2. rész - Miért pont Cardiff?

Sziasztok! El is hoztam ám nektek a történet következő részét! Úgy örülök, hogy olyan sok visszajelzést kaptam már az első rész után is, s annak is nagyon örülök, hogy olyanok is olvasták a részt, akikről nem is gondoltam volna! Imádlak titeket, s remélem nem fogok most sem csalódást okozni nektek! Puszi Dorka

Két hónapja tudom már, hogy kisbabát várok, s ez a két hónap úgy telt el, mintha csak egyet pislantottam volna. Az egyik pillanatban még nem tudtam, hogy jön „ő”, s a következő pillanatban már minden az érkező csöppség körül forgott. Habár próbáltam az életemet megtartani azon az úton, amin addig a pillanatig is ment, valami mégis megváltozott ott akkor a kórházban. Valóságosan megkaptam azt a pluszt az életembe, amivel igazán teljesnek érzem magamat.

S a kérdés miszerint… egyedülálló anya leszel? Nem hogy nem ijesztett meg, nem is foglalkoztatott egy percig sem, s miért? Nem azért mert derűsen láttam életemnek minden pillanatát, s ragaszkodtam a pozitív gondolatokhoz, hanem azért is, mert tudtam azt, amit mások nem feltétlen. Ez a kisbaba fog a világ legboldogabb körében felnőni, mert én magam is meg fogok neki adni mindent, amit egy anya adhat… s ráadásul nem is egy, de rögtön két apukája lesz, keresztapukája… lényegtelen. Roy és Joan.

Nem csak az én életemet rázta meg pozitívan ez a helyzet, hanem a jövőbeli „apukákét” is, konkrétan mondhatni, hogy bezsongtak ők is rendesen. Roy gyakorlatilag még aznap este, az ünneplés alatt a pici szobáját kezdte el tervezni… szakmai ártalom. De azt biztosra tudhatom, hogy ha kisfiú, vagy ha kislány is lesz, a drágaság mi bennem növekszik egész Angliában övé lesz a legcsodálatosabb gyerekszoba. Egy földi mennyország készül a számára, s talán igazi angyalok várnak rá majd, erről aztán már most biztosíthatom őt.

- Úgy sajnálom, hogy nem kísérhetlek el a vizsgálatra… de muszáj bemennem a vendéglőbe és megnézni mit műveltek azok az idióták! – rázta a fejét Roy, akinek az elmúlt két hónap alatt munkaügyileg is elég szépen megindult a szekere. Olyan büszke voltam rá, csak úgy ragyogott.

- Joan jön… semmi probléma. – válaszoltam neki miközben egészen máshol jártam. A saját házi babanaplóm következő fejezetét írogattam. Ez is egy olyan dolog volt, amit mindig is szerettem volna… akarom azt, hogy majd ha ez a bébi felnő, saját szemével is láthassa, hogy én mennyire vártam, s hogy, még amikor ott bent volt akkor is mennyit foglalkoztam vele, mert megérdemelte.

- Hányra kell menned? – kérdezte s hallottam megközelített a konyhapultnál engem. Én konkrétan egy kis rövid sortban, s egy sportmelltartóban ültem a bárszéken… okkal.

- Egyre… de még csak 11. – böktem a faliórára, ami a konyhában volt.

- Elkészült már az eheti kép? – simította meg két oldalt a karomat, mire rögtön felcsillant a szemem. Megpuszilta a fejem búbját, ahogy felém ért, majd a polaroid gép után nyúlt. Tudta jól ő is a képet.

- Nem… - ráztam a fejemet, s megfordultam a széken, hogy szembe nézhessek vele. -… ráérsz még egy kicsit? – mosolyogtam rá olyan szépen, mint ahogy csak tudtam.

- Hogyan is tudnék neked nemet mondani? – viszonozta jókedvemet, s csodálva nézte azt, ahogy picike pocakomat simítottam. Számításaink, s az orvosok szerint a héten léptem a 20. hétbe, vagyis már javában a második trimeszter időszakát járom.

