Tagadhatatlan (Klaus x Caroline)

Szép estét Mindenkinek! Hoztam is egy következő gyöngyszemet, ami kissé talán elég hosszúra sikeredett. Még annál is hosszabb lett mint korábban egy-egy részem a blogomon, pedig azok is jócskán méretesek voltak… de remélem nem bánjátok, s remélem hogy tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Cintia, egy kedves ismerősöm.

Kiről lesz szó benne? Caroline x Klaus, de a TVD világ többi szereplői is felbukkanhatnak benne.

Kinek a szemszögéből lesz írva? Caroline

Miről szól röviden? Vannak érzések, amiket egyszerűen felesleges tagadni ugyanis előbb vagy utóbb úgyis napvilágot látnak, hisz elkerülhetetlen hogy ne így legyen.

Szavak száma? 4686

Hogy mikor kaptam az első levelet? Pontosan egy héttel azután, hogy a Mikaelson család véglegesen New Orleansba költözött, pontosan egy héttel édesanyám temetése után. Akkor láttam őt utoljára, akkor láttam utoljára Klaust. Mindez pedig már kereken 3 hónapja történt, s nem volt olyan nap, mikor ébredésem után az ajtónk alatt be ne lett volna csúsztatva egy újabb boríték a gyönyörű kézírással a tetején, ami az én nevemet formálta. S hogy mik álltak ezekben a levelekben? Nem tudhatom ugyanis egyetlen egyet sem bontottam fel. Abban a pillanatban, ahogy megláttam ott heverni a friss darabot az ajtónk előtt azon nyomban beledobtam azt az ágyam előtti kincses ládámba, amit sosem szoktam kinyitni. Ez volt a célom a levelekkel is… sosem akartam elolvasni őket. Nem volt hozzá erőm, egyszerűen nem akartam tudni, hogy mi jár a fejében annak a pszichopatának. A lehető legjobb dolog volt az Mystic Falls történetében, amikor végül a családjuk New Orleansba települt át. Más kérdés, hogy ez talán New Orleans számára talán a legszörnyűbb dolog volt. Nem hallottam még a hírekben, hogy lángokban áll a város, de gyanítottam, hogy idő kérdése és eltűntetik azt a várost a föld felszínéről… ahogy tették ezt majdnem Mystic Fallsszal is. Minél távolabb voltak annál jobb volt mindenki számára.

- Még mindig nem adta fel? – Bonnie egy szál törülközőben libbent ki a fürdőszobából, igazából arról is megfeledkeztem, hogy ő itt volt olyannyira bele voltam merülve az államvizsgára való tanulásba.

- Hogy micsoda? – ráztam meg a fejemet értetlenül, s pillantottam felé érdeklődve miközben megnyújtóztattam kissé izmaimat, talán elgémberedtem egy kicsit az elmúlt percekben, ahogy a tanulnivalóm felett görnyedtem.

- Nem kell ahhoz még a boszi tudásomat sem bevetnem, hogy tudjam, mi történik veled Caroline… - fonta össze karjait mellkasán Bonnie, majd óvatosan, de mégsem feltűnésmentesen pillantott az ágyam előtti dobozra. Tudta. Éreztem, hogy tudta. Egyre erőteljesebben kezdett verni a szíve, kristálytisztán hallottam. -… az elmúlt 3 hónap minden egyes napján kaptál tőle egy levelet. Szerinted nem vettük észre? – ráncolta össze homlokát, s vont kérdőre.

- Nem tudom, miről beszélsz. – ráztam meg a fejemet, s inkább úgy tettem mintha nem is hallottam volna, amiről beszél. Úgy döntöttem, hogy ignorálom célozgatásait, hátha akkor nem folytatja azt, amibe bele sem kellett volna kezdenie.

- Elolvastál belőle akár egyet is? Egyet a legalább 90 levélből? – vonta fel szemöldökét majd tett egy lépést az ágyam felé, a láda felé.

- Bonnie… nem tudom, hogy látod-e de éppen tanulok. – mutattam az ágyamat díszítő papírhalmazokra. Néhány nap és államvizsga… néhány nap és diplomaosztó. Néhány nap és egy korszaknak vége. -… vagyis legalább tanulnék. – jegyeztem meg neki lehet kissé túlságosan is csúnyán, de most ez éppen nem érdekelt, hiszen nem akartam, hogy firtassa ezt a dolgot, tudomást sem szerettem volna venni róla… okkal nem beszéltem nekik róla. Se neki, se Elenának.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen kitartó ez a Klaus. – jegyezte meg, mire konkrétan egy apró mozdulattal roppantottam ketté a ceruzát az ujjaim között. Ha dobogott volna, még a szívem biztos vagyok benne, hogy most ebben a pillanatban megállt volna. Ha elfehéredhettem volna, biztos vagyok benne, hogy falfehéren ülnék itt előtte.

