LIX. rész - Back for you

Sziasztok! Hát megérkezett számotokra a következő rész is! Az igazság az, hogy már tegnap elterveztem, hogy hozok újat, de nem úgy alakultak a terveim, ahogy szerettem volna, s így csak ma sikerült befejeznem az írást. Tény az, hogy eszméletlen hosszú rész lett ez megint mellesleg, de nem akartam kettészedni, s muszáj volt úgy írnom mindent, ahogy… remélem, nem bánjátok! No meg azt is remélem, hogy tetszeni fog! Jó olvasást! Puszi Dorka

U.i.: Boldogságos születésnapot kell kívánnom a világ egyik legcsodálatosabb személyének, Harry Styles-nak. A drágaság már 21 éves… hihetetlen. <3

Back for you

Baby, you don't have to worry
I'll be coming back for you
Lately, I've been going crazy
So I'm coming back for you

(One Direction)

Az érzelemhad, mi Amber szemében, s talán egész testében összegyűlt miközben Vele beszélt… felfoghatatlan volt. A laikusok számára. Számomra nem… pontosan tudtam, hogy milyen érzés volt ez számára… csillagokat lehozó, hegyeket mozgató.

S habár csak az ablakon túlról figyelhettem végig beszélgetésüket mégis úgy éreztem ott vagyok velük… legalábbis egy részem.

- El fog jönni. – a leányzó hosszú percek múltán kelt fel az ágyából, s sétált az ajtóhoz, majd azt kinyitva halkan suttogta nekem ezt a pár szócskát. Szemében ekkor már nem csak a félelem volt, hanem az öröm is… kezdett az is teret nyerni a meglepettség mellett. – köszönöm. – tátogta, legalábbis mozgó ajkaival ezért harcolt, s azt hiszem minden megmaradt erejét egy valamiféle mosolyféleségbe próbálta összegyűjteni, majd ezt követően behajtva ajtaját zárta el magát ismételten.

- Szerinted? – nem egész volt a kérdésem, de testbeszédemből Allie így is érthette.

- Próbálkozz meg vele… - bólintott bátorítóan, majd kezeit a kilincsre téve tárta ki az ajtót óvatosan előttem.

- Bejöhetek?- kérdeztem, de már ekkor bent voltam. A lány ezúttal sem válaszolt többet, de ahogy teste megmozdult az ágyban tudtam, hogy tudta, hogy beléptem hozzá. – jó… akkor, ha nem bánod én ide leülök. – s az ablak előtt elhelyezett hatalmas nagyfotelbe ültem be törökülésben.

A párnát a feje, s keze közé hajtogatta, s úgy feküdt oldalasan, pontosan én felém fordulva. Nem beszéltünk, egy szó sem hangzott el kettőnk között, mégis megértettük egymást. Nem kapta el a tekintetét, hagyta, hogy őt figyeljem, s azt hiszem ez volt a legtöbb, mit tehetett. Kimerült volt, s gyanítom fájdalmai voltak, de mégis derűsebb volt az arca… halvány eltökéltség festődött arcára.

Csak megközelítőleg tudtam elképzelni, hogy vajon mi is járhatott a fejében, s vajon miről is beszélhettek Vele. Talán kíváncsi voltam sok dologra, de nem kérdeztem semmit… hagytam őt, hogy dolgozza fel az egészet, élje meg a pillanatot, s talán azt, hogy elfogadja… sebei be fognak tudni gyógyulni, mind testén… mind lelkén.

- Khara… sssssshhh… Khara.- apró kezek simítását éreztem karomon, miközben a sötétség karjaiban ringtam. Elbóbiskolhattam. – hazaviszlek… - a kedves hang ajánlatot tett, s lassacskán szememet is sikerült nyitódásra bírnom. A fotelben voltam valami igen sajátos pózban begubózva, s úgy aludhattam egy keveset Amber társaságában, merthogy ő is aludt… úgy tűnt igazán békésen, nyugodtan.

- Oké… - próbáltam hangtalanul mozogni, s úgy kikerülni a fotel karjaiból, amikor is automatikusan nyúltam nyakamhoz… meg lehet közelebb akarva érezni magamhoz Őt, a tőle kapott nyakláncot akartam egy csókkal ajándékozni, ha már Őt nem tudtam… ez valamiféle rituálévá alakult az elmúlt napokban. -… a nyakláncom. – tapogattam nyakamat, s rögtön tisztán láttam már ekkor azzal ellentétben, hogy két másodperce még homályos volt a tekintetemmel együtt az agyam is. – A nyakláncom… - meglepően gyorsan pattantam ki ültő helyemből, s próbálva továbbra is nem nagy zajt csapni kezdtem el keresni környékemen, eszeveszett módon a kis láncot, rajta a medálommal.

- Mi? – Allie nem értette. Riadt arccal tekintettem rá.