Ez az az időszak, amikor már egészen biztosra meg lehet mondani a kisbaba nemét, abban az esetben, ha őfelsége úgy gondolja, hogy úgy forgolódik anyuci pocijában, hogy megmutatja amije van… vagy éppen amije nincs. Ráadásul most már egészen kezd látványos lenni rajtam a kis pocaklakó helyzete, igazán kezdek kerekedni. Nem tudok mást mondani… imádtam ezt a helyzetet. Tudtam, hogy vannak olyanok, akik rosszul vannak a terhesség gondolatától is, s talán még olyan emberek is léteznek, akik irtóznak ettől az egész eseménysorozattól, de én nem ilyen voltam… közel sem. Túlvilági boldogságot éreztem minden nap magamban… s ez az érzés egyre jobban és jobban fokozódott bennem.

- Lehet jelentkezned kellene a világ legboldogabb kismamája címre… tuti megnyernéd. – kacsintott, majd megfogva könyökömet segített leszállni a székről, hisz az kicsit magasabb volt, mint az én méretem.

- Kifejezetten humoros a kedves. – nyújtottam ki rá a nyelvemet, majd a szabad falfelület elé sétáltam ahol minden héten eljátsszuk ugyanazt a jelenetet, vagyis azt hogy ők lefotóznak… így követhetjük ám igazán azt, hogy mindössze néhány hét elteltével mekkorát változik a testem, mekkorát változik bennem „ő”.

- Dögös mami, vintage bébi… pózoljatok a kamerának. – utasított mire akarva-akaratlanul elnevettem magamat, szórakoztató volt ám Roy, nem is kicsit.

Gömbölyödő hasam alá fogtam, s úgy pillantottam rá arra mintha aranyból lenne, s mintha már láthatnám is „őt”. Aprócska rúgásait már magamban érezhettem, melyek hasonlóak voltak, mintha éppen kis madarak, s pillangók szabadultak volna ki kalitkájukból költözve belém, de ekkor valami más is történt.

- Áááá… - sikkantottam fel a hirtelen jött örömtől. Roy teljes mértékben lefehéredett a reakciómtól.

- Hékás… Adora… jól vagy, bébi? – azonnal letette a kameráját, s lépett oda hozzám. Nem tudtam leplezni meglepődöttségemet, úgy mosolyogtam az ismeretlen érzéstől, mint egy igazi idióta. Kívülről is érezhető volt az. Első alkalommal. – hahó… csajszi? – nem válaszoltam még neki, csakis hasamat simogattam, egyszerűen nem tudtam betelni ezzel az érzéssel.

- Add a kezed. – s nem várva, míg ő így tesz megfogtam tenyerét, s arra a helyre tettem ujjait ahol az előbb érezhettem „őt”.

- Érzem… - megremegett a hangja az örömtől. Ennél különlegesebb érzést talán még ő maga sem tapasztalhatott életében. -… az első érezhető rúgása a kis hercegnőnek. – mondta, s csillogó szemekkel nézett az enyémekbe.

- Azt mondod, hogy hercegnő? – érdeklődtem. Tény, hogy a baba nemét még eddig a pillanatig nem tudtuk, hisz a pocaklakó úgy gondolta, hogy úgy forgolódik minden vizsgálat idején, hogy még a specialisták se tudják megállapítani, hogy most ő egy futballista lesz, vagy éppen egy balett táncos tündérke.

- Azt. – bólintott határozottan. – Ez a megérzésem. Olyan kecsesen rúgott a tenyerembe. – tette hozzá Mr. Szakértő.

- Bolond… - ráztam a fejemet, s szobám felé lépegettem. – amúgy én is úgy érzem, hogy kislány lesz… nem tudom megmondani miért, de ezt érzem. – folytattam neki mondanivalómat majd eltűntem szobám ajtajában.

Március végéhez képest igen kegyes volt hozzánk az időanyó, s úgy éreztem, hogy kedvenc ruháim közül ezúttal egy igen kedves darabot is kiválaszthatok, nem fogok összefagyni. Öltözködés terén próbáltam nem kifejezetten „terhes módban” gondolkozni, inkább csak úgy öltöztem most is, ahogy mindig is szoktam, s ha max valami nem jött rám (ami azért mostanság egyre többször előfordult), akkor azt a ruhadarabot szimplán csak hanyagoltam.

- Így megfelelek mindenkinek? – pörögtem kifele hatalmas nagy hosszú kék szoknyámban a nappaliba, mely a lakás központi, legnagyobb, mindent összekötő helye volt. Ez a szoknya pont olyan volt, hogy bősége ellenére mégis igen kellemesen emelte kis formáimat tudatva a világgal, hogy nem egyedül vagyok ebben a testben.

