XI. rész - Untitled

Sziasztok! Amennyire tudtam siettem a következő résszel és lássatok csodát… íme itt a megérdemelt vasárnapi, következő rész is! Remélem tetszeni fog. Jó Olvasást! Puszi Dorka

Untitled

How could this happen to me 

I made my mistakes

I’ve got no where to run 

The night goes on 

As I’m fading away 

I’m sick of this life 

I just wanna scream 

How could this happen to me 

Úgy futottam vissza a terembe mintha tudtam volna, hogy követnek, s meglehet tényleg követtek, mert felkelthettem az ápolók figyelmét a trappolásommal előidézett zajjal, s bevágódásom a szobámba majd az ágyamba már igazán művészi jellegű volt. Magamra húztam a takarómat, mint egy kisgyerek, aki rosszat tett és vártam, hogy közeledjenek a rossz bácsik vagy nénik, akik majd meglátják, hogy én ugyan nem vagyok ébren, én alszok. Egy másik világban biztos.

Miután összepakoltam a dolgokat a szívem konkrétan, mint egy időzített bomba kezdett bennem kattogni, azt hittem ki fog törni bordáimon, s úgy véltem, hogyha nem a bordáimon áttörve, akkor legalább a torkomon keresztül fog kiugrani, meglátva a napvilágot (ami amúgy most a hold fénye, de egyre megy). Tényleg megijedtem. Az ijedtség után pedig jött az az abszurd érzésem hogy álmodok… biztos voltam benne, egyre biztosabb. Ez is volt annak az oka, hogy vissza kellett rohannom a biztonságot jelentő szobámba, hisz oda hátha nem fognak majd betörni a szörnyek, vagy bármiféle csuda lények melyeket az agyam egy-egy álom során kitalál magának.

Fel sem tudtam idézni valójában hogy mi volt az utolsó biztos élményem, ami a valósághoz köthető, abban sem voltam biztos, hogy milyen nap van egyáltalán. Kedd, szerda, csütörtök vagy esetleg péntek? Teljesen mindegy. Nem számított… csak fel akartam kelni ebből az egész kavalkádból, és tudni azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, és hogy senki sem szórakozik velem. Ami történt az elmúlt időszakban pedig egy nagyon rossz vissza… fekete humor.

S néhány óra múlva tényleg felkeltem… nagyot nyújtózkodtam s miközben ezt tettem a takaró alatt meglepett az ágynemű fura illata, sőt az is hogy utcai ruhában feküdtem ágyamban. Óvatosan engedve a fényt szememhez érni húztam le magamról a takarómat s mikor a sárga plafon köszöntött vissza rám tudtam… ez mégis a valóság.

- Jó reggelt!- köszöntött egy hang, amire nem számítottam s ekkor akkorát ugrottam, hogy majdnem legurultam az ágyról, majdnem. – jól aludtál?

- Maga? – az ablak alatt ült a fotelben a nő, én pedig hátat fordítva neki szálltam le az ágyról ez esetben már önszántamból, és nem azért mert éppen valamiféle halálugrást próbálnék bemutatni.

- Csak meg akartam nézni hogy-hogy érzed magad. – mondta s fél szemmel láthattam őt miközben cuccaim felé vettem az irányt. Hirtelenjében még több cuccom lett bent, mint az esti felkeltem-és- körülnéztem esemény előtt.

Az este. Harry. Rögtön villámcsapásként értek ezek a beúszó gondolatok, s egy pillanatra meg is fagytam cselekedetem sorozatában. Miért érdekelt az, aminek nem kellene érdekelnie? Miért?

- Minden rendben? – szóval úgy látszik feltűnő volt a megrökönyödésem.

- Bezártak egy diliházba a világvégére. Ez ugye minden tini álma, nem? – fordultam végül feléje gúnyos mosollyal.

- Mit érzel Khara? – érdeklődött Miss Lewis.

- Magának nem az iskolába kellene lennie? – persze hogy tereltem a témát, amennyire lehetséges, s ezt a kártyát nem hagyhattam elveszni, ki kellett játszanom.

- Az iskolai állás az csak ennek az állásomnak a kiegészítése… valójában itt dolgozok. – s keresztbe téve a lábát dőlt hátra a fotelben… nagyon elkényelmesedett mintha hosszabb beszélgetésre készülne.

