X. rész - Welcome To My Life

Sziasztok! Íme itt a következő rész, jó olvasást hozzá remélem tetszik! Puszi Dorka

Welcome To My Life

Do you ever wanna run away?
Do you lock yourself in your room
With the radio on turned up so loud
That no one hears you're screaming?

(……)

To be on the edge of breaking down
And no one's there to save you
No, you don't know what it's like
Welcome to my life

Hallottam, ahogy a nevemet ismétli egymás után többször Nora, de úgy tűnt mintha mindez egy hozzám képest másik univerzumban történt volna, de minimum egy másik idősíkban. Amikor az első pillantást vetettem a képre mely mindenki kezében ott csücsült egy pillanatra megállt bennem az ütő, úgy isten igazából, úgy egy kis nagy időre megállt az a mozgatórugó. A következőben jött az, hogy végigpörgött az agyamban a dolog, olyan gyorsasággal hogy meglehet az nem emberi, percekben mérni felesleges lenne, talán még a másodpercek is sokak lennének mértékegységnek.

- Hol van a falkavezéred? – a csajnak, aki lelkesen ragasztgatta a „szórólapokat”mellettem szerintem ennyi idő alatt le sem esett, hogy ki vagyok, mi fán teremtem, de meglehet, hogy kissé erősen adtam tudtára ezt, amikor a mellette lévő szekrényajtót elég erővel csaptam be ahhoz, hogy az egész sor beleremegett.

- Te vagy. – Liona csatlósának aztán gyorsan jár az agya, mikor szemembe nézett felismert. Viszont én már mikor megláttam első pillanatban tudtam, hogy hova tartozik… ahhoz a slepphez, amit eddig elkerültem, most viszont szándékosan fogok megkeresni.

- Szeretnéd, hogy dedikáljam neked? – olyan értelmetlen fejet vágott, hogy muszáj volt felajánlanom neki ezt a lehetőséget, komolyan olyan szintű ideg kezdett felgyülemleni bennem, hogy még mielőtt bármiben kárt tehettem volna a szarkazmussal próbáltam levezetni belőle egy adagot. Nem éppen sikerült, ezt megjegyezném. Testemet olyannak éreztem, mint amit sósavba mártogatnak… egy kissé kihúzzák abból, hagyják a szabad levegőn szenvedni majd újra a kínok-kínjába dugják vissza. Éreztem, hogy robbanni fogok… de hatalmasat. – hmmmm? – morogtam rá és úgy tűnik közben a szekrény elé szorítottam testemmel és kezem elég szorosan a feje mellett pihent az előbb drasztikusan bezárt ajtón.

- Khara… ne csináld. – hallottam valamit, de mégsem… miért nem hallottam? Mert nem érdekelt, ez egyértelmű.

- Honnan szerezted ezeket? – nem csak a morgás, a sziszegés is a palettámra került. Fogaim alig távolodtak el egymástól, de a mondat így is elhagyta a számat.

Nem válaszolt csak pislogott, olyan kifejezéstelen volt az arca hogy megfordult bennem hogy ő talán csak egy robot. Nem szólt továbbra sem? Majd segítek neki. Segítettem is… öklömmel akkorát vágtam a szekrényajtóba hogy én magam hallottam, hogy reccsent valami… feltételezhetitek, hogy nem a fém ajtó volt, habár mintha az is deformálódott volna. Na és hogy volt-e fájdalom? Mi az, hogy fájdalom? Jelen pillanatban az luxus lenne. Most dühös vagyok… eszeveszettül dühös.

- Na és nekem esetleg dedikálnád? – éreztem, hogy valaki egy papírlaptömeget nyújt felém. – lehetne az enyém az első autogramod? – tette fel a kérdést nyájasan.

Az első hang, ahogy elhagyta a száját már olyan szinten fokozta az egész testemben széjjeláramló dühöt, hogy az már szinte lehetetlennek kellene lennie. Megszólalt mögöttem és istenemre mondom a következő pillanatban a folyosón csönd lett. Mindenki elhallgatott. S hogy a következő hang, ami teret nyert magának mi volt? Az öklöm csattanása a pofikáján… és hogy a fájdalom megjelent-e ekkor már? Az nem kifejezés… mintha az eddigi összes felraktározott, elnyomott fájdalom az ujjaim közé szorult volna, viszont nem foglalkoztam ezzel az érzéssel és arra koncentráltam, ami most kellett. Rá.

