II. rész - Bad Kids

Sziasztok! Íme el is hoztam nektek a következő részt, remélem tetszeni fog! Köszönöm az immáron kerek 60 olvasónak hogy itt vagytok velem, hihetetlenül sokat számít ez nekem! ^^ Jó olvasást! Puszi Dorka ♥

Bad Kids

,, We don’t care what people say, we know the truth
Enough is enough of this horse shit
I am not a freak, I was born with my free gun.
Don't tell me I'm less than my freedom. "

Oda sem figyeltem miközben hagytam, hogy a toll hegye alatt papírra örökítsem aláírásomat, inkább nézett ki valamiféle keresztrejtvénynek, mint aláírásnak, de ahogy láttam a lánynak megfelelt, így hát nekem is. Titoktartási szerződés, ez valami vicc? Hol vagyunk mi, a NASAnál vagy az Interpolnál? Vagy éppen velünk fogják kifejlesztetni a legújabb atomfegyvereket? Utóbbi esetben jobban jár mindenki, ha engedik, hogy lelépjek, ugyanis én hamarabb robbantanám fel ezt a helyiséget véletlenül, mint bármi mást szánt szándékosan. Az ilyen fura tudományok, mint a fizika, vagy éppen a kémia, nem a kedvenceim, mondhatjuk, hogy nem igazán ápolunk barátságot; sőt inkább semmiféle kapcsolatot nem létesítünk, ha meglehet ezt oldani. Talán ezzel a teóriámmal nem érthetett egyet a fizika tanár sem, amikor nem is olyan rég egy kedves üzenetet hagyott édesanyám rögzítőjén azzal a mondanivalóval, hogy „Angela, édes lánya az utóbbi hetekben nem igazán jelent meg a fizika órákon”. Kérdem én… tehetek-e arról, hogy a fizika órákat pont az utolsókra teszik, illetve arról, hogy egyes albumok megjelenése is pontosan ezekre a fizika órás napokra esik, amikor is nekem feltétlen, minél hamarabb egy albumboltban kell lennem, hogy, megszerezhessem a lehető leghamarabb, fizikális formában is, azt a zenei anyagot. Nem nem tehetek róla… ezt az univerzum akarja így, én pedig senkit sem szeretnék az égiek közül felbőszíteni. Az már csak mellékes, hogy az elmúlt hat alkalomból kettő volt ilyen feltétlen szükséges vásárlásos eset, a maradék négy időpontban pedig, inkább csak léteztem valahol máshol… a fizika teremtől jó távol, persze.

- Várunk még valakire? – hallottam egy hangot, még mielőtt a fülesem a fülemben landolt volna.

- Lassan mindenki megérkezik… – a kis szerződéses csajszi mosolyogva válaszolt a kérdező félnek, majd elpakolva papírkötegeit, ő is lehuppant az egyik puffra.

Kezdtem úgy érezni, hogy a következő lépése az lesz, hogy körbejár egy tál gandzsával és, miután mindenkinek szépen kiosztotta az adagját, együttesen rágyújtunk és elszívjuk a békítő köröket és úgy lazulunk tovább. Mintha az az okoska azt említette volna, hogy ez inkább egy szabadidőközpont és közel sem egy diliház… lehet, el kellene kezdenem hinni neki. Várom, hogy elinduljon egy kis reggae zene és besétáljon az ajtón egy Bob Marley hasonmás; na és akkor már tuti biztos igaza is lesz.

- Azt hiszem, kezdésként a bemutatkozás lenne a legfontosabb… Én Mary vagyok. Téged hogy hívnak? – szólalt fel a „felügyelőnk”, majd maga mellől felemelve egy színes rongylabdácskát eldobta a vele szembe ülőnek.

Alig lehettünk úgy nyolcan tízen ebben a csoportban, a labda ide-oda szállt az emberek között, és ez alatt az idő alatt mindenkinek megtudhattuk a keresztnevét, illetve a kedvenc szavát. Megkérdezném én, hogy miért is történik mindez körülöttünk, de annyira nem érdekelt, elhihetitek. Lehunyva a szememet engedtem át magamat a hatalmas babzsák által nyújtott kényelemnek, amikor is egy váratlan pillanatban az arcom közelebbről ismerkedett meg a labda formájával. Egyszóval nekem dobták.