- Most már minden világos. – csettintettem.

- Mi minden?

- Jött álcázva az iskolához, hogy begyűjtsön engem, mint egy préda… totál világos. A zsákmány megszerezve, a munkának vége. – forgattam a szemeimet s meg is lepett az, hogy ily korán (mármint az ébredéstől számítva korán) ilyen jól forognak az agykerekeim.

- Félreértelmezed a dolgot… - rázta a fejét mosolyogva. Ez a nő sosem ideges, mindig olyan nyugodt s bármit mondok, úgy pereg, le róla mintha egy olajos testre öntenék egy pohár vizet, vagy kettőt.

- Persze. – nem hittem neki, de szerintem ilyenre nem is számított.

- Khara… engedned kell, hogy segítsünk. – állt fel és egyre közelebb sétált hozzám. – bármi, ami elhangzik, kettőnk között fog maradni.

- Mert a titoktartás kötelezi… - forgattam a szememet, láttam én már filmeket, beszéltem én már ilyen emberrel, s a duma mindig ugyanaz volt.

- Többek között… de nem ez a valódi ok. – tiltakozott s biztonságos távolságban megállt tőlem.

- Hahhhh… - kínosan nevettem fel és vetettem hátra a fejem.

- Hanem azt akarom, hogy bízz bennem… - hangja halkabb volt, mintha meg akart volna győzni igazáról. -… ezért leszek én a kezelőorvosod. – tárta elém a tényeket.

- Örültem a szerencsének. – bólintottam majd a kezembe összeszedett ruhákkal benyitottam a szobán belül egy másik helyiségbe, s csak remélni mertem, hogy az egy fürdőszoba lesz, mert ha nem akkor, mint rosszabbik eset egy takarító raktárban kell megvárnom, míg ez a nő elmegy innen. De szerencsémre teóriám beigazolódott és egy fürdőben találtam magam.

Úgy dobtam le magamról a cuccaimat mintha a világ összes mocskát hordoznák magukon, s a zuhanytálcába pedig úgy szökkentem be mintha majd az ott érkező vízcseppek megszabadítanának minden rossztól. Isteni érzés volt az, ahogy testemen végigfolynak a vízcseppek egyenesen a lefolyóba, ahol örökre eltűnnek. Viszont ahogy ott álltam a zuhanyrózsa alatt érezni kezdtem, hogy a zuhanyrózsa nem az egyedüli, amely ontja magából a cseppeket… annak langyos, édes cseppjei keveredni kezdtek a forró, sós cseppekkel melyek a szememből hullottak egyre sűrűbben és azok, ahogy végighúzódtak arcomon szinte égető nyomukat hagyták ott. Ismételten sírtam… csak nem tudom miért, továbbra sem értem mi történik velem.

Töröltem a szememet, hátha azzal elállítom a könnyek folyamát, de nem működött. A végén már majdnem azt éreztem, hogy kinyomom a szememet olyannyira erőlködtem… a kabin sarkába dűlve tartottam két lábon magamat, s mély levegőt véve próbáltam normális működésre ösztökélni minden szervemet.

A tükör előtt percekig figyeltem magamat, s hajamat közben úgy próbáltam kifésülni mintha a fésűnek bármi esélye is lenne a göndör fürtjeim ellen. Alig pár pillanat után a harcnak vége is szakadt, amikor is a fésűt hajam megfosztotta fogaitól… annyi lett neki.

S mikor mindennel végeztem fülemet az ajtóhoz lapítottam és próbáltam felmérni a terepet, itt van-e még a társaságom. Életjelet a túloldalról nem véltem felfedezni így hát óvatosan nyitottam meg az ajtót. Tévedtem… a nő semerre sem mozdult, csak időközben még valami étellel teli tálcát is szerzett, amit az ágyamra helyezett el.

- Hoztam neked reggelit. – mutatott a tálcára.

Nem volt kedvem válaszolni, felesleges szavakat képezni számmal, amik úgysem találnak meghallgató fülekre. Körbesétáltam hát inkább e helyett a szobában és felmértem csendben annak adottságait. Semmi különleges nem volt benne.

