8. rész

Sziasztok! Íme itt a következő részem! A szenvedés ismét felütötte  a fejemet, de összeszedtem magam mert muszáj :D Illetve meg mert szeretek írni, szóval...  Jó olvasást! Puszi Dorka.

Minden csoda három napig tart. És ez a három nap itt London szívében is letelt ugyanis hétfő reggel a csodálatos napsütéses hétvége után olyan sötét fellegekkel és szakadó esővel díszített napra keltünk, hogy olyat még ember nem látott. Na, jó ez túlzás, de fél hét Hawaii után egy Noé bárkája jelenetbe belecseppenni kicsit kiábrándító lehet mindenki számára… kivételesen én most nem tartoztam ebbe a mindenki kategóriába ugyanis ahhoz képes, hogy évszázadokra mozgásképtelenné vagyok nyilvánítva (nekem a 4 hét akkor is ilyen soknak tűnik…) egész jól telt a hétvégém. Ráadásul a hetem is jól indult ugyanis kedvenc gumicsizmámat és esőkabátomat felöltve együtt ebédelhettem barátnőmmel, akit már péntek óta nem láttam.

- Pedig azt hittem, hogy az első adandó alkalommal kiugrasz az ablakon!- mondta kedvesen Alexa arra utalva, hogy nem kifejezetten bírom a bezártságot.

- Kicsit elcsábultam…- osztottam meg vele mosolyogva. – amúgy azt hiszem, egész jól bírom. - vallottam be majd a pálcikáim közé fogtam egy bundás csirkemell golyót és számhoz emelve belé is haraptam.

- Egy hét sem telt el… Ne legyél ilyen elhamarkodott!- lombozta le kedvemet kedvesen. – na és merre is kalandoztál szombaton drága Maisy ugyanis a telefon közelében tuti nem voltál hisz hívtalak úgy megközelítőleg hatmilliárdszor, de egyszer sem vetted fel… szóval? – kérdezte érdeklődve.

- Akkor álltam az ablakpárkányon… tudod ki akartam ugrani!- emlékeztettem előző beszélgetésünkre, mire felnevetett.

- De most komolyan… Ha azt mondod, hogy kinyomtad a telód és egész hétvégén csak feküdtél az ágyadban én leszek az, aki kiugrik az ablakon!- nézett rám komolyan csak kellőképpen olyan barátságosan, ahogy ő szokott.

- A felét mindenképpen így töltöttem…- vallottam be. – szombat este meg elrángatott egy Olly koncertre a Göndör, amiről eredetileg nem is tudtam, hogy Olly koncert lesz, de végül mindenre fény derült. - magyaráztam neki belemerülve az emlékekbe. Igazából még csak most tűnt fel, hogy erről nem is mondtam neki semmit. Nem mintha lehetne erről bármit is mondani, de na… vasárnap meg amúgy sem tartottam kifejezetten a kapcsolatot a telefonommal így még esélyem sem lett volna.

- A Göndör?- kérdezett rá felhúzott szemöldökkel. – A Göndör? – ismételte ismét kérdését.

- Tudod Harry… a másik önkéntes gardedámom, aki miatt a szép kötést kell viselnem a lábamon!- magyaráztam mosolyogva azt, amiért amúgy legszívesebben még mindkettőjüket megnyuvasztanám.

- Tudom, kiről beszélsz… - bólogatott elmosolyodva, arcán pedig a mosolya túl gyanús volt nekem. Túlságosan is. – szóval akkor ilyen jóban vagytok a Potterrel, hogy csak úgy muriból koncertre járkáltok együtt?- kérdezte érdeklődve.

- Megígértem neki még szombaton…- hadartam el gyorsan, majd feltettem magam elé az ujjamat. – már majdnem mindenre emlékszek, kérlek, el ne mondd még egyszer!- kértem, inkább parancsoltam neki. – de amúgy nem is ketten voltunk… ott voltak a bandatagok is!- tettem hozzá ezt a fontos információt is, mert csak.

- Jah vagy úgy…. Az más. - jelentette ki. – a fenéket más… - tudtam, hogy nem gondolja komolyan első megszólalását. – mesélj el mindent onnantól kezdve, hogy kiléptél az ajtón!- nézett rám.

- Ez most egy vallatás vagy mi?- kérdeztem tőle nevetve.