- Miért… mi van vele? – minél tovább erőltette ezt a dolgot, annál jobban akartam én kerülni. – Biztosan boldog New Orleansban… ha még nem szabadított rá a városra valami átkot, vagy az ottani boszorkányok el nem égették őt máglyán… legalább kétszer. – a legkevésbé akartam felhúzni magam a dolgon, de a testem valahogy egészen máshogy gondolkozott erről.

- Még jó hogy nem érdekel… ahogy a levelei sem. – jegyezte meg, s mielőtt megakadályozhattam volna egy apró mozdulattal kinyitotta ládám tetejét, amiben ott lapultak a levelek… mind a 3 hónap darabjai.

- Bonnie… fejezd be, kérlek. – mély levegőt vettem, majd óvatosan fújtam ki azt. Szemem előtt pontosan lejátszódott a jelenet miszerint megérintem barátnőm nyakát, s egy könnyed mozdulattal eltöröm a nyakát. De ő nem olyan volt, mint mi, ő nem volt vámpír, vele nem tehettem ezt mikor idegesített… pedig nagyon viszketett a tenyerem. Nagyon.

- Mit fejezzen be Bonnie? – Elena még be sem lépett a közös szobánkba, épp nyitotta az ajtót, de már akkor hozzánk beszélt. A kiélesedett hallásnak köszönhetően néha még a falakon keresztül is értekeztünk. – Ohhh… hogy erről. – s egy szempillantás sem telt el, már a ládám mellett állt ő is, kezében fogva egy borítékot. Az ő nyakát kitekerhettem volna, meggyógyult volna, tudom. – A kedves szociopata pszichopata ismét levelet küldött? Mondanám, hogy hiányzik nekem, de tény, hogy akkor nagyon nagyot hazudnék. Távozásuk a legjobb dolog volt a város történetében… - magyarázta én pedig éreztem, hogy pillanatokon belül felrobbanok. Fejemben már mindkettőjüket millióféleképpen megöltem. Miért olyan nagy ügy ez? Miért nem lehet abbahagyni az erről folytatott beszélgetést? Tudták, hogy nem akarok erről beszélni, eddig sem akartam.

- Befejeznétek végre? – csattantam ki végül teljesen, volt olyan ideg bennem, hogy le tudtam volna mészárolni egy várost. Idegesítettek. Nagyon.

- Miről beszélsz? – Bonnie ugyanúgy tette fel ezt a kérdést, mint ahogy én tettem fel neki néhány pillanattal ezelőtt. Direkt játszottak velem, szándékos volt az, hogy az őrület szélére akartak kergetni.

- Jó… én ezt befejeztem. – csaptam le a doboz tetejét, még látni sem akartam, hogy ott vannak azok a borítékok. – Ha gondoljátok, olvassátok el őket… nyugodtan! Tegyetek velük azt, amit akartok… díszítsétek ki velük a szobát, vagy éppen olvassátok fel őket a hangosbemondóban… nem érdekel! De talán a legjobb dolog az lenne, ha felgyújtanátok az összeset! S tudjátok miért? Mert egyáltalán nem érdekel mi áll bennük! – besokalltam, egy perccel többet sem tudtam volna közöttük tölteni most. Le kellett nyugodnom, szükségem volt egy kis friss levegőre. Felkapva telefonomat, s táskámat szinte, mint egy tornádó indultam meg kifele a kollégiumi szobánkból amikoris észre nem véve Damon megjelenését, majdhogynem orra buktam lábában. Szerencsére azonban a fejlett reflexeimnek köszönhetően nem találkoztam össze a padlóval.

- No, mi történt Szöszike? Ki idegelt fel ennyire? – hunyorgott rám, arca igazán közel volt az enyémhez. Újabb ember a gyilkolási listámon. Az ember, akire legkevésbé volt most szükségem.

- Te hiányoztál még ám… - forgattam szememet, majd teljes mértékben visszanyerve testem felett az irányítást hagytam őket magukra. A távolból még hallottam, ahogy Damon motyog valami olyan igazán Damonosat, mire elkiáltottam magam: - SEGGFEJ!- jól tudtam, hogy hallani fogja, de igazából nem is volt célom eltitkolni előle véleményemet.

Őszintén szólva nem tudtam mi ütött belém, teljes egészében elvesztettem a gondolataim felett az irányítást, pedig én pontosan az a személy voltam, aki tudta magáról, hogyha valamire koncentrálnia kell, akkor arra koncentrálni is fog, s a gondolatai nem fognak csak úgy elkószálni. No, most viszont nagyon is elkószálgattak azok a gondolatok… csak egy ember körül forogtak… vagyis elég pontatlan megfogalmazás az, hogy ember… olyan ezer évvel késtem ezzel. A valóság az, hogy nem tudtam elképzelni, hogy ő valaha ember volt, vagy hogy egyáltalán bármiféle emléke volt arról, hogy milyen is embernek lenni, olyan igazán embernek… emberinek lenni.

