3. rész - Üdv Narniában!

Sziasztok! Íme itt lenne már a harmadik rész is ehhez a csodához! Úgy örülök, hogy továbbra is olyan sok visszajelzést kapok, pozitív visszajelzéseket! Imádlak Titeket! Remélem továbbra is tetszeni fog a történet! Jó olvasást, ha bármiféle kérdésetek lenne, amit nem értettek, azt nyugodtan kérdezzétek meg tőlem! Puszi Dorka

U.i.: Egy kis érdekesség, hogy ezt a részt még tegnap írtam a 2. rész után közvetlenül… annyira be voltam pörögve írásügyileg, hogy inkább engedtem a csábításnak és folytattam Adora történetét. Azt hiszem a további itthoni unatkozásaimat is így fogom eltölteni… mit szóltok hozzá? J

- Te kedveled a srácot? – kérdezte tőlem Joan péntek reggel, amikor már a „Bite” pékségről való írásomról megkaptam a visszajelzést, mégpedig azt, hogy okés… mehet is a nyomdába. Ekkor toltam reggeli közben elé a gépet, hogy még publikálás előtt olvashassa a dolgokat.

- Micsoda? – fordultam bohókásan felé, s elé helyeztem a palacsintát, amit éppen frissen készítettem.

- Már megint palacsinta? – emelte fel a szemöldökét, s közelebb húzta magához a tálat.

- Mintha annyira bánnád… - forgattam a szemeimet, s gondolataimban visszafele menve összeszámoltam azt, hogy a héten hány alkalommal készítettem már ezt reggelire.

- Ne erőlködj… ez az ötödik alkalom. – s úgy tett, mintha fintorogna, de közben pedig jóízűen harapott bele a kezébe vett darabba.

- Mi ez a jó illat? – sétált ki Roy is a szobájukból, s puszival köszöntve engem lépett rögtön a hűtőhöz, majd kivette onnan a frissen facsart narancsleves üveget. – palacsinta. – állapította meg. – szuper. – nem igazán tűnt őszintének reakciója.

- Ehettek máshol is nyugodtan. Én most erre vagyok éhes… én ezt eszek, nektek nem kötelező ám. – tettem derekamra a kezemet, mint egy kicsit zsémbes háziasszony.

- Neked vagy a bébinek ízlik ennyire? – ült le Roy Joan mellé, még nézni is jó volt őket így kora reggel is.

- Szerintem őfelsége is meg van elégedve az étellel… azt hiszem neki is tetszik a dolog. – köröztem a tenyeremmel a hasamon.

- Amúgy… mit is kérdeztél az előbb? – zártam el a tűzhelyet, majd a pult azon oldalára ahol én álltam húztam egy széket, hogy a fiúkkal szemben ülhessek le és falatozhassak.

- Szerinted is kedveli a srácot? – Joan helyettem inkább Roy felé fordult, s neki tette fel a kérdést.

- A pékségest? Hmmm… nem tudom. Szerintem csak szimplán tetszik neki a hely. Mondjuk okkal… nekem is bejövős a hely, de hát a srác is szemrevaló. – felelt Roy, s erre Joan igen magasra emelte szemöldökét… magasabbra igen nehezen tudta volna. – persze csak utánad… csakis utánad. Nálad jobb nincs. – rögtön védte magát, s hízelegve bújt oda kedveséhez, akitől sikerült egy igen szeretetteljes csókot lopnia.

- Hangulatos a hely, s nagyon finomak a termékeik… - válaszoltam a kérdésére. -… a srác, mármint Harry pedig igazán jó fej. Értelmes. – folytattam.

- Finomak mi? Hmmm… gondolom őt is kóstolnád szívesen. – jegyezte meg Joan, mire majdhogynem megfulladtam… muszáj is volt innom néhány kortyot mielőtt tényleg ott halok szörnyet.

- Hééékás… kicsik is vannak itt. – állapítottam meg rosszallóan, s mintha babám fülét be tudnám fogni tettem úgy a fehér pólóm alatt gömbölyödő pocakomra a kezemet két oldalt. – ez meg mi volt? – kérdeztem vissza.

- 5 hónapja szakítottál Inezzel… nem gondolod, hogy… – próbált tapogatózni a drága most azért kicsit visszafogva.

- Ebbe nem megyek bele még egyszer… - pattantam le a székemről, s még mielőtt elronthatná ez a téma a kedvemet gondoltam lelépek a szobámba, s kezdek majd készülődni a vendég miatt.