- A nyakláncom… - ismételtem neki el, s minden egyes négyzetcentiméterét átpakoltam annak a helynek ahol voltam… s nem találva semmit követtem azt az utat, mit megjártam, míg ideértem. A szoba ajtajától kezdve a csoportos foglalkozás terméig minden csempét, s zegzugot sasszemmel kémleltem. Meg kellett találnom a láncomat. Szükségem volt rá. Szabályszerűen éreztem, hogy nehezen esik a levegővétel hiányától. Égett a bőröm a medál helyén, fájt.

- Nem találom… nem találom. – ráztam a fejem, s a puffokba vágtam egy párnát, mert kezdtem ideges lenni.

- Nyugi Khara… biztos meg lesz. – próbált követni Miss Lewis, de valahogy mindig elpárologtam előle.

- Nekem most kell. Most. – mutatóujjammal magam előtt mutatva jeleztem, hogy komolyan gondolom, mit mondok.

- Tőle kaptad? – kérdezte kedvesen, s próbált némi információt kiszedni belőlem. – hogy nézett ki pontosan? – lehet nem nagyon szóltam eddig a pillanatig erről.

- Egy ezüstnek tűnő kis bizsu lánc… egy kulccsal rajta, mint medál. Meg kell találnom… meg kell. – úgy beszéltem, mintha legalább egy több ezer fontos ékszer tűnt volna el a nyakamból… s habár a valóságos értéke ékszeremnek talán alig volt egy font, eszmei értéke felbecsülhetetlen volt.

- Próbálok segíteni… - ajánlotta fel, s letette válláról táskáját. – te nézz itt át mindent… én meg kint végignézek megint mindent. Okés? – tárta elém tervét.

- Jó. – bólintottam, s már terveztem is fejemben, hogy a helyet atomjaira szedem, még akkor is, ha holnap estig fog tartani, míg minden összepakolok. Semmiféle álmosságot nem éreztem már ekkor magamban, sokkal inkább némi zaklatottság vette át annak a helyét.

Visszajátszottam fejemben az itt történt eseményeket, s azokat követve még a legirreálisabb helyet is átkutattam a cél érdekében. Semmi… s ez az eredmény nagyon nem tetszett. Nagyon nem.

- Na? – próbáltam reménykedve megszólítani Allie-t mikor benyitott a terembe.

- Semmi… - nem igazán tetszett neki sem ez az infó, főleg, hogy meg kellett velem osztania. Látta az arcomon, hogy fontos az az apróság nekem.

- Ez nem igaz. – legszívesebben toporzékoltam volna ott áltó helyemben, de e helyett csak, mint egy cövek estem bele a kanapéba, s bámultam magam elé, majd temettem az arcomat a tenyerembe. – hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – kínosan nevettem fel, s közben megéreztem azt, mit nem szabadott volna… könnyeket a szememben. Igazán nyűgös voltam, ez itt bebizonyosodott.

- Ugye tudod, hogy ez mindenkivel megtörténhet? – a kanapé karfájára ülve karolta át hátamat, s bújt közelebb hozzám kicsit. – nem a világ vége… Ő is tudni fogja. Ne keseredj el. – simogatta a karomat, s szavai hallatán legalább úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akinek elrontották a társai egy kedvenc játékát, s most a tanár vigasztalni akarja. Nem zavart a hirtelen jött párhuzam, de tényleg így éreztem… 20 évesen, mint egy kisiskolás szipogtam egy bizsu miatt. Egy teljesen szürreális Khara jelent meg itt.

- Mi a franc történik velem? – próbáltam levegőt venni, merthogy közben könnyem, nyálam mindenem összefolyt. Tragikomikus volt az egész.

- Szerelmes vagy… - ezt azt hiszik, hogy mindenre rá lehet húzni? Meglehetősen sok mindennél bepróbálkoznak vele. -… de most legfőbbképpen fáradt. Kimerítő napjaid voltak, s azok is lesznek… új neked még ez az egész, szóval bele kell rázkódnod, s ha időd van, akkor pihenned kell, szóval most hazaviszlek, s ha kell, magam teszlek ágyba… - nevetett fel halkan.

- Gondolom…

Sírásra ébredtem, keserves zokogásra. Kinyitva a szememet láthattam, hogy az égen még a sötét fátyol volt, tehát alig aludhattam pár órát mióta Miss Lewis hazahozott… rátekintve a telefonomra másfél órát tippeltem. Gondolkodás nélkül pattantam ki takaróm alól, s rohantam céloztam meg hugicám szobáját. Az ajtó tárva nyitva, a lámpa égett, édesanyám Elsa-val a kezében rótta a köröket a szoba közepén.

- Mi történik? – nem a szokványos sírás volt ezt… sokkal erősebb, mondhatni fájdalmas.

- Nem tudom… nem tudom. Nem akar megnyugodni. Nem éhes, nem szomjas mindent ellök magától. – édesanyám is nyúzott volt, nem aludhatott sokat. – beviszem az ügyeletre… - jelentette ki, s azt hiszem ténylegesen ez volt a legjobb ötlet, Elsa arca konkrétan már lassan lila volt a sírástól… félelmetes volt így látni egy csöppséget.

