IV. rész - Sick Little Games

 Sziasztok! Még így szilveszter napjára hoztam nektek egy részt, hogy blogger stílusban is megfelelően búcsúzzunk ettől az évtől! Remélem tetszeni fog, jó olvasást! No és érezzétek, majd magatok jól az év utolsó éjszakáján mindenki megérdemli a kikapcsolódást! Jövőre veletek ugyanitt… Puszi Dorka

Ps.: Ha a blogban zenét említek akkor általában az előadó nevéhez automatikusan tartozik egy link is, hogyha kedvetek lenne, akkor hallgathassátok a számokat, vagy néhány esetben teljes albumokat. Gondoltam szólok, hogyha nem vettétek volna észre (így van ez a címekként szolgáló dalokkal is) J

Sick Little Games

,, I'm finding me out,
I'm having my doubts,
I'm losing the best of me.

We're all part of the same, sick little games,
And I need a get-away (get away)
I'm wasting my days, I throw them away,
Losing it all on these sick little games."

Azután hogy előző éjszaka a megengedettnél legalább 7 órával kevesebbet aludtam – vagyis nullát – arra készültem, hogy majd a mai éjszaka úgy hasznosítom az ágyat, ahogy azt kell, alszok benne. A gubanc valahogy a kitalálás és a kivitelezés között lépett fel, még a gépet is távol pakoltam le magamtól a lefekvés pillanatában, sőt még zeneileg is olyan lejátszási listával próbáltam kijátszani éberségemet, ami majd tuti elszenderít csakhogy sosem sikerült az alfából az alvás állapotába lépni. Kezdtem nyűgös lenni, és az kicsit sem megfelelő állapot nálam. Végül az ágyam mellett, takarómba bugyolálva magamat, ölembe húztam gépemet és felnyitva azt reméltem megtalálni a megnyugvást. Megnyugvás nem feltétlen jött, viszont elfoglaltság igen.

Nora, mint ezermester mindenesem, ragaszkodott ahhoz, amikor már a blog kezdte elég szépen kinőni magát, hogy csináljak egy ilyen kérdezz-felelek oldalt is azok számára, akik esetlegesen az irományoknál többet szeretnének tudni az ízlésemről. Életemben nem gondoltam volna, hogy ennek az oldalnak a hasznát is fogom venni – az kivétel, persze ha kedves barátnőm fegyvert fogna a halántékomhoz és úgy kényszerítene a válaszadásokra, kinézném, belőle csak ezért említem – de mikor sikeresen nem elfelejtve be tudtam lépni ebbe a bizonyos profilba majdnem hátast vágtam. Kérdések száma 3613. Hogy micsoda? Még szerencse hogy a földön ültem, elég biztonságos pozícióban ahhoz, hogy tudjam, alattam nem szakad össze a padló vagy ilyesmi, ugyanis legalább egy ilyen dolgot vártam volna úgy a mindenségtől.

Néhány kérdező abszolút kezdő volt, egyértelműen rákérdezett a koromra, majd nevemre. Az ilyesmikre egy jobb sarokban lévő szürke x-szel válaszoltam, ergo kitöröltem őket hisz nem rájuk tartozik. Ha ezekre válaszolnék, akkor az anonimitásnak már rég nem lenne lényege. Viszont voltak ennél sokkalta értelmesebb kérdések melyeknek megválaszolásában még talán kedvemet is leltem azt leszámítva, hogy hajnali 3 óra volt, és én nem kicseszettül fáradt voltam. De ha nem tudtam aludni, akkor mit kezdtem volna magammal?

Ki a kedvenc együttesed? A legegyszerűbbnek tűnő kérdés, ismétlem egyszerűnek tűnő. Amilyen egyszerű ez olyan bonyolult és olyan bugyuta is egyben. Egyet a millió közül választani lehetetlenség. Egyik sem „csak egy banda” számomra, különböző pillanataimban különböző legjobb barátaimnak vélem őket, ez mind csak kedv és hangulatfüggő, mindig is így volt mindig is így lesz.