- Büszke vagyok rád kedves… a következő palacsintádat talán egy ilyen kérdés után még meg is mérgezi Adora… - fordult le a székéről Roy, s veregette meg társa vállát.

- Nem haragszok senkire… Joan-re sem. Csak egyszerűen nem érzem szükségesnek azt, hogy valaki legyen most úgy mellettem. Kisbabát várok… most ő a legfontosabb számomra. – fordultam vissza, s magyaráztam meg hangulatomat.

- De azért elmész az exkluzív konyhatúrára? – kérdezte Joan, már közel sem olyan „erőlködően”, mint ahogy az előbb tette.

- Felajánlotta, s én elfogadom… érdekel a dolog. Szerintem jó barátok lehetünk Harry-vel, ami azt illeti… - bővítettem ki gondolataimat. -… amúgy meg mit gondoltál? Így ugrálok hirtelen lányról, fiúra… követve egy sémát, mintha gyöngyöt fűznék vagy mit? – kérdeztem tőle totál komolyan, de ez a komolyság mindössze pár másodpercig tartott ugyanis muszáj volt elröhögnöm magamat… hogy ugorhatott ki a fejemből ilyen hasonlat? Mindketten csatlakoztak vihogásomhoz.

- A személyes kis otthoni gyöngyfűzőnk. – karolt át nyakamnál Roy, s ehhez a kis családi öleléshez csatlakozott Joan is.

- Szeretném akkor leadni a rendelésemet asszonyom… talán egy palacsinta alakú nyakékre vágynék a legjobban most. – csipkelődött Joan, mire oldalba vágtam, de csak úgy kedvesen.

- Szörnyen vicces vagy… bolond. – s örültem annak, ahogy ketten két oldalról fognak közbe, s ölelnek át… mintha testvérek lennénk, s talán azok is vagyunk.

- Mikorra jön apud? – kérdezte Roy mikor már Joan rég elment dolgozni, de ő éppen még itthon volt.

- Számításaim szerint bármelyik pillanatban itt lehet. – néztem órámra.

- Izgulsz? – kérdezte, s óvóan felkaromra tette kezeit.

- Egy picikét… ha az első percben nem kap szívrohamot, akkor szerintem minden rendben lesz. – próbáltam előre elképzelni a dolgokat… ennyi telt tőlem.

- Anyud? Neki nem akarod elmondani? Beszélni vele személyesen? – kérdezte.

- Egyelőre nem… apuval szeretnék beszélni erről személyesen először. Valahogy ő azt is hamarabb befogadta, hogy a lányokat is szeretem… azt, hogy egyedülálló anya leszek az orvosi beavatkozásoknak köszönhetően… nem tudom, mennyire tudná lenyelni édesanyám. Okosan próbálom kijátszani a kártyáimat. – felépítettem egy stratégiát, amire próbáltam ügyesen támaszkodni.

- Okos vagy barátosném… büszke vagyok rád. – simította meg a kezemet, s felkapta hátára a kabátját is. – merre mentek majd? – kérdezte.

- Szerintem itthon maradunk… vagy max lemegyünk sétálni a partra, nem tudom, ahogy alakul. Tudod, ha ájul, akkor itt szerencsésebb. – viccelődtem el azért itt a végét.

- Csak nem… - rázta a fejét csúnya viccemre. -… majd beszélünk, később találkozunk. – mondta, s nyitotta is az ajtót távozása érdekében, ahol pedig már éppen kopogni kezdett volna valaki… édesapám, aki amúgy nem volt egyedül. – Mr.Walsh… örülök, hogy újra láthatom. Brian… te is itt? – öcsikém is feltűnt édesapámmal, no, rá például egyáltalán nem számítottam… régen láttam már a 20 éves fejét.

- Sziasztok! – fogtam meg Roy vállát, s úgy emelkedtem meg egy kicsit, hogy válla fölött láthassam meg a frissen érkezőket. Így még volt egy kis időm arra, hogy takarjam azt, mi újdonság bennem.