- Állj ki a kocsival… a többit intézem. – elvéve a csöppséget a kezéből turbó üzemmódban fektettem le őt pelenkázójára, s adtam rá egy felsőt, miközben a létező összes eszembe jutó dologgal próbáltam zokogását csillapítani, de lehetetlennek tűnt. Eszeveszettül belefájdult a szívem már csak a látványba is. Most már tisztán látszódott, hogy fájdalmai voltak. – Minden rendben lesz kislány… minden rendben. – ringattam, s felemelve egy puszit nyomtam homlokára. Forró volt… nagyon magas láza lett hirtelen.

- Itt vannak a mentők… - édesanyám szerintem világát nem tudva ordította el magát a földszinten, mire én automatikusan indultam el vele le a földszintre. -… ez gyorsabbnak tűnt. – alig egy utcára volt tőlünk a mentőállomás, s ebben igaza volt édesanyámnak.

- Nagyon magas a láza… - kezem szinte már remegett, mikor már leértem hozzájuk a lépcsőről, félve adtam át az orvosnak őt ott. Keservesen belefájdult mindenem a látványba. Olyan pici volt.

- Mióta vannak ezek a tünetek? – az apróságot vizsgálta az orvos miközben mi egymást támasztottuk. Egészen biztos vagyok benne, ha nem lettünk volna, ott egymásnak mindketten padlón kötünk ki… minden értelemben.

- Alig egy órája keltem fel a sírására… szokatlanul más volt ez. – édesanyám megpróbálta minden erejét összeszedni, hogy a megfelelő választ adja az orvosnak. Ő pedig vizsgálta a hugicámat, akin tisztán látszott, hogy nincs jól… állapota látványosan romlott. Összeszorult a gyomrom.

- Mert az volt… - ismerte el a profi. -… nagyon jól tette, hogy minket hívott ugyanis Elsa-t azonnali módon be kell vinni a kórházba. – s már pakolták is cuccukat, s indultak is mindenestől kifele a nappalinkból. - A kislányának olyan tüdőproblémája alakult ki, amit azonnali módon műteni kell… - ahogy ezt mondta a férfi jól érezhetően csuklott meg édesanyám lába maga alatt, de én ott voltam, s megtartottam őt.

- Édes istenem… - kaptam a számhoz, s azt hiszem ott abban a pillanatban állt meg valójában az én szívem is.

Egymillió meg plusz egy aprót dobáltam a telefonba, s reméltem, hogy el tudom érni Őt, de nem volt esélyem. A készülék volt, hogy befogadta a pénzemet volt, hogy automatikusan dobta vissza a tartójába jelezve… ezt most megszívtad. Hát meg. A falnak dőlve csúsztam végig annak mentén, s fogtam a kagylót a fülemhez… hiába. Ellökve magamtól hagytam, hogy hintázzon mellettem, s mutassa az idő múlását, mint egy óra mutatója. Tikk-takk-tikk-takk.

Éjfélt már javában mutatott az óra mikor beérkeztünk a kórházba. S azóta, hogy beérkeztünk az óta nem tehettünk kb. semmit sem… csakis várhattunk. Édesanyám legjobb barátnőjét még otthon értesítette, aki gondolkodás nélkül fordult ide a kórházhoz, de én, ahogy volt felejtettem mindent el. Egy telefont nem hoztam magammal, egyszerűen nem volt a fejemben, s most meg… most meg kellene. Még Nora-nak sem tudtam szólni, hogy valószínűleg a holnapi találkozónk egészen esélytelennek tűnik, mondhatni lehetetlennek.

- Próbáld meg ezzel… - egy hangot hallottam meg, majd egy kezet láttam szemem előtt, aki a telefonját nyújtotta felém.

- Te? – kaptam fel fejemet, s töröltem meg a szememet… a szépség fogalmát most még álmomban sem tudtam volna teljesíteni.

- Anya behozott… anyud beszélt vele. – jegyezte meg majd úgy fordult elém kocsijával, hogy próbálta megtalálni azt a pontot, ahonnan láthatja tekintetemet… újabb lehetetlen küldetés.

- Bocs, hogy nem hívtalak… otthon hagytam a telefonomat… ahogy anya is. – beszéltettem magam, hogy el ne kezdjek sírni… eszméletlen teljesítményt nyújtott a mai nap a könnycsatornám, mondhatni túlteljesítette magát.

Édesanyám előtt a lehető legerősebb arcomat próbáltam mutatni, de ahogy ide beértünk, s őhozzá már jöttek én egyszerűen nem tudtam ott lenni velük, egy helyben ülve, várva a csodát. Sétáltam a folyósokon, majdnem szétvertem a telefonkészüléket, de mégsem… s most itt vagyok.

- Minden jobb lesz… - vonta fejemet ölébe, s simította karomat.