- Csodás vagy… - jelentette ki. - … de nézd csak ez még kell neked. – mondta, s outfitemet kiegészítve fejemre helyezte a barna kis kalapját. – no meg szerintem egy vörös rúzs is dobna a dolgon.

- Majd ha indulok. – válaszoltam, s ezúttal már teljes harci díszben ültem le konyhapulthoz.

- Joan mikor érkezik? – érdeklődött, s én nagyon is jól tudtam miért kérdezte ezt.

- Roy… terhes vagyok, nem sérült. Egyedül is meg tudok lenni. Nem kell vigyázni rám. –két hónap alatt nem sikerült ezt a fejükbe vernem, bármennyire is kedvesen próbálkoztam vele, sose ment.

- Nem szeretem, ha egyedül vagy. Féltelek. – vallotta be miközben már öltözködött.

- 25 éves felnőtt nő vagyok… egy kis tiszteletet, s bizalmat kérnék. – kértem ki magamnak tettetet megharagudással.

- Akkor sem tudok nem aggódni érted királylány. – rázta a fejét a tükörbe pillantva, majd ekkor megcsörrent a csengő. – Joan már megint itt hagyta a kulcsát? Milyen ügyes, felnőtt ember az is… - rázta a fejét Mr. Felelősség, de leintettem, hogy ő menjen ajtót nyitni szívesen tettem én meg ezt helyette én.

- A szerelmedről beszélsz hékás… finomabban. – szóltam rá rögtön, s szinte ugráltam az ajtóhoz a „mindjárt nyitom” jelszavakkal.

- Adora… szia. – mikor ajtót nyitottam közel sem Joan állt előttem, hanem Maria az egyik újságtól, amelyiknek írni szoktam, mint szabadúszó ételkritikus.

- Maria, szia. – öleltem meg, s invitáltam is be rögtön lakásunkba.

- Fantasztikusan nézel ki… régen láttalak. Bűbájos kismama vagy. – bókolt nekem, s szavai lelkemet melengették. Az ember arca fájhat a sok mosolygástól? Szerintem előbb vagy utóbb meg fogom tudni ugyanis azt a görbe vonalat mostanság egyre lehetetlenebb lemosni az arcomról… nem mintha bánnám.

- Mi járatban erre? – nem emlékeztem arra, hogy találkozót beszéltem volna meg vele, vagy úgy az újság bármelyik tagjával. – gyere be. – invitálásomat szavakba is öntöttem ekkor.

- Sajnos nem tudok, mert mennem is kell tovább… csak a csodálatos, kedvenc főszerkesztőnk küldött hozzád, hogy adjam át neked ezt. – s egy borítékot halászott ki táskájából, majd át azt nekem.

- Megnyerted az lottót, s csekkben küldik el a nyereményedet? – Roy szólalt meg humorizálva mögöttem.

- Gyanítom egy hely, amit tesztelnem kellene… Olgának szokása így postázni a meglátogandó helyszíneket. – ismertem el.

- Viszont, ha lehet minél hamarabb, mert aki írta volna a cikket a helyről az lebetegedett, de pénteken pedig lapzárta a cikkre pedig szükségünk van… Olga azért küldött személyesen ki hozzád. – magyarázta a helyzetet Maria. – sajnálom, hogy így sürgetve kell tenned mindezt… meg sem kérdeztem, hogy egyáltalán ráérsz-e… én hülye. – csapott a homlokára, de én már ekkor ráztam a fejemet.

- Ma délután szabad vagyok, széjjelnézek ezen a helyen. Holnap délutánig pedig elküldöm a cikket. – vállaltam el a cikket, s még teljesítését is egy nappal előrébb kiviteleztem, mint a lapzárta.

- Fantasztikus vagy. – csapta össze a tenyerét, s szinte már ki is fordult ajtónkból. – akkor majd holnap… de nekem rohannom is kell. – mondta s köszönt is, majd el is tűnt és éppen ahogy bezártam volna az ajtót Joan jelent meg benne.

- Ugye még nem késtem el? – riadt volt az arca, hogy az ajtóban lát engem mondhatni majdnem elkészült állapotban.