- Mi a fr… – kaptam el a testemen leguruló labdát és automatikusan el is hajítottam magamtól, nem kívántam kivenni részemet ebből az idióta játékból.

- Nem ez a játék lényege ­­– Mary rázta a fejét, és arcán továbbra is az a derűs ábrázat volt megtekinthető, mint aki sose tér ki a hitéből, mint akinek csak ez az egyetlen egy arckifejezése van. – Mondd el a neved először is… – mondta és egyik kezéből a másikba dobálgatta a labdát, miközben végig engem figyelt.

- Te tudod a nevem – válaszoltam neki, és megigazgattam magam a helyemen, kezdtem kicsit elülni a fenekem.

- De a többiek nem – felelte okosan.

- Többiek… Mary paksamétájában ott az én dossziém is, ami nem a tiétek, az lesz az enyém,

ott lesz a nevem. – tapsikoltam, majd engedtem magamnak, hogy visszasüppedjek a zsákba.

- Szóval… mi a neved? – gyanítom, hogy a lánynak valami baj van a hallásával, ugyanis még mindig hozzám beszélt, várva a reakciómat, majd fogta és a labdát ismételten felém suhintotta, csakhogy ezúttal már figyeltem és szimplán ököllel védtem ki a repülő tárgyat (az elmélet az, hogy az kapcsolódik be az egész játélba, aki elkapja a labdát, és hát én nem kaptam el, szóval…). Figyeltem annak útját, ami tökéletes ívben röpült az ajtó felé, ahol ahelyett, hogy nekicsapódott volna az ajtólapnak és visszapattant volna, egy éppen akkor érkező ember, jó reflexeinek köszönhetően, ujjai között landolt.

- Harry… a nevem Harry – rázta meg kezében a kis labdát, bezárta maga mögött az ajtót, majd felénk közelített lassú, de hosszú lépteivel. – Elnézést a késésért… – mondta, és kezében továbbra is játszott a labdával, mígnem oda nem ért az egyetlen egy szabad zsákhoz, mely helyet nyújthatott neki.

- Még csak melegítünk – válaszolt Mary.

- Szabad? – kérdezte tőlem, és a mellettem lévő kékségre mutatott.

- Nem – ráztam a fejemet elképedten. – a láthatatlan alteregómnak foglalom. – rántottam vállat szem forgatva.

- Az kellene még, hogy belőled kettő legyen… – egy csípő megjegyzés repült el a fülem mellett, amit sikeresen meg is hallottam, nem tudtam kitől jött, de valakitől nem messze tőlem.

- Mit mondtál? – kaptam oda a fejemet. Ha ahhoz a tényhez, hogy nem szívesen vagyok itt, hozzáadjuk, hogy még gúnyos megjegyzéseket is sikerül begyűjtenem, meglehet, hogy az eredmény nem mindenki számára lesz tetszetős.

- Khara… minden rendben van – nyugtatott le Mary, pedig még ideges sem voltam. Viszont, mikor kimondta nevemet, felkacagtam.

- Egy-null nekem… te mondtad ki a nevem – tapsoltam meg, hogy saját csapdájába sétált bele. Oda sem figyelt, s így engem engedett „győzni”; ez igazán szép volt.

- Asszociációs játék, ismeritek? – ez a nő úgy kapcsolt egyik témáról a másikra, hogy igazán csodálkoznék, ha ő maga tudná követni az egész gondolatmenetét. – Lisa… mi jut eszedbe a kék színről? – dobta a feltételezéseim szerint a Lisa nevű lány felé a labdát.

- Az óceán – felelte az elkapva a labdát, ezt egyedül onnan tudhattam, hogy a szájról olvasás tudományát elég szép magaslatokba emeltem személyes szinten, hisz a zene megint a fülembe került. Ezen a helyen egy számot sem hagynak meghallgatni egyben, ezért büntetés járna, minimum.