- Vehetjük annak is kisasszony… Szóval mi történt szombat este az után, hogy kilépett lakása ajtaján azzal a céllal, hogy elmegy egy Olly Murs koncertre? – tette fel eme hosszú kérdését teljesen olyan arckifejezéssel mintha egy fogdában lennénk, amikor is én lennék a vádlott ő pedig valami ügynök.

- Bármit, amit mondok felhasználható a tárgyaláson ellenem?- hajoltam közelebb hozzá érdeklődve állapotom felől.

- Természetesen!- bólintott határozottan.

- Szóval…- és akkor elmeséltem neki az egész szombat estémet, majd vasárnap hajnalomat. Mondjuk már vasárnap is többször átpörgettem rajta az agyamat és akkor is meglepetten véltem felfedezni, hogy igazán jól éreztem magam a kezdeti és közbeni furcsaságok ellenére is. Olyan egyszerűen, természetesen jól.

- Gondolhattam volna… - ennyit fűzött hozzá akkor, amikor befejeztem. Igazából nem is kérdeztem vissza erre, gondolatmenetére ugyanis nem igazán voltam kíváncsi rá. – nem is vagy kíváncsi arra, hogy mire gondoltam?- ezt is tudtam, hogy meg fogja kérdezni.

- Nem… - ráztam a fejem. – őszintén? Tényleg nem. – igazán határozottnak gondoltam kijelentésem.

- Nem baj… De annyit javaslok, hogy menj el egy szemészhez!- mondta mikor éppen már a pincért hívtuk a számla érdekében.

- Merthogy?- kérdeztem vissza.

- Mert kedves Maisy te vak vagy…- mondta és kifizetve az én ebédemet is felállt az asztaltól és indultunk is. – majd a következőt te fizeted!- magyarázta előzőt tettét. - amúgy…

- Amúgy?- kérdeztem.

- Tudtad, hogy a Te göndör Pottered csak 18 éves?- majd ezzel az ajtót kitolva kiléptünk az ekkor is nyüzsgő utcára.

- Hogy micsoda?- és az előbb épp bekapott rágómat félre is nyeltem, aminek köszönhetően majdnem meg is fulladtam.

- Jól hallottad… 18 éves. Gondoltam csak úgy véletlenül megemlítem neked.

- Csak úgy véletlenül…- ragadtam ki a lényeget a mondanivalójából.

- Amúgy nem is tudtam, hogy szereted a kínai kaját… eddig nem láttalak azt enni. – gondolt vissza közös emlékeinkre.

- Szia, Alexa! Viszlát, Alexa! – és ezzel 180 fokot fordulva elindultam a másik irányba otthagyva őt.

,, Tudom, amit tudok…” ezt az üzenetet kaptam tőle pillanatokkal később akkor, amikor már elhagytuk egymás látókörét. Megráztam a fejemet mosolygás közben, majd táskámba ügyesen belecélozva szépen eltettem a telefonomat.

- Na, mit tudsz te kedves Alexa?- tettem fel magamnak a kérdést majd nyugodtan, teljesen boldogan indultam hazafele. Még az eső is elállt időközben… na, most mondja nekem valaki, hogy nem jó a mai nap.

Letörölhetetlen mosollyal az arcomon fordultam volna be az utcámra, amikor is a túloldalon megütötte a szememet egy lemezkereskedés én pedig úgy gondoltam, hogy nekem oda viszont be kell bennem. Lehet, mondjuk nem az út átvágásával kellett volna végrehajtani a túloldal elérést, hiszen a rám dudáló sofőröknek nem tetszett annyira ez a döntésem, de én nem foglalkozva túl sokat kedves szavaikkal visszaintegettem nekik, majd könnyedén a másik oldal járdájára libbentem.

Lehajtva kapucnimat ábrándosan sétálgattam a sorok között ugyanis néhány CDre rápillantva eszembe jutottak az őt tartalmazó dallamok, amikre már legszívesebben táncoltam is volna, vagyis annyira nem volt az feltételes mód ugyanis oda ahova tartottam már kissé lágyabban jutottam el, közel odatáncoltam.

- Up All Night… Take Me Home. – ízlelgettem a számban az albumcímeket majd mindkettőből levettem egyet gyorsan és mintha attól félnék, hogy meglát valaki kicsit gyorsabban jutottam el ezúttal a pénztárig. Éppen én következtem volna a fizetésben, amikor is megszólalt a telefonom… a táskám alján. Ez már csak így szokott lenni… nem?