- Ugyan… csak leszállítottak az egyik magazintól egy kis infót. – lobogtattam meg a borítékot előtte is.

- El tudnám viselni ezt a szabadúszó ételkritikusi létet… azért fizetnek téged, hogy eszel és írsz róla. No, milyen jó világ ez? – nevetett fel Roy, majd mikor mindhárman igen közel értünk egymáshoz ő a pocakomra pillantott, majd utána rögtön Joan-re. Jól értettem, hogy mit akart ezzel… az együtt töltött idő alatt megtanultuk szavak nélkül megérteni egymást.

- Add a kezed Joan… - nyújtottam feléje tenyeremet s vártam, hogy övét helyezze bele.

- Mi az? – kérdezte értetlenül.

- Bízz benne. – mondta Roy, s puszit nyomott szerelme arcára, mire az megtette azt, amire én kértem.

- Bízok. – suttogta, s ekkor megmutattam neki is azt, mit nem sokkal ezelőtt Roy-nak is megmutattam… a picikém rúgásait.

- Édes istenem… - kacagott fel.

- A kis trónörökös nagyon nem akarja az igazát… kicsit szégyenlős úgy látszik. – az asztalon feküdtem, s úgy néztem az ultrahangos orvos által mutatott képeket a képernyőn. – Így nem fogom tudni megmondani nektek, hogy kisfiú vagy kislány-e a csöppség. – folytatta, s még kicsit tologatta zselésen csúszós bőrömön a vizsgálóeszközt.

- Legkésőbb a szülőszobán kiderül… - jegyeztem meg, mire mindhárman mosolyt húztunk ajkunkra.

- Vannak olyan vizsgálatok melyek ki tudják mutatni ezt az információt, de ha nem olyan fontos ez a dolog, akkor én ezt nem erőltetném. A magzat, s te is egészségesek vagytok, s ahogy látom, a papírok szerint mindent betartasz, ahogy kell. – nézegeti a vizsgálati eredményeimet.

- Szedem a pirulákat, mérem a cukromat rendszeresen. – nem vagyok benne biztos, hogy kibírnám, ha kialakulna nálam a terhesség alatt gyakori cukorbetegség. A cukor az életem, tekintve a munkámat is egy részben… ettől függetlenül a baba mindenekfelett állna, s ha kellene, miatta feladnám azt egy ideig.

- Helyes… nem tűnik úgy, hogy bármiféle jelet adnál a cukorbetegségi hajlandóságra. A csöppség szépen fejlődik. – mondta, s letörölte a hasamról a zselét. – a rosszullétek gondolom már eltűntek… - kérdezte, állapította meg egyszerre.

- Az első trimeszterben is elég keveset tapasztaltam azt… - vallottam be ezúttal már felülve, s hatalmas nagy szoknyámat visszahajtva pocakomra.

- Akkor te a szerencsések közé tartozol. Mostanság az lehet jellemző, hogy meglepően sok energiád van, s egészen fáradhatatlannak tűnsz. – világosított fel.

- Ez Adora-ra terhesség nélkül is jellemző. – állapította meg Joan kedvesen mellettem, aki mindez idáig fogta a kezemet, s legalább olyan elvarázsolva nézte az ultrahangot, mint ahogy én tettem.

- Erre valahogy mertem következtetni. – vallotta be a nő. – szeretnél egy újabb ultrahang képet? –érdeklődött kedvesen.

- Ez nem is kérdés…

- No és hova is kell menned? – kérdezte Joan miközben a meglepően meleg napsütésben sütkérezve sétáltunk a klinikától eljőve.

- Az igazság az még ki sem nyitottam a borítékot… eszemben sem volt. – vallottam be, majd hátitáskámat levéve vállamról a boríték után nyúltam.

- Ha akarod, megyek veled. – ajánlotta fel.

- Ugyan… csináld a saját dolgodat… nincs szükségem bébiszitterre. Magamra és az az ismeretlenre is tudok vigyázni. – simítottam meg pocakomat. – jó… ez tuti egy vicc. – álltam meg egy pillanatra, mikor a boríték tartalmát megláttam.

- Mi az? – érdeklődött Joan.

- Mennyi az esélye, hogy Cardiff-ban több „Bite” nevű pékség is van? No és annak, hogy ha több is van… akkor mindkettő tulajdonosát Harry-nek hívják? – nyújtottam feléje a papírt, mit eddig olvasgattam a meglepettség teljes érzésével.