- Szabályszerűen láttam, ahogy eltöröm a nyakukat, nem hazudok anya… nem hazudok. Az sem érdekelt abban a pillanatban, hogy ők a legjobb barátaim, azt akartam, hogy befejezzék! – nem ez volt az első alkalom az elmúlt hónapokban, hogy amikor valami miatt besokkaltam édesanyám sírja mellett kerestem vigaszt. Úgy éreztem, hogy ő tényleg meghallgat, s nem ítélkezik felettem. Erre volt szükségem… meghallgatásra. – Nem is tudom, hogy honnan jött nekik pont most ez… ha tudták, hogy mi történik velem, miért nem említették korábban? Miért néhány nappal a vizsgánk előtt, a diplomaosztó előtt kellett ezt tenniük? Miért? Ráadásul tudom, hogy mit gondolnak, pontosan jól tudom, hogy örülnek, hogy nincsenek itt… és én is így érzek… tényleg. Sokkalta boldogabb vagyok, sokkalta szabadabb!- tártam szét a karomat beleélve magam mondanivalómban.

- Tényleg? – hallottam meg egy hangot mögöttem, s megugrottam hirtelen.

- Stefan. – motyogtam halkan, de tudtam, hogy úgyis hallja. – Bonnieék küldtek? Bébiszittert küldtek a nyakamra? Nem hiszem el… hihetetlenek. Hihetetlenek! – tört ki belőlem ismét a harag, ahogy feléje fordultam.

- Tudd, hogy nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek feletted… - rázta a fejét, s néhány lépéssel közelebb jött hozzám. -… eszem ágában sem lenne ilyet tenni. – ismerte el.

- Tudom. – vallottam be. Volt a hangjában valami, ami mindenegyes alkalommal megnyugtatta az embert. Stefan az a barát volt, aki mindenkiből a legjobb énjét hozta ki, sohasem ítélkezett mások felett, mindig megpróbálta megérteni a másikat. Mindig.

- Szóval… tudod… nekem bármit elmondhatsz… nem kerül ki kettőnk közül semmi sem. – rázta a fejét, s megsimította karomat.

- Gyanítom Bonniék már úgyis mindenbe beavattak… - forgattam a szememet. - … bármit is hallhattál tőlük az az egész egy nagy rakás hülyeség. – fortyogtam magamban, s nem bírtam megmaradni egyhelyben, muszáj volt fel alá járkálnom, a lábaim saját életüket élték alattam.

- Nem igazán érdekelt az, amit ők mondtak… - rázta a fejét, s még véletlenül sem próbált leállítani, az utamba állni. Szimplán csak követett, ahogy elkezdtem sétálni szépen lassan kifele a temetőből. -… ha valamit szeretnél megosztani velünk, velem… úgyis megteszed. Ha meg nem… nem. – nem volt követelődző, nem akartam harapófogóval kiszedni belőlem a dolgokat… sokkal inkább volt ő a türelmes fajta.

- Tudod… mielőtt elmentek felkeresett engem. Volt képes felkeresni. – bukott ki belőlem, egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni a szavaimnak. – Legszívesebben kitéptem volna a nyelvét a szájából… nem hazudok Stefan. – fordultam feléje teljesen átszellemülve.

- Hidd el ebben az érzésben többen osztozunk Klausszal kapcsolatban. – mosolyodott el, mire ismételten hallva hangosan nevét majdnem elhánytam magam. Te jó ég… itt meg mi történik?

- Nem Stefan… ezt ti nem érthetitek. Egyszerűen nem. Olyan szavak hagyták el a száját, olyan dolgokat mesélt, mondott… sohasem hinnétek el, hogy milyen gondolatok járnak a fejében. Azt az oldalát alig néhányan ismerhetik… gondoltad volna, hogy egy érzékeny személy? Nem hazudok… hittem neki. Bármit mondott, elhittem neki. Ahogy mesélt, ahogy játszadozott a szavakkal én a lábai előtt hevertem… és ez felbőszít… ez… gusztustalan! – fintorogtam, ahogy ezek a szavak elhagyták a számat. Stefannak köszönhetően csak úgy ömlöttek belőlem a gondolatok, bele sem mertem gondolni, hogy mennyire nem gondolkoztam azon, hogy mi is fogja következőleg elhagyni a számat. Nem érdekelt. Előtte már végképp.

- Caroline!- szólított nevemen, mikor megtorpantam s feléje fordultam. Eddig a pillanatig céltudatosan mentem előre az ismeretlenbe úgy, hogy egy percre sem hallgattam el.

- Igen? – pislogtam felé értetlenül, ahogy visszarántott a valóságba… lehet hálásnak kellett volna lennem. Lehet egyszer végre be kellett volna fognom a számat.

- Tudod, hogy beleszerettél Klaus Mikaelsonba? – oly mélyen nézett a szemembe, hogyha hittem volna a lélek jelenlétében tudtam volna, akkor, hogy most a lelkemig lát. Tudtam viszont, hogy kérdése nem is volt annyira kérdés számomra, sokkal inkább egy kijelentés.