- Gyere csak elém…- mutattam a helyemet a mögöttem álló lánynak, majd félreállva a táskámban kezdtem el bogarászni az éppen zajt csapó telefonom felkutatása érdekében.

- One Direction… Remélem tetszeni fog. – fordult vissza a lány, akit magam elé engedtem.

- Én is remélem…- bólogattam őszintén, és ekkor rápillantottam a megtalált telefonom kijelzőjére, amin csak ennyi állt Harry. - ez hihetetlen!- ráztam a fejemet majd vállam és arcom közé fogtam a telefonomat, ugyanis közben már én is fizető vásárlóvá váltam.

- Hello!- köszönt bele a vonal túlsó végéről.

- Hello!- visszhangoztam neki.

- Kipihente már magát a kisasszony?- kérdezte érdeklődve.

- Ez 10 font lenne… de ha szeretne, még akkor tudnék magának ajánlani tollat, vagy kitűzőt, amiken a fiúk vannak. – mondta a nőci.

- Egy pillanat. – szóltam a telefonomba, majd letakarva azt az eladóra néztem. – azt hiszem… várjon csak a Göndört, hogy hívják?- játszottam az értetlent.

- Rá gondol?- mutatott egy kitűzőt a nő.

- Pontosan…- bólogattam majd azt is a csomagomhoz tűzve kifizettem mindent és az egészet elsüllyesztve a táskámba, visszatértem a közben várakoztatásra szoruló beszélgetőpartneremre. – köszönöm kérdését kipihentem magam… ránctalanná aludtam az arcom!- szóltam a telefonba.

- Jól hallottam, hogy még egy boltba is kimerészkedett a rab?- kedveskedett.

- Leszaladtam a zöldségeshez…- osztottam meg vele, majd azután magamban kimondva hogy zöldséges megráztam a fejemet. Értelmes vagyok-e?

- Akkor kérem ne is térjen vissza a lakásába… 5 perc múlva magánál leszek. - mondta.

- 10 perc… 10 perc mire hazaérek. – magyaráztam neki, de hogy minek azt nem tudom. Most meg hova is akar vinni? Miért is jön oda hozzám? Érdekes ez a dolog. Nem?

- Akkor 5 percet kénytelen leszek magára várni… de többet nem vagyok hajlandó. Szóval ne késsen!- mondta és erre ki is nyomta a telefont.

- Ez bolond… komolyan zakkant. – szemeztem a telefonommal, míg ezúttal a zebrán gondoltam, hogy közlekedni fogok. Okozzak egy jó napot azoknak a sofőröknek is… nem?

- Kérem ez 13 perc volt!- hallottam meg hangját, amikor a házam elé értem és balra fordítva fejemet meg is láttam őt, háttal a kocsijának támaszkodva, kezét mellkasán összefűzve, fején egy fekete sapkával, ami eltakarta göndör fürtjei nagy részét, csak néhány makacs tincs gondolta úgy, hogy ki akar kandikálni onnan.

- Úgy gondoltad, hogy sietni fogok?- kérdeztem megállva előtte.

- Hát találkozhatsz velem. - jelentette ki kicsit egóval telve. Szemei már ekkor mosolyogtak, mert tudta, mi lesz erre a reakcióm.

- Állat…- ráztam a fejemet.

- Na, jó… pattanj be gyorsan, mert mindjárt esni kezd megint!- erre kinyitotta nekem az ajtót, de én nem szálltam be rögtön.

- Hova akarsz vinni?- kérdeztem.

- Majd meglátod… ne legyél kíváncsi. – válaszolta és ekkor éreztem, hogy az esőcseppek elkezdtek hullani ránk. Ő ázott, én annyira nem ugyanis kapucnimat fejemre hajtva én teljes védelemben voltam az esővel szemben.

- Szórakoztat, hogy elázok?- kérdezte ugyanis farkasszemezésünk eredménye az lett, hogy ő egyre jobban és jobban vizes lett.

- Most, hogy megemlítetted már nem…- mosolyodtam rá, majd bepattantam a kocsiba, aminek az ajtaját be is húztam magam után.

