Vizsgaidőszak II. (Sebastian Stan)

Sziasztok! Ez az írásom egy nem kifejezetten magas röptű iromány, de valahogy ezt a vizsgaidőszak által bennem felgyülemlő „ideget” valahogy ki kellett írnom magamból… no hát én így tettem meg azt! Remélem azért olvasható lesz számotokra is! (Az eleje mindenképpen saját ihletésű, a második része pedig…) Jó olvasást! Puszilok Mindenkit, Dorka

U.i.: Tudom elég gyakori, hogy írásaimban 18+-os tartalom, s ezt ezúttal fel is fogom tüntetni (mint éppen most teszem), hisz ha esetleg fiatalabb kerülne erre nem feltétlen ajánlatos neki tovább olvasni! Nyilván ez saját döntés, én csak szólok előre! Tudjátok, hogy szeretlek titeket, szóval… <3

Szavak száma? 1877

Őszintén azt éreztem, hogyha a korom egy laza 10 évvel kevesebb lenne akkor abban a pillanatban, hogy kiléptem a campus emberekkel kevésbé megáldott részére toporzékolni kezdtem volna hisztim közepette. Na jó… igazából annyira nem érdekeltek az emberek se, de valahogy mégsem jött elő belőlem a dühös sárkány, pedig tagadhatatlan, hogy ott bujkált a lelkemet bujtva. Az, hogy dühösség az csak egy enyhe kifejezés volt arra, amit éreztem legbelül. Igazából nem is nagyon tudtam eldönteni, hogy először elhányom magam, szívrohamot kapok, vagy csak szimplán összeesek az egyetem falai között. Ismételten megbuktatott a tanár a tárgyából, ez már szám szerint a harmadik eset volt ebben a félévben, s egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez velem megtörténhet. Nevezzen bárki bárminek, egy dolognak biztos nem nevezhet senki… butának. Ha valamit meg kellett tanulni én megtanultam. Ha tegyük fel nem is voltam egy adott tárgynak a zsenije, de meg voltak adva a feladatok hozzá, én akkor mindig addig, s addig csináltam újra és újra a feladatokat, míg lett egy olyan rutinom, hogy legalább az elégséges össze tudjam szedni, néha az is pontosan elég volt.

De itt egészen más volt a helyzet. Lemagyarázhattam volna az égről is a csillagot a tárgy lényegét belefűzve, ha a tanárnak az volt a célja, hogy megbuktassa a diákjait, akkor márpedig meg fogja buktatni őket. S itt igenis az volt a célja. Se több, se kevesebb… sikeresen elintézte, hogy jövőre is találkozhasson képesrészemmel.

Egyetlen előnye volt ennek a mai sikertelen vizsgámnak, hogy ez volt az utolsó ebben a félévben, s most két hónapig be sem kell a lábamat tennem az épületbe, de talán még az utcát, s a környéket is úgy el fogom kerülni, hogy még szemem sarkából se láthassam egy négyzetcentiméterét se ennek az ördögi helyszínnek.

Dühös voltam, ez nem kifejezés. Ordítani akartam, de egyszerűen nem ment. Sírni akartam, de mintha az összes könnyem hirtelenjében eltűnt volna a szervezetemből, s utánpótlásnak nyoma sem volt. Ráadásul hazafelé menet még a fülesem is bemondta az unalmast, így konkrétan az embereket kényszerülve hallgatni voltam köteles hazasétálni. Az egyetem épülete után ők voltak a következők, akiket legszívesebben lángokba borítottam volna azon nyomban. Mindenhol ott voltak. Lassúak voltak, s szerencsétlenkedtek előttem, s nekem ehhez nem volt türelmem, talán jómagamhoz se nagyon volt türelmem.