Egy jó pár kérdés megválaszolása után szabályszerűen éreztem mintha az ujjaim zsibbadni kezdtek volna a fáradtságtól, miközben már szememből is majdnem hogy folyt a könny, hasonló okból adódóan. Valamilyen automatikus mechanizmus volt nálam hogy hajtottam volna lefele a gép tetejét ekkor – szerintem ekkor már amúgy félálomban voltam, ha nem egészben – azzal együtt hogy dőltem volna oldalra és aludtam volna egy kellemeset – már amennyiben az iskola előtti 4 óra kellemesnek nevezhető, de legalább már eljutottam addig hogy majdnem alszok úgy igazából- amikor is egy kis felbukkanó ablak és annak kellemesen csipogó hangja jelezte, az én általam látogatott egyik blogra friss bejegyzés került fel. Úgy látszik, nem csak én nem tudok aludni, és ahelyett hogy dobtam volna el mindent és végre átadtam volna magam az álomvilágnak, kezem mintha kicsusszant volna agyam irányítása alól és könnyűszerrel tette azt, amit ő akart, egyszerűen megnyitva az oldalt elém tárta a friss új betűk tengerét.

Az „Egy és egyetlen” írója sem igazán arról ismert, hogy emberi időpontokban publikál, persze az az esély hogy ez az ember nem ebből az időzónából, hanem esetlegesen Amerikából vagy tudjam is én Ausztráliából ír fel sem merült bennem. Persze az szinte már egyértelmű hogy a mai világban az angolul tudás az nem valami plusz, hanem sokkalta inkább elvárás, de ettől függetlenül valahogy mégis „hazainak” éreztem a szavakat. Megmagyarázni nem tudom, hogy mi késztetett arra, hogy azt higgyem, hogy talán ezt az oldalt a szomszéd srác, vagy esetlegesen a szomszéd lány írja vagy a 600 km-re innen lévő piripócsi kisvárosban élő ember írja, de valahogy így éreztem és kész. Nincs rá épp eszű magyarázat, hogy miért, de ez is megeshet velem.

No viszont magyarázat arra sem volt, hogy engem meg miért kötött le az, amit írt, jobb szó van rá: érdekelt, amit írt. Bárki is volt a képernyő túloldalán egyszerűen átérezhető volt az, hogy milyen összetett lelke is van. Erős, nagyon erős személyiségről árulkodtak a szavak, viszont voltak arra utaló jelek, amik egyértelművé tették azt, hogy az a szilárd személyiség mostanság igencsak megingott. Gondolatainak sorát egy verssel zárta, mely gondolom saját tollából származott, mely arról szólt, hogy az emberi léleknek milyen démonokkal kell megküzdenie, s ez a harc milyen fájdalmas is lehet, viszont azt észben kell tartanunk, hogy a legnagyobb démon, amivel szembe szállhatunk az saját magunk. Semmiképpen sem egy vidám iromány, viszont gyönyörű volt… ha dallamokat kapna maga alá, akkor az eddig valaha írt legszebb szám születne belőle, ebben biztos vagyok. Sok mindenki találna magának benne igazságot és ez része a jó szám receptjének, a legfontosabb része.

A blog anonimitása alatti „nevemen” még ahhoz is vettem a bátorságot, a merszet hogy írtam ennek a másik „ismeretlen” embernek. Olvasva szavait tisztán indult el a fejemben egy nagy kedvenc számom és gondoltam megosztom vele ezt (Imagine Dragons - Demons) , bajom nem lehet, belőle ugyanis én sem tudom, hogy ki Ő, Ő sem tudja, hogy Én ki vagyok.

A pillanatra hogy az olvasás, majd üzenetküldés után mikor aludtam el nem tudom, de hogy ébredésem pillanatára tisztán emlékszek ez biztos. Hatalmas csattanás a szobámban én meg összerezzenve a földön – úgy látszik itt aludtam el a szőnyegen végül – megemelve a fejemet kissé próbáltam kideríteni a zaj forrását.

- Mi az isten? – kaptam homlokomhoz, ez alkalommal azt sikerült valószínűleg lilává tennem, az ágyam szélének köszönhetően, így legalább az arcomat díszítő foltokhoz ez is csatlakozhat, ugyanis a két nappal ezelőtti kis akciómnak köszönhetően a bőröm nem saját színében pompázott, hanem kapott még magának, pirosat, lilát, zöldet.