- Szabadság – a halk, de mély hang mellettem elnyomta a lehalkuló zene dallamát, így a mellettem ülő srác szavait saját fülemmel hallhattam, és ezután valahogy az a labda már megint egem talált meg; biztos szórakoznak velem vagy valami. – Az alteregód küldi… – jegyezte meg halvány mosollyal ajkain, én meg totális pókerarccal figyeltem ábrázatát.

Úgy éreztem néhány pillanat erejéig mintha a dejavu hulláma futott volna át a testemen, a srác zöld szemeibe tekintve, mintha ismerős dolgot láttam volna, de megrázva a fejemet ki is űztem ezt a pillanatnyi elmebajt az agyamból, majd ujjaim közé fogva a labdát felkészültem a dobásomra.

- Game over – tátogtam nekik, majd a terem túlsó végére hajítottam a labdát, amely ezzel az erejével a fali polcról le is vert egy könyvet; valahogy nem tudtam sajnálni.

Innentől kezdve mintha áttértek volna az én nyelvezetemre, ergo megértették, hogy most hagyjanak békén; így nem igazán foglalkoztak velem, vagyis inkább mondjuk azt, hogy hagytak békén csendben, amire nekem pontosan szükségem volt.

Aludni nem aludtam, de mintha lementem volna alfába és ez kellemes érzés volt; törökülésbe húzva lábaimat elterülve ebben a kényelmes ülőalkalmatosságban vártam, hogy leteljen a mai időnk, ami a számomra az első és utolsó is volt, ebben biztos voltam. Azon kívül, hogy kipihentem magam, igen jól, az egész itt tartózkodásom időpocséklás volt felsőfokon, hasznosabban is tölthettem volna a délutánomat, ez egyszer biztos. Kezdetnek, ha már kevesebb ember lett volna körülöttem, az is haladás lett volna.

- Ébresztő! – idegen érintést éreztem a karomon, majd ezzel egy időben a zene is lehalkult bal fülemben, ugyanis valaki kihúzta onnan fülesemet.

- Nem aludtam – rándultam össze hirtelen, majd pislogva egyet-kettőt, láthattam, hogy a későn érkező srác göndör fürtjeit hátrasimítva beszél hozzám.

- Aham. – bólintott beleegyezve az én teóriámba, majd felsőjéért nyúlva hátat fordított nekem, és indult kifele a teremből.

Ahogy igazán magamhoz tértem észrevettem, hogy már csak mi ketten voltunk a teremben, mindenki mintha felszívódott volna. Valószínűleg az „óra” lejárt, és akinek esze volt az lelépett, én meg hát nem igazán voltam tudatában mindennek. Sosem ismerném be, hogy elaludtam, szóval inkább csak egy másik világban sétálgattam, mondjuk így.

Összekapva cuccaimat, én magam is követtem a srác példáját és az ajtón kilépve az épületből is kívántam igen gyorsan távozni.

- Na, és kibírtad-e? – kérdezte egy ismerős hang éppen abban a pillanatban, ahogy recepciós pultot elhagyva a főajtón, kitettem a lábamat.

- Még élek – mutattam végig magamon és nem megszakítva lépéseimet haladtam az autónk felé.

- Akkor menni fog az ismétlés is… minden második nap – jegyezte meg édesanyám, mögöttem sétálva.

- Hogy micsoda? – kérdeztem megtorpanva lépteimben. – Nem gondoltad komolyan – jelentettem ki, és csak remélni tudtam, hogy állítását meg fogja cáfolni. – Aludni otthon is tudok... – valamivel muszáj volt előrukkolnom, hogy hassak rá.

- Otthon nincs ilyen kényelmes babzsákod – jegyezte meg édesanyám; ekkor már a motorháztető túlsó oldaláról.

- Ha ezen múlik, veszek magamnak… – rögtön felgyulladt fejemben a kis ötletlámpa; fényesebben égett, mint valaha.