- Magával hívott… megkérte, hogy menjek vele New Orleansba. Szinte könyörgött, hogy tartsak vele… a nagy Klaus Mikaelson könyörgött nekem! – hónap óta nem mondtam ki a nevét, így nem… a fejemben? Milliószor elhangzott. Éreztem, hogyha dobogott volna még a szívem a mellkasomban most kiugrott volna onnan.

- Caroline! – hangzott el ismét nevem a szájából, de most már sokkal lágyabban.

- Stefan az Isten szerelmére… - csontokat akartam törni a saját testemben, akartam, hogy valami más fájjon, s ne a mellkasom ugyanis az olyannyira fájt, hogy majdnem levert a lábamról. – Caroline Forbes vagyok… hogyne tudnám? Körülbelül tízezer lehetőséget átgondoltam már hogy hogyan fojthatnám el magamban ez a szörnyűséget… mindegyiket kipróbáltam, de egyik sem ment. Egyszerűen nem megy! Ha lehetne, lekaparnám a saját bőrömet… igen… Klaus olyan, mint egy vírus… engem meg megfertőzött… látod… itt van a bőröm alatt… itt… - emeltem szeme elé a karomat és úgy bökdöstem meg bőrömet, ami alatt vérem csak úgy forrt… csoda hogy ki nem tört onnan. -… és nem tudok ellene mit tenni. Próbáltam, de elbuktam… próbálkozok, de mindig elbukok. – ki akartam futni a világból, el akartam menekülni, nem akartam emberek között lenni, nem akartam, hogy lássanak és én sem akartam senkit sem látni.

- Shhh… Caroline… shhh… - vont mellkasára és ölelt át, mintha próbált volna egyben tartani. Észre sem vettem, de patakokban kezdett folyni a könnyem. Ennyit arról, hogy Caroline Forbes milyen erős ember. -… minden rendben lesz… hidd el, minden rendben lesz. – simogatta a hátamat.

- Hogy lehetne minden rendben Stefan? – nem bírtam csendben maradni, ki kellett adnom magamból. – Elküldtem… megbántottam. S nevetséges, hogy emiatt rosszul érzem magam. Nevetséges… megbántottam egy valódi szörnyeteget és még én érzem magam rosszul. Egy szörnyetegbe lettem szerelmes TE JÓ ÉG, egy olyan személybe, aki minden barátomat meg akarta már ölni… legalább kétszer. Egy igazi szörnyeteg vagyok én is… undorodom magamtól. – egyszerűen nem tudtam magam irányítani. Egy valódi katasztrófa voltam.

- Ne mondj ilyet… tudod, hogy nem így van ez… - tolt el kicsit magától, s letörölt néhány könnycseppet az arcomról. -… ennél okosabb vagy… tudod jól. – ha nyugtatni is próbált igen nehezen sikerült ez neki. Forrtam… csúnyán.

- Nem… nem tudom. A mindent tudó Caroline Forbes nem tud SEMMIT sem. SEMMIT!- ráztam a fejemet.

- Talán azért valamit mégiscsak tudsz… - mondta, majd szépen lassan a vállamnál fogva megfordított, hogy szembekerüljek azzal a házzal, ami előtt álltunk. Eddig a pillanatig nem is realizálódott bennem, hogy merre is vagyunk… a lábaim csak jártak alattam igazán nagyon gyorsan, én pedig egyáltalán nem törődtem velük.

- Te jó ég!- csúszott ki a számból és kezemet szám elé kaptam. Hetek óta nem voltam itt… egyszerűen nem voltam képes átlépni a küszöböt. Az egykori otthonunk előtt álltam… a tudatalattim idevezetett… mintha mondani akart volna nekem valamit. Ráadásul egy lépést sem kellett tennem ahhoz, hogy lássam a tornácon egy doboz volt… egy doboz a kollégiumi szobánkból, amiről eléggé jól sejtettem, hogy mit is rejthet magában. – Azt hiszem… - egy teljesen új érzés kezdte átjárni a testemet, mintha egy csettintésre elvarázsolódtam volna.

- Megleszel? – kérdezte halkan… azt hiszem tudta, hogy mit szeretnék tenni. Egyedül lenni… egyedül lenni otthon. Hetek óta először be akartam lépni a házba, s eltűnni a falai között. Egyedül.

- Muszáj lesz… - s apró mosolyt villantottam feléje, amibe próbáltam minden megmaradt energiámat belesűríteni… gyengéden megsimította a karomat, majd elengedett… mert tudta, hogy most már csakis magamra vagyok utalva… erre volt szükségem.

Hogy mi történt azon a napon később sosem említettük, mindannyian úgy tettünk mintha nem is történt volna semmi, mondhatni ez egy ki nem mondott megegyezés volt. Csak így tudtak a dolgok zökkenőmentesen történni, s így a vizsga és a diplomaosztó előtt mindannyiunknak erre volt szüksége. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, muszáj volt annak lennie, minden energiámat, minden időmet belefektettem az egészbe. A délelőtti ünnepség után a Salvatore házban volt szervezve egy kisebb, nagyobb baráti ebéd, uzsonna. Ők felajánlották, mi pedig örömmel elfogadtuk, véletlenül sem volt vitatéma.