- Jah… - nem igazán voltak hihetőek a szavaim. -… olyan kicsi, s olyan ártatlan… nem láttad milyen fájdalmai voltak. A szívem szakad meg… a szívem. – ütögettem meg a mellkasomat, ahogy hátradőltem a falnak.

- Ha hozok egy kávét, vagy teát… magadba erőlteted? – ajánlotta fel, láttam szemében, hogy meg akarta teremteni a lehetőséget ahhoz, hogy beszélhessek Vele.

- Nem igazán… - ráztam a fejemet, s éreztem, hogy torkomon még a levegő is nehezen menne le, nem hogy bármi folyadék vagy esetleg szilárd dolog.

- Akkor majd én megitatlak… ez is egy lehetőség. – jegyezte meg, s váll rántva gurult el a folyosó másik irányába, amerre esetlegesen lehet majd egy automata.

Nem hívtam, s ő mégis itt van… minden lehetséges módon. Támogat.

- Harry… kérlek… vedd fel. – egyszerűen hallanom kellett a hangját. Ha nem is láthattam, legalább hangját kellett hallanom. Muszáj volt. Szörnyűséges fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha egy elefánt taposott volna végig rajtam, s bordáimmal minden létező szükséges szervemet szétnyomta.

S Ő nem vette fel… próbálkoztam, nem egyszer, de lehetetlen volt elérni… mindig rögzítőre kapcsolt az a nyomorult. Mit is vártam? Okkal van ott, ahol van… dolgozik. Elfogadom, vagy sem. S amúgy is, mit is tehetne egy kontinenssel arrébb? Semmit.

- Cseszd meg… - dobtam a szemközti falnak a készüléket… bevásárló listámra ekkor került fel egy telefon Nora-nak.

A műtét oly hosszú volt, mit el sem tudtam volna képzelni… reggel hatkor tolták át a csöppséget az intenzív osztályra megfigyelés céljából. Az orvos kimerülten, viszont annál örömteljesebben jött ki a műtőből, s keresett minket, a hozzátartozókat.

- A műtét sikeres volt… mindent megtettünk mit tudtunk, a kislány fel fog épülni. – szinte hallani lehetett, ahogy mindenki szívéről hatalmas kő esik le. Édesanyámmal konkrétan alig álltunk a lábunkon, eszünkbe nem jutott, hogy szemünket lehunyjuk akár egy pillanatra is.

- Én azt javasolnám, hogy menjenek haza, s pihenjenek néhány órát… Elsa a következőkben még altatva lesz egy ideig, s így van maguknak is egy kis ideje, hogy felfrissüljenek. – ajánlotta fel ezt az orvos.

- Maga szülő? – édesanyám kérdezte tőle ezt.

- Hölgyem… igen. Van egy kislányom, s egy kisfiam. – válaszolt az orvos.

- Akkor tudja, hogy az előző utasításának mennyi az esélye… mikor láthatom a kislányomat? – próbálta minden erejét összeszedni, s talán a hírek hallatára valamennyire sikerült is neki.

- Az ablakból már az intenzív osztály megőrzőjénél láthatja… mutatom az utat. – s indult meg előre, s mi meg automatikusan követtük.

- Uram teremtőm… - nem mondtam ki csak magamban mormoltam, s ajkamat haraptam mikor megláttam azt, miért jöttünk. Elsa becsövezve feküdt a magasított ágyában, s legalább öt különböző masina ellenőrizte nála, hogy rendben van-e minden.

- Jobban lesz… jól lesz. – édesanyám kezét az üvegablaknak tapasztotta, s szinte az üvegnek suttogta ezeket a szavakat. Ujjaimat az övére helyeztem, s úgy fogtam meg a kezét.

- Jól… - mondtam én is, s próbáltam minden hitemet ebbe az egy szavacskába beletömni. El akartam hinni, s el kellett hinnem. Megöleltem anyát, szüksége volt erre… szükségem volt erre.

- Menj haza… pihenj egy kicsit. – ismertette előttem gondolatait.

- Öhhhm… nem? – kérdeztem vissza. Tudja, hogy makacs vagyok tőle örököltem innentől kezdve nem értem már csupán a feltételezését sem miszerint én itt hagyom őt.

- Holnap kezdődnek a vizsgáid… egész éjjel fent voltál, kimerítő heted volt. Hazamész és alszol néhány órát, majd visszajöhetsz este. – egyértelműek voltak utasításai.

- Sosem voltam szófogadó gyerek… a rossz pénz nem vész el. – rántottam meg vállamat makacsan, majd mellkasomon összefontam karjaimat. – Maradok. – az én álláspontom is eléggé egyértelmű volt.

- Pontosan ezért hívtam egy kis segítséget… - bólintott oldalra ahol Nora társaságában Arnold jelent meg egy hatalmas nagy tálca kávéval. Bájosan integetett felénk, s kezdett megközelíteni minket.

- Nem megyek innen sehova. – jelentettem ki, s reméltem, hogy a következő 2 másodpercben gyökerek nőnek ki talpamból, s tartósan itt hagyatom magamat.