- Honnan vannak ezek? – kérdezhettem volna, de nem tettem egyszerűen csak éreztem, hogy a falnak sodródunk majd a következő pillanatban esünk a földre az erős szorításunknak köszönhetően.

- Igazán érdekes képek… - nem fogta be, nem hagyta abba csak mondta és mondta direktbe azért, hogy emelje bennem a pumpát. Kívánságának bármennyire is ellen próbáltam állni testem úgy, ahogy van nem foglalkozott ezzel.

Éreztem, ahogy az adrenalin, a düh, az inger minden együttesen fut végig a vénáimban, a testem egészében és ezeknek köszönhetően automatikusan jött az, hogy ahol értem ott ütöttem Lionát, közel sem foglalkozva azzal, hogy az iskolában vagyunk, azzal sem hogy talán már óra van, sőt azzal sem hogy a fél iskola minket figyel… mert már tényleg itt volt mindenki, aki erre járt. A múltkori kis „balhénk” ehhez képest semmi volt, arra még ráakaszthatják, hogy macskaharc… na, erre már bajosan.

Térdét éreztem gyomromban, ahogy felém kerekedett, pillanatra még levegőt is elfeledkeztem venni. Mintha megérezte volna, hogy melyik a fájós kezem azt leszorítva fejem mellé bújt a fülemhez.

- Én megmondtam, hogy kölcsön kenyér visszajár… – sziszegte a fülembe és ujjait már másik csuklómon is éreztem. -… ezek után nem is csoda, hogy Zack visszautasított. – felém hajolva mondta ezt már úgy, hogy figyelte arcomat reakcióm érdekében.

Lefagytam. Az ütő megállt bennem. Levegőt sem vettem. Hogy mit mondott? Miről beszél? Honnan tud erről? Senki sem tud erről, legalábbis olyan, nem akit én nem akarok, hogy tudjon róla.

- Azt hiszed senki sem vette észre rajtad, hogy epekedsz utána? Lehet mások nem… én igen. – heccelt és abban a pillanatban tényleg robbant bennem az az időzített bomba, de olyan sikerrel hogy az sem érdekelt, hogy lefogta a kezemet a földre következő pillanatban hajánál lerántva már én feküdtem rajta és ütöttem, vágtam ahol tudtam.

- Soha… többet. – muszáj volt gondolataimnak utat engednem, megértetni vele mindazt, amit gondolok. Fogja be.

Csak azt éreztem, hogy ketten vagyunk ezen a folyosón, az hogy mindenki körülöttünk volt teljes mértékben kizárásra került elmémben. Ő is rám koncentrált, én is… mégis mire számított? Megköszönöm neki, hogy ezt tette, sőt még mosolygok is? Hát biztosan hogy nem…

A hangok mikor már lassacskán kezdtek eljutni a tudatomig akkor is úgy hangzottak mintha egy meccsen lennének ahol ki az egyik, ki a másik emberre fogad és a fogadottjának meg elég erősen, hangosan szurkol. Csak ezeket a kiáltásokat hallottam, semmi mást.

- Khara… - barátnőm hangja viszont elég erős volt ahhoz, hogy ezen a szurkolói falon áttörjön. Nem törődtem vele, ha akartam sem tudtam volna, de megvallva az őszintét… nem akartam törődni vele

- Ezek szétverik teljesen egymást… - egy ismeretlen feladótól repült el fülem mellett egy mondat.

- Véres cicaharc… izgi. – jött a másik s igaz volt, amit mondott… az orrunk úgy érzem mindkettőnknek elég erősen nem a valós helyén volt így a vércseppek is könnyen csepeghettek ki a belőlük.

- Valaki állítsa le őket… édes istenem. – barátnőm hangja volt az egyetlen egy ellenkezője a dolognak, mindenki más inkább szurkolt és bátorított minket… mondjuk mintha ez bármit is számítana. – halljátok az isten szerelmére? – ordította el magát majd a következő pillanatban erős karok fogságában kezdtem érezni magamat, majd mintha lassacskán távolodtam volna a földtől, Liona testétől s hiába kapálóztam, hiába ellenkeztem nem tudtam semmit sem tenni.

- Engedj el… engedj el… - ordítottam magamból kikelve, de a mögöttem lévő erősebb egyed, úgy ahogy van nem volt érdekelt ebben a témában.