- Ez az a srác… meg az a hely. – állapította meg azt mire én is rögtön rájöttem.

A magazin úgy szokta az ilyen „kritizálni” való helyeket kiosztani a cikkíróknak, hogy elküldenek nekik néhány fontos információt a helyről, hogy készüljenek belőle egy kicsikét… ettől függetlenül az egész ottlétünk teljesen titokban megy, majd csak az írás megjelenése után értesülhetnek arról, hogy ott volt valaki, aki cikket írt róluk. Sokan furának tartják ezt a módszert, no, én pontosan velük nem értek egyet. Ez az egyetlen esély arra, hogy a helyek igazi lényét ragadjuk meg, rajtaütésszerűen. Igazán jól ki van már fejlesztve ez a módszer, a dokumentáció minden részével. Titokban készített festői képek elkattintásában igazán profi vagyok már… köszönhetjük ezt igazából a XXI. századnak, s technikai csodáinak, a szuper okos telefonoknak.

- Ügyes. – bólintottam, majd 180 fokot fordultam tengelyem körül… most is csak úgy libbent a szoknyám rajtam, nagyon kedveltem az ilyen nőies darabokat.

- Most meg merre? – nézett rá furcsán.

- Ez a hely… erre van. – mutattam az ellenkező irányba, mint ahogy elindultunk.

- Aham… értelek. Egy ideig még kísérlek, de majd leválok tőled. – mondta, s felsegítve hátamra kistáskámat belém karolt, majd úgy indultunk meg együtt. – voltál az óta azon a helyen? – érdeklődött.

- Pár napra rá mentem és felvásároltam egy kisebb falu élelmezési készletét… de az óta nem. – ráztam a fejemet.

- Az volt az, amikor fejkendőben és napszemüvegben indultál el a szakadó esőben? – tapintott rá a lényegre.

- Olyan ciki ez a helyzet… - nevettem el magam. Nem mondhatom, hogy a legtökéletesebb reklámot okoztam nekik attól függetlenül, hogy nem oly sokan láthatták azt, amit műveltem… lényegtelen. Számomra akkor is egészen megalázó volt. -… hátha elfelejtették az óta. 2 hónap az 2 hónap… - állapítottam meg filozofikusan.

- Azt, hogy maga a hely tulajdonosa visz be a kórházba, ahol kiderül, hogy terhes vagy… biztos mindennapos dolog ez. Tuti. – állt elő teóriájával.

- Pontosan… örülök, hogy te is ezt gondolod. Köszönöm, hogy megnyugtattad a lelkemet. – hajtottam a vállára a fejemet akkor, mikor éppen megálltunk egy lámpánál ugyanis az piros volt.

- Nincsen mit… - hajolt rám kicsit ő is. – szerinted mikor fogják felfogni a klinikán a nővérek, hogy se én… se Roy nem a pasid? – kérdezett rá egy igen érdekes dologra ugyanis azon a helyen a nővérkék valahogy nem tudták befogadni azt az információt miszerint egyedülálló anya leszek… nem mintha rájuk tartozott volna vagy valami ilyesmi.

- Soha… gondolataim szerint soha.. – kacagtam fel, s automatikusan a hasamhoz nyúltam. -… szerencsés ez a bébi, hogy két ilyen apucija lesz…

A helyet ezúttal sokkal jobban szemügyre vettem még belépésem előtt. Most nem egy sejtelmes illat csábította ide érzékeimet, s nem is amiatt jöttem, hogy sajátos módon vezekeljek műsorom miatt… most „dolgozni” jöttem. Imádtam a munkámat… mondtam már?

A jó időnek köszönhetően most az üzlet elé is volt kitéve a teraszféleségre három kis asztal, melyek egy a középpontba letett hősugárzó köré voltak helyezve, s a teljesség igénye mellé mindegyik széken ott voltak a puha kis plédek, ha valaki fázna. Egészen csábító volt, de inkább a benti helyet választottam.

- Szia!- üdvözöltem a pult mögött álló lányt. Egészen megnyugodtam akkor, amikor nem az a lány volt ott, aki előtt műsort rendeztem… talán teljes egészében sikerül „szellemként” megjelennem itt.