- Értelmetlen harcba kezdesz Khara tudod jól… El fogsz ide járni, ha szeretnéd, ha nem – a kocsi tetejére téve kezét beszélt velem úgy, hogy egy kocsi volt közöttünk.

- Voksolhatnék az utóbbi mellett? – kérdeztem tőle gúnyos vigyorral arcomon.

- Igazán erősen elgondolkodhatnál azon, hogy visszafogj a szemtelenségedből – nézett rám komolyan. – Gondolkozz, mielőtt beszélsz! – nyitotta nagyokra szemeit és bólintott.

- Jó, ennek nincs értelme… – gondoltam magamban, majd egy szót sem reagálva kérdésére, beültem a kocsiba és rendesen magamra rántottam az ajtót.

Ő egy ideig még nem szállt be mellém, mintha hagyta volna, hogy főjek saját levemben, vagy nem is tudom, de ez idő alatt én mindössze amennyit csináltam, az annyi volt, hogy bámultam ki a fejemből. Néhány perc után így volt lehetőségem felfedezni a parkoló túlsó oldalán elhelyezkedő fekete nagy dög kocsiban egy ismerős arcot. A göndör fürtös srác ült a volán mögött, és mintha erősen szorította volna a kormányt, olyannak tűnt mintha éppen harcolt volna valamivel… Nagyon erősen gondolkozott, majd a következő pillanatban elég erősen üthetett dudájára, ugyanis az fülsüketítően felsírt tettére. Fejét hátrafeszítette ekkor, jól látszódóan megdagadtak nyakán az erek, majd a következő pillanatban összeakadt a tekintetünk.

- A szívbajt hozta rám ez az őrült ricsaj – éppen ekkor szállt be édesanyám is mellém.

- Ja… rám is – ráztam meg a fejemet, és kaptam el a tekintetemet a srácról, majd az övért nyúlva próbáltam magam becsatolni, de valahogy a csat mindig kiesett a kezemből.

- Minden rendben?

- Persze… – nyomtam le végleg a zárt az övemnél, bebiztosítva magamat, így kezemet mellkasomon összefűzve dőltem hátra elkényelmesedve. – No, és ki lesz az a szerencsés, aki ide kiszállítja minden alkalommal a hátsó felemet? – a motor beindult és lassan neki is indultunk utunknak. – Ahogy látom, erre még buszok sem járnak… – mialatt idefele jöttünk; sőt most, ahogy elhagytuk ezt az egész helyet, ekkor sem véltem felfedezni buszmegállóhoz hasonló képződményt. – Mondjuk ezt megértem, egyáltalán hova a fenébe rakták le ezt az egészet? – hiába ott voltam, mikor ide érkeztünk, nem igazán az útra figyeltem; onnantól kezdve, hogy nem tértünk le a hazavezető úton, az én agyam GPS része kikapcsolt.

- Te – válaszolta Anya, megigazítva a visszapillantó tükröt.

- Micsoda? – kérdeztem vissza. Jogsi hiányában mondjuk, elég erősen kétlem, hogy rám bízná a kocsiját arról nem is beszélve, hogy remélem az eszébe sem jutott, hogy, majd nekem ide gyalog kell majd jönnöm.

- Egyedül fogsz ide jönni – ezek az információ nélküli mondatok, mondjuk úgy, hogy okosodásomban nem vittek előre.

- Repülni fogok, vagy mi? – kérdeztem unottan.

- Gurulni – ennyit mondott, majd azzal párhuzamosan, hogy ő bekapcsolta a rádiót, én is elindítottam saját zenémet.

Az esetek nagy részében, amit a rádiók zenének neveznek, azokat a kreálmányokat még viccből sem nevezném zenének. Mozarték is forognának a sírjukban, ha hallanák ezeket a tákolmányokat, mondjuk, sok közük nem lenne hozzá, de akkor is… koruknak ők voltak a profijai, ezeknek az alkotásoknak a szerzőjükről, sajnos, már nem lehetne elmondani ugyanezt, mármint hogy profik.