Egy hatalmas nagy ablak mely kilátást engedett az épület melletti erdőre, egy kanapé az ágy előtt mely mellett volt egy íróasztal is ahonnan a természet továbbá is megfigyelhető volt, s az ágyam mellett is egy nagyfotel. Semmi különleges tényleg, kopár szoba, gondolom, mint az összes többi. Annyira személytelen, mint az, akik bezárják ide az embereket. Gratulálok mindenkinek.

Miután felfedeztem az egész helyet, törökülésben ültem fel ágyam tetejébe és fejemet hátra dűtve burkolóztam a csend világába. Csendkirályban verhetetlen vagyok… ezt be kell, majd látnia enne a nőnek is.

- Egyél egy keveset… szükséged van az energiára. – próbálkozott, de én mintha meg sem hallottam volna. Ébren aludtam, próbáltam lemenni alfába, elvonatkoztatni ettől a helytől, mindentől és csak lebegni a semmiségben… no, ez volt az, amit ő folyamatosan megakadályozott. - Kössünk egy alkut… - teljesen olyan mintha barátságot akarna kötni velem, de minek? Kérdem én: Minek? – eszel egy keveset, beszélünk, s én ezt meg majd meghálálom neked. – s ekkor akarva akaratlanul is felé pillantottam, amikor is pedig kezében iPodomat véltem megpillantani, amit meglebegtetett előttem.

Kinyújtottam feléje kezemet, egyértelmű volt, hogy akarom azt, ami az enyém, de ahelyett hogy ide adta volna inkább csak ölébe ejtette azt.

- Előbb egyél. – mutatott a tálcára, amit én még inkább távolra toltam magamtól. – értem én… - mondta és táskájába pottyantotta a kis kedves készülékemet, hirtelenjében még a szívem is megfájdult.

- Mit akar tőlem? – csattantam fel.

- Én már kiterítettem a kártyáimat… - vont vállat. -… most rajtad van a sor Khara. Szeretnél innen kijutni? Gondolom igen… akkor viszont tenned kell érte. – vázolta fel a dolgokat. – minden csak rajtad múlik… - miért az én nyakamba akar varrni minden dolgot? Ha lenne, annyi eszük elengednének csak úgy simán, és szevasz. Elfelejtjük egymást és a világbéke újra felállna az univerzumok között.

Egy szót sem szólva nyúltam a tálcához és ragadtam meg rajta a villát és felszúrva rá egy paradicsomdarabot emeltem a számhoz azt.

- Ügyes… - bólintott elmosolyodva.

- Ki maga? –egy falat kiflit is törtem a felvágotthoz és mini szendvicset készítve végülis készültem megreggelizni. Viszont ez a tevékenység a gipszemmel kicsit komikusan nézett ki… arról nem beszélve, hogy eddigi bármi dolog, amit tettem legalább ennyire komikus volt ugyanis a jobb kezemet alig tudván használva a balra kellett bíznom mindent.

- Nem az ellenséged… ezt szögezzük le. Szerintem ezt már bebizonyítottam neked egy párszor. – mintha a szövetséget próbálta volna kicsikarni belőlem. – hogy érzed magad, Khara? – felállva a fotelből az ágy túlsó végére ült le és megszabadulva zakójától áthajította azt az előző helyére, s felhúzva a lábát maga alá úgy ült ott előttem mintha csak egy barát lenne.

- No, ez jó kérdés… - mutogattam a villával magam előtt. -… ha rájövök, maga lesz az első, akinek elmondom. – húztam vékony csíkra a szememet. – mondjuk, egy kicsit viszket a kezem ez alatt az izé alatt. – emeltem szemem elé a fehérbe borult jobb alkaromat, mire ő elnevette magát.

- Nézd csak… erre hoztam neked valamit. – s táskájáért nyújtózkodva egy csomag hurkapálcikát vett ki abból.

- Nem tudok origamizni vagy mi a csuda… ez meg mi egyáltalán? Fapálcikák? – meredtem rá és bal kezemből automatikusan ejtettem el a villát.

- Ezzel a gipsz alá tudsz nyúlni és meg tudod a kezedet vakarni… - dobta felém a csomagot és lassú reakciómnak köszönhetően a kezem helyett az csak az ölemben landolt.