Ha atléta típus lennék gyanítom az első dolgom, amit most tennék miután hazaértem, hogy elmennék futni, de nem létezett e kerek világon az az isten, aki rá tudott volna venni engem arra. A fáradtság, s kimerültség semmiképpen nem volt tökéletes páros, de az elmúlt napokban, s inkább hetekben mondhatni erősen kéz a kézben jártak nálam. A vizsgaidőszak utolsó napjára az utolsó idegszálam is eltűnni látszott, teljes komolysággal elgondolkoztam azon, hogy úgy ahogy van otthagyom az egyetemet, hisz amilyen állapotba kergetett, az egyszerűen nem volt egészséges, s ezt fel kellett ismerni, s én úgy tettem. Tudtam, hogy ez így nem jó… de legalább most egy időre vége, s az egyetlen egy dolog az volt, amit szerettem volna, hogy hazaérjek, s senkit sem elviselve ordítva beleeshessek a párnáim közé, hagyva a szomszédjaim fantáziájára azt, hogy éppen mit is művelnek velem. S nem, nem segített az sem a helyzeten, hogy a lift ezen a csodálatos délutánon adta fel a szolgálatot, s kényszerítette így ki belőlem, hogy 5 emelet magasba hurcoljam fel magamat, s iskolatáskámat, amit alsóhangon szeptember elejéig a szekrényem alján fogok tárolni.

Az, hogy bárkit fel is hívjak ezután, vagy bármi életjelet adjak magamról egészen lehetetlennek tűnt, először mert konkrétan remegett a kezem az idegességtől, másrészt gyanítom pillanatok leforgása alatt elértem volna azt, hogy a készüléket a földhöz vágom, s nem akartam még egy okot találni arra, hogy idegsokkot kapjak… mondjuk lehet azon már ekkorra túl voltam.

- Ááááááhhhh. – a nap első sikere az volt, hogy amikor a lakás ajtajába belehelyeztem a kulcsot az gond nélkül elfordult, s mintha új lenne úgy nyílt ki előttem. Lelkem éppen annyira volt abban a pillanatban instabil, hogy ettől is majdnem elérzékenyülve hagytam, hogy legördüljön arcomon egy könnycsepp.

- Megjavítottam, ha nem bánod… kicsit nehezen jutottam be. – csendült fel egy hang a nappalim felől, s abban a pillanatban, hogy nem csak érzékszervem, hanem a lelkem is felfogta azt, hogy Ő itt volt, szabályszerűen mesterien esett le vállamról a táska, s gondolkodás nélkül megindulva felé úgy ugrottam ölébe szó nélkül, hogy egy az egyben esett vissza a mögötte lévő fotelbe. Talán fel sem fogta, hogy mi történik, de talán nem is érdekelte, s az igazat megvallva engem se nagyon.

Ahogy értem úgy csókoltam, egy pillanatnyi lélegzetvételre sem hagytam időt magunknak, miközben automatikusan szabadítottam meg őt is, s magamat is a ruházatunktól mely egy az egyben felesleges volt itt. Attól a pillanattól kezdve, hogy ujjaim elkapták nyakát, s testünk összeért egy eséssel összefűzve minden megszűnt létezni körülöttem, a múlt, s a jövő is, s csak az az egy célom volt, hogy addig a pillanatig fűzzük egymást, míg konkrétan a halál széléig nem merítjük ki testünket, s a végkimerültségünkben esetlegesen csak enyhe pislogással tudjuk tudatni a külvilággal, hogy testünkben lelkünk még talán ott lelhető. Talán.

- Sziaa… - köszöntött, s hangja inkább egyfajta erotikus nyögésnek hatott, mintsem valóságos köszönésnek. Meglehet nem láttuk néhány hete egymást, hiszen új filmjének promotálásával járta az országot, s tudomásom szerint még néhány napig nem is volt esedékes érkezése, de valahogy mégis megszántak az égiek, s iderepítették őt. Mondjuk lehet, hogy ez mindössze csak egy álom volt, de abból remélem a legkifárasztóbb ugyanis azt akartam, hogy olyan kimerült legyek, hogy ujjam hegyét se tudjam megemelni, ezzel az egésszel pedig teljesen elérve azt, hogy bármiféle stressz legyen a szervezetemben.