- Ez meg mi? – kérdeztem, mikor beparkolva a garázsunkban a falnak döntve, egy eszméletlenül ocsmány színű járgány várt minket.

- Az új legjobb barátod – becsapva a kocsi ajtaját közeledett felém, miközben én meg a kocsiajtónak dűlve próbáltam felmérni a látványt.

- Egy bicikli? – kérdeztem vissza, nem igazán hittem a szememnek.

- Miért, szerinted, mi más lenne?

- Gurul még a görkorcsolya, a gördeszka, a hintó... a repülő is egy ideig – próbáltam felsorakoztatni agyamban a guruló járműveket egészen eredményesen.

- Ezt neked vettem a délután. Suli után ezzel automatikusan indulhatsz majd a foglalkozásra – ismertette velem az elképzelését.

- Valami nyomkövetőt kapok a bőröm alá? – nyújtottam mindkét karomat felfelé fordítva feléje. – Vagy esetleg egy nyakörvet? – simítottam meg a nyakamat.

- Utóbbin lehet, hogy el kellene gondolkoznunk… – tett úgy, mintha ténylegesen elgondolkozna ezen a lehetőségen.

- Fent leszek a szobámban – indultam el a bejárat felé.

- Nem is mész vele egy kört? – kérdezte anya, majdnem nevetve. Szerintem igenis jót szórakozott azon a tényen, hogy konkrétan kissé megijedtem a biciklitől, mondjuk, az tény és való, hogy a színe elég ijesztő volt. Kérem szépen… fogkrém zöld. Ki a fene készít fogkrém zöld bicikliket?

- Én ugyan fel nem ülök arra a fogpasztára… – motyogtam az orrom alatt, majd már a lépcsőt párosával szedve lábam alatt, pillanatokon belül a saját birodalmamban találhattam magamat.

- Hihetetlen! Komolyan látnod kellene… ez a járgány valami förtelem! – gépem egy kis jól megépített állványon csücsült, miközben én meg össze-vissza mindenfelé tevékenykedtem a szobámban, párhuzamosan azzal a cselekedetemmel, hogy barátnőmmel skypeoltam.

- Sajnálom – mondta, komolyabb arckifejezéssel.

- Hát, ezt a színt én is… meg azt, aki kitalálta, hogy egy publikusan használt eszközt hányásszínűre varázsoljanak! – forgattam a szememet, majd lehuppantam az ágyba ugyanis megtaláltam azt a jegyzetemet, amit kerestem ez idő alatt.

- Tudod, hogy nem erről van szó… – mondta, továbbra is kicsit komolyabban.

- Felesleges rágódnod ezen – legyintettem egyet. – majd feltalálom magam. Legrosszabb esetben bevezetem a délutáni alvásokat, azok a párnák, vagy mik, egyszerűen hihetetlenek! – kezemmel is mutogattam már, közben, hogy jobban elképzelhesse mennyire is mennyeiek azok a valamik. – Valahogy a saját hasznomra fordítom majd az ott töltött órákat – rántottam vállat.

Egy hosszú zuhany után, átgondolva az egészet rájöttem, hogy most hiába játszom el a partra vetett halat és ficánkolok feleslegesen, kimerítve magamat teljesen energia szempontjából, sokkal okosabb ötlet lenne viszont az, ha engedek egy kicsit az árnak és várom, míg újra dagály lesz és visszaránt a víz magába. Lefordítva tölthetem, ott én a délutánom óráit, nem feltétlen kell egyetértenem a helyzettel, de legalább mindenki boldog, én meg maradok a suliban. Mondjuk, kíváncsi lennék milyen kirúgva lenni a suliból, szóval…

- Hogy állsz az új poszttal? – mintha valami titkárnőm lenne, úgy érdeklődött irományom iránt.

- Szépen haladok vele… még hajnal előtt kész lesz. Viszont felháborítónak tartom, hogy a mára beígért album még nem csücsül itt az ágyamon. – ráztam a fejemet és közben a gépet is az ölembe húztam; a gépelés is könnyebb lett ez által.

- Micsoda világ ez… – forgatta a szemeit, jót gúnyolódva rajtam.