- Khara… ne akard, hogy a vállamra pakoljalak, s úgy vigyelek ki mindenki szeme láttára. – köszönt Arnold.

- El sem bírnál. – nem éppen volt a legerősebb férfiteremtés kit láthattam eddigi huszon évemben.

- Talán így van… talán nem. – sejtelmeskedett.

- Viszont azt megengedném neki, hogy ölembe lökjön, s együttesen szabadítsuk meg a kórházat tőled. – paskolta meg lábát a kocsijában. Persze, hogy ő az ellenem szövetkezőkkel volt.

- Holnap te is vizsgázol… azt ugye tudod? – kérdeztem rá csak úgy mellékesen erre az apróságra.

- Éppen ezért megyek én is haza… ahogy te is tenni fogod. – tapsolt maga előtt talán a helyzet gyorsítása érdekében.

- Azért jöttem, hogy veled legyek… hogy ne legyél egyedül. – ölelt át Arnold, s fejem búbjára adott egy puszit. – ráadásul hoztam neked valamit… - s zsebében halászva elővette onnan telefonomat. – biztos van kivel beszélned… - simogatta meg a karomat.

- Nem akarok hazamenni… üres lesz a ház, csendes. – vallottam be az egyik, s legfőbb aggályomat. Nélkülük most így nem biztos, hogy tudnék azon a helyen tartózkodni.

- Akkor megyünk hozzám… probléma megoldva. – oldotta meg a helyzetet Arnold.

- Köszönöm… - fordult édesanyám a megmentőm felé. -… mindenért.

- A múzsám családjáért mindent…

Enni, ha akartam volna se tudtam volna. Az étvágyam nem jött vissza. Arnold mindössze egy bögre teát tudott leerőszakolni a torkomon, mondva, ha éhen már éhen akarok halni, akkor legalább ne száradjak ki mellette. Fura figura.

- Megleszel? – a hálójának ajtajában állt, s engem vizslatott onnan.

Egy nyugtató zuhany után, szinte egy szál semmiben hulltam be hatalmas francia ágyába, a puha takarók, s párnák közé… némi rávezetéssel, ugyanis nekem tökéletesen megfelelt volna a kanapéja, de ő egyszerűen a zuhanyzás után nem engedett ki a szobájából.

- Meg… - bólintottam, s beleszagoltam az illatos párnájába. Tüdőm úgy gondolta, hogy most már engedi a rendes légzést. -… házi őrizetet kaptam, nem mintha tudnék mást tenni. – nevettem fel halkan, no viszont ezzel még nem kellett volna próbálkoznom… az éjszaka túlerőltetett mellkasom még a nevetéstől fájt kissé.

- Kint leszek, ha kellene valami. Csak sikíts Csipkerózsika… - kacsintott, s rám hajtotta az ajtót.

Lehunytam a szememet, de egyszerűen minél több perc eltelt én annál jobban nem tudtam elaludni… egyszerűen nem jött álom a szememre. Ahogy kipattant a szemem úgy láttam meg Arnold iPodját az éjjeliszekrényén, s aprócskát nyújtózkodva húztam azt be magamhoz a takaró alá. Hátha ez segít.

Benyomva a készüléket az előadók között keresgettem, hátha találok valamit az elektronikus tuctuc előadókon kívül is, amikor is megtaláltam azt, mire legkevésbé számítottam. One Direction.

- Így vagy úgy… de hallhatom őt… - sutyorogtam magamban, s törődtem bele a helyzetbe s elindítottam azt a lejátszási listáját. Harry-vel azóta sem tudtam beszélni… ezúttal már telefonja egyáltalán nem volt elérhető.

- Khara… sssshhh… Khara… - ismeretlen mennyiségű idő után kedves, barátságos érintést éreztem karomon, majd a hang tulajdonosa ki is húzta fülemből az éppen már nem szóló fülest.

- Hmmm? – kérdeztem tőle. Pilláimat óvatosan nyitogatva vehettem észre, hogy odakint már éppen ment le a nap… végül mégis sikerült elaludnom. Meg volt a megfelelő altatóm.

- Valaki téged keres. – jelentette ki, s éreztem, hogy valamit letesz az ágyra… majd a hangok alapján ki is sétált a szobából.

- Jó reggelt, drága Khara!- hallottam meg a hangját. Az Ő hangját. Nagyot dobbant a szívem, rendellenesen nagyot. Nem akartam megfordulni. – Sajnálom, hogy nem tudtál elérni… nagyon sajnálom. – hangjában őszinte megbánás hallatszódott. – Az első gépre felülök, amit elérek… - jegyezte meg.

- Nem!- válaszoltam neki rögtön, s addig-addig forgolódtam, míg a képernyővel szembe nem lehettem. Arnold tabletje volt kitámasztva mellém, melyen Vele telefonbeszélt. Neki legalább sikerült.

- Mi? – kérdezte meglepődve.