- Örülök a találkozásnak, de most sajnos rohannom kell… az étterem megnyitója ma lesz, s mindennek tökéletesnek kell lennie. – utalt legutóbbi nagy munkájára, majd indult is volna, de én még mindig vállát fogtam, mintha egész teste egy nagy pajzs lenne számomra. – nyugi… minden rendben lesz. – fordította oldalra kicsit a fejét, s puszilta meg ujjaimat, majd utána rögtön úgy fordult egész testével, hogy engem is fordított magával. Apámban, s testvéremben ott helyben fagyott meg a vér. – azt hiszem lesz miről beszélnetek… viszlát. – s le is lépett otthagyva hármunkat, tudom, hogy ehhez annyira nem füllött a foga, de muszáj volt neki mennie… s amúgy is ez az én „harcom”.

- Viszlát, Roy! – apa, s öcsém egyszerre, mint egy kórus csendültek fel, s a következő pillanatokban pedig beállt a kínos csend. Az igazat megvallva nem is volt az olyan kínos, sokkal inkább mondanám a feldolgozás idejének ezt, ami kínos nem volt csak éppen fura.

- No, erre nem számítottam… - mutatott a pocakomra öcsém, ő volt az, aki megtörte a csendet.

- Ez most azt jelenti, hogy… nagypapa leszek? – édesapámnak is sikerült végül kihoznia magából valamit.

- Úgy tűnik. – bólogattam kínosan, s arrébb léptem az ajtóból remélve azért ezek után is úgy gondolják majd, hogy bejönnek hozzám. – gyertek be… ne ácsorogjatok kint. – nevettem fel kínosan.

- Ez… hihetetlen. Gratulálok. – s édesapám a beindulás helyett inkább olyan igazian apaként fonta körbe rajtam a karját. – nagypapa leszek…- suttogta a nyakamba, s tette mindezt igen nagy örömmel… éreztem rajta, hogy örül. – szeretnék megismerkedni a kedveseddel… itt van ő is? Ki a szerencsés? – kérdezte, s lépett be a házba kezemet el nem engedve… szóval itt jön a történet érdekessége.

- Hát az úgy volt… - s még mielőtt túlontúl megörülnék annak, hogy majd ők ilyen befogadóak lesznek a hírrel kapcsolatban a nyakukba zúdítottam a háttértörténetet is… jobb volt előbb túl lenni a dolgon, tudtam, hogy így kell cselekednem.

A családommal való kapcsolatom mindaddig a pillanatig igazán normálisnak mondható volt, míg egy alkalommal haza nem állítottam az akkori párommal… aki akkor is egy lány volt. Mondhatni, hogy édesanyám gyomra, s az életről való felfogása ezt a dolgot nem igen fogadta be. Lány fiúval, fiú lánnyal… számára a szerelem csakis ebben a formátumban létezett.

Ez a dolog éppen abban az időszakban derült ki, amikor is ők úgy tervezték, hogy Cardiff-ból Newport-ba költöznek apa munkája miatt. S így született meg a döntésem… Adora maradt a helyén, nem ment velük sehova. Ezóta már 4 év telt el.

Azóta van az, hogy a szeretteimmel csak úgy tartom a kapcsolatot, hogy mondhatni titokban… édesanyám nem hajlandó elfogadni az életvitelemet, én pedig már nem próbálom lenyomni a torkán, nem erőltetem. Az elején nehéz volt, nagyon is… de sikerült a helyzeten túllépnem a barátaim segítségével. Nem tudok haragudni rá, de nem is idegesítem már magam szavain… mert egyszerűen nem éri meg.

Szerencsére apa könnyen elfogadta a kialakult helyzetet, mármint azt, hogy akkor egy lányhoz húzott a szívem, beletörődő, s támogató típus ő.

Öcsémről pedig nem is kell beszélni… első kérdése a dologgal kapcsolatban: „most akkor együtt is mehetünk csajozni? Ez durva”. Nem mindig van meg a négy kereke az öcskösnek. Az persze akkor még szerintem nem igazán értette meg 16 évesen, hogy mit is jelent a biszexuális szó… vagyis reakcióiból egészen erősen kétlem, hogy levonta a lényeget. Nem zavart… elfogadott, s szeretett. Nem bántott, s ott volt nekem… ahogy most is itt van. Szerencsére már azért sokkal érettebb kiadásban. Azért emiatt hálát adok az égnek… őszintén.

- No és… kisfiú vagy kislány a pocaklakó? – kérdezte apa… tényleg lementünk a parkba sétálni, nekem is szükségem volt egy kis friss levegőre így a nagy, sajátos mesedélután után.