- Khara… nyugi. – száját hátulról emelte a fülemhez, de ahogy megszólalt és rájöttem, hogy ki is ő abban is biztos voltam, hogy ez nem fog segíteni a helyzeten. Zack fogott erősen karjaiban.

- Engedj már el… - pattogtam, vertem magam össze vissza, de erőlködésem meg sem kottyant neki.

- Shhhh… – mondta és nem voltam benne biztos, hogy biztosan tudta értékelni a helyzetet, amiben voltunk.

- Itt meg mi történik? – egy pillanatra sem nyugodtan vergődtem, ahogy erőmből tellett Lionának még nem ennyi volt, ebben biztos voltam, de ekkor megjelent egy külsős… egy tanár. – atya, úr, isten… - szörnyedt el a kép láttán s ekkor hiába nem láthattam az arcát, hajam és minden másom az arcomban volt hangját felismertem. A beépített pszichomókus a suliból, Miss Lewis.

S mielőtt véleményezhette volna az egész helyzetet kezébe került valami… a valami, ezt viszont már tisztán láttam.

- Édes Istenem… - azt hiszem volt elég értelmes ahhoz, hogy összepakolja a helyzetet. – mindketten az irodámba… de előtte mosdassa meg őket valaki. – ahhoz képest, hogy milyen kis kifinomult nőnek tűnik igen erősen hangzottak el a szavai, parancsolóan. – s most mondom… akinek a kezében meglátom ezt a papírt… ne számítson arra, hogy itt fejezi be a tanévet. Értve vagyok? – érdeklődött és összegyűrve a papírt a kezében ügyesen a kukába dobta azt.

- Tanárnő… - a másik fél már rögtön szánva, bánva próbált közeledni az új alakhoz.

- Nem tanárnő… - javította ki Miss Lewis. -… és Liona nálam meg se próbálj bevágódni, átlátok az egészen. – adta a tudtára az álláspontját a nőci majd éreztem, hogy lassan elindulunk előre csakhogy az én lábam nem igen ment így vinnie kellett valakinek.

- De… de… - még egy próbálkozás.

- Nem érdekel. – a nő egyértelműen felelt rá.

- Védje is azt a kis nyomorékot, meg az idegbeteget… de nem sokáig… - köpködte a szavakat úgy mintha egy kutyával beszélne.

- 10 perc múlva az irodámban… addig tegyétek rendbe őt is. – mutatott rám. -… drágám téged pedig én, kísérlek el. – simította meg Liona kezét, aki erre teljesen elundorott és elhúzta onnan kezét.

- Hozzám ne érjen… - háborodott fel az ellenfelem.

- Szerintem most nem te diktálod a feltételeket… - simította meg még egyszer a karját és terelve mindenkit elfele erről a helyről figyelte, ahogy mi is elhagyjuk azt a helyet.

- Elengednél végre… - habár nyugisabb helyre értünk még mindig fogott, kicsit lazított a tartásán, de még mindig nála volt az irányítás.

- Nem. – mintha nyugtatóan akarta volna ezt mondani, nem jött be. Mégis komolyan gondolta ezt?

- Khara… - barátnőm próbálkozott szóba elegyedni velem.

- Ne… - ráztam a fejemet. Attól függetlenül, hogy testem alatt nem volt ott az a mocsok még mindig ideges voltam, sőt talán egyre jobban.

- Valaki távirányítással megbabrálta a gépem… - próbálta magyarázni a dolgokat majd időközben úgy láttam, hogy megérkeztünk. Az öltözőbe. A fiú csapatok öltözőjébe. Mi lányok is ott voltunk.

- Maradj veszteg egy kicsit… - ültetett le a padra Zack és leguggolt elém. Az öltöző üres volt, teljesen üres… de azok a képek ide is eljutottak. Nyugodjak meg? Komolyan?

- De ilyen kép nem is készült… - jött ki belőlem az igazság és éreztem, hogy Zack keze térdemre csúszik, egy helyben akart tartani mielőtt még felpattanok.

- Photoshop… - elhúzta kissé száját és láttam, hogy sajnálja az egészet. -… aki a gép megbabrálásához ért annak ez már semmiség volt.

- Megölöm. – szorítottam ökölbe a kezem, és ahogy ezt tettem éles fájdalom nyílalt a jobb kezembe. - Ááááá… - és igen hangot is adtam a fájdalomnak.

