egy titok… egy igazi konyhai titok, amit senkinek sem mondhatsz el, vagy különben le kellene, hogy vadásszalak! – billegtettem előtte mutatóujjamat.

- Az én kérésemre született ez a burger! – ismertem be.

- Akkor már közvetetten is vonzottál. – jegyezte meg, mire majdnem kiejtettem a kezemből a burgert, de ő is meglepődött azon, amit mondott. Olyan aranyos volt, de tényleg. Fiúra nem szokás ezt így mondani, de tényleg… hatalmasat dobbant a szívem, ahogy szemeit lesütve, nem csak ajkai, de szemei is elmosolyodott.

Gyanítom a lányok a következő 1 hét összes ebédszünetét egyszerre osztották ki nekem, mert mikor elkezdtem beszélgetni Markkal valahogy nem tudtam abbahagyni, s ahogy igazán felolvadt az elsődleges kényes feszültségünk az idő teléséről is elfeledkeztem, de tényleg. Kiderült, hogy Mark egy bandában zenél jó néhány fiú mellett, s hogy azért nem láthattam az elmúlt napokban, mert Tokióban voltak fellépni és forgatni. Nem tudtam sajnálni, de tényleg nem.

Konkrétan sötétedni kezdett mikor megcsörrent a telefonja, ami elég fontosnak tűnt ahhoz, hogy felvegye. Teljesen meglepődtem ekkor, hogy már a nap ment lefele. Magamban kezdtem kuncogni.

- Azt hiszem… nekem most mennem kell. – vallotta be szomorúan, s valahogy az én hangulatom is lelombozódott ettől a hírtől. Nem akartam, hogy elmenjen innen. – remélem, megismételhetjük még ezt… - mondta, s zsebében kezdett turkálni, gondolom pénz érdekében.

- Szó sem lehet róla!- toltam el a kezét. – Ez a kör az enyém volt. – álltam fel vele együtt.

- A következő az enyém lesz!- jelentette ki, majd együtt indultunk meg az ajtó felé, s ekkor eljöttünk egy képem mellett, amiről eszembe jutott valami. Muszáj volt visszatérnem érte.

- Maradj itt! Meg ne mozdulj! – fogtam meg két oldalt karját, s játszottam el, hogy éppen lebetonoztam, majd futólépésben visszaléptem a képhez, amit egy ügyes mozdulattal leakasztottam, s magam előtt tartva vittem felé. – Ezt szeretném neked adni! – nyújtottam feléje, s felfedtem neki, hogy a kép nem más volt, mint egy rajzom Los Angelesről. – Neked nagyobb szükséged van rá! – ismertem el, majd kihalászva zsebemből a filcemet a hátuljára felskicceltem a telefonszámomat.

- Ez… csodálatos. – gyönyörködött az egyszerű ceruzarajzomban. – De… mit fognak szólni a tulajok? – kacagott fel, majd megfordítva a képet észrevette, hogy a számomat annak hátuljára írtam neki.

- Az igazság az, hogy ezek az én rajzaim… - sütöttem le szememet, s pirultam el egyszerre. -… szóval azt hiszem, elajándékozhatok belőle, ha szeretnék. – tártam szét karomat kissé megrántva vállamat.

- Hát akkor köszönöm szépen… ez lenyűgöző tényleg…

A nap további részeiben a lányok minden erejükkel azon voltak, hogy kiszedjenek belőlem valamit, de valahogy megbírtam állni, hogy nem mondtam nekik semmit, egyszerűen csak bazsalyogtam, mint a tejbe tök… meg talán magamban énekelgettem és táncoltam az asztalok között. Talán.

- Susanne… azonnal gyere ide! AZONNAL!- ordított értem Su Bin másnap olyan 10 óra felé, el nem tudtam képzelni, hogy mi történhetett.

- Mi történt? Minden rendben? – kicsit bepánikoltattak ezzel a vészjósló felhívásukkal.

- Nézd csak!- böktek a polc tetején lévő tvre ahol éppen egy délelőtti műsor zenés vendégeit láthattuk a képernyőn. A GOT7 volt a mai vendégjük a műsornak. – AZ OTT A FIÚD!- ismételgették mire én elmosolyodtam, s nem csak azért mert tényleg felismertem Markot a fiúk között, hanem azért mert a pólója olyan ismerős volt. A „fiúd” megjegyzés meg szinte elsiklott a fülem mellett, magamra sem vettem.

- Az pedig ott… nem egy… - hajolt Su Bin közelebb a képernyőhöz, hogy megvizsgálja azt, amit már én is észrevettem.

- De… - ismertem el. -… az ott egy kép a rajzomról Mark pólóján…

Tudjátok ugye, hogy továbbra is várom az ötleteiteket, kívánságaitokat? Hogy hol? Hát itt: facebook, facebook csoportom, twitter, tumblr & de igazából bárhol, ahol utolértek! ♥