- Köszönöm? – nem tudom, hogy mit kellett volna erre reagálnom… csak remélni tudtam, hogy hasznát is tudom venni.

- Nincs mit… - legyintett.

- Megy ma az iskolába? – érdeklődtem s felszenvedtem a bal kezembe a szétcsúszó szendvicset.

- Igen… miért?

- Megüzenné Norának hogy amint tudok, megszökök innen… csak órák kérdése. – jutott eszembe ez a csodás ötlet.

- Ezt nem gondolod komolyan. – ráncolta homlokát gyanakodva.

- Próbálkozni szabad… nem? – rántottam vállamat ártatlanul.

- Ők nem tudják hol vagy… - tette hozzá.

- Neki mondják el… kérem.

- Meglátom, mit tehetek.

- Például odamegy hozzá, megállítja és elmondja neki, amit üzentem. Ilyen egyszerű. – csaptam össze a tenyeremet, amit meg is bántam ugyanis a gipsz és szabad kezem olyannyira nem kedvelte egymást.

- Majd meglátom… - továbbra is kitartott emellett.

S ezután kissé egy olyan csendfal omlott közénk, én ettem, aminek szervezetem igenis örült, és ő sem beszéltetett szerencsére. Csak voltunk és figyelt engem… mintha valami kiállítási tárgy lennék, de kezdtem megszokni a pillantásait, elvonatkoztattam tőlük.

- Min gondolkodsz? – törte meg a csendet.

- Mi? – a pohár narancslé utolsó cseppjét ittam ki ekkor.

- Pörög az agyad… egyértelműen látszik az arcodon. Szóval? – kíváncsiskodott.

- Szeretne a barátom lenni? Segítsen nekem… - a szövetségből talán még hasznom is lehet.

-… nem foglak a táskámban elbújtatni és kicsempészni az épületből. – rázta a fejét automatikusan.

- Ez jó volt… - bólintottam elmosolyodva. -… de nem erről lenne szó.

- Hanem?

- Mit tud Harry Styles-ról?

- Vártam már ezt a kérdésedet… - fonta össze ujjait az ölében.

- Hogy micsoda?

- Az éjszaka hallottad, hogy két ápoló beszélgetését arról, hogy behozták… - kacsintott.

- Hupsz, lebuktam. – ártatlan fejet vágva tettem ujjaimat szám elé. – pedig azokkal a szép bácsikkal csak a gipszemet akartam aláíratni. – simítottam meg ujjaimmal a szépséget a kezemen. – mi történt vele? – kérdeztem.

- Orvosi titoktartás. – húzta össze szemöldökét.

- Ez most komoly? – néztem rá furán. – hol van itt a csere-bere oda-vissza elmélete?

- Komolynak kellene lennie… - egészítette ki, szóval olvadozik ez a dolog. – szóval érdekel, hogy mi történt vele?

- Nem… csak viccből kérdeztem. – legyintettem.

- Jó az, ha érdekel… - jelentette ki, amit amúgy nem értettem. -… ha magadnak ezt még annyira nem is ismered el. – halkabban mondotta már ezeket a szavakat.

- Mit tud maga? – úgy beszél, mintha okos lenne.

- Többet mit gondolnád… - s közben zakójáért nyúlt.

- Hova megy?

- Hova megyünk? – javított ki. – Választ adok a kérdésedre… - s ahogy ez a mondat elhagyta a száját az én testem automatikusan kapcsolt a gyors funkcióba és úgy pattantam ki az ágyból, mint akit kilőttek a rakétából.

A sétálok egyet a dili dokimmal dolog senkinek sem szúrt szemet, mondjuk mikor a folyosón összetalálkoztunk az egyik tegnap esti ápolóval magamban elmosolyodtam.

- Egy tollat esetleg? – utalt az autogram dologra, amit ugye az előbbiektől akartam kérni állítólag.

- Nem. – ráztam a fejemet mosolyogva.

- Azt tudnod kell, hogy valójában ide nem jöhetnél… de…

- De…

- Valahogy úgyis beszöknél. – tudott valamit.

- Ugyan. – ellenkeztem, de tudta, hogy ez csak egy játék része.

- Ez itt az ő szobája… menj be nyugodtan… őrködök neked. – a folyosó végén lévő ajtóhoz érkeztünk.