S eljött a nagy nap, reggel konkrétan olyan gyomorideggel ébredtem, mint amilyennel még a vizsga előtt sem lepett meg a testem.

- Végre eljött a nap!!!- ki sem tudtam rendesen nyitni a szememet, de szobatársaim, mint valami izgatott kisgyerekek ugrottak az ágyamra. Igazán meglepő volt, hogy hamarabb keltek, mint én, de az elmúlt napokban már semmin sem volt szabad meglepődnöm.

- El sem hiszem! – nyúlt el keresztben rajtam Elena. Gyanítom egyikünknek sem volt túlzottan kényelmes ez a pozitúra, de mégsem érdekelt minket. A legjobbakkal kezdhettem el ezt az egészet, s most velük is fejezhettem be. Több volt ez, mint amit valaha is kérhettem.

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek titeket? – kérdeztem meg tőlük, ahogy egész ügyetlenül, de nyakukba borultam. Olyan reggel volt még, olyan érzelmes időszak.

- Caroline Forbes! Ha elkezdesz sírni… minden bizonnyal felpofozlak!- nézett rám szúrós, fenyegető, de mégis kedves pillantásokkal Bonnie… szipogva kuncogtam fel.

- Mindenki szépen lenyugszik… - kacsintott Elena, majd egy könnyed mozdulattal gördült le rólunk. -… és elkezd készülni. Hol marad az a Caroline Forbes, aki a nála normális esetben ilyenkor már idegbajosan szaladgálna le és fel? – tette csípőjére kezét kedves barátnőm, mire egy egyszerű mozdulattal hajítottam feléje párnámat.

- Tökéletesített reflexek. – meg sem kottyant neki, hogy elkapja a párnát, majd egyszerűen visszadobta rám, de ahogy Bonnie is mozgolódni kezdett őt találta el a puha.

- Áúcs! – sikkantott fel Bonnie. – Nem tudom tudjátok-e de én nem közétek tartozok… csoda hogy ekkora erővel ki nem röpítettetek az ablakon! – rázta fejét, majd elnevette magát. Mindannyian így tettünk… jóízűen kacagtunk együtt.

- Szóval a ruháinkat tegnap este elhoztam az üzletből… ott lógnak a gardrób falán. – billentett fejével Elena a szekrényünk felé.

- Ha jól számítom, van másfél óránk elkészülni… - mozdultam ki az ágyból és vettem kezembe a telefonomat. -… de beszélni kellene Damonnal… - ekkor Elenára néztem. -… vagy Stefannal hogy minden rendben van-e az ételekkel és a többi dologgal ugyanis nem lesz időnk arra fordulni még az ünnepség előtt. Remélhetőleg nem gyújtották magukra tegnap óta a házat… mondjuk Damon semmivel sem tudna már meglepni. – ráztam a fejemet és már a beszédem szövegét olvastam miközben reggeli koktélomat szürcsöltem hatalmas poharamból.

- Tudod, hogy ez nem vicces Caroline. – vágott vissza Elena… nyilván védte a barátját, de nyilván nem zavart. Damonról mindenki jól tudta, hogy vannak őrült pillanata, a kiszámíthatóság a legtávolabb tőle álló tulajdonság.

- De… azért egy kicsit az. – jegyezte meg Bonnie zsiványan.

A következő egy órában tökéletes szinkronban mozogtunk ki-be a fürdőszobába, hogy hol a sminkünket, hol a hajunkat csináljuk, akár segítve egymásnak egy-egy felmerülő nehézségben.

- No… hogy festek? – Bonnie volt az első, aki magára öltötte a ruháját. Csodaszépen nézett ki fekete csipkeruhájában, s habár a talárunk ezt egy ideig el fogja takarni mindezt igenis fontos volt ez számunkra. jól kinézni, magunk miatt.

- Káprázatosan. – s azonnal készítettem is róla egy képet, mert az emlékek megörökítésének nagy híve voltam. – Szerelmes lettem beléd azon nyomban!- kaptam mellkasomhoz bazsalyogva.

- Ennél jobban? – kérdezett vissza, majd figyelte, ahogy én is bontom kifele ruhám tartóját amikoris egy kisebb gyorslefolyású szívrohamot kaptam. A tartóba konkrétan nem az én ruhám volt. 

- Ez meg… MI AZ ISTEN? – egyfajta pánikroham jelenlétét kezdtem érezni testemben. – Ez. Nem. Az. Én. Ruhám. – tagoltam elég nyomatékosan a szavakat, s közben mégis kibontottam a tartót, hogy jobban láthassam mit is rejt.