- Eszedbe ne jusson hazajönni… - ráztam még így fekve is a fejemet, majd egy kisebb párnát ügyesen a fejem alá gyűrtem úgy figyeltem Őt.

- Khara… ne butáskodj. Én ott akarok lenni neked, ahogy Te is ott voltál nekem. Elsa kórházban van… el sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet ez. De ott szeretnék neked lenni. Tényleg. – bizonyította véleményét.

- Csak hallani akartam a hangodat… ez minden. – s haloványan, de elmosolyodtam. Így vagy úgy, de láthattam Őt, s most ez mindent elmosott.

- Hallhatod… láthatsz. – ajkait figyeltem, ahogy oly különlegesen mozognak, s helyezkednek el arcán. Megnyugtató egy teremtés volt. – hogy érzed magad? – kérdezte.

- Ígérd meg, hogy nem jössz el onnan idő előtt… ígérd meg, hogy a megbeszéltek előtt nem távozol onnan. – nem válaszoltam neki, sokkal inkább akartam azt előbb, hogy ígéretet tegyen nekem.

- Khara… - ez nem éppen a beleegyezés hangja volt, felismertem én ám.

- Harry. Kérlek… Elsa jobban lesz, azt mondják… vigyáznak rá, vigyázunk rá. – győzködtem, habár tudtam egyetlen egy vége lehet ennek az egésznek. Elfogadja az én lehetőségemet. Igen vagy igen.

- No és Rád ki fog vigyázni? – hajolt közelebb kicsit a kamerához.

- A házi őrizetem… - kuncogtam fel. -… a következő három napban amúgy is vizsgázni fogok… le leszek foglalva annyira, hogy megfelelő legyen. – ebbe még belegondolni sem akartam.

- Nem akarom, hogy egyedül kelljen lenned…

- Nem vagyok egyedül… Arnold felajánlotta, hogy nyugodtan itt is maradhatok vele az elkövetkezendő napokban… Nora-val az egymás agyára mennénk a vizsgák miatt, így ez az opció kiesik, s haza meg nem szeretnék menni… míg édesanyám is haza nem jön. S ő meg marad Elsa-val… - vezettem fel neki az egész helyzetet.

- Ott az én házam… cuccoljatok be nyugodtan akár oda is. – ajánlotta fel.

- Itt is jó lesz… de köszönöm. – haraptam bele ajkamba. – megígéred akkor hát, hogy nem fogsz meggondolatlanul felülni a gépre csakhogy láthasd az eszméletlen modell barátnődet? – nem tudom, hogy ez a kijelentésem márpedig honnan jött, de arcán széles ívbe húzódó ajka láttán neki tetszett.

- Még aztán kikéri magának valaki… - nevetett fel.

- Fizetnek érte. Hát nem mindegy? – rántottam vállat, csakhogy ez így fekve annyira nem volt látványos. – szóval… megígéred?- hunyorogtam rá.

- Mit kapok érte cserébe?

- Ez nem alku tárgya kedves… dolgozol, s kész. – persze, hogy zsiványan állt hozzá a dolgokhoz.

- Megígérem. – hunyta le a szemét, s kimondta, mit szerettem volna. – de, csak mert Te kérted.

- Ha majd hazaérsz… lesz egy ajándékom. – jutott eszembe a kép, amit megszereztem neki.

- Te? – kérdezett vissza rögtön.

- Helyesbítek… vettem neked valamit. – húzódott széles mosolyra az ajkam. Őszintén jött ez, fájdalom nélkül, s mindezt Ő érte el.

- Megvetted magadat a számomra? Hmmmm… felbecsülhetetlen érték. – jól szórakozott.

- Nincs annyi pénz. – kuncogtam fel.

- Megfizethetetlen érték vagy. – kacsintott rám. – Nekem… mindenkinek… de főleg Nekem. – ezt azért muszáj volt hozzátennie.

- Hmmm… hát, ha már ez a helyzet, akkor alaposan meg kell válogatnom, hogy kivel állhatok szóba, s kivel nem… - megfogva a tabot hátamra feküdtem, s a kis technikai csodát a felhúzott térdemnek támasztottam, pont úgy hogy még láthasson így félig fekve, félig ülve.

- Remélem, a kisasszony kegyeibe kerülhetek majd valahogyan. – gondolkozott el.

- Nagyon hosszú ám a felvételi procedúra… - sejtelmeskedtem.

- Minden erőlködést megér…

- Ajánlom is…

S a következő 3 napot így tudnám összefoglalni: káosz. Megfogadtam, hogy a vizsgáim után összegyűjtöm azt a pénzmennyiséget, ami elegendő lesz az emberi klónozás kifejlesztéséhez, merthogy azzal talán minden problémámat meg lehetne oldani… elegendő, ha az eredetin kívül vagy még 3 lenne belőlem, s akkor talán sínre állnának a napjaim.