- Mi történt vele? – valahogy az ijedtség ismételten megjelent testemben, még mielőtt benyitottam volna muszáj volt rákérdeznem.

- Majd meglátod, nyugtatókat kapott szóval alszik… - nem éppen volt derűs az arca s bólintott h menjek be.

Belépve a szobába a függöny el volt húzva így hát szimpla sötétség fogadott, de minél közelebb lépkedtem az ágyhoz annál jobban tisztult a látásom. A szoba ugyanaz a séma volt, mint az enyém szóval könnyen tudtam lépkedni anélkül, hogy nekimenjek valaminek.

Az ágya széléhez érve pillanthattam meg arcát… csupa kék és zöld folt volt, sőt homlokát egy jókora seb is díszítette… ramatyul nézett ki ez biztos. S hiába éppen aludt arcán a ráncok nem enyhültek, sőt… valószínűleg rém álmodhatott, ugyanis ahogy homlokán, arcán mindenén hatalmas izzadságcseppek csillogtak.

Ujjaim mintha késztetést éreztek volna arra, hogy megérintsék őt elindultak arca irányában, de mielőtt bármit is tettek volna észbe kaptam. Csak bőre felett húztam el ujjamat… mintha megérintettem volna, de mégsem.

Nem tudom mi ütött belém, de fura érzés támadt bennem. Minél tovább néztem őt annál jobban kezdtem sajnálni. És ez tőlem tényleg fura volt… mármint tekintve hogy emberi kapcsolataim igen redukáltak és annyira mások nem is érdekelnek (igen van, hogy elég önző vagyok… alkalmazd, a megszoksz vagy megszöksz teóriát, ha találkozol velem), illetve azt hogy vele volt „múltam”. Elég sokszor küldtem el melegebb éghajlatra automatikus viselkedésként… viszont itt látva… nem tudom.

Harry úgy néz ki, mint Zack. – barátnőm gondolata ismételten beúszott a fejembe és a hirtelenségétől konkrétan megugrottam helyből.

- Ez hülyeség… - motyogtam magamban és halkan kezdtem járkálni a szobában, mígnem észre sem vettem, de már a fotel felé tartottam s abban elhelyezkedve pörgettem az agyamat úgy… mindenen.

Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy én most ott letelepszek, de olyan megnyugtató volt ez a helyzet, ami eléggé tragikomikusan hangzik, nem? Valami oknál fogva itt az én problémám eszembe se jutott, inkább az ő esetének megoldásával próbáltam foglalkozni… Természetellenesen kezdett érdekelni az, hogy mi küldhette ide. Ültem és csak kattogott az agyam ezen, s végül nem csak ezen… hanem úgy minden eszembe jutott, de mégsem tudtam felidegelni magam, bármilyen kellemetlen dolog is úszott a gondolataimba… mintha egy burok óvott volna meg körülötte ettől.

- Khara? – mély hangja zökkentett ki a gondolatmenetemből, olyan igazán fáradt és fájdalmas volt az. Miért kelt fel? Miért, amikor itt vagyok? – álmodok? – hunyorgott kissé és ezzel nekem megadva a megfelelő menekülési lehetőséget.

- Igen Harry… álmodsz. – pattantam fel halkan és oldalazva indultam el az ajtó felé.

- De eddig rémségek követtek most meg… te vagy itt. – motyogta és látszódott, hogy kába még valamiféle gyógyszerektől.

- Csak pihenj Harry… pihenj. –a kilincsért nyúltam hátam mögött, s majdnem le is nyomtam azt, amikor megszólalt.

- De ha ez álom… akkor… - úgy hiszem inkább magával beszélt… tényleg elhitte, hogy álmodik, ami nekem nagyon jó.

- Akkor? – kicsúszott a számon a kérdés.

- Akkor megérinthetlek. – mondta ki halkan és elveszetten mire bennem az ütő is megállt, konkrétan helyben megfagytam.

S a következő pillanatban mozdulatlanságomban az tört meg hogy észrevehettem, ahogy ő ki akar kelni az ágyból, de a kábultságának köszönhetően majdnem leesik onnan és én utána libbenve segítettem neki, megakadályozva hogy a földön kössön ki.