- Caroline… nyugi. – jött mellém Elena, a lehető legtürelmesebben próbálta kezelni a helyzetet.

- Nyugi? Több mint egy hétig kutattam azért a kicseszett ruháért, erre te neked pedig nem sikerül elhozni? Megnézted egyáltalán, hogy mit adott oda neked az eladó? Jézus Isten… nem hiszlek el Elena. Komolyan! – konkrétan már a fejemet fogtam, de legszívesebben a szobán keresztülhajítottam volna ezt a nőszemélyt.

- Hékás Caroline… megnyugodnál végre? – szólt közbe Bonnie és elvette a kezemből a ruhát, amit konkrétan csillogó szemekkel nézett, ahogy be kell vallanom én magam is, mert szó mi szó gyönyörű volt.

- Mikor ideadták a 3 ruhát, leellenőriztem mindegyiket. Azt hoztam el, amit kellett. – válaszolt Elena teljesen nyugodtan, pedig simán megfordulhatott volna a fejében neki is, hogy kihajít az ablakon a reakcióm miatt.

- Látszik… - fintorogtam gúnyosan, de minél több ideig néztem a finom anyagot Bonnie kezében annál jobban kezdett enyhülni az idegességem. Be kellett vallanom szerelmes lettem abba a műalkotásba, egyszerűen mintha egy angyali csoda lett volna nálunk. – Igazából nem tudunk most már mit tenni. – tártam szét a karomat, s vettem el Bonnie kezéből vállfástól az egész ruhát. – Csak imádkozz Elena Gilbert, hogy rám jöjjön, mert ha nem… isten bizony mondom, felgyújtom az egész üzletsort még a diplomaosztó. Imádkozz!- s ezzel a kijelentéssel együtt beviharzottam a fürdőbe, s magam mögött egész erőteljesen becsaptam az ajtót. Lehet kicsit túlságosan drámai voltam. Nem érdekelt.

Nem azt mondom, hogy a ruha olyan volt, mintha rám öntötték volna… jah de… mégis. Amint beleléptem, s felhúztam magamra konkrétan olyan volt, mintha éppen nekem varrták volna. Anyaga úgy ölelte át testem porcikáját, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva. Tökéletes volt. Tökéletes.

- Meg ne szólaljatok… meg ne szólaljatok!- fenyegettem meg őket mikor kiléptem a fürdőből felfedve előttük, hogy mennyire is tökéletes volt a ruha rajtam.

- Hidd el jobban félünk tőled annál, hogy bármit is mondjunk! – emelte Bonnie maga elé kezét, majd hirtelenjében nyomott egy paparazzi képet rólam. – Csodaszép vagy Caroline… - mosolyodott el.

- Tudom Bonnie… tudom.

A ruhát leszámítva minden tökéletesen alakult, s egy kis idő után talán még örültem is ennek a csodacserének vagy szerencsétlenségnek… nem tudtam eldönteni, hogy minek is hívjam. Megérkezve a diplomaosztó helyszínére, ami a campus túloldalán volt barátaink köszöntöttek minket. Mindenki itt volt, aki számított élükön persze a Salvatore testvérekkel, akiknek igenis nagyon jól állt az elegáns öltözet. De melyik úriembernek ne állt volna jól egy fekete nadrág, s vele egy fehér ing?

- Tyler… olyan régen láttalak már. – szinte nyakába borultam rég nem látott barátunknak.

- Semmiképpen sem hagytam volna ki a beszédedet… meg nyilván a Salvatore borospince megcsapolása sem utolsó szempont. – vigyorgott Damon felé bájosan.

- Ki ne tépjem véletlenül a szádból a nyelvedet Lockwood. – pirított vissza rögtön Damon.

- Azonnal elfelejthetitek ezt a viselkedést… hallottátok? – emeltem magam elé mutatóujjamat. – A mai nap még véletlenül sem lesz vérontás, sem veszekedés, semmi hasonló… mert esküszöm, aki elrontja nekem ezt a napot annak testét én magam fogom feldarabolni és kitűzni a campus különböző pontjaira díszként. Értve vagyok? – néztem rájuk igenis komolyan, majd bólintva egyet megfogva Elena és Bonnie kezét indultam meg a végzősök felé, hogy végre kezdetét vehesse a nap igazán fontos része.

