III. rész - A Beautiful Lie

Sziasztok! Mivel a hétvégéig elég erősen elutasítom azt a tényt hogy az iskola intézménye létezik, és ezért inkább valami hasznossal töltöm az időmet ezért hát írtam nektek, remélem örültök neki! Jó Olvasást! Puszi Dorka

A Beautiful Lie

It's a beautiful lie
It's a perfect denial
Such a beautiful lie to believe in
So beautiful, beautiful, it makes me

It's time to forget about the past
To wash away what happened last
Hide behind an empty face
Don't ask too much just say
Cause this is just a game

- Harry Styles. – olvastam fel a hivatkozásból a nevet, ugyanis ezt mutatta a blog statisztikája, hogy innen érték el a legtöbben az oldalt mármint egy az ő nevéve fémjelzett oldalról. – tudnom kellene, hogy ki az? – kérdeztem hátul megtámaszkodva karjaimon, úgy éreztem innen a földről már lentebb nem eshetek és hát ez jó megoldás is volt ahhoz, hogy itt feldolgozzam azt, amit az előbb láttam. Egymillió. EGYMILLIÓ látogató.

- Ezt nem mondod komolyan. – barátnőm úgy nézett rám, mint aki szellemet látott, de legalább, mint aki egy diliházból szabadult egyeddel futott össze a folyosón. A sors furcsa fintora az, hogy ez rám majdnem igaz… nemde?

- Szerinted vicces kedvemben vagyok? – néztem rá összeráncolt homlokkal. – kedves Nora úgy látod, hogy vicces ábrázatot öltött fel ma reggel a barátnőd? – mutatóujjammal arcomra mutattam, ahol azon kívül, hogy láthatta szörnyen karikás szemeimet az alváshiány miatt láthatta szana-széjjel ágaskodó tincseimet is, amiknek a mai reggel inkább csak hagytam, hogy legyenek csak úgy a fejem körül, minthogy sem hozzájuk nyúltam voltam.  Azzal még csak jobban rontottam volna a helyzeten, szóval.

- Ez most komoly? – szerintem úgy beszéltünk párhuzamosan egymás mellett, hogy őt az én mondanivalóm még meg sem környékezte.

- Az albumgyűjteményem teljes egészére esküszöm, hogy nem tudom ki ez a fazon… - tettem mellkasomra az egyik kezemet, a másikat meg emeltem mellette a levegőbe.

- A teljesre? – gyanús volt neki ez az ígéret.

- A felére? – kérdeztem vissza.

- A felére? – továbbra sem hitt el.

- Na, jó… lebuktam. Egyetlenegy random CDre esküszöm, hogy nem ismerem ezt a srácot. – lentebb kellett adnom a kijelentésemből ugyanis való igaz, hogy nem gondolhattam én azt komolyan.

Angliában a Harry nevű egyedek úgy szaporodnak, mint a nyulak, de komolyan mondom. Ha itt végigmennék a folyosón és öt random srácnak megkérdezném a nevét, akkor ebből az ötből minimum egynek a neve Harry lenne. De vannak itt nekünk ismertebb Harryjeink is mint a gimink folyosóján mászkáló egyes vagy kettesszámú Harry. Már maga a királynő unokája is Harry, ő ráadásul még herceg is. Na és akkor még ott van Harry… Harry Potter. És persze nem hagyhatjuk ki még például a McFly együttes egyik oszlopos tagját, akinek a neve szintén H-val kezdődik és arry-vel fejeződik be. Jut, eszembe újra kellene hallgatnom a diszkográfiájukat, utóbbi időben elhanyagoltam őket – jegyzetem magamnak, csekk.

- Jó… ez számomra hihetetlen. – dörzsölgette orrnyergét majd a gépét visszafordítva maga felé ügyködött rajta egy kicsit. – bámulatosan tájékozott vagy zenei téren és ezeket meg nem is ismered? One Direction… mond ez a név neked valamit? – kérdezte.