Elsa már vasárnap este nem kapott altatókat, s így felébredhetett a drága. Ki lehet jelenteni, hogy ő viselte az egészet a legjobban… viccesen fogta fel az összes körülötte forgó zöld, s kék ruhában lévő emberkét… konkrétan mindenkivel megszerettette magát. Ráadásul kedd délután már le is vették a fő gépről, így édesanyám kezébe is foghatta őt.

S hogy velem mi volt? No és a vizsgáimmal? Mondhatni testileg részt vettem rajtuk, de hogy lelkileg is ott lettem volna-e, s agyilag is? Egészen cáfolnám ezt a megállapítást. Az angol még csak-csak ment… a történelemnél a magasságos egekhez imádkoztam, hogy legyen elegendő pontom az elégségeshez, s a matekról nem nyilatkoznék… úgy ahogy volt katasztrófa volt az egész. Egy nagy hatalmas tévedés.

- Végeztetek? – Simon jelent meg az iskolában a folyosón, ahol az előző napi eredményeket vártuk. Dél lehetett kb. a vizsgát már 2 órája befejeztük. Az eredmények engem nem igazán izgattak, viszont jelen esetben Nora-t támogattam. 

- Neked is szia! Jah és például… mit keresel itt? – néztem feléje kedvesen.

- Nagyon csinos vagy. Visszafogott, elegáns, de mégis fiatalos. – mért végig. Arnold öltöztetett az elmúlt három napban, ha ellenkezni akartam volna, se tudtam volna.  Esélyem nem volt. Gyanítom az ügynökség raktárát fosztotta ki számomra, s játszott velem ekkor öltöztetős babásat. A mai napra végre sikerült egy nadrágot kiharcolnom... elegem volt a szoknyákból.

- Jó… mit akarsz? – gyanúsak voltak a szép szavai is, meg úgy amúgy a feltűnése is itt.

- Mikor megérkeztem kérdeztem valamit. Végeztetek? Igen vagy nem? – érdeklődött. Ki a csuda tudja őt követni?

- A vizsgákkal igen… már csak az eredményeket várjuk. – válaszolt neki Nora, én pedig a fejemet törtem vajon mit akarhat.

- Szuper… - csapta össze a kezét, majd fordulva egyet kezdett kicsit távolodni tőlünk.

- Ez meg mit akar? – kérdezte Nora is furcsállva a szituációt.

- Péntekig nem is lenne okom látni őt… akar valamit. A múlthéten a létező összes dolgot átbeszéltük, egyeztettünk, hogy mi lesz a jövőben… de ki volt kötve, hogy péntekig még a nevét sem hallom, mert vizsgázok… s meg mert Elsa. – utóbbi miatt muszáj volt felhívnom őt, s lemondani az esetleges programokat legalább péntekig, merthogy akkor fogják a csöppséget kiengedni.

- Két perc és hozzák nektek az eredményeket. – tért vissza köreinkbe, letéve ekkor a telefonját.

- Hogy micsoda? – nevettem fel.

- Meggyorsítottam kicsit a folyamatot… szükségem van rád. – kacsintott.

- Nem hiszem el… - fogtam meg a fejemet nevetve. Kíváncsi vagyok kit vesztegetett meg ezért… kellőképpen nem kedvelnek engem ebben az intézményben, mondhatni jogosan, s a viszonzás sem másmilyen, de akkor is… lehet nem kellett volna még most így hab a tortán kategóriában rontani is még.

- Khara… Nora? – jött ki egy tanár az előttünk lévő teremből egy-egy lappal a kezében. – gratulálok… ezennel sikeresen befejeztétek a középiskolai tanulmányaitokat. – nyújtotta át a kezünkbe a lapokat. – A bizonyítványokat az ünnepségen vehetitek majd át. – amin én nem leszek ott… jegyeztem meg már magamban.

- Sikeresen? – az egyetlen egy szó volt az, mi megragadt a tudatomban. Talán remegő, s hitetlen kezekkel nyitottam szét a lapokat, s kerestem céltudatosan az eredményeimet. – Jézus, Úr, Isten… - muszáj volt megtámaszkodnom a falban.

- Az eredményeket is meghamisíttattad? Nem csak gyorsítottál a javítási eljáráson? – fordultam Simon felé.

- Az eredmények pontosan olyanok, miket ti magatok megírtatok… - biztosított róla a tanár. – de most ha megbocsájtottok nekem én megyek vissza javítani… ezt a papírt meg még ne híreszteljétek nagyon, mert nem teljesen lenne szabad ilyen hamar tudni. – s ezzel befejezőleg ott is hagyott minket.

- Mi történt? – kérdezte Nora önfeledt mosollyal… fél szemmel láthattam, hogy ő aztán igazán elégedett.

- Csoda. – nevettem fel. – Hármas lett a matekom. – nem tudtam felfogni… egyszerűen nem ment.

- No, szuper… akkor már nem csak szép vagy, de okos is. Csodálatos… most már indulhatunk is. – csapta össze tenyerét.

- Hékás… álljon meg a menet! Hova is megyünk? – állítottam le őt a nagy kapkodásban.