Csodaszép idő volt ránk így június végén, egy felhő sem volt a környékünkön, aminek igenis hálás voltam. Gyűlöltem volna, ha ezt a szabadtéri eseményt elrontotta volna valami. Minden úgy alakult, ahogy annak kellett. Habár a diplománkat gyorsabban is a kezünkbe nyomhatták volna, de ezt a hivatalos procedúrát egyszerűen lehetetlenség volt meggyorsítani. Hallod a neved, felsétálsz a pódiumra, kezet fogsz a dékánnal, motyog neked egy-két szót, majd egy kicsit sem erőltetett mosoly kíséretében csinálnak rólad egy képet, ami után következik még sok hivatalos kép, s mire lesétálsz, onnan örülsz, hogy még éppen látsz a sok vakutól, s hallasz a sok kattogástól. S mindezek után jött a beszédem. A végzősök beszéde. Oly természetesen jöttek belőlem a szavak, mintha mindigis erre készültem volna… valószínűleg mert ez pontosan így is volt. A gimnáziumi beszédem után ez volt a második, amire készültem körülbelül óvodás korom óta, vagy éppen már kb. azóta mióta megtanultam beszélni. Meglehet viszont arra sosem tudtam felkészülni, mikor édesanyámat említettem… akarva akaratlanul is megcsuklott a hangom, de tudtam, hogy figyel fentről minket, s hogy mosolyog ránk. Ahogy a felhők felé pillantottam, néhány pillanatra elnémultam… majd ahogy a következő pillanatban újra a tömegre figyeltem, hirtelen olyat láttam, amire nem voltam felkészülve. Klaus volt ott az emberek között. Egyet pillantottam, s már ott sem volt.

- Minden rendben? – lépett mellém az egyik tanár. Furán viselkedtem volna? Észre sem vettem.

- Persze. biztosan csak a napfény. – motyogtam neki, majd valóságosan elkönyveltem magamnak, hogy bizony én délibábot láttam az előbb. Valahonnan a legeslegmélyebb tudatalattimból előmászott ő, s nyilván akkor jelen meg számomra egyetlen egy pillanatra, amikor több száz ember előtt mondok beszédet. Nyilván máshogy nem történhetett volna.

Összeszedve magamat visszatértem beszédemhez mintha mi sem történt volna, majd a megérdemelt taps után szépen levonulva foglaltam el újra helyemet. S habár mondogattam magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben, s mindezt a világgal tudattam is, egyszerűen valahogy nem bírtam megülni a helyemen, nem tudom mi ütött belém. Valószínűleg napszúrást kaptam, habár ez vámpírként mondhatni lehetetlen teljesítmény lett volna, de tudtam, hogy ennek kellett lennie. Minden bizonnyal.

- Egészen jó kis beszédet rittyentettél össze Szöszi!- simította meg vállamat Damon mikor már Elena derekába kapaszkodott. Tény volt, hogy ezek ketten elválaszthatatlanok voltak egymástól, de ez érthető volt.

- Köszönöm. – motyogtam, s úgy éreztem, hogy ki kell szabadulnom néhány pillanatra a tömegből, mert ha nem minden bizonnyal előttük zuhanok össze. Teljesen megkergült a testem. Az első napszúrásos vámpír a világtörténelem során. Gratulálok magamnak. – Ha megbocsájtottok egy pillanatra… - mosolyogtam rájuk, s kigomboltam talárom nyakát, ahogy elindultam az emberekkel kevésbé rendelkező hűvös folyosókra. Meg kellett szabadulnom a taláromtól, szinte úgy éreztem, hogy pillanatokon belül rám fog gyulladni.

- Miss Forbes minden rendben? – egy tanárunk mellett konkrétan oly sebességgel haladtam el, hogy csoda hogy fel nem borítottam.

- Persze… csak még beszélni szerettem volna a dékán úrral, mielőtt elmegyünk. – erőlködés nélkül jött a füllentés, s úgy látszik elég hihetően ugyanis rögtön utamra is engedett Mr. Petrick.

Amint egy tényleg embermentes, üres folyosóra értem szinte letéptem magamról a talárt, s ösztönösen dobtam a fal tövébe. Máris jobban tudtam lélegezni… gondoltam én.

- Csodálatos volt a beszéded. – hallottam meg mögülem egy hangot, s ekkor beigazolódott egy teóriám, amit minden erőmmel próbáltam elnyomni magamban. Nem akartam elfogadni. Egyszerűen nem.

Próbáltam volna parancsolni a lábaimnak, hogy észre sem véve őt induljanak meg szépen előre, de egyszerűen nem mozdultak, nem voltak hajlandóak engedelmeskedni nekem.

- Meseszépen nézel ki Caroline… - folytatta, s továbbra sem tudtam előrébb lépni, talán ekkor, már azért mert tudtam, hogy mögöttem állt. Minél jobban akartam távolodni tőle, annál lehetetlenebbnek éreztem azt. -… gyönyörű ez a ruha rajtad. Reméltem, hogy tetszeni fog. – mutatóujjával végigsimította oldalamat, testembe ekkor visszaköltözött az előbb érzett égető érzés. Öngyulladni készültem.

- Szóval te voltál!- habár mérgesen akartam mindezt kijelenteni, kétlem, hogy elértem a megcélzott hangnemet.

- Talán. – bújt a fülemhez, s lehelte érzékeny bőröm ellen aprócska szavát.

- Ehhez nem volt jogod Klaus!- csattantam ki, de hangom mégis egészen remegett. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy normálisan viselkedjek, vagy legalábbis ahhoz hasonlóan. – Ahogy ahhoz sem hogy megjelenj itt. Nem hívott senki sem. Senki. – sziszegtem és megtettem első lépésemet előre, de ő, mint mágnes követett.