- Szia! Miben segíthetek? – tette fel a kérdését én pedig közben a benti melegnek köszönhetően rögtön öltözni kezdtem, muszáj volt a kabátomtól megszabadulnom vagy különben ott felgyulladok.

- Hmmmm… mit ajánlanál te? – kérdeztem tőle, s figyeltem, ahogy bájosan, de mégis megilletődve figyelt pocakomra, ki hogyan kezeli a terhes nőket… van olyan, aki megilletődik, de van, aki észre sem veszi. Utóbbira tökéletes példa a tömegközlekedés jól összeválogatott társasága, nem is igazán tudom felidegesíteni magamat rajta.

- Van egy újfajta gyömbéres finomságunk. – mondta a lány s az említett dologra mutatott. – a gyömbéres dolgok jót tesznek a kisbabáknak, kismamáknak… tapasztalat. – folytatta most már sokkal bátrabban.

- Mennyi idős? – kérdeztem rögtön.

- 2 éves. – válaszolt, a lelkem meglágyult azon nyomban. – Helga. – tette még ezt is hozzá.

- Biztos csodálatos kis teremtés. – állapítottam meg, s a feje feletti táblára pillantottam ahol a teljes kínálat szerepelt hiány nélkül. – akkor legyen ez a gyömbéres dolog és egy koffeinmentes tejes kávé, sok-sok habbal. – mutattam fel a képre.

- Szuper… azonnal viszem is. Még valamit? – kérdezte, s felmérve a terepet megpillantottam egy ismerős süteményt. A meggyes csodát, aminek az óta neve is született. „A meglepetés ereje”.

- Abból még egy szeletet… - haraptam gyengéden ajkamba mikor arra az emlékezetes süteményre mutattam. Fura emlékek kötöttek hozzá, de úgy éreztem meg kell adnom neki az újabb esélyt, hisz finom volt ő, de arról nem tehet, hogy nem igen sokan tartózkodott bennem.

- Foglalj helyet nyugodtan. Mindjárt kiviszem… - mondta, s azt hiszem várt arra, hogy a nevemet is eláruljam.

- … Adora. – tettem hozzá, majd bólintott én pedig úgy tettem, ahogy kérte.

A sors iróniájának, vagy esetlegesen a véletlennek köszönhetem-e nem tudom, de pontosan ugyanaz a hely szabad volt ezúttal is, ahol 2 hónappal ezelőtt ültem. Örömmel foglaltam el ott helyemet ismét.

A hangulat még itt mindig olyan varázslatosan elbűvölő volt. Halk zene ment a háttérben, valamiféle válogatás, de nem olyan hangosan, hogy ne lehessen hallani a másik szavát, éppen csak úgy hallatták magukat a dallamok, mint egy selymes fátyol esése. Lágyan, s kellemesen.

Viszont az előző alkalomhoz képest most mondhatni, hogy tele volt a hely, s így igazán megtelt élettel.

- A rendelése kisasszony… - tették le elém a tányért, majd a poharamat is, a pultnak háttal ültem így nem láthattam ki fog megközelíteni, de mikor a hang megszólalt meglepődve pillantottam fel. Az érkező is hasonlóképpen reagált a dologra. - … Adora? – a fiú volt, aki besegített a kórházba… a hely tulajdonosa, Harry.

- Harry? – kérdeztem vissza csakhogy egálban legyünk. – az üzlettulajdonos, aki úgy látszik örömmel játszik felszolgálót is. – állapítottam meg.

- Örülök, hogy újra láthatlak itt. Igazán elragadóan néztek ki… - mutatott a pocakomra.

- Köszönjük a bókot. – mosolyodtam el.

- Hogyan érzed magad? – érdeklődött.

- Nyugi… most már tudom, hogy van valaki bennem… s tudom kezelni a rosszulléteket, amik amúgy már egészen megszűntek. – vallottam be neki. – nyugi próbálok nem újabb PR munkát végezni neked. – biggyesztettem le az ajkamat visszaemlékezve a dolgokra.

- Nem erre gondoltam. – rázta a fejét, s göndör fürtjei is rázkódtak így azzal. – Örülök, hogy jól vagy… ez a lényeg. – ismerte el.

- Nincs esetleg kedved csatlakozni? – kérdeztem tőle… még talán jól is jöhet a cikk megírása során tőle néhány infó.