- Én kérek elnézést. – tettem magam elé a kezemet védekezésképpen. – habár ha így mondod… jut eszembe valami erről. Egyirányú utcák. – teljesen büszke voltam zsenialitásomra.

- Nagyon vicces. – forgatta a szemét és a képernyő megint felém fordult én meg egy twitter profillal nézhettem szembe, ott is a profilkép kinagyított másával. Meglehet, hogy egy pillanatra megállt a szívem a bordáim között, utána pedig amikor újraindult a működés elég nyögvenyelősen ment neki. Ez az a Harry volt, ez a nem-diliház-hanem-egy-szabadidőközpont Harry volt.

- Ez most komoly? – ezúttal nekem járt ki a visszakérdezgetésekből.

- Na, ugye hogy ismered? – mosolyodott el kissé.

- Nem… - ráztam a fejemet és lecsaptam azon nyomban gépének képernyőjét.

- Minden rendben? – kérdezte barátnőm már úgy, hogy én pikk-pakk felpattantam a földről és ruhámat igazgatva azon nyomban a szekrényem ajtaját is becsaptam majd kocsija mögé lépve elindultam vele, akkor is, ha ő ezzel nem nagyon értett egyet.

- Naná. – ütögettem meg a vállát majd a egy kijárathoz érkeztem.

- A tanterem nem erre van, tudod-e? – kérdezte mosolyogva.

- Milyen óránk is lesz? – kérdeztem tőle.

- Rajz. – csillant fel a szeme.

- Add át a tanárnak az üdvözletemet… - engedtem el a kocsiját.

- Khara beteg lett? – furán mosolygott.

- Khara súlyosan beteg lett… lehet a holnapot sem éli meg. – csaptam kézfejem felső részét homlokomra mintha éppen rosszul lennék.

- Lógsz? – a nyilvánvalóra miért kell rákérdezni?

- Nyaralok inkább… - csettintettem feléje és búcsúzkodásnak nem volt ideje, úgy kellett lelépnem, hogy éppenséggel senkivel se találkozzak össze a tanári kar széles rétegéből.

- Visszajössz?

- Délután majd átmegyek hozzátok. – most hogy így rákérdezett rájöttem, hogy átugorhatnám ezt a mai iskolai napot, megmentve magam egy karó matektól például. Ismételten van ésszerű magyarázata is az egésznek, persze az előbb említett tantárgyra való tanulás is lehet, hogy mentőöv lett volna a karós süllyedéstől, de ez most nem volt opció. Legalábbis nálam nem.

- Vigyázz magadra. – kezét kocsijának kerekére tette.

- Cseréld le a dizájnt. – vetettem fel neki az ötletet.

- Szerinted mit akartam csinálni az elkövetkező órákban? Újra kell terveznem az egészet mellesleg… de hát erre való az iskola, nem? – mindennek meg kell találni a pozitív oldalát, neki is azt hiszem sikerült elérnie ezt.

- Viszlát. –integettem neki majd egy hátsó ajtón már ki is libbentem az épületből és attól meg úgy sétáltam el mintha a legtermészetesebb dolog lenne a reggeli órákban távozni a suliból, és nem megérkezni.

Fura volt ez a helyzet, mármint inkább talán nevezhetném érdekesnek. Hacsak nincs ebből az emberből kettő darab, fullon egyforma két darab, fullon ugyanazzal a keresztnévvel akkor itt valami furcsa dolog történik, mármint, na… értitek.

Az egész csoportos terápiás dolog eddig a pillanatig egy tized másodpercet sem keringett az agyamban, most meg valahogy olyan szinten a gondolataimban ragadt, hogy kezdett megfájdulni a fejem is tőle. A fejfájást amúgy a koffeinhiány is okozhatta, szóval okos ötletnek is tűnt beülni egy kávézóba. Haza még nem mehettem, az iskolát meg még nem közelíthettem meg szóval okosan kellett elbújnom a város e részén. Még szerencse hogy London elég nagy ahhoz, hogy tökéletes bújócskát játsszunk benne, volt már szerencsém tapasztalni ezt az időtöltést egyszer-kétszer, talán sokszor.