- Khara. Ezt komolyan gondoltad? – fogalmam sem volt mennyi az idő, egy pillanatra még édesanyám hangját is nehezemre esett felismerni viszont azt egyértelműen leszűrtem, hogy ideges. Nagyon ideges.

- Hány óra van? – homlokomat masszírozva tápászkodtam fel a földről, szobámban a függöny még ekkor be volt húzva így a sötétségből adódóan nem igazán láttam az orromig sem.

- Merre jártál tegnap? – én hamarabb kérdeztem, nem? Nem, csakhogy a kérdéseink és a nem létező válaszaink olyan szinten repültek el egymás mellett mintha ténylegesen két különböző idősíkban lennénk.

- Iskolában voltam. – hazudni nem hazudtam ugyanis voltam én iskolában, csakhogy még mielőtt elkezdődhettek volna az órák el is jöttem onnan, viszont hazudással nem vádolhat meg, mert kérdésére őszintén válaszoltam.

- Akkor fuss neki még egyszer… Khara, hol voltál tegnap? – és ekkor, mint valami itteni hatalom nyitotta szét függönyömet aminek köszönhetően olyan szintű éles fény ért el szemeimhez hogy ott abban a pillanatban elég erősen fent állt a megvakulás esélye. De még ez a szemem világának elvesztése sem akadályozott meg abban hogy észrevegyem a zaj forrását, vagyis azt hogy édesanyám mit is csinált éppen.

- Mik ezek a dobozok? – kérdeztem és a földön lévő papírhalomra mutattam. – mit csinálsz ezekkel? – rögtön tisztán láttam mindent, a reggeli ébredés utáni kómaságnak nyoma sem volt.

- Szerinted? – kezébe fogott két lemezt a polcomról és szépen az asztalomra helyezett dobozba rakta őket, vagy inkább finoman hajította, nem mindegy.

- Tedd vissza őket. – mondtam azon nyomban, s már ott is termettem, hogy amit ő a dobozba pakolt kómásan visszapakolhassam a méltó helyükre. – ne érj hozzájuk. – parancsoltam neki, de ő már inkább nem is törődve értékükkel szinte marékszámra emelte le a Cdket és pakolta a dobozba.

- Khara jobb lesz, ha te nem érsz hozzájuk… - a te szócskát elég erősen megnyomta számomra. -… vagy különben nem csak elviszem ezeket… – mutatott a dobozra majd a falamra is ahol egy saját készítésű csodapolcon millió meg egy lemez pihent, vagyis pihent volna, ha nem éppen ürítik lefele őket. -… hanem be is zúzatom őket. – szavai olyan komolysággal hangzottak el szájából hogy megrezzentem egy pillanatra.

- Nem mered. – néztem farkasszemet vele és nem gyengén éreztem, ahogy öklöm görcsbe szorul illetve, ahogy a testem megtelik ideggel.

- Szerintem ne próbálkozzunk… - és elég magaslati levegőből engedte a dobozba azt a lemezköteget, ami épen nála volt.

- Édes Istenem. – ténylegesen összeszorult a szívem és utánuk kaptam mintha megmenthettem volna őket, végül is a törékeny cd-k visszahelyezése a tokokba még megmentésnek számíthat.

- Hol voltál tegnap? – úgy hiszem nem akadt le erről a kérdéséről, de mikor további lemezekért nyúltam volna ujjával hessegetett el miszerint „ne merészeljem”.

- Jó helyen. – kezdett forrni az agyvizem viszont nem tehettem semmi komolyabbat ugyanis láttam a szemében, hogy képes összetörni az értékeimet.

- Tudtommal egyik órádon sem jelentél meg… átugorva így egy matek dolgozatot is. – és hogy mérges volt-e? Az nem kifejezés.

- A napom lesz igazolva. – vágtam rá rögtön és ruhásszekrényem felé vettem az irányt ahonnan kikapva a legfelső farmeromat és felsőmet, azokat hónom alá csaptam rögtön.

- A tündér keresztanya segít vagy mi? – érdeklődött gúnyos tekintettel – Én nem igazolhatok neked több napot, az orvos meg szintúgy nem fog…

- Bánom is én… - rántottam vállat és pillanatok alatt rántottam magamra ruháimat, majd azonnal pakoltam össze legfontosabb cuccaimat, amikre ma szükségem lehet.