- Azt hittem vársz valakit… - állapította meg.

- Nem igazán. – tiltakoztam. – mellesleg ezt egyedül is simán elpusztítom… többet is ennél. – vallottam be elpirulva. – Nagyon tetszik az a kifogás miszerint kettő helyett is ehetek.

- Akkor szívesen… - mondta, s helyet foglalt a velem szemben lévő fotelben.

Most figyelhettem meg igazán ezt az embert úgy ténylegesen. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudnám mondani elsőre, hogy ő 24 éves… egyrészt igazán fiatalos, de mégis van a szemeiben, s egész lényében valami érettség, ami nem a mi korosztályunkra illik. Külső adottságai alapján pedig igazán megállapítható az, hogy szemrevaló egy egyed.

- Ízlik? – kérdezte mikor az első falat számbavétele után oly sokáig csendben voltam… kicsit elbambulhattam a felmérése közben. Gratula magamnak.

- Ühüm… - bólogattam. – kérsz? – kérdeztem meg tőle, majd csak, már amikor kimondtam akkor jutott eszembe, hogy egészen szürreális volt a kérdésem. – jó… ez elég idióta kérdés volt. Biztos kívülről belülre ismered ezeket a finomságokat. – a hormonok tuti eljátszadoznak az agyamban is, mert néha elég butaságokat tudok kérdezni, vagy éppen mondani.

- Kérek. – s válasza igen meglepett, de örömmel osztottam meg vele egy falatot a gyömbéres sütimből. Levágva egy darabot a villával nyújtottam azt feléje, s ő pedig közelebb hajolva örömmel fogadta el azt. – ez tényleg finom… üdvözletem a készítőnek. – azt hiszem ekkor éppen magát dicsérte. Vicces.

- Ha nem tolakodás… kiderült már a kisbaba neme? – érdeklődött foteljében hátradőlve.

- Nem… az érdekesség az, hogy ez a csöppség… - tettem a hasamra a kezemet automatikusan. -… nem akarja magát megmutatni. Biztos el van varázsolva ott bent. – Biztos… - bólogatott. -… no és az apuka mit szólt a hírhez? Látva ott a kórházban téged majd kibújtál a bőrödből… az igazság az, hogy azt hittem helyből leugrasz az ágyadról. – emlékezett vissza arra a bizonyos pillanatra.

- Micsoda személyes kérdések kedves Harry… - kaptam a számba a villa végét, s a fejemet ráztam közben „rosszallóan”.

- Elnézést… nem akartam ilyen lenni. – s elhitte azt, hogy haragszok rá… ez volt a célom. – sajnálom. – tette még hozzá.

- Ugyan… semmi probléma. – derült ki az arcom. – ennek a csöppségnek nincs apukája… - vallottam be. -… mármint van valahol biztos, de én nem ismerem. Személyesen legalábbis nem. – mondtam ki… ezen az információn kicsit meglepődött, habár egészen próbálta ezt titkolni, de hát nem sikerült neki.

- Nem értem. – túrt a hajába leplezve éppen a nem-értős pillanatát.

- Ez a kis pocaklakó egészen mesterséges módon fogant meg bennem… már amikor  a barátnőmmel együtt voltunk akkor szerettem volna én, de ő neki ez nem igazán tetszett… nem akart gyereket. Én igen… s lám tessék. – magyaráztam neki, s ismételten csak igen elnémulva hallgatott engem.

- Szóval… barátnő? – dolgozta fel az információkat… a XXI. században élünk, s az ilyen információk még mai napig meglepik az embereket, de én nem hibáztatom őket, míg feleslegesen nem bántják azt a közösséget, mi nem érdemli meg az erőszakot… senki sem érdemli meg azt igazából… se lelki, se fizikai formában.

- Sok volt ugye ez az infó? – tapogatóztam falatozás közben. Meglehet meg kellene tanulnom néha a sok beszédemet korlátolttá tenni… de mostanság be vagyok pörögve, feltűnően.

- Ugyan… - rázta a fejét, majd visszatért a rendes színe az arcára. Felhúzva szemöldökömet figyeltem őt ekkor… tudtam, hogy hajlít a valóságon. -… talán egy picikét. – mutatta ujjával a mennyiséget, mire felnevettem.