- A szokásost? – mintha egy ismerős barista kérdezett volna vissza akkor, amikor elmondtam rendelésemet, de nem vagyok benne biztos. Mondjuk az sosem gondolkoztatja el őket, hogy egy közép sulis korú lány többször is megjelenik ezen a helyen iskolaidőben? Az emberek ennyire törődőek… vagy a másik eset, hogy a gépemmel és a kávémmal az asztalon, elhelyezkedve egy kényelmes kis sarokba közel sem tűnök közép sulisnak. Minek hisznek ezek engem? Érdekel-e ez engem? Nem.

- Igen. – bólintottam majd a „szokásos” helyem felé vettem az irányt.

Felnyitva gépemet, fülembe az oda tartozó fülest biggyesztve vártam a rendelésemet miközben online üzemmódba váltva informálódtam a nagyvilágról. Annyira nem is a nagyvilágról igazából, hanem sokkal inkább szűkítettem a kört, de sebaj.

Mikor ki mertem mondani azt hogy nem ismerem a One Direction-t barátnőm majdnem olyan fejet vágott mintha arra a kérdésére válaszoltam volna nemmel hogy ismerem-e a királynőt, vagy hogy tudom-e hogy az óceán túloldalán Amerika található. Mondjuk, Erzsébettel sem vagyok puszipajtás viszonyban, a délutáni teánkat sem fogyasztottuk el még együtt, de akkor is, ismerjük egymást. Mármint én ismerem őt, ő meg a létezésemről sem tud, de ez jó, ha így marad. Amerikáról meg annyit, hogy szép meg jó hogy van, addig a pillanatig, amíg le nem teszem talajára cipőm talpát ugyanis akkor pedig már szebb és jobb nem is lehetne az a pillanat ugyanis ember nincs a világon, aki engem onnan hazarángatna Londonba. Imádom az országukat, imádom a teljes kontinens összes országát csak lennék már ott és beszélhetnék vele kapcsolatosan személyes élményekből táplálkozva.

Látjátok, a fejben való beszélgetés az nagyon szuperül megy, saját magammal olyan társalgást tudok levezetni aminek nincs párja sem, ahhoz hogy én meglegyek nem mondanám, hogy szükségesnek tartom a többi ember feltétlen létezését, legyenek meg maguknak ők is, s míg békén hagynak engem a saját világomban addig nem is zavarnak egyáltalán.

Visszatérve tehát arra a híres, neves bandára… nem ismerésük kissé szíven ütött így komolyabban belegondolva, hisz ha zenészek, akkor legalább a nevüknek kellene rémlenie, nemde? De nem így volt… no de mivel a google jó barátom így úgy hiszem, olyan szinten informálódhatok, hogy perceken belül talán már One Direction tudós lehetek, vagyis Directioner ahogy olvasom az egyik oldalon… így nevezik a rajongókat.

Ha egy új bandával vagy zenésszel ismerkedek, akkor általában kerülöm a képeket, meg mindenféle anyagot róluk, de ebben az esetben a google úgy gondolta, hogy ezt a fajta dolgot nem engedélyezi nekem hisz azon nyomban elárasztott millió meg millió információval, amik valójában engem nem is érdekeltek, így hát még mielőtt belebetegedtem volna a felesleges információáradatba bezártam minden oldalt és a youtube-ot megnyitva csakis arra hagyatkoztam, ami igazán érdekelt. A zenére.

Na és hogy arról mit is mondhatnék? Nem tudom… ennek a véleménynek valahogy érnie kell még bennem, mélyebben bele kell ásnom magam ebbe az ügybe, hogy elfogadható mondatokat tegyek össze létezésükkel kapcsolatosan.

- Ebből hoznál még egyet? – egy srác hozta ki nekem a kávémat, amiről már előre tudtam, hogy kevés lesz így tudatosan rendeltem is a második kört belőle.

- Persze. – bólintott.