- Ki fognak rúgni, Khara, te felfogod ezt?

- Miss Lewis leigazolja a napomat… örülsz? – egy teljes napot ellógtam, és? Ettől függetlenül tisztességesen bejárok iskolába, csak max egy-egy óráról párolgok el, nem kellene ilyennyire komolyan venni az egészet, kb. mintha embert öltem volna.

- Szuper. – pufogott magában, de szobám kiürítéséről még mindig nem tett le.– hova mész? – ügyesen észrevette, hogy hagyom elfele a süllyedő hajót.

- El. – vállamra csaptam a táskámat ezúttal. – iskolába. – mintha a legundorítóbb szó lett volna ez, ami elhagyhatta a számat.

- Ezeket egy ideig nem fogod visszakapni, remélem, azt tudod… - fenyegetett meg.

- Élj velük boldogan… - csaptam be az ajtót magam mögött és szinte repültem lefele a lépcsőnkön egyenesen a garázs felé. Életem első pillanata hogy örültem annak a fogpasztareklámnak.

Mondjuk az meglehetősen furán jött ki, amikor is a konyhában kószán rápillantottam az órára, ami abban a pillanatában mutatott hajnali 6 órát. HAJNALI HATOT – én meg ettől majdnem saját lábamon keresztülesve szántottam fel a padlót.

Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, de mentem. Még akkor is, ha hideg volt, még akkor is, ha a hideg csak még jobban nyomott lefele a lelki gödrömben. Úgy éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban megfulladhat, és nem azért mert Armstrong módra hajtottam a biciklimet, le is kellett állnom egy pad mellett és elengednem a járgányomat vagy különben a következő pillanatban megfulladtam volna.

Nehezen kaptam levegőt, úgy éreztem mintha belül szórakozna velem valami, vagy valaki. Mardosták a tüdőmet, a szívemet, vele együtt a lelkemet is talán. Iszonyatosan kábultnak éreztem magam. A zenét hangosabbra véve fülemben próbáltam le-fel járkálni itt a pad mellett és egyben tartani magamat. Menni fog- tudtam én, mennie kell- akartam én.

- Csak koncentrálj az ütemre Khara… - utasítottam magam hangosan is, és hiába már minden szervem a zene dallamára összpontosított bennem az ideg még nem csökkent. – áááááááááá. – csaptam a pad melletti asztalba is, és ekkor mintha az érzés enyhült volna… viszont az öklömben eddig nem lévő fájdalom abszolút, de megjelent.

- Szuper… - fújtattam és kabátom zsebébe dugtam a kezemet és tovább folytattam a járkálást érezve hogy enyhül a helyzet… egy időre.

- Te meg hogy nézel ki? – Nora így köszöntött mikor meglátott az iskola előtt a biciklinek támaszkodva.

- Reggelt neked is. – emeltem meg kávés poharamat feléje és a számára vett adagot meg kezébe nyomtam.

- Az arcod… - nézett furán rám, a tegnapi nap a kellemes alapozó réteg (édesanyám kenceficéi között találtam ilyet, magamtól az életben ilyesfajta krémekre nem költenék) elfedte foltjaimat.

- A helyén van. – mondtam unottan és beállva mögé tolni kezdtem előre.

- Mi történt? – kérdezte.

- Semmi az égadta világon… - még szerencse hogy a kocsijának tolókája valamiféle törhetetlen gumiból volt, mert olyan erősen szorítottam rá, hogyha törékeny lett volna, biztos ujjaim között marad… a porhamuja.

- A mosdó felé vedd az irányt… - adta ki az utasítást.

- Esélytelen… - tudtam mi a célja.

- Legalább egy ragtapasz menjen már az arcodra… úgy nézel ki, mint akit összevertek. – duruzsolta nekem.

- Nem így volt? – el is értünk a szekrényünkig.

- Minden rendben? – utálom a folyamatosa felém irányuló kérdéseket, mert soha meg nem szűnnek.

- Mondtam én ilyet? – csaptam be a szekrényajtómat anélkül, hogy bármit is kivettem volna belőle majd Nora nélkül indultam a terem felé…

- Tényleg oda tartasz? – kérdezte mikor a parkolóban ő várta a fuvarját én meg ültem felfele bicajomra.