- Nem hajlandó mutatkozni… - nevettem el magam, s leülve egy padra táskámat az ölembe vettem, majd kutatni kezdtem benne… feléjük nyújtottam a legutóbbi ultrahangképet szerdáról.

- Lényegtelen igazából… úgyis megtanítom focizni. –jelentette ki Brian. – sok döntése nem lesz. – mondta.

- Ebbe azért nekem is lesz beleszólásom… nem? – kérdeztem tőle csodálkozva.

- Nem igazán nővérkém… - rázta a fejét, megrántva a vállát. – és amúgy a kis bérlőd… érzed már meg minden? – sajátosan volt érdeklődő… mindig is egy kicsit érdekes személyiség volt.

- Aham… meg minden. – vettem fel stílusát. – szerinted poénból ekkora a hasam vagy mi? – simítottam le vékony szövegkabátomat hagyva, hogy kiadja formámat. – Néha már a külső világ is érezheti a rúgásait… de most éppen alszik a pici. – simogattam meg őt.

- Szólj, ha éppen focizni támad kedve… kíváncsi vagyok rá, persze ha szabad. – tette hozzá meglepően kedvesen. Jól kezelte a helyzetet, s úgy örültem ennek.

- Persze. – bólintottam. – amúgy Brian… - rebegtettem meg szempilláimat előtte.

- Na, mit szeretnél már? – kérdezte… tudta, hogy készülök valamire.

- Van itt egy fánkos a túloldalon… hoznál néhány darabot nekünk? Nézd csak… - nyújtottam feléje a pénzemet, de azonnali módban tolta vissza a kezemet.

- Nagybácsi leszek… hadd lepjem már meg a kedvenc unokagyerekemet már valami finomsággal én is. – pattant fel helyéről a velünk szembeni padról.

- Most kifejezetten az anyuka éhes… de köszöni a pici is. – vigyorogtam rá, s figyeltem, ahogy könnyedén távolodni kezd tőlünk. – Eszméletlenül hálás vagyok nektek apa… el sem tudod képzelni. Úgy örülök, hogy itt vagytok. – karoltam át, s borultam vállára, s élveztem azt, ahogy úgy igazán apásan simogat engem.

- No és azon gondolkoztál már, hogy édesanyádnak hogy adagolod be? – próbált támogatni ő, de kifejezetten azért is örültem annak, hogy itt van, hogy rávilágít igen fontos dolgokra számomra.

- Előbb vagy utóbb muszáj lesz elmondanom… de még nem állok rá készen. Talán egy hónap múlva az leszek… s lemegyek hozzátok. Mindenképpen személyesen szeretném neki elmondani. – mondtam, s behunyva a szememet szívtam be a környék illatát, ami azonnal átvette apa olyan apás illatát. Úgy hiányzott már ez nekem.

- Helyes. – mondta. – el sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányzol otthonról. Az öcsédnek is… nekem is, de talán anyádnak a legjobban. – simogatta hátamat, ahogy mellkasára vont ekkor.

- Elég valószínűtlennek tartanám azt, hogy ha itt is laknátok, ebben a városban még mindig veletek éljek. 25 éves vagyok… úgy hiszem egy felnőtt nő. Így is, úgy is kezdeném a saját önálló életemet.

- Nekem mindig a kislányom maradsz drágám… szóval legszívesebben még mindig ott tudnálak biztonságban mellettünk. – adott puszit a fejem búbjára.

- A csodálatos futárotok megérkezett… hoztam mindenféle finomságokat. – tette le az asztalra az öcskös a dobozba rejtett csodákat. – a csokis tetejű az enyém. – stoppolta le, mire lebiggyesztettem az ajkamat… nekem is az tetszett meg rögtön, ahogy az asztal felé fordulva megláttam, hogy mit is hozott.

- Hát jó. – vágtam igazán világfájdalmas képet, s pislogtam rá úgy, mintha egy ázott kiskutya lennék.

- Ez érzelmi zsarolás tudod-e? – tolta felém a dobozt. – Vedd el mielőtt meggondolom magam. – fordult el, hogy ne is lássa a merényletet, mit véghezviszek.

- Jó… a másik csokis tetejű meg az enyém. – s apa szó nélkül felkapta még a másik ugyanolyat.

- Volt egy másik? Észre sem vettem. – jegyezte meg Brian.

- Hát már nem is kell észrevenned… - mondta apa jóízűen falatozva a csokis csodát.