- Sshhhh… – próbálta a helyzetet javítani Zack és hatalmas ujjai közé vette kezeimet.

- Ne… - ráztam a fejemet. Az mellékes hogy egy igazán előrehaladott idegbetegnek éreztem magam, ez tény és való, de az hogy emelett még ő úgy gondolta, hogy nyugtatni próbál azzal, hogy hol a lábamon, hol a kezemen megérint… nem egy jó ötlet volt. Bármi is történt kint az előbb én ettől még közel halálos állapotba kerültem, a szívem a torkomban dobogott hiába harcoltam ellene, akár erőszakosan is.

- Hozz valamit, amivel megtörölhetjük az arcát… menj már. – adta ki az utasítást Nora és Zack engedelmeskedett neki.

- Sajnálom. – tényleg így gondolta, látszott az arcán.

- Én… - belekezdtem, de nem ment tovább. -… nem érdekel. Ez… nem. – ráztam a fejemet és éreztem, hogy testem rázkódni kezd. Nem, nem sírtam, de olyan volt mintha a sírás melletti remegés rendesen megjelent volna nálam. Ültem, de úgy éreztem mintha kilométereket futottam volna és tüdőm erre reagálva kapkodja magába a levegőt. Olyan volt mintha a bordáim között a tér egyre kisebb és kisebb lett volna, tüdőmet és mindenemet így egy még erősebb fogságba szorítva ahonnan nekik viszont nincs menekvés.

- Tudom, már miért nem bírod Harryt… hasonlít Zack-re. – hajolt közelebb hozzám és úgy súgta oda nekem ezt.

- Micsoda? – egy pillanatra sikerült kizökkentenie a helyzetből, azt hiszem ez volt a célja… mint említettem egy pillanatra sikerült is. A következőben pedig megérkezett az előbb említett fiú.

- Gondolkodj inkább ezen… - tátogta és láttam, hogy direkt csinálja… azt akarja, hogy a gondolataim máshova terelődjenek. Nem ment… agyam harcolt elképzelése ellen.

- Ez igen csúnya… - nem is éreztem már, hogy jobb kezem az ujjai között van… édes istenem azok az ujjak milyen lilák voltak nálam… sőt még hogy fájtak. – ezt orvosnak is látnia kell. – tette hozzá és egy csomag jégre rátéve azt bebugyolálta nekem azt egy törülközőbe és ölembe helyezte az egészet.

- Aham… kizárt dolog. – ellenkeztem.

- Khara… nem akarlak bántani. – mikor ujjai arcomra kerültek miközben azt óvatosan törölgette a vizes ruhával hangja olyan gyengéd volt. Nem szabad… nem.

- De nem is segítesz… - csúszott ki a számon halkan. Megértette.

- A romantikázásnak vége… mindenki azonnal az igazgatóiba… - tört be az öltözőbe a diktátor tanár. Szóval értesült ő is a dolgokról… csodálatos. Így a többszemélyes „randinknak” a helye abszolút változott. – a fülükön ülnek vagy mi? – meg merem kockáztatni hangja olyan volt, mint egy vészsziréna. – Zack… kapd a nyakadba a lányt, ha nem bír mozdulni… nem érdekel, csak induljatok már. – pattogott idegesen… no igen… látszott, hallatszott rajta hogy ideges, most úgy különösen.

- Azt merd meg… - nem mondtam ki a mondatot, de magam elé emelve bal mutatóujjamat jeleztem akaratomat, megértett.

Kérdeztek? Nem feleltem. Diplomatikusan kezdtek bele? Nem érdekelt. Erősebben próbálták meg újfent. Az is elröpült a fülem mellett. Bármivel is próbálkoztam az én számat egy szó nem hagyta el, és még azt is megakadályoztam, hogy ami az ő szájukat elhagyta eljusson az agyamig. Kizártam mindent és mindenkit a fejemből, egy dolog lebegett a fejemben hogy Liona ezért még biztos kapni fog… két kezemmel tudnám megfojtani, kezdetnek ez is megtenné.

- Liona… maga felelős a képekért? – hangzott el az igazgató szájából a hang.

- Nem. – úgy hazudott, mint a vízfolyás, megrándultam a székben, de két két a vállamnál visszanyomva ott tartott egyhelyben.

- Igazgató úr… megtaláltuk a képeket… Nora kisasszony szekrényében. – jött be két alkalmazott.

- No, tessék… - dőlt hátra a pofázó elégedetten.