- Hiányoztál. – suttogta halkan, mire kínos nevetésben törtem ki. Kezdtem megőrülni, komolyan mondom. Lehet ezt is csak képzelem… lehet tényleg napszúrást kaptam.

- Nem fogadott vissza New Orleans? Kiutáltak a testvéreid? Hányójukat tetted mostanság vissza a csinos kis koporsójukba? – nem tudtam honnan jöttek ezek a szavak, de olyannyira megindultak, hogy szempillantás alatt sikerült feléje fordulnom. S bár ne tettem volna. Nem akartam látni, rá sem akartam nézni mégis az ellenkezőjét tettem. – Ennyire megutáltattad magadat ott is, hogy egy olyan városba jöttél vissza ahol még jobban gyűlölnek? Komolyan? – tettem csípőre kezemet, s oly erősen néztem szemébe, hogy még pislogni is elfelejtettem.

- Caroline… - mintha meg sem hallotta volna szavaimat úgy szólalt meg.

- Figyelj… nekem erre nincs szükségem. Tudod merre a kijárat!- tártam szét karomat, majd megindultam a kijárat felé s ez addig sikerült is, amíg ő egy egyszerű mozdulattal vissza nem rántott csuklómnál fogva és egy a falnak nem kényszerítve testemet ajkaimra lelt sajátjával. Abban a pillanatban azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, hogy milyen évet írunk, hogy mi is ez az egész rendezvény. Csókja követelőző volt, de mégsem tolakodó. Kezei ott érintettek ahol csak tudtak. Egyszerűen érte el, hogy lábaim dereka köré fonódjanak, s úgy akarjam minél közelebb magamhoz… s még annál is közelebb.

- De nekem… szükségem van rád Caroline Forbes… szükségem. – fogta meg két kezében arcomat s mélyen a szemembe nézett. Arcának ezeréves ékkövei úgy csillogtak, mint még soha. – Muszáj volt visszatérnem… érted. Muszáj. – mondta s szépen lassan saját lábaimra állított, óvatosan mintha csak porcelánból lettem volna.

- Klaus… - mintha teljes mértékben eltörlődtek volna az előbb kimondott gondolataim. -… ez nem jó ötlet. Tudjuk mindketten nagyon jól. – nem tudtam ránézni. Ugyanott voltunk megint ahonnan elindultunk 3 hónappal ezelőtt. Pontosan ugyanott.

- Annyi minden vár rád a nagyvilágban… annyi mindent megérdemelnél, meg akarom neked mutatni a világ összes szépségét, csodáját. – ujját állam alá helyezte s úgy emelte meg kissé azt.

- Klaus… - csak ennyit tudtam mondani, másra nem voltam képes rávenni számat.

- Sikeresen lediplomáztál, édesanyád is büszke lenne rád, s az is. Ha hinnék, a mennyországban biztosan állítanám, hogy most örömmel néz le rád, hiszen csodálatos felnőtt nővé értél… nem lehetett könnyű számodra ez az elmúlt pár hónap, de mégis itt vagy, s őszintén sugárzol a boldogságtól. A legszebb festmény, a leggyönyörűbb vers sem fogható hozzád. Egyszerűen nem hallottam ezer évem során kedvesebb dallamot, mint a kacagásod… a legelképesztőbb teremtés vagy a világon, s ezt az egész világnak tudnia kellene ezt. Meg persze azt, hogy az enyém vagy. Csakis az enyém. – s habár keze lentebb csúszott az államról derekamtól nem szakadt el.

- Ez nem… - teljesen elkábultam szavaitól, konkrétan mintha valami varázslat szállta volna meg testemet.

- Caroline… megérdemled, hogy élj, hogy megismerd a világot, ami csakis rád vár… ránk. Életem legszörnyűbb 3 hónapján vagyok túl… s elhiheted ez nagy szó. A poklot jártam meg s most azért jöttem vissza ide, hogy ezúttal el ne engedjelek… ezúttal nélküled nem megyek sehova. Nem. – rázta a fejét, s homloka szinte enyémmel érintkezett. Ha dobogott volna a szívem ezúttal már biztosan kitört volna a bordáim közül.

- Én… - a nagy Caroline Forbes elnémult, nem jutott szavakhoz. Nem hittem saját magamnak.

- Ugye velem jössz Caroline? – tette fel a kérdést, s hangja mintha megremegett volna félve válaszomtól. A nagy Klaus Mikaelsont megfélemlítette Caroline Forbes. Ha nem én lettem volna ebben a helyzetben, talán még el is nevettem volna magam.

- Hova? – szinte öntudatlanul tettem fel a kérdést.

- Világgá…

Hozzátenném kedveskéim, hogy olyannyira elkapott az ihlet, hogy ezt a kívánságot két részletben fogom teljesíteni, szóval remélem várjátok a második részt is!