A szombatom nem egészen úgy indult, ahogyan én szerettem volna. Ébresztő volt beállítva nekem miszerint legkésőbb 7kor kell majd kelnem ahhoz, hogy még időben érjek oda a pékséghez ugyanis 8at beszéltünk meg Harry-vel. 7kor nyitnak én meg 8kor megjelenek… szép ötlet volt egészen addig a pillanatig, amíg én fel nem keltem azon a napon, s az óra 10et nem mutatott. A szemem majdnem kiesett a helyéről, én meg majdnem legurultam az ágyról. Hogy aludhattam át 3 ébresztőt, s további 5 hívást? Utóbbi a srácoktól jött, akik elmentek itthonról, de érdeklődtek volna felőlem… hát nem jött össze nekik a dolog.

- Ugye még élsz? – kérdezte Joan ijedten, mikor fülem, s vállam közé szorítva a telefonomat próbáltam egészen kapkodva kijutni a lakásból. 11re valahogy sikerült el is készülnöm… nem is tudom, hogy történhetett ez velem.

- Azt hiszem… azt hiszem a legrosszabb Csipkerózsika élményemet éltem meg most. Így elaludni. – fogtam a fejemet, s futólépésben szaladtam kifele az épületből… ha szerencsém van, éppen elkapok egy buszt és arra felpattanva, megspórolva egy kis időt „hamarabb” érkezhetek hozzájuk. Meg kell valljam nem volt szerencsém, s így a séta mellett kellett döntenem… igen vagy igen alapon.

- Fantasztikus… a busz pontosan az orrom előtt ment el. – zsörtölődtem kicsit, s muszáj volt megállnom néhány pillanatra, mert kissé megerőltetett ez a futkározás.

- Csak nyugodtan… Mr. Pékmester tuti megérti. – mondta nyugtatásképpen.

- Talán kitilt a helyről… - gondoltam egy barátságos opcióra, muszáj volt meg is támaszkondom mielőtt elvágódok. -… de még fel sem tudom hívni. Ez mi már? – kérdeztem, s összeszedve az erőmet lassacskán elindultam… holnap 8ra biztos odaérek, vagy esetlegesen este 8ra.

- Googlezd ki a pékség számát… gondoltál már erre? – vetett fel egy igen briliáns ötletet.

- Eszembe sem jutott… a megmentőm vagy. Csók. – búcsúztam is rögtön tőle, majd szakítva a vonalat magam elé kaptam az okoska telefonomat, s kutattam is a hely után… vagyis legalább az elérhetőségei után. Ebben legalább szerencsém volt… nem volt több „Bite” nevezetű hely a városban, csakis ez az egy, s ez egészen megnyugtatott.

- Csak vegye fel valaki… - imádkoztam hangosan miközben újra futólépésekre kapcsoltam legalábbis annyira, amennyire azt testem bírta.

- Bite pékség… miben segíthetek? – vette fel egy lány a telefont. Jobb, mint a semmi.

- Harry bent van? – tértem rá rögtön a lényegre.

- Ki keresi? – érdeklődött.

- Adora… Adora Walsh. – mondtam meg lehet egy kicsit lihegve. Talán ha többet mozognék, mint ami kevésbé ölne meg ekkora megerőltetés.

- Harry… valami Adora Walsh keres. – nem egészen jól fogta le a kagylót a leányzó, mert jól hallottam azt, hogy Harry-nek odaszólt.

- Egy pillanat és jön. – s kétlem, hogy volt az egy pillanat, mert már a következő pillanatban az ő hangját hallottam a vonal túloldalán.

- A frászt hoztad rám… minden rendben van? – kérdezte aggódva.

- Elaludtam… nagyon. – mint egy rossz kisgyerek szorítottam le a szememet egy pillanatra, s még szerencse, hogy ekkor egy pirosnál kellett megállnom, mert alkalmi vakságom nem igazán lett volna túl jó járás közben.

- A legrosszabb is megfordult a fejemben… utána meg az, hogy talán meggondoltad magad és inkább mégsem jössz. – nevetett fel kínosan.

- Beengedsz Narniába… szerinted ezt csak úgy kihagynám? – világítottam rá a lényegre. – már úton vagyok… előbb utóbb odaérek… hacsak nem tiltasz ki addig, vagy barikádozod el a helyet. – kuncogtam magamban.

- Nem terveztem ilyet… de ahogy most mondod, lehet jó ötlet elgondolkozni rajta. – hümmögött vicceskedve a vonal túloldalán.