- Ez most komoly? – és nem hagyhattam annyiba, muszáj volt szót emelnem. – ez hülyeség. Norának semmi köze nincs hozzá. – jelentettem ki.

- Aham… persze… - bólogatott Liona fölényes mosollyal. Arca úgy nézett ki ebben a pillanatban már mintha semmi baja nem lett volna… azt hiszem új ábrázatot kenhetett fel magának.

- Nora maga elmehet… - intette az említett személynek szabad utat az igazgató.

- Micsoda? – Mrs. Újarc sipított fel.

- Maga is Liona kisasszony… két hét felfüggesztettel… - emelte meg méretes szemöldökét az igazgató.

- Micsoda? – szerintem majdnem megfulladt a saját nyálától úgy meglepődött.

- Jól hallotta… - az igazgató mérgesen pillantott feléje.

- És ezzel meg mi lesz? – bökött felém és a kéz a vállamnál továbbra is ott volt… nem tudom ki érdekében tartották itt még mindig Zacket. Az enyém miatt hogy ne ártsak magamnak vagy a többieket féltették? Nem tudni pontosan.

- Nyugodjon meg kisasszony… mindenkire gondoltam… most pedig kifele… mindenki kivétel Khara. – na, bájos csevejre itt aztán nem fog sor kerülni, hamarabb harapnám le a saját nyelvemet és fulladnék meg tőle inkább. – nem értették? – ütött egy kicsikét a tenyerével az asztalára, nyomatékosítva utasítását.

- Miss Lewis… - üdvözölte a nőt mikor az ajtó nyílt és tisztán éreztem, hogy a nő nem egyedül jött… az igazgató szemében láttam, hogy nem így volt.

- Angela… - barátnőm kifelé gurulva duruzsolta édesanyám nevét, hogy odafordulás nélkül is tudhassam mi a helyzet.

- Szia, Anya. – mosolyogva hátraköszönhettem volna és tehettem volna, úgy mintha minden rendben van… de semmi sem volt rendben, közel sem.

- Magukra hagyom Önöket egy kis időre… Miss Lewis… - az igazgató felállt székéből és kezdett kisétálni a helyiségből követve a többieket, Miss Lewisra pedig úgy tekintett, mint akik már lefolytattak egy beszélgetést és annak eredményét a bent maradó egyed most fogja velünk megosztani.

- Köszönjük. – mondta utóbbi.

- Khara… az Istenért. Mit műveltél már megint? – kiment a férfi és a nő már azonnal nekem rontott.

- Nyugodjon le asszonyom egy kicsit…

- Úgy gondoltam mókából halálra verek valakit. Jó mókának tűnt kezdetben. – rántottam vállat és kínos nevetésben törtem ki.

- Édes istenem… - masszírozta orrnyergét. – ez így nem mehet tovább… - a kanapéra ült le ő is, ahogy őt pedig Miss Lewis követte.

- Jelen pillanatban Khara nem a bajkeverő asszonyom… ő az áldozat. – ismertette a helyzetet a nőci.

- Persze… - elvből nem hitte már ezt az elméletet édesanyám… igazából nem csodálkoztam.

- Beszéltem az igazgatóúrral… és megtaláltuk a helyzetre megfelelő megoldást, de ebbe önnek is bele kell egyeznie… - fordult édesanyám felé. – az egyik opció az volt, hogy hívjuk a rendőrséget és az egész esetet magasabb szintekre emeljük… - erre felkaptam a fejemet és hirtelen tényleg megijedtem. -… vagy a másik hogy Khara hajlandó lesz a központ lakójává válni egy időre és akkor pedig iskolai kereteken belül marad az egész. A lányának szüksége van segítő kezekre… ez, ami itt történt… ami vele történik… - kedves volt, közel sem bántó, de bennem az egész mondanivalójának végére olyan szintű vészharang indult be hogy gondolataimat sem halottam már.

- Nem… - ráztam a fejemet.

Ez el volt döntve. 18 éves is elmúltam, állítólag felnőttnek számítok, de nem annak kezeltek, ebben a helyzetben kicsit sem. Mintha meg sem hallották volna a szavaimat, amik amúgy igen kevés számban hagyták el a számat, de mégis elhagyták azt. Mind ugyanazt mondták magukban: nem. Nem.