- Shhh. – tapasztottam tenyeremet szájára, s ráztam meg fejemet, még konkrétabban tudatára adva, hogy nem, nem akarok beszélgetni. S azt hiszem ez egész okosan le is esett neki, ugyanis mintha saját szemem tükre lett volna az övé, ékkövei mélységesen elsötétültek a vágytól, s rájött ez nem a beszéd ideje, s egy ideig nem is lesz azé.

Lelkestől, testestől akartam őt. Szoknyám szinte már a nyakamban volt, s mellkasomat már rég nem fedte semmit, hisz segítve helyzetemen ő pattintottam le rólam. Igen jól éreztem azt, hogy nem csak nekem hiányzott, hanem én is neki. Ahogy ölében ültem, s a hévben mozgattam csípőmet az egyelőre még fedett férfiassága felett konkrétan saját nyelvemet haraptam el érezve azt, hogy nadrágja a szakadás szélén is állhat. Egy pillanatra elengedve nyakát hagyva, hogy ajkai bejárják mellkasomat, s bőröm minden négyzetcentiméterét, akár megjelölve azt vagy sem nyúltam nadrágjához, s szabadítottam magamra a felszabadulást jelentő „szörnyeteget”.

Egy pillanatig sem foglalkozva a körülményekkel egy kissé megemelkedve úgy ahogy voltam ereszkedtem rá, s hagytam, hogy vágyakozó testemet úgy töltse fel, mintha nem létezne holnap. Nyers volt az egész, s állati. Szimplán, mindenfajta szépítés nélkül a testiségre volt most szükségem, s ahogy hullámzott csípőm az ölében érezhettem, hogy ezt ő sem bánta. Általában ő volt a dominánsabb fél, bármennyire is meglepődne ezen az információn az emberek nagy része (nem mintha rájuk tartozna ez a dolog), de most az egyetlen egy irányítás, amit elviseltem, s talán szükségesnek tartottam az az volt, ahogy erős, markáns ujjait csípőmbe mélyesztve magán tartott, s segített nekem. Tetszett neki ez a helyzet, elveszett benne… bennem. Örömmel fogadta ahogy úgy mozogtam rajta, mintha sosem érezhettem volna még őt így. Mint egy a viharos tengeren, ide-oda vergődő hajó, úgy viselkedett testem, csakhogy ekkor ez volt a legtökéletesebb dolog, ami történhetett velem. Ő volt a lelkem, s testem otthona is, szó szerint az egyetlen, aki képes volt egy csettintésre mindent megszüntetni körülöttem.

- Köszönöm. – formálták ajkaim halkan ezt a szót, majd felegyenesedett felsőtestét ahogy nyitott tenyeremet megtámasztottam mellkasán hátralöktem egyetlen egy határozott mozdulattal. Még jobban beleolvadt a fotelbe, s én csakis azon dolgoztam, hogy ez így is maradjon. Mindkét karommal tudatosan tartottam magamat ellene, s szabályszerűen, mint egy fekete gyémánt láttam megcsillanni a szemét, amikor felfogott hajam a heves mozdulatok hatására esett szét vállaimra omolni, ha lehet ez valahogy még jobban imponált neki. – Téged… akarlak… - s igen én voltam, aki mégis a szavak használatához nyúlt. - … addig amíg… - hajoltam közelebb hozzá úgy, hogy ajkaiba szinte véstem mondanivalómat. - … el nem felejtem… a saját nevemet. – fejeztem be mondanivalómat, s ekkorra egyszerre nyitottuk ki szemünket. Éreztem, hogy közel voltam, s ahogy a vággyal fűtött, éhes tekintete az enyémbe olvadt még jobban a szirt szélére tolt melyet, ha elérek testem felrobbanni készült.