- Viszlát Harry. – búcsúztam inkább tőle, s indulva kinyomtam a telefont.

- Viszlát Adora… - ezt még elhallva hallhattam tőle.

- Éhen halok… komolyan mondom. Éhen, s szomjan halok. – estem be a pékségbe, s támaszkodtam a pultra pontosan Harry előtt. Nem bizonyult elégnek az a pár szem szőlőcukor, ami a táskámban tartalékként volt elhelyezve… szabályszerűen kopogott a szemem. Viszont ilyen nyílt sem szoktam lenni soha… úgy látszik a pocaklakó is előszeretettel kezdi kinyílvánítani akaratát. – szóval, ha nem bánja a főnök… én előbb elfogyasztanék idekint valamit. – s szemem rögtön egy igen finomnak tűnő sajtos kiflire fókuszált az üvegen keresztül. A nyál is összefutott a számban tőle.

- Nézd csak… itt van ez. – kinyitott egy üveg innivalót, majd belehelyezve egy szívószálat elém tolta azt. – Most pedig gyere velem… kövess. – billentette egy kicsit balra a fejét, s én beleszippantva az itókámba azonnal indultam is utána. Utunk egymást keresztezte már a pult végén.

- Összeesek, ha nem eszek… komolyan mondom. – s az illatok mik ekkor igazán elérték az orromat nem segítettek a helyzeten… nagyon nem. Túlontúl csábító volt az egész hely. Megfordult a fejemben, hogy végigfekszek a pult belső oldalán, s végigeszek mindent.

- Készültem neked valamivel… gyere. – fogta meg a kezemet, s így vont már maga után.

S igen… valahogy így nézhet ki Narnia. Meglehet jártam már egy-két hely hátsó részében, de ebben a helyben volt valami sajátos. Olyan személyes volt a hely… túlzottan nagy nem volt, ahogy maga a hely kint sem, s talán ez adta a bűbáját az egésznek.

- Ezt neked csináltam… ha gondolod. – mutatott a hatalmas nagy egybefüggő fapulton egy tányérra, amin egy igen túlságosan is ínycsiklandozó szendvics pihent.

- Szabad? – úgy pillantottam rá, mintha kb. a koronázási ékszereket érinthettem volna meg, s tudhattam volna azokat saját magaménak.

- Nézd csak… itt egy szék, foglalj helyet. S egyél… nem akarom, hogy rosszul legyél. – mondta, s miután lesegítette rólam a kabátot alám tolta a széket csakúgy, mint egy úriember.

- Ez kedves… - s bármennyire is etikátlannak tartottam ezt a helyzetet, s tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem mégis leültem arra a székre, s megérintettem azt a szendvicset. Mennyei ízek kavalkádja jelent meg az ízlelőbimbóim felszínén. – ez… wow. – ettem már néhány helyen, de őszintén mondom, hogy ilyen finomságot még életemben nem emeltem a számhoz. De az is meglehet, hogy már annyira éhes voltam, hogy egy fűcsomót is ízesnek találtam volna. Minden megeshet.

- Ha nem zavar… míg eszel, én még itt folytatom a dolgokat. – mutatott egy a pultra letett tálra, mi egy nyújtódeszka, s sok-sok tölteni való dolog mellett pihent.

- Nem… - ráztam a fejemet, s megtöröltem a számat, mert éreztem, hogy egészen nem nőiesen sikerült harapnom a szendvicsből, s úgy egész mindenségem krémes lett. – mit csinálsz? – kíváncsiskodtam, s közelebb húztam magam a pulthoz.

- Egy ismerősöm mesélt egy „hó kifli” süteményről, amit még odahaza Magyarországon csinált neki a nagymamája kicsi korában. Azt próbálom hallás alapján reprodukálni. – magyarázta.

- Hmmm… a magyar finomságok. – haraptam az ajkamba az emlékek alapján. – kóstoltam specialitásaikat… habár néha nekem túl paprikás az egész.

- Jártál már ott? – kérdezte.

- Nem… nem. Egy világ ízei ételkonferencián képviseltették magukat a magyarok is… nagyon megtetszettek. Megvan… most ugrott be. – csaptam a homlokomra. – a meggyes sütiben a „Meglepetés erejében” túró volt… tudtam, hogy ismerős volt az íz, de most eszembe juttatott. Édes istenem, hogy én ezen mennyit gondolkoztam. – csodálkoztam el.