- Nem vicces!

- Nem… dehogy is! – tettetett meglepődéssel tartotta ujjait maga előtt, védekező pozíciót felvéve így. – Honnan is várod most ezt a lemezt? – kérdezte.

- Magyarországról – mondtam neki.

- Szuper… és miközben majd hallgatod, úgy fogsz tenni mintha, értenéd vagy mi? – nevette el magát végérvényesen.

- Nyitott vagyok az ilyesfajta újdonságokra. Lehet, el kellene kezdeni magyarul tanulni... – vettem fel a listámra az ötletet.

A problémát egyedül az jelentette, hogy a magyar nem az első nyelv, amit „kellene tanulnom” a zene miatt, mondjuk úgy, hogy e körben társra lelt maga mellett a franciában, a spanyolban, sőt még a németben is.

- Keresel egy tolmácsot magadnak a cyber világban – mondta ki az általában használt opciót.

- Meglehet… – bólintottam. – de rögtön utána nekiugrok a tanulásnak – csettintettem, és a google fordítóba beírtam egy szót angolul, majd nézve annak magyar fordítását, felolvastam barátnőmnek. – Zene, muzsika.

- Te, ott a képernyő túloldalán külföldiül hadováló egyed, mit tettél Kharával? – kérdezte hunyorítva a kamerába. – Miféle szavakat hadoválsz nekem?

- Az alapoknál kell kezdeni… zene – kacsintottam a kamerába, majd ebben a pillanatban szinte megugrottam az ágyban, ültő helyemben, amikor is a képernyő túloldaláról hatalmas ricsaj szűrődött át. Valaki eszeveszettül dudálni kezdett, ami megijesztett, erről pedig hirtelen beugrott egy kép… vagyis egy személy.

- Ez meg mi a f…? – kérdeztem volna, és ő kicsit hátragurulva székével kinézett ablakán.

- Apa hazaért… vacsoraidő! – ütötte össze tenyereit.

- Értem… – akkor majd később mesélek neki, gondoltam, annyira igazából nem lényeges meg hát, na… – Akkor, majd beszélünk később. – integetett.

- Naná! – mozdítottam ujjaimat én is búcsúzásképpen. – Csók, csók! – nyomtam ki a beszélgetést, majd az otthoni nagy szép fülesemet ezzel a fülemre húzva, engedtem át magam annak az érzésnek, mintha egy valódi koncerten lehetnek, és ott tombolhatnék.

Végül is én is tomboltam. Az ágyamban. Fekve. A plafont bámulva.

Ahogy mondtam, a bejegyzést az éjszaka be is fejeztem, és akkor fel is toltam az oldalra. Valahogy az éjszakai órákban mindig sokkalta egyszerűbb számomra az írás, olyan természetesebb, vagy, nem is tudom. Kint is csend van, a ház is elcsendesedett, és magamban megnyugodva formálhatok a gondolataimból szavakat, amit később másokkal is megoszthatok majd. Kilépve az oldalról néhány percig csak bámultam a képernyőt, és a fel-felugró hirdetéseket nyomogattam ki, miközben a főoldalon nézegettem széjjel, mi a helyzet a blog világban. Ritka eset, hogy ezt csinálom, de valahogy most az ajánlók, címek megfogtak és kedvem támadt beleolvasni egybe-kettőbe.

Miről írhatnak mások? El nem igazán tudtam képzelni, mármint én úgy érzem, másról nem lennék képes írni, zene az a terület, amiben otthon érzem magam, és amiről igazán véleményt tudok alkotni, és ez is az a terület, amiről nem csak tudok, de akarok véleményt formálni.

Egy két könyves-olvasós blogon kívül, mást nem nagyon nyitottam meg és ezeket átfutva éppen zártam volna be az egész mindenséget, amikor az egerem mintha saját életet élve elkezdett csúszkálni magának és random oldalakat kezdett megnyitni. Én meg persze kevésbé random módon zárogattam be őket, mígnem az utolsó lehetőségen megakadt a szemem.