Törökülésbe felhúzva lábamat a díványon kicsit közelebb is húztam magamhoz a gépet, konkrétan az ölembe hogy a kényelmesség teljes egésze igaz legyen rám. Az agyam meg csak pörgött és pörgött mintha saját magával futna versenyt, ami furcsa volt számomra, főleg azért is, mert valóságosan nem aludtam egy órát sem és mégis úgy éreztem magam, mint aki a lehető legszebb, legkényelmesebb helyen aludhatta az igazak álmát a lehető leghosszabb ideig, amit ember bírhat.

No és hogy az öt hang közül mely folyamatosan szólt a fülemben, melyik tartozott az én „ismerősömhöz”? Egyértelmű volt, ezt még egy süket is meghallotta volna, bizony mondom én. Beszédhangja is elég mély volt (hallhattam tőle tegnap vagy két-három mondatot) de énekhangjáról sem volt elmondható más, egyértelműen elkülönült a többiek hangjától, ha ő is megszólalt. Viszont amin csodálkoztam, hogy a többieknek is megvolt a saját karakteres hangzása, és együtt az öt hang kifejezetten kellemesen csengett, neveket viszont nem igazán volt kedvem hanghoz párosítani hisz azért annyira ne vigyük túlzásba. Túlzásba én zenét? Jó vicc. Vagy inkább egy nagyon rossz.

De ebből a témából adódóan a NASA hangulatú titkos szerződéses téma megmagyarázásra került. Szupersztár a kattantak között, nehogy fecsegjünk róla másnak vagy éppen újságoknak, ez érthető. De vajon önszántából került-e oda a srác vagy valaki betette oda hozzánk? No, ez jó kérdés, ha érdekelne, akkor talán utána is járnék, de nem érdekel. Vagyis úgy hiszem, hogy nem érdekel, de mégis itt kering a gondolatbuborék az agyamban a képével párosítva. Valami itt bent szórakozik velem. – halántékomat dörzsöltem meg és egy percre felpillantottam a képernyőből csakhogy ekkor észrevehettem, hogy társaságom akadt.

- Jól sejtem, hogy neked nem itt kellene lenned? – Miss Lewis vagy ki a csoda, az az új nő a suliból ült velem szemben kényelmesen elhelyezkedve. Észre sem vettem, hogy időközben befészkelte magát oda, hogy hogy arra meg igazából kíváncsi sem vagyok.

- Rabbilinccsel magához kötve visz vissza a suliba? – kérdeztem gúnyos vigyorral miközben lehajtottam gépemet az ölemben, nem kell neki, sőt senkinek sem tudnia, hogy min ügyködök… az hogy írok, az egyedül rám tartozik és kész.

- Élénk a fantáziád. – bólintott elismerően majd letette maga elé kávéját. – mit szólnál egy alkuhoz? – ajánlotta fel közelebb hajolva hozzám.

- Maga elmegy és békén hagy engem, én meg itt maradok és csendben leszek? Benne vagyok. – fogadtam el az én sajátos verziómat anélkül, hogy tőle bármit is hallhattam volna.

- Majdnem… - csettintett és visszadőlt fotelébe. -… leigazolom neked ezt a napot, ha hajlandó vagy beszélgetni velem. – ajánlotta fel.

- Beszélgetünk most is, nem?

- Okos… nagyon okos. De nem erre gondoltam…

- Miért tenné ezt velem? – bűzlött nekem ez az egész dolog.

- A kérdés.. miért ne tenném?

- Legális ez egyáltalán? – a végzős évben kidobnak a suliból ötlet továbbra is mozgatta a fantáziámat, szóval nekem azért nem kell kedveskedni.

- Azzá tesszük… - kacsintott és egyik lábát áttette másikon, ténylegesen kényelembe helyezte magát.

- Mit akar maga tőlem? – egyértelmű hogy volt valami, amit nem árult el, valami csak mozgatja őt.

- Egyszerűen annyit hogy beszélj velem… - ez a rébuszokban beszélés annyira tetszett, hogy semennyire, miért nem lehetne inkább tisztán és érthetően elmondani azt, amire az ember kíváncsi.