- Meg is kérdezhetted volna. – mondta.

- Az úgy nem lett volna az igazi… - ráztam a fejemet.

- Világ ízei konferencia… jól hangzik. Hogy kerültél oda? – kíváncsiskodott, volt a hangjában valami sajátos él.

- Meglehet, hogy nem említettem azt, hogy mivel foglalkozok… - vigyorodtam el, s tettem le a szendvicset, majd ittam egy keveset… pontosan úgy, mint egy kacsa. Eszik, iszik… eszik, iszik.

- Nos?

- Titkos ügynök. – vágtam halálosan komoly arcát. – de most, hogy ezt elmondtam lehet, ki kell, hogy nyírjalak… amit sajnálnék, mert akkor nem tudom, ki vinné tovább ezt a helyet, amit kezdek igazán megszeretni. No meg azért ennek a csudi szendvicsnek a receptjét is szeretném megtudni… majdnem teljesen össze tudom tenni, hogy mi alkotja… de van benne valami zsiványság, ami fejtörést okoz.  Minél többet gondolkozok, rajta annál távolabb kerülök a megoldástól… - magyaráztam már megint felesleges dolgokat.

- Ételkritikus vagy… tudom Adora. – kevert egyet a töltelékben, majd fogott egy kanalat, s egyesével kezdte a kivágott tésztadarabokba méricskélni a belevalót. Mindezt úgy mondta, mintha teljesen természetes lenne… szeme sem rebbent. – És még hogy én vagyok fiatalon a szakmában. – hajtotta aranyosan félre a fejét elmosolyodva.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza… le kellett ülnöm, ez gyors volt… meglepően gyors.

- Olvastam már írásodat… Adora W. – kacsintott rám pajkosan.

- Lebuktam… - tettem magam elé a kezemet feladva a magamat.

- A kérdés már csak az… munka miatt kerültél-e ide? – vallatott kedvesen.

- Hmmm… mit is válaszoljak erre? – gondolkoztam el. – Na, most mesélek én is… amit amúgy így a munkámról nem szoktam annyira. Először mikor betévedtem ide… tudod azon a napon, akkor azt az alkalmat a totális véletlennek nevezném… sosem jártam erre, de útfelújításnak köszönhetően kerülnöm kellett, s az illat, ami innen jött egyszerűen bevonzott ide. Igen érzékeny a szaglásom, s rögtön megéreztem itt valami csudi dolgot… Ekkor még gondolni sem gondoltam azt, hogy kritikát vagy bármi fogok erről a helyről írni. Na, már most szerdán kaptam az infót, hogy jöjjek ide… egészen meglepődtem, de szívesen tettem, mert tudtam, hogy örömmel fogok véleményt alkotni erről a helyről. – magyaráztam, s közben felálltam a helyemről és melléje sétáltam… vonzott az, amit ő csinált. – segíthetek? – kérdeztem.

- Persze… - mutatott a kanalak felé, s felvettem egyet, majd a felém nyújtotta a töltelékes tálat. -… de nézd csak, ebbe bújj bele. – mondta, s leakasztott egy kötényt a tartókáról, majd mutatva hogy egy kicsit távolodjak el a pult szélétől nyakamba meg úgy mindenemre kötötte azt. Ahogy megkötötte azt derekamon feszessé vált így az eddig lenge ruhácskám, s egyszerűen mutatta ki formámat. Egyre büszkébb voltam a pocakomra.

- No és megtetted? Retteghetek? – kérdezte viccelődve, olyan természetesen fogta fel a dolgot… ez nagyon tetszett.

- Majd hétfőn megtudod… akkor lesz kapható a magazin. – válaszoltam s egészen beleéltem magam ebbe a kukta szerepbe.

- Melyik az öt közül, amibe írsz? – nevette el magát, hangja az egész konyhát bezengette… igazán barátságos érzést keltett mindez bennem. Két hónap alatt elég jó munkát végzett.

- Ezt már neked kell kitalálnod, Mr. Oknyomozó Harry, aki többet tud rólam, mint én gondoltam… - mondtam, s mikor kiürült a tányér lazán lenyaltam a fakanálról a maradék tölteléket.

- Jogos… - csettintett előttem, majd közelebb húzva kezét hozzám könnyedén letörölte az arcomra kenődő tölteléket.

- Üdv Narniában! – mondta, s lenyalta az ujjáról az édességet…