- Egyébre se vágyok. – hirtelen kezeit csípőmről egy szempillantás alatt hátamra helyezte éppen csak annyira, hogy egy határozott mozdulattal fordítson helyzetünkön, s meg nem engedve felfogni a helyzetet átemeljem engem a kanapéra s úgy kerüljön ő felém. – Enyém vagy? – kérdezte ahogy hozzám simult, s én oldalra vetve fejemet csak arra vágytam, hogy megsemmisüljek alatta, lábaim talán szélesebben be sem tudták volna őt fogadni. Nem akartam gondolkozni, nem akartam létezni, csak átadtam magam az érzésnek, átadtam magam neki. Oly szintű megfeszülést ért el a gyönyör hatása testemben, hogy egy pillanatra azt hittem begörbült ujjaim el fognak törni, s hogy gerincemnek is ott volt az utolsó ép állapota.

- Mindenhogy. – s minden bizonnyal ezt a halknak nem mondható kijelentésemet a szomszédok is hallhatták lent, fent, mindenhol.

- Helyes! - omlott rám egyszeri megkönnyebbülésében, s úgy szorított magához, mint még talán soha. – Mert ezt már… - simította végig oldalamat erőltetett lélegzése közben, miközben szépen lehúzta rólam a maradék ruhámat, hatalmas csókokkal bejárva combomig minden szabad felületemet. - … régóta ki akartam próbálni. – került ismét velem egy vonalba, s hirtelen szó szerint repültem ugyanis felkapva engem, kilépve ezúttal már saját nadrágjából is lépkedett magabiztosan. Meg sem lepődtem már rajta, nekem a járás gondolatától is remegni kezdett a lábam, nemhogy mást tartva sétáljak a lehető legnagyobb magabiztossággal. Szuperereje volt neki, ebben biztos vagyok. Csoda állóképessége.

- Mit? – nyakába kapaszkodva eggyé akarta bőrével.

- Ezt… - mondta, s ebben a pillanatban izzadt hátam a hideg üvegablaknak nyomódott.

- Meg tudsz két lábon állni? – simította meg kipirosított, megdolgozott nyakamat, s ahogy mindezt végigkövette tekintetével ajkaim úgy váltak ketté hátra feszített fejemmel. Amikor egy embernek csupán érintése is csillagokat okoz a testednek… na az tudás.

- Nem tervezek… - ráztam meg a fejemet, s kifáradt hangom még felkuncogni is képes volt, mire ezzel ugyan nagyon nem foglalkozva ő leeresztett magáról, s megpördítve könnyedén ezúttal arcomat nyomta az üveghez gyengéden, de mégis durván miközben mindkét kezemet fejem felé emelte. 

- Jó… - bújt hozzám hátulról. - … majd valahogy… - csúsztatta jobb tenyerét hasamra ezzel biztosabban tartva magához. - … összeszedlek én… - simította el hajamat csakis a bal oldalamra, hogy jobb oldalamhoz könnyedén hozzáférhessen miközben egyre hatásosabban, tudatosabban készült talán velem együtt kitörni az üvegablakon… s én ezt nem bántam, egyáltalán nem. - … én mindig itt leszek…

S így is volt. Mindig.

Ahogy a lelkemben, s testemben is újra felépült a megsemmisülésre vágyó érzelemtöltet én karjaiban hulltam szét New York forgalmas, fényekkel kivilágított sötét utcájára letekintve.

Jobb helyen talán nem is lehettem volna, ebben biztos voltam. Ő képes volt elfeledtetni még úgy is a problémáimat, hogy nem is tudott róluk. Feltétel nélkül az övé voltam.

- Gyűlölöm az egyetemet. – homlokomat nyomtam már ekkor az ablaknak heves légzésemmel párosítva, s ha nem tartott volna meg saját remegő testével akkor minden bizonnyal összeestem volna. – De ez… ez javított a helyzeten… - nevettem fel, s megmozdítottam volna ugyan a lábam, de nem engedelmeskedett nekem testrészem.

- Örülök… - suttogta a nyakamba. - … mert ez csak… a kezdet volt. – kacsintott zsiványan, s fordított szembe magával kisajátítva ajkaimat úgy ahogy csakis ő tudta. Csakis.