Egy képpel indította a legfrissebb bejegyzését az illető, akié a blog, és valahogy a kép rögtön felhívta a figyelmemet. Egy csodálatos fehér zongorát ábrázolt a grafika, melynek billentyűit feltételezhetően egy férfi ujjai nyomtak le a megszólaltatása érdekében.

 „Gondolatok” , ez volt annak a bejegyzésnek a címe mely a legfrissebb volt, és ennek az olvasásával kezdtem el, majd szépen folyamatosan egyre jobban és jobban faltam a szavakat, amelyek olyan szinten megbabonáztak, hogy egyre többet és többet akartam. A stílus, mellyel írt egyszerű volt, de mégis bonyolult. Olvasás közben nem is az volt az érzésem, hogy én olvastam a sorokat, hanem inkább mintha valaki felolvasta volna nekem, egy másik személy, az „Egy és egyetlen” oldal bloggere mintha ott lett volna velem.

- Az éjszaka átaludt óráidnak száma… – méregetett barátnőm, amikor is a suli előtt megtekintett engem.

- Ennyi – összeszorítva öklömet, felemeltem az arcom magasába, mutatva egy a nullát.

- Mi az istent csináltál? Ha azt mondod, hogy a matek dogára készültél a képedbe röhögök. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

- Eszembe nem jutott – ráztam a fejemet. Ja hogy írunk matekból? Üdvözlöm a tanárt.

- Megnyugodtam… – tette mellkasára a kezét, majd az ölében felnyitotta laptopját, ha már én úgyis átvettem az irányítást a kis járgánya felett.

- Azta kibaszott eget…. – lepődött meg és azt hittem, majdnem kilöki a kezéből a gépét.

- Mi történt? – álltam meg vele, amúgy is megérkeztünk a szekrényünkhöz.

- Megérett a dizájncsere… – dörzsölte a tenyerét bazsalyogva.

- Szuper! – próbáltam lelkesedni, de a zéró alvással valahogy annyira nem lehettem túlságosan hatásos.

- Khara… ezt nem fogod elhinni… – mondta és úgy tapadt a képernyőre, mintha onnan nyerné az energiáját. Én nyerném az energiámat egy bögre feketekávéból, ha lehetne, de hát nem lehetne, ugyanis otthon az elfogyott. Persze, hogy ennek is ilyenkor kell megtörténnie.

- De elhiszem… a látogatók száma átlépte az általad kiszabott határt… ügyes vagy, ügyesek ők is! – simogattam meg vállát, és ha lehetett volna, legszívesebben inkább befekszem a szekrényembe, és a nap hátralevő részét inkább ott töltöm. Mondjuk, ha belefértem volna, akkor még esélyesnek is láttam volna az egészet, de úgy, hogy majd egy karom és egy lábam kaphat helyet benne, így már az egész annyira nem volt mókás, szükségem van a testem másik felére, ezért ez az ötlet felejtős.

- Nem… nem érted… – ragadta meg csuklómat, és egy laza mozdulattal kerített maga elé.

- Mit nem értek? – néztem szemébe komolyan.

- Figyelj csak… – leguggoltam elé, ahogy a gépet felém fordította, az oldal látogatottsága átlépte az egymilliós határt. Értitek? AZ EGYMILLIÓS HATÁRT. Nem csoda, hogy a szám láttán automatikusan seggre ültem ott a folyosón, szó szerint.

- Ezt biztos valami vírus okozza… frissíts csak! Tegnap még fél millió sem volt, most meg egymillió. Egy éjszaka hogy a fenébe duplázódik meg csak úgy az emberek száma? – nem igazán hittem a dolog valóságosságában ezért inkább vártam, hogy az informatikai zseni előttem intézkedjen.

- Ez nem hókuszpókusz Khara… ez tényleg annyi amennyi… van egy tündér keresztanyja az oldalnak. – mondta és nem tudtam mit csinált, de az oldalba mélyedt még továbbra is elég erősen.

- Hogy mi?

- Nézd csak, ki osztotta meg twitter oldalán a blogodat…