A mai nap nem igazán sokat beszéltünk, mondjuk, úgy hogy ezúttal barátnőm csendes társa voltam. Az igazság az, hogy egy szó nem hagyta el a számat a „mondtam én ilyet?” Mondatom óta, meglehet, hogy történelem feleletem emiatt is lett olyan súlyosan karó.

- Bezúzza a lemezeimet, ha nem megyek el… gyanítom a szobámat már teljesen kiürítette. – mondtam neki.

- Hogy micsoda? – no, igen neki erről még említést sem tettem.

- Khara meg van büntetve. – forgattam a szemeimet és lábamat a pedálra tettem.

- Beszélünk még ugye ma?

- Majd hívlak…

Mintha beépített GPS lett volna bennem úgy emlékeztem az útra, pedig nem is nagyon figyeltem oda mikor mentünk első alkalommal, de még a visszaút sem ragadt meg annyira, mint amennyire kellett volna, de meglehet, hogy édesanyám ezt követő kisbeszéde és az útvonal mantrázása elérte ezt a célt nálam, hogyha álmomból felkeltettek volna is eljutottam volna ehhez a világvégi helyhez.

A foglalkozás vagy mi a csoda háromtól kezdődött, de mivel én oly lelkes ember voltam már kettő előtt néhány perccel sikerült befarolnom itt a parkolóba. Persze az eszembe sem jutott, hogy idő előtt átlépjem ennek az épületnek a küszöbét ezért miután letettem a biciklit, fogva minden cuccomat a hatalmas épületkomplexus melletti erdőben kezdtem sétálgatni.

Kora tavasz volt, ami más helyen a se nem meleget, se nem hideget jelenti, itt viszont szimplán csak annyit vonz maga után, hogy max egy kicsivel többet esik, mint általában. Szóval hét napból, heten biztos várható csapadék. A mai nap viszont még eddig nem kaptunk semmit az égből és emiatt hálát is adnék a fentieknek.

A természet viszont itt is úgy működött, mint ahogy a többi helyen, a fák lassacskán kezdtek újra zöld levelekbe borított élőlényekké válni és ezt így látva ezen a helyen még valamiféle nyugodtsággal is töltött el. Életemben nem voltam természetjáró, vagy egyáltalán természetkedvelő viszont a mai nap ez valahogy értékesnek tűnt számomra. Jól esett itt lenni és hallgatni a madarak csiripelésének és a levelek lágy susogásának együtteséből komponált természet szimfóniát (ugyanis időközben még az ipod aksija is megadta magát, mintha ez így meg lett volna tervezve, mintha minden azt akarta volna, hogy arra figyeljek, ami körülvesz engem).

Végig kis ösvényeken járhattam utamat, az eltévedésre esély sem volt megadva, de mégis úgy éreztem mintha én magam fedeztem volna fel ezeket a helyeket, mintha én magam jártam volna itt először. Valahogy máshogy éreztem magam itt. Sétám végére a reggeli, sőt napközbeni bennem bujkáló idegből már semmi sem maradt. Legalábbis így gondoltam addig a pillanatig, amíg újra le nem tettem a lábamat az aszfaltra és így meg nem pillantottam a biciklimet.

- Jézus Isten… - kaptam a számhoz ugyanis a fogkrém zöld biciklim, mint egy kempingbicikli volt összehajtogatva. Mindez azért is volt megrázó ugyanis ez a bicikli nem kempingbicikli volt, ez egy normális bicikli… lett volna, vagyis volt. – mi a fene? – és jobban szétnézve meg is láthattam egy másik embert rajtam kívül.

Fekete, hatalmas kocsijának dőlt háttal, feje vállai közé esett. Idegesen dobolt lábával miközben mellkasa is szaporátlanul emelkedett, s vele együtt így karjai is hisz mellkasán összefűzte karjait. Így nézte a biciklimet, aminek azt hiszem ez volt első és utolsó útjai erre a helyre, karrierje elég csúnyán tört derékba.

- Ki az Isten volt ez? – azt hiszem csak ennél a megszólalásomnál vette észre jelenlétemet hisz azonnal felém kapta tekintetét.