- Na és a répáid hol vannak?- szállt be mellém, kérdései megleptek. – zöldségesnél voltál, nem?- kérdezte és az ülésemet megfogva hátrafordult és próbált kocsik összetörése nélkül elindulni.

- Jah aham…- ráztam fejem összehúzott szemmel. – elég szottyadtak voltak inkább nem kértem belőlük…- vallottam be szomorúan, majd mire másodjára is végiggondoltam, hogy mit is mondtam elnevettem magam. – meg ne szólalj!- jelentettem ki gyorsan.

- Miért gondoltad, hogy megakarok?- kérdezte sunyin. Ez megy aztán neki.

- Hoztam neked valamit…- jutott eszembe hirtelen egy dolog és táskámba kutatva, úgy hogy ne essen ki belőle minden és ne lássa, meg amit vettem (mert igazából nem akartam, hogy tudja… csak úgy kíváncsi lettem és nem akarom, hogy idő előtt tudjon róla, mert miért?) kihúztam a kitűzőt, amin Ő volt.

- És mit?- kérdezte és az útról levéve tekintetét felém fordult és meglátta a tenyeremben saját magát.

- Ezt a zöldségesnél osztogatták?- kérdezte jót mulatva rajtam.

- Multifunkcionális üzletek. - bólogattam elismerően majd kicsit közelebb csúszva hozzá pulóverére tűztem a kis ajándékot.

- Tudod-e, hogyha most egy nagyon erőset fékeznék, akkor az ölembe esnél?- kérdezte közvetlen a fülem mellett miközben a tűvel babráltam előtte.

- Tudod-e, hogy tű van nálam és bánthatlak vele?- kérdeztem pislogva majd feltűzve neki azt visszasüppedtem a saját ülésembe.

- Kedves gesztus…- jegyezte meg a kitűzőt megérintve.

- Annak is szántam. - mondtam és ismét elnevettem magam. - ha akarod, leveheted nyugodtan…- váltottam normális viselkedésre. – de amikor megláttam te jutottál eszembe róla.

- Nem is értem miért…- rázta fejét értetlenkedve.

Kocsija egy hatalmas épület előtt állt meg, amit még látásból sem ismertem. Ez őt annyira nem zavarta, ugyanis ahogy kiszálltunk járgányából, megragadva kezem befutott az épületbe nem is erőltetve magát azon, hogy elmondja hova is tartunk. A recepciós lányra rámosolyogva szabad utat kapott és már indult is a lépcsők felé. Annak alján viszont megtorpant és felém nézett mosolyogva.

- nem… nem.. Köszönöm. Tudok járni!- ugyanis tudom éppen mire célzott akkor. Humoros.

Megmászva vagy 3 emeletet fogalmam sincs, hogy hova értünk ugyanis a tapétázott falakon igazából még nem láttam át, de ő tudta, hogy jó helyen járunk és továbbra is céltudatosan ment a folyosó legnagyobb ajtajához.

- Psssszt! Azt hiszem már elkezdték!- mondta és mutatóujját ajkaimra tette ezzel csendre bírva engem. Nem mintha meg akartam volna szólalni, de így el is vette tőlem az esélyt, hogy így tegyek. Halkan benyitva, óvatosan belépett a résnyire nyitott ajtón, majd szorosan maga után húzott engem is.

- Ez…- lepődtem meg és ekkor már ténylegesen nem tudtam megszólalni ugyanis egy tánckar próbájára estünk be.

Nem gondolkodva sokat, levágódott a fal tövébe kihelyezett párnákra, maga után rántva engem is. Megszólalni igazából nem tudtam és nem is akartam ugyanis halkan leöltözve, magával ragadott az, amit láttam egyszerűen melegség járta át a testemet. Látva az összehangolt mozdulatokat, a profizmust, amit a táncosok minden egyes mozdulatából sugárzott úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a cukros boltban. Én is a része akartam lenni ennek az egésznek.

- Ezt miért?- hajoltam közelebb hozzá, le sem véve tekintetemet a táncparkettről.

- Ha már nem gyakorolhatod, legalább a szemed legeltesd rajta. – jegyezte meg halkan és ujjával az egyik táncosra bökött, akinek személyében akkor Danielle-t véltem felfedezni.

- Dan…- mosolyodtam el a felismerésen.- köszönöm!- fordultam felé és igazán őszintén suttogtam számára ezeket a szavakat.

- Örülök, hogy örülsz…