- Mi ez az egész hülyeség? – pakoltam inkább össze cuccomat, ennyit erről, hogy ezen a helyen meg lehet bújni, új teljesen más hely után kell néznem ahova ismételten még véletlenül sem fog befutni egy-egy ismerős.

- Ez az, ami meg fog téged védeni a kirúgástól… - húzta mosolyra ajkait, de a mosoly mögött kihallható komolyság is lapult. -… szóval jobb, ha szépen visszaülsz. – kérte, de nem parancsolta.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy elintézte a délutánjaimat… - dőltem hátra a kanapé puha párnáira.

- Hogy tetszett az első foglalkozás? – nyakamat teszem rá hogy tisztában volt már mindennel, hisz édesanyám biztosan leinformálta mindenről abban a pillanatban hogy hazaérkezve egyedül maradt lent a nappaliban.

- Kényelmesek a babzsákok, szép színesek. – mosolyogtam elképedten.

- Milyenek a csoporttársaid?

- Mindegyiknek van két lába, ha jól láttam, melyhez kaptak még a jó istentől két-két kezet, sőt így párossával osztogatták nekik a szemeket is. – ez minden, amivel szolgálhattam.

- Na és hányan vagytok? – az előző információmorzsámmal sem igazán kezdhetett sok mindent, de úgy látom, nem adja fel.

- Két háromszáz ember… eme két kezemen meg sem tudom őket számolni.  – ujjaimmal kezdtem el játszadozni szemmagasságban.

- És akkor most komolyan… - nem volt rám mérges semmi ilyesmi, arcán egy ideg sem mozdult, ő úgy látszik, ezt jól bírja.

- Vagyunk vagy tízen, vegyesen fiúk-lányok. – rántottam vállat, ezt akarta tudni? Hát megkapta azt, amire szüksége volt.

- Miért említetted előbb a fiúkat? – kapott vissza az előbb elhangzott mondatomhoz.

- Micsoda? – nevettem el magam. – Így jött… ez így volt természetes.

- Megragadt valamelyik fiú csapattársadon a figyelmed?

- Ezt meg honnan veszi? – tiszta butaságokat beszél össze vissza ez a nő.

- Én csak kérdeztem… - rántotta meg vállát.

- Aham… - szemforgató izmaimat megint tornáztattam, vajon meddig bírjuk egymást ezzel a nővel.

- És mit csináltatok ott?

- Én többnyire aludtam, hogy a többiek mivel tevékenykedtek ne tőlem kérdezze… - tettem magam elé a kezemet, én ugyan nem tudok semmit pózban. -… mondjuk, azt hiszem jó kiskutya módjára egy labda után szaladgáltak egész végig. – elmosolyodtam azon a gondolaton, hogy a pár alkalommal, amikor én is hozzáértem a labdához akkor aztán annak szép vége lett. És bumm, göndör srác képe megint szemem elé került, megráztam a fejemet, hogy kiverjem onnét.

- Van barátod? – ez meg hogy jött ide? Mi ez a nő egyáltalán? Random, fura kérdések királynője?

- Több is… - kezdtem élvezni a beszélgetést egy idő után, megfelelő partnerre találtam ebben a nőben, aki értékeli a válaszaimat, vagyis legalábbis nem robban fel tőlük… nagyon szórakoztató tud lenni ezt be kellett magamnak vallni.

- Na és.. kik azok? – tisztában voltam vele hogy tudta ő is mennyire komoly választ fog kapni, legalább annyira komolyak és valósághűek lesznek, mint az eddigiek.

- Hol is kezdjem? – államat simítgattam mutatóujjammal. – ott van az a szőke srác, rózsaszín tarajjal a feje tetején… 

Jared Leto - 30STM

- Jared Leto volt ez, egykoron. – fordította le azonnal, bólintottam mosolyogva.