Ki akartam törni, el akartam menekülni, de mikor ezt meg akartam tenni egyszerűen a fotelből melyben ültem meg sem tudtam mozdulni, a testem-ellenem esküdött és nem mozdult… mintha lebénultam volna. Éreztem a végtagjaimat, de nem mozdultak hiába szerettem volna.

- Beszéltem a központtal. Már ma tudják Kharát fogadni… - simította meg a karomat Miss Lewis és hiába éreztem undort nem tudtam reagálni rá, semmire sem tudtam.

- Köszönjük… a segítséget. – s hogy közben felálltam észre sem vettem, segítő kezekben tudhattam magamat Miss Lewis ott volt mellettem és segített a lépéseim irányításában.

- Köszönjük? – ajkaim megnyíltak, de nem vagyok biztos abban, hogy hang is jött ki azokon.

- Minden rendben lesz… - bújt közelebb hozzám és megsimítva hátamat fülembe suttogta a szavakat. -… megígérem.

Nem éreztem semmit, a pillanattól hogy elhagytuk az igazgató irodáját úgy véltem, hogy egy marionett baba életét kezdtem élni, akit ide-oda rángatnak úgy, ahogy ahhoz másnak kedve van. Akartam harcolni, de nem ment. A fejemben minden ott volt, de a gondolatokat tettek nem követték. Nem ismertem magamra, ordítani akartam, de nem sikerült. El akartam futni, de nem indultak a lábaim. Nem ment.

Üveges tekintettel szálltam be a kocsiba, s először hátrafeszítettem a fejemet majd mikor még senki sem szállt be mellém hatalmas lendülettel vágtam be a fejemet a sofőr ülés fejtámlájának. Ez nem lehet igaz. Mérhetetlen káosz uralkodott bennem, szavakkal le sem tudtam volna írni.

- Nézd csak… ez hátha segít… - Miss Lewis szállt be mellém és egy zenelejátszót nyújtott felém…

Aludtam volna, ha tudtam volna. Egész testem pezsgett, zizegett mindenem megbolondult úgy valóságosan. A kocsi ablakának dűtöttem homlokomat és úgy bámultam az utat, ami ismerős volt, de mégsem. Fák és fák újra, de most mintha nem lett volna semmi jelentőségük… semmi az égadta a világon. Semmi sem érdekelt most… semmi

 Annyira, sem mint esetlegesen korábban.

Megérkezve a központba továbbra is a tökéletes babát játszottam, akit úgy pakolgathattak, ahogy kedvük azt adta, engedelmeskedtem. Számított volna bármit is, ha ellenük török? Nem. Belém nyomhatnak valami nyugtatót, ami egy elefánthordát is kiterít, és akkor nem éreznék semmit sem… de én ébren akartam maradni, tudni akartam mi folyik körülöttem.

Engem azonnal az orvosi szobába vittek, míg édesanyám elment beszélni a fogalmam sincs kivel, észrevették ugyanis, hogy a kezem megsérült és segítségre van szükségem.

Felülve ott az asztalra hagytam, hogy nézegessék azt össze-vissza, megvizsgálják, mindenféle kenceficét rákenjenek majd végül gipszet is ráhelyezzenek. Csodálatos… nemde bár? Feltétlen öröm sugárzott bennem, amikor immáron kezemet már fehér gipsz borította, a boldogságtól már majdnem egy könnycseppet is elmorzsoltam.

- Khara… el kell fogadnod, hogy itt az emberek segíteni, szeretnének neked. Nem bántani. – Miss Lewis maradt velem és kísért ki az orvosi szobából. Eredendően azt sem tudtam, hogy ez amúgy nem csak egy ki-bejárkálós diliház, de ide még embereket is zárnak be… milyen jó. Ha nem ismerném a szarkazmus alkalmazását, akár gondolati szinten, lehet, hogy már a falnak rohantam volna.

Nem válaszoltam… hagytam, hogy beszéljen, de nem figyeltem rá. Mondhatott bármit, akármit.

- Megmutatom a szobáját a kisasszonynak. – egy mosolygós ápoló csapódott hozzánk és az épület olyan részére értünk már ekkor, amit nem ismertem.

A néhány alkalommal mikor itt voltam akkor a bejárat és a foglalkozás termének ajtajáig vezető utat tettem meg csak, semmi mást… valójában azt sem tudtam, hogy mekkora ez az épület, de kívülről közel sem tűnt ekkorának.