- Köszönöm. – kuncogott fel kisfiúsan, és gödröcskékben végződő szája mutatta, hogy tényleg szánja-bánja ügyetlenségét.

- Pihenj vissza… jobb lesz az. – próbáltam úgy viselkedni, hogy rá ne jöjjön a valóságra, úgyis el fogja szerintem ezt az egészet felejteni, de akkor is… nem akartam lebukni.

- Persze… persze… - mondogatta magában még mindig bazsalyogva, és ahogy visszaemelte az ágy lábát, s visszafeküdt én indultam is volna kifele, de kezem után kapott.

- Maradj… ha ez egy álom… maradj és vigyázz az álmomra… - olyan lágy volt a hangja, mint még soha, olyan ártatlan, sebezhető.

Nem tudtam mit mondani, egyszerűen nem. Mozdulni se mertem, mert ha valamit meggondolatlanul teszek, tényleg felébresztem, és akkor mindent elrontok.

- De mennem kell… - óvatosan próbáltam közöl ezt vele, de ujjaimat nem engedte, sőt egy szempillantás alatt elérte azt, hogy ne távozzak mellőle, konkrétan az ágyára rántott… szerencsére mielőtt ráestem volna tudtam egyensúlyozni egy kicsit magamat és csak szimplán lecsüccsentem mellé.

- Ez az én álmom… én irányítom… - biztosra veszem, hogy minden saját szavát elhitte, nem láttam semmiféle játékot a szemében. Mit adhattak neki, sőt leginkább mire hogy így kiütötte magát? -… s én azt szeretném, hogy ne menj el… - ujjai már kézfejemen pihentek és mintha porcelánból lettek volna azok. – mi történt a másik kezeddel?- kérdezte és a fekvés helyett felült és a másik kezemet is ölébe vette.

- Eltört. – logikus válasz volt azt hiszem.

- Nagyon fáj? – simította meg hatalmas mutatóujjával. – ha tehetném, meggyógyítanám neked… - mosolyodott el keserűen és nem tudom, hogy de kinyúlva az éjjeli szekrényére egy filc került a kezébe… valamiféle lapköteg volt rajta.

- Semmiség. – hazudtam és figyeltem, ahogy ajkai közé veszi a filc végét és leszedve a kupakot a gipszemhez emeli annak író végét.

- Mit csinálsz?

- Shhhh… - tette mutatóujját az ajkamra. Ez a helyzet kezdett egyre furább lenni… csak Miss Lewis ne nyisson be, mert akkor a színjáték borulna… őt nem ismeri és rájönne, hogy nem álmodik.

- Mondtam, már hogy milyen szépek a szemeid? – valamit firkantott a gipszemre majd jobb tenyerét arcomra helyezte… igen drága Harry mondtad… mikor taccs részeg voltál, s legalább annyira voltál magadnál, mint most. Az viszont más volt.

- Hmmm… - morogtam, mert kezdett kellemetlen lenni a helyzet.

- Dorombolsz, mint egy kiscica… ez milyen aranyos. – teljesen el volt veszve, de a pajkosság ott virított az arcán miközben zöld szemei úgy csillogtak, mint még senkié másé.

- Harry… nekem mennem kell… - próbáltam kitörni a helyzetből.

- Nem akarom… - rázta a fejét.

- Muszáj.

- Visszajössz még? – na és erre mit mondhattam volna? Egyáltalán miért tartotta reálisnak, hogy megjelenek az álmában?

- Majd meglátod… - keze után nyúlva fejtettem le azt arcomról. -… csak pihenj, okés?

- Ha te mondod… - s fejére húzva a takarót figyelte, ahogy alakom távolodik, majd az ajtón kilépve el is tűnök.

- Felébredt? – Miss Lewis azonnal nekem szegezte a kérdést, valószínűleg hallotta, hogy beszélgetek valakivel odabent.

- Igen… de ő nem tud róla.

- S ez maradjon így… nem?

- Ha lehetne… - bólintottam és mellkasomban dobogó szívemmel indultam egyre gyorsabban el innen.

- No és ez mi a kezeden? – loholt mellettem ő is.

- Gipsz. Mi lenne? – kérdeztem értetlenül.

- De mi van rá írva?- kapta el és kettőnk közé emelte azt.

„the walls” – olvastuk fel egyszerre. A falak.