- Én. – integetett nekem mikor közelebb értem hozzá.

- Ártott neked ez a szerencsétlen bicikli? – kérdeztem és lehajoltam a kissé összeroppant járgányom irányába, majd még guggoló helyzetből meglestem kocsija elejét… az is meghorpadt egy picikét, illetve egy két szép karcolás is kapott. A fogpaszta drága nem adta könnyen magát.

- Nem igazán. – kifejezetten tőmondatokba beszélt. – sajnálom, de… - felemelkedtem két lábra és így már egy szintben voltam vele, szemeibe próbáltam nézni, de tekintetét azonnal elkapta.

- Ne sajnáld… - legyintettem és éreztem, hogy erős kacagás tör ki belőlem hamarosan.

- Mi? – meglepődött válaszomon.

- Ez a valami… - rúgtam bele a maradványokba. -… egy két keréken guruló, fogpasztareklámból szabadult undormány volt. –és elnevettem magam. – valójában még segítettél is nekem… - így jobban belegondolva tényleg hálás lehettem neki.

- Nem haragszol? – kérdezte.

- Arra gondolsz, hogy nem-e tűzöm miatta karóra a fejedet? Ma nem… most nem, ebben a helyzetben meg semmiképpen sem. – nem lesz mivel járnom ide, szóval nem tudok ideérni sose. Lehet, hogy az univerzum mégis szeret engem, elmosolyodtam.

- Viszont lehetne egy kérdésem? – lassan elindultam befelé és csak remélni tudtam, hogy követ és nem csak magamban beszélek.

- No és mi? – hangja ezúttal hiába megmaradt ugyanaz a mély tónusú, mégis sokkalta lágyabb volt.

- Mi történt? – még mielőtt az épületbe érkeztünk volna szembe fordultam vele.

- Nekimentem… a kocsimmal. – válaszolt.

- No, ne mondd… és hányszor? – és ujjaimmal kiengedve az ökölbe szorításukból számolni kezdtem.

- Egyszer… - hunyorított.

- Na és az egyet hánnyal szorozzam meg? – kérdeztem úgy őszintén.

- Egy-eggyel, nagyobb számmal… - mosolyodott el, mintha ez a mosoly már bátrabb lett volna, mint bármi más tette eddig. – tényleg nem haragszol? – próbálta be még egyszer ezt a kérdését.

- El se tudod képzelni mennyire nem, haragszok… - elnevettem magam. -… ezzel csak megszabadítottál egy nyűgtől. – és ekkor már egészen a termünk ajtajáig is eljutottunk, viszont mielőtt benyithattam volna Ő óvatosan megfogta karomat és megakadályozott ebben.

- Hmm? – fura volt érintése.

- Tényleg az volt a legjobb album… - bólintott és ezzel eszembe juttatva azt, hogy igenis mi tegnap összefutottunk.

- Ehhez nem fér kétség… - és mielőtt lenyomtam volna a kilincset belülről már valaki más tette meg ugyanazt.

- Ti is megérkeztetek… szuper. – Mary volt az valószínűleg hallhatta hangunkat a túloldalról. – Khara… hogy az őszintét megvalljam nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk. – Mary miközben sétáltunk a terembe megsimította a vállamat, én meg automatikusan ráztam le magamról a kezét.

- Azért még barátok nem lettünk. – onnan kiindulva, hogy nem igazán vannak barátaim, biztos vagyok benne, hogyha szerezni akarnék, magamnak egy dili dokit környékeznék meg ez ügyben. -… mellesleg nincs más választásom, muszáj itt lennem. – vágtam le magam az előzőleg is olyan kényelmesnek vélt kék puffba.

- Itt vagy és ez a lényeg. – kedves volt, mint mindig, továbbra sem bírom, mint mindig.

- Csúcs. – forgattam a szememet és habár az ipodom nem működött elővettem és bedugtam fülembe… ők nem tudják, hogy én nem hallom a zenét, de ez nem is baj, így is békén fognak hagyni s ezzel a célomat elértem.

- Nézd csak… - még a foglalkozás nem indult el, Mary hátat fordítva beszélgetett néhány társunkkal, amikor is Harry az ipodját nyújtotta felém. -… használd ezt. – mondta. – a tiéd mintha le lenne merülve.