- Köszönjük. – a kísérőm válaszolt helyettem, engem az sem zavart volna, ha reakció nélkül marad ez az itt dolgozó.

- Ez lesz az… - nyitott be és mintha érdekelne úgy léptem át a küszöböt majd fordultam velük szembe az előtt mielőtt ők is beléptek volna.

- Ha megbocsájtanának… - és behajtva az ajtót automatikusan kattant a záram.

- Kintről is ki lehet nyitni az ajtót… - mintha ezt a mondatfoszlányt kaptam volna el, de nem érdekelt, nem volt jelentősége.

- Azt hiszem ez most nem lesz szükséges… - Miss Lewis rájött mit akartam, és belenyugodott.

Alig két lépéssel értem el az ágyig és szinte arccal egyenesen zuhantam bele, majd olyat tettem, amit eddig a pillanatig nem. Sírtam… sőt nem is sírtam. Zokogtam. Úgy éreztem, hogy érzelmeim a könnycseppeken át hagyják el testemet, s így ezek a cseppek szüntelenül peregtek az arcomon az ágyra és annak friss borítására.

Úgy éreztem, hogy a torkomat kaparja valami s ujjaimat annak szorítva fulladoztam magzatpózba húzódva. Valamikor ennek is vége lesz… biztosan.

Úgy tűnik megfulladni nem fulladtam meg, de az álomvilág magával ragadott így hát ezért is ébredhettem fel valamikor az éjjel közepén mikor minden már oly csendes volt. Úgy éreztem, hogy valamivel már könnyebb volt a helyzet, de lenyugodni még mindig nem nyugodtam le… de legalább már nem éreztem olyan bábunak magamat, most már magam voltam.

Meglehet az is hogy ennek az is oka, hogy az álmom, ami átszőtte a gondolataimat közel sem ehhez az egészhez tartozott és ezzel valamennyire visszarántott a világomba.

Tudom, már miért nem bírod Harryt… hasonlít Zack-re. – barátnőmnek e mondata úszkált a gondolataimban egész végig és bármit tettem ellene nem tűnt el a fejemből. Harcoltam ellene álmomban is, megcsaptam homlokomat, hideg zuhany alá nyomtam fejemet nem sikerült ellene tennem… ez a gondolat ott volt… bennem.

Kikelve ágyamból fel sem kapcsoltam a villanyomat a szoba be volt világítva a teliholdnak fényével. Felfedezhettem, hogy míg én az igazak álmát aludtam addig voltak bent nálam ugyanis egy néhány cuccom bekerült hozzám, gondoskodtak róla.

Óvatosan lopóztam az ajtóhoz és nyomtam le a kilincset remélve, hogy egy felfedezőtúrát tehetek az éjnek évadján akárhány órát is mutasson az óra. Mintha betörő lennék oly halkan lépkedtem, nem akartam feltűnést kelteni senki számára sem.

Az épület csendes volt… mindenki aludt. Csak valami TV halk zaja szűrődött erre a folyosó távolabbik részéről, mintha az ápolók kis sarka lehetett volna. Lábaimat úgy pakolgattam egymás után mintha vékony jégen járnék, és mintha félnék, hogy mindjárt betörik alattam. Nem vették észre, hogy ébren vagyok, nem is szerettem volna.

- Ma igazán népszerű lett ez a hely… - éppen a folyosó sarkára értem, egy kereszteződésre mikor meghallottam két ember hangját. Úgy lapultam az ajtó tövébe mintha az életem múlna rajta.

- Két új beteg egyszerre… ráadásul figyeltem a papírjukon hogy egy foglalkozásra jártak. – magyarázta az egyik a másiknak.

- Mary csoportja volt az, nem? – úgy kapta a számhoz mintha a levegőmet akarnám elszorítani.

- Na, ő engem is megőrjíthetne… - kuncogott fel az egyik, s ebben a másik is követte.

- Szerencsétlen csaj… elég szépen összekaphatott a suliban azzal a másikkal… eltört a keze. – ez voltam én… biztos voltam benne hogy rólam beszéltek.

- A szerencsétlent én nem éppen rá mondanám… láttad azt a srácot milyen ramatyul hozták be? A göndör feje hatfelé állt egyszerre… nem igazán volt magánál. - jegyezte meg, de nem negatívan, hanem inkább együtt érzően.

- Harry. – alsó ajkamat lesimítottam mikor számat elhagyta neve. Megijedtem.