- De a kedvencem a kis stréber szemüveges kalapos rocker figura. – kimondva ezt rögtön elindult ezen szerelmem egyik száma a fejemben. Fall Out Boy – Thnks Fr Th Mmrs, ha valakik tudnak igazán azok ők, ez biztos.

- Patrick a FOB-ból. – no, ezt honnan tudta? Mi ez a nő? Talán meglepettségem kiült arcomra is. – na, mi van Khara, mi ez az arc? 

- Maga honnan az istenből jött? – tártam szét kezeimet így elengedve a párnát, amit eddig a pontig az ölemben szorongattam. – biztos elmúlt vagy harminc… 

Patrick Stump - FOB

- Áúúúúcs. – kapott a szívéhez, de ez annyira nem izgatott csak őszinte voltam, ezt akarta nem?

-… és az ember nem feltételezné, hogy a maga korában bárki is ismeri ezeket az előadókat. – le voltam nyűgözve belül, kívülre ebből csak minimálisat akartam kihelyezni nehogy azt higgye, hogy kezd megnyerni magának vagy valami ilyesmi. – És azt ne merje mondani, hogy a főiskolán ezeket, tanítják, mert nem hiszem el… - szögeztem le a dolgokat.

- Egyetemre jártam, de mindegy. – rántotta meg a vállát. – szóval a zene az, ami igazán érdekel. – sosem arról beszél, amiről kellene, ez valami kényszeres mechanizmus nála? Mármint hogy össze vissza ugrál a témákról, teljesen összefüggéstelen módon.

- Az magát is érdekli, ahogy látom.

- Jó… akkor öltözz. – pattant fel székéből és már vette is kabátját.

- Mi? – ültem továbbra is helyemen.

- Csipkedd magad, egy-kettő. Elviszlek valahova. – ismertette tervét elég ködösen majd még tapsikolt is nekem ezzel ösztönözve engem, hogy siessek.

- Jól van, na… - utasítottam vissza felháborodását majd kissé megmozgatva végtagjaimat neki láttam ahhoz, amit kért tőlem…

Hogy hova vitt? Úgy hiszem, van egy szó rá, ami tökéletesen leírná a helyet: mennyország. Fogalmam sincs, hol vagyunk, hogy merre jöttünk, a metróra felszállva én elvesztettem a fonalat, de egy olyan helyre érkeztünk valójában ahonnan a hazaút nem is számít már. Kánaán, nirvána, a titkos kert, csoda ország… bármit mondanék, átfedné ezt a helyet. Egy olyan, de olyan hangulatos lemezboltba kalauzolt engem, aminek még létezéséről se tudtam, így tehát ismételten bebizonyosodott, hogy tudatlan ember vagyok.

A hely nem volt túl nagy viszont hogy minden négyzetmillimétere tele volt zenei anyagokkal ez biztos. Mint aki tényleg megérkezett a mennyországba úgy sétáltam az asztalok között, végighúzva ujjaimat a legfrissebb anyagok borítójától kezdve a legrégibb felvétel borítójával befejezve.

- Ez hatalmas album, tiszta tökéletesség. – emeltem fel egy Papa Roach albumot, név szerint a The Connection-t. – Jacoby dalszövegei művészeti alkotások… - el voltam telve a gyönyörtől, úgy magyaráztam a nőnek mellettem mintha mindig is a legjobb barátom lett volna.

- Szóval vegyem meg, azt mondod?

- Ha elfogadja a tanácsomat, akkor igen. – bólintottam és kezébe helyeztem a lemezt és akkor valami olyasmit láttam a szemében, amit eddig még nem, tiszta örömöt. Nem tudom mi váltotta ki ezt nála, de így volt.

- És még mit ajánlasz? – partner volt ebben úgy látszik.

- Az attól függ mit hallott már… - gondolkoztam el.

- Ajánlj, és én majd mondom.

- Okés. – küldetés fogadva.

Innentől kezdve úgy nézegettem az albumokat, olvasgattam az ajánlókat, hogy közben két listát vezettem egy jegyzettömbömön. Megvásárolni Miss Lewis-nek vagy Nekem.