- Mintha… - értettem egyet vele. –… kösz, erre nincs szükségem. – toltam vissza ajánlatát.

- Nyugodtan… - dobta ölembe gyengéden.- nekem nincs rá most szükségem…

- Kösz. – nem is tudom, hogy mondtam-e ezt vagy kérdeztem, de azon nyomban dugtam is a fülembe fehér fülesét és mintha hazaérkeztem volna úgy kapcsoltam be a készülékét, apró érdekesség hogy majdnem egyforma volt az én ipodom és az övé, azzal a különbséggel, hogy az övé már eggyel javított széria volt. Mérlegelve a helyzetet rá kellett jönnöm, hogy tényleg ez volt a helyes cselekedet ugyanis a zenei aláfestés nélkül nem biztos, hogy végig bírtam volna ülni itt ezt a 2-3 órát.

Kényelmesen belefordulva a párnába a foglalkozás első felét azzal töltöttem, hogy végigpörgettem a röpke 16 gigányi zeneanyagát, előadónként. Rengeteg zenéje volt, rengeteg különböző stílusból és ez tetszett. A sokszínűség az igazán jó ízlés, és ha ezek alapján kellene magamat jellemezni, akkor én mondjuk egy ezermillió színben fénylő szivárvány lehetnék, rengeteg mindent hallgatok, de ahogy látom ő is. Változatos.

Viszont hogy szóljon is valami a fülemben random módon azt indítottam el, amit ő is hallgatott ez idáig. Imagine Dragons – Night Visions albuma… elmosolyodtam azon a tényen, hogy a hajnali órákban épp tőlük küldtem egy számot az anonim társamnak. Az univerzum csodákra képes, vagyis legalább véletlenek képzéséből tuti ötöst kapna.

- Most nem aludtam el… köszönöm. – ismételten én voltam az utolsó, aki elhagyta a termet csak ezúttal már szánt szándékkal, és nem azért mert elaludtam. Ő kint volt a kocsijának támaszkodva mikor én kiértem, neki valahogy sietősebb volt a dolga eddig a pillanatig.

- Mondtam én, hogy aludtál a múltkor… - most igazán kedves volt.

- Lebuktam. – forgattam a szemeimet és kezébe nyomtam az ipodját. – köszönöm… - tettem hozzá, és ma már annyiszor mondtam ki neki ezt a szót, hogy még talán emberinek tűnhetek.

- Nincs mit.

- Sajnos ezt is sikerült lemerítenem… - biggyesztettem le az ajkamat.

- Majd feltöltöm… - kopogtatta meg kocsijának az ablakát, gondolom valami adapter már várta is a kis drágát, hogy újra életet leheljen belé.

- Még egyszer köszönöm… - a nap kedvenc szava lesz ez, tényleg életemben nem használtam még ennyiszer, s miután ezt megvitattam magammal lassacskán távolodni kezdtem. – viszont én most úgy hiszem, hogy indulok… - mutattam vállam fölött az előttem álló útra.

- Gyalog? – ráncolta össze homlokát.

- Nem… dehogyis… a sarkon ott… - kihívtam a kocsija takarásából, hogy rálásson az útra. -… vár az unikornisom, ami amúgy egy pegazus, de ez titok. – tettem ujjamat ajkamra, elnevette magát.

- Szükséged lenne egy fuvarra? – most felajánlotta, hogy elvisz, vagy mi?

- Az unimig még egyedül is el tudok menni… az nem hosszú út. – válaszoltam okosan.

- Elviszlek… - fogott rá kocsijának zárára.

- Nem szükséges… - mondtam.

- Bárhol is laksz, mire innen odaérsz be fog sötétedni és majd az unikornisod sem fog tudni megvédeni… - felszabadultan mondta mindezt, teljesen belemerülve abba, amit mondtam én neki. -… szóval pattanj be. – tapsikolt a kocsija ajtaján.

- Elvinnél? – belegondolva hogy honnan is jöttem ez a séta egyre rosszabb ötletnek tűnt ráadásul lassacskán még az eső is elkezdett cseperegni.

- Ezzel tartozok neked…