- Semmi probléma. – legyintettem egyet. – Az emberek nagy része még mindig nem elég befogadó… mármint én nem azt várom, hogy csókolják körbe a meleg, vagy esetlegesen biszexuális társaikat, de a néhai társadalmi kirekesztéseket elég túlzásnak tartom. Az emberek magánélete nem a másikra tartozik… miért ne szerethetne egy nő egy nőt, vagy egy férfi egy másik férfit? A szerelem ugyanaz, az érzés nem változik. – nem az első alkalom volt ez, hogy elképzelésemnek hangot adtam, volt egyfajta véleményem, amit bárkivel, bármikor szívesen osztottam meg. – emlékszel arra a két fiúra, akik ott legközelebb álltak hozzám a kórházban… akik közül az egyikkel te magad is beszéltél telefonon? – kérdeztem rá.

- Aham. – bólintott, s figyelmesen hallgatta mit mondok.

- Na, Roy és Joan is egy párt alkotnak már évek óta… én pedig velük lakok egy lakásban. – meséltem neki igazán élvezettel a dolgokat.

- Wow… izgalmasan hangzik. – ismerte be. – na, jó… ennyit rólam. Ezek a hormonok folyamatosan beszéltetnek… elképesztő, hogy be sem áll a szám. – magyaráztam továbbra is. – itt a lehetőség… mesélj te is nekem. Csak annyit tudok rólad, hogy egy fantasztikus pékségtulajdonos vagy, másodállásban pedig egy kismamákat megmentő szuperhős. – letettem a villámat, s pihenésképpen a koffeinmentes tejeskávémhoz nyúltam… kellett egy kis folyadék is.

S én pedig örömmel hallgattam a szavait, mondhatni ittam őket. Ráadásul ez idő alatt még a kis pocakbérlő is igazán jól kezdte érezni magát, mert különösen sokat forgolódott, s rugdosta édes anyukáját.

Kiderült az is ez idő alatt, hogy ez a hely már két teljes éve lesz nyitva áprilisban, s az is hogy Harry a vállalkozását rögtön az egyetemi tanulmányai után kezdte, Londonból leköltözve egy kis levegőváltásként került ide.

- És miért pont Cardiff? – kérdeztem akkor, amikor már a pulthoz sétáltunk ugyanis lassan indulni készültem… egyszer haza is kell érnem, vagy Roy-ék a rendőrséget küldik rám.

- Nekem London sok volt… nagy ez a hely is, de mégsem olyan, mint a főváros. S van valami bája, amit nem tudok megfogalmazni… - magyarázta, s hirtelenjében már a pult mögé került.

- Mennyivel is tartozok akkor? – kérdeztem elővéve pénztárcámat.

- Semennyivel. – rázta a fejét, mire nagyra tágult a szemem.

- Jó… erről szó sem lehet. – s hátrébb hajolva kezdtem nagyjából számolgatni a dolgokat, majd egy jó bőven megfelelő fontot helyeztem a pénztárgéphez. Kezemre tette a kezét, s automatikusan tolta el azt.

- A vendégeim voltatok. – beszélgetésünk alatt végig két embernek kezelt minket, s ez olyan… aranyos volt.

- Nem. – ráztam a fejemet. – Fogyasztó vendég vagyok… ez pedig a te munkahelyed. – nem tűrtem ellenkezést, de ez őt nem nagyon hatotta meg.

- Ergo én döntöm el, hogy kit hívok meg… s kit nem. – mondta, majd a következő pillanatban érkezett be mellé a csaj.

- Szeretnék fizetni… de a főnököd nem engedi. Mennyivel tartozok? – kérdeztem tőle.

- A ház vendége voltál. – mondta, s a levegőbe emelve kezüket pacsiztak a főnökkel.

- Ez így nem fair… - ráztam a fejemet. -… na, már most vagy engeded, hogy kifizessem vagy minden konyhai kulisszatitokba beavatsz, beleértve itt minden apró titkos összetevőt is, ami kell a sütikhez. Mindent. – ugrott elő agyamból egy olyan ötlet, amit tudtam, hogy úgyis vissza fog utasítani, hisz az ilyeneket mondhatni idegenekkel nem szokták megosztani az alkotók… főleg nem úgy bevezetik őket a hely konyhájába.

- Jó… akkor szombatonként ráérsz?

- Micsoda?