Olyan szinten belemerültem a járkálásba, olyan szinten sokat beszéltem magamhoz képest hogy teljesen elfelejtettem valójában hogy hol is vagyok és miért és valószínűleg azért is volt esedékes az hogy valakinek nagyon ügyesen sikerült neki mennem.

- Bocsi. – valahogy a majdnem puffanásom a földre visszarántott a valóságba.

- Semmiség. – a majdnem puffanásom azért csak, majdnem ugyanis akinek sikeresen nekimentem az egy srác volt, aki utánam kapva megtartott karjaimban megóvva a kemény padlóval való csúnya találkozástól.

- Te? – ha nem láttam volna, saját szememmel talán el sem hiszem, hogy ez megtörténik, és még én mondtam azt, hogy London elég nagy a bújócskához… a fenéket, akkora ez a város, mint egy kis zsebkendő.

- Khara? – felismert, sőt még a nevemet is tudta.

- Ez fura… - mondtam és nem tudom mi indíttatásból, de lehajolva kezdtem neki segíteni a kezeiből kihulló albumokat összeszedni. Ő megmentett a zuhanástól, ez valahogy természetes volt, hogy segítek neki cserébe, csakhogy az adósságomat rendezzük.

- Na, mi? – mély hangját hallottam és figyeltem azt, hogy lehajol velem egy szintbe, de keze ügyéből én rögtön kikaptam az albumokat.

- Ez… - ebből a homályos beszélgetési stílusból úgy látom rám is ragadt egy kevés.

- Azt hiszem… – kezdett bele, szemeimet ekkor arcára emeltem s ekkor láthattam, hogy tekintete olyan fura volt… mint tegnap ott a kocsiban. Sebzett talán?

- Igen?

- Nekem… mennem kell. – mondta és egyszerre álltunk fel, ezzel rendesen egymással összekoccantva homlokunkat.

- Okés. – távol álljon tőlem, hogy feltartsam vagy bármi hasonló. – de ezeket itt ne hagyd… - nyújtottam hatalmas tenyerébe a néhány lemeznyi zenei anyagot.

- Kösz… - mondta és már szinte el is fordult és sietett is a pénztár után.

- Olyan sorrendben érdemes hallgatni, ahogy összepakoltam neked… - miközben felszedegettem az erősen punk-rock vonalú felhozatalt pikk-pakk még sorrendbe is állítottam őket, csak mert azért.

- Nem felejtem. – mintha suttogta volna úgy távolodott el tőlem, maga mellett megemelve a lemezeket.

- No, ki volt ez a fiú? – Miss Lewis nem tudom hova tűnt eddig, mert az elmúlt pár pillanatban nem volt itt velem, de most ahogy hozzám szólt valahogy egy röpke szívroham futott át rajtam.

- Micsoda? – ráztam a fejemet kicsit ködösült a fejem.

- Akivel beszélgettél…

- Nem tudom… nem ismerem. – csakis az igazat mondtam, a valóságot. Talán olvashattam róla, talán hallhattam a hangját, de ahogy most láttam a szemeit, láttam az arcát még annyit sem mondhatok, hogy egy kicsit is ismerem… semennyire ez az igazság.

- Nem röhöghetsz… - álltam meg barátnőmék háza előtt járgányommal még ez nap délután.

- Ugyan… - legyintett, de már majdnem könnye csordult a visszafojtott röhögéstől. – megkérdezhetem, hogy egy eredeti Colgate-en ülsz? Vagy netalán te az Amodent-et preferálod? – na és ez volt az a pillanat, amikor mindketten hangos röhögésbe kezdtünk, az egész utca zengett tőlünk.

- Át fogom festeni… - bizonygattam és lepattanva róla megálltam mellette. – sétálunk? – ajánlottam fel, az eső nem esett, és ha már itt várt, akkor miért is ne.

- Okés… - mondta és gurult ő is mellettem. – hogy telt a napod, te lógós? – kérdezte.

- Nem fogod elhinni…