- Nem mi, hanem Te… Milánóba repülsz kb. most azonnal… Versace fotózás van az új kollekciójukhoz, de az egyik lányt elütötte egy kocsi a fotózásra menet, s azonnali módon szükségük van egy helyettesítőre… s Donatella látta a képeidet a francia Vogue nyersanyagában, s a magán gépét küldte érted csakhogy még a mai nap odaérkezz. – úgy beszélt Simon, mint egy megszállott.

- Nonszensz… nem megyek sehova. Max a kórházba… a húgomhoz. – vigyorodtam rá, nem hatott meg a beszéde.

- Beszéltem édesanyáddal… szeretné, ha egy kicsit pihennél… Milánót pont annak találja. Azt mondta, hogy szükséged van arra, hogy kiszakadj ebből a környezetből. – vázolta az egészet nekem.

- Hogy mit csináltál?

- Beszéltem édesanyáddal… most meg odaviszlek hozzá, hogy elköszönj tőlük, csakhogy lásd, nem vagyok egy szívtelen dög. Csak induljunk már… - siettetett.

- Tudod, hogy ehhez nem volt jogod. Én vagyok az, aki veled dolgozik… nem Anya… az Isten szerelmére. - fogtam meg Nora kocsiját, s kezdtem magam előtt tolni.

-  Persze, persze…

- Harry is holnap érkezik, ha minden igaz… most hívjam fel neki, s mondjam neki ezt: „Szia. Bocsika, egy hétig szenvedtem, hogy nem látlak, kikészültem, hogy a húgom a kórházba került, s a vizsgáim is leszívták minden agyi erőmet… most hogy végre láthatnánk egymást, én inkább Milánóba utazok ismeretlen időre egy visszautasíthatatlan ajánlat miatt… mert a Versace az a Versace. Donatella a gépét küldte értem. - édesanyám előtt panaszkodtam, s pattogtam.

- Itt minden rendben lesz… Harry meg meg fogja érteni csak, nyugodj meg és ülj fel a gépre. – ölelt meg anya.

- Te nőszemély… mit csináltál az édesanyámmal? – kocogtattam meg a vállát.

- Megszeretted a munkádat… láttam rajtad, múlthéten is. Boldog voltál a fotózásokról hazaérve… most akkor legyél boldog Olaszországban. Kell egy kis friss levegő. – mondta… nem hittem el, hogy ezek az ő szavai, egyszerűen nem.

- Simon megfenyegetett téged? Mivel? – kezdtem gyanakodni valami nem a helyén lévő dologra.

- Persze… fogtam egy pisztolyt, s édesanyád feje mellé helyeztem, s úgy kértem, hogy tanulja be ezt a szöveget. – a jómadár szólalt meg mellettem. Csodás.

- Nem vagy vicces… - ráztam a fejemet.

- Tökéletes vizsgaajándék… gondolj bele. – simította meg anya a vállamat.

- Egy hármas matek ennyit ér?- gondoltam bele megrémülve. – mi lett volna akkor, ha korábban tanultam volna, s mindenem ötös lett volna. – a törim is hármas lett, az angolom pedig ötös. S habár utóbbi is meglepett, a matekomon volt a hangsúly… a meglepődöttség hangsúlya.

- Az űrbe utazhattál volna. – jegyezte meg anya, s éppen ekkor Arnold érkezett köreinkbe… egy bőrönddel a kezében.

- Hogy is gondolhattam azt, hogy te nem vagy benne ebben? – forgattam a szememet a fejemet fogva.

- Magánrepülő? – ott álltam a gép előtt a reptéren, a leszállópályán, s egyszerűen a saját szememnek nem hittem.

- Igen. – veregette meg a vállamat Simon. – s habár küldünk így Milánóba egyéb fontos dolgokat a Versace háznak, s Donatella-nak a legfontosabb szállítmány te leszel. – jegyezte meg, s kísért a lépcső aljához.

- Milyen jó nekem… mintha egy vágóhídi áldozat lennék. Szállítmány. – ízlelgettem a számban azt a szót.

- Ne hülyéskedj... butus. – s a személyzet kezébe adta a csomagomat, mit eddig ő hozott el a kocsiból.

- Utállak. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, s felléptem a lépcső első fokára.

- Tedd mindezt Olaszországból, s nincs harag. – kacsintott, én meg miután meglegyintettem arcát automatikusan fordultam meg, s szaladtam fel a lépcsőn. Nem tudtam Harry-t még eddig elérni, s felszállás előtt mindenképpen beszélni akartam vele, muszáj volt… csakhogy mikor a lépcső tetejére felértem, s szinte beestem az utastérbe olyan történt, mire nem számítottam volna. Az Ő telefonja itt csörrent meg.

- Na, most vajon fel kell vennem… vagy sem? – kérdezte Ő… az ütő is megállt bennem. – Te mit tanácsolsz Khara? – fordult felém mosollyal díszített arcával…