Constanta (Sebastian Stan)

 Sziasztok! Hoztam is nektek végre egy újabb kis olvasnivalót, még azt a kis nehézséget is legyőzve, hogy múlthéten egy bögre kávét öntöttem gépem billentyűzetébe ezáltal nem működik rajta egy enter, s backspace sem (mire nem jó korábbi asztali gép billentyűzete ilyenkor, amit konkrétan két billentyűért tartok magam mellett, elég mókás). Remélem tetszeni fog ez az olvasmány, jó szórakozást hozzá! Köszönöm, hogy benéztetek hozzám, tudjátok a visszajelzéseket NAGYON értékelem (de tényleg, nagyon sokat számít, ha írtok nekem, megdobogtatja ám picinyke szívemet, jobban mint gondolnátok)! Puszilok Mindenkit, csudi nyarat Mindenkinek! Dorka

Összefoglaló? Egy igazán meglepetés kirándulás a román városba, jobban meglephet téged. mint ahogy gondolnád.

Szereplők? T/N (te neved) x 3 legjobb barátnő (Gina, Cat, Jessie) x Sebastian Stan

Szavak száma? 3745

Fogalmam sem volt, hogy hol is kezdődhetett ez az egész. Talán valahol ott, hogy az idejét sem tudtuk, hogy mikor töltöttünk együtt huzamosabb időt azon a lopott péntek esték kivételével, amikor egy hosszú munkahét után, valami csoda folytán összeegyeztetve szabadidőnket beestünk szokásos bárunkba, s néhány ital felett elbeszélgettünk arról, hogy mi is történt velünk az elmúlt napokban. Csak hogy amikor valami közös program ötlete felmerült úgy hittem, hogy a legtávolabbi hely, ahova eljutunk az Jessie szüleinek hamptonsi háza, ahova vissza- és visszajárunk hosszú idők után is, s nem arra, hogy átutazva az Atlanti-óceánt, s fél Európát egy számomra teljesen ismeretlen ország, teljesen ismeretlen tengerparti városában kötünk ki.

Constanta, Románia.

Ha nem a legjobb barátnőimről lett volna szó, akkor konkrétan erőszakkal kellett volna felcipelni testemet a repülőre, s valljuk be… azért így is volt szükség különféle trükkökre annak érdekében, hogy menni akarjak. Félreértés ne essék, őszintén akartam én a lányokkal időt tölteni, de onnantól kezdve, hogy négyünk közül én voltam az egyetlen egy, aki szingli volt, mondhatni elég tartósan, onnantól kezdve valahogy a négyes kis csapaton belül kialakult újabb kis csapat peremére kerültem. S nyilvánvalóan örültem boldogságuknak, hisz boldog vagyok, ha ők boldogok elvet ki nem tudtam tépni lelkemből, nem mintha ki akartam volna, de egyszerűen akkor is kimaradtam egy belső, titkos kis klubjukból, s néha ezen nehéz volt túllendítenem magam. Vessen rám követ, aki akar, de a véleményem akkor sem változna.

- Hmmm? – vettem le fejhallgatómat a fejemről ugyanis miközben épp egy könyvet olvasva hallgattam zenéimet, szemem sarkából láttam ahogy mellettem ülő barátnőm, Gina, mintha nekem beszélne, vagyis elég erősen próbálkozik vele. Vajon mikor jönnek rá az emberek így a technológiai világ közepette, hogyha egy embernek be van dugva a füle, s láthatóan zenét hallgat akkor az azt jelenti, hogy a további külső zajokat nem fogja meghallani. 

- Az ablak! – mondta ki egyszerűen, érthetően majd mielőtt visszakerülve a való világba felfoghattam volna ő barátiasan megfogta fejemet, s gyengéden az ablak felé fordította. 

- Ez gyönyörű! - mondta Jessie, szinte velem szinkronban. Éppen a part felé érve láthattuk az alattunk elterülő csodálatos román, természeti képet.

- Csak nem lesz olyan szörnyű ez az út, nem? – telepedett a nyakamba hátulról Gina, nem sok esélyt adva bármi légzésre… de talán nem is bántam mindezt.

- Hát, ha idő előtt meg nem fojtasz…- kuncogtam fel, mire ő csak egész felnőttesen összeborzolta a hajamat.

- Amint a szállásra értünk… lesz egy meglepetésem! – fordult hátra, felénk Jessie.

- Ha elmondod, hogy lesz egy meglepetés, akkor az már nem is annyira meglepetés, nem? – kérdeztem tőle grimaszolva.

- Hamarosan landolunk, kérjük foglalják el helyeiket, s csatolják be öveiket! – Jessie inkább csak szemét forgatva barátiasan leült újra helyére, mire mi úgy kezdtünk tenni, ahogy a stewardess kérte tőlünk.

- Te tudod miről van szó? – fordult felém Gina érdeklődve.

- Szerinted honnan tudnám? Azt sem tudtam, hogy tudja, Románia létezik… ez a nő mindig képes meglepni engem! – vallottam be, s könyvemet úgy tűnik ezúttal már véglegesen el kellet pakolnom magam elől.

- Hallottam ám! – hallottuk előről barátnőnk hangját, majd a magasba emelkedő karját is láthattuk, sőt azt is, ahogy hosszú ujjaival bemutat nekünk… de csakis úgy barátiasan.

- Örülök! – s így paskoltam meg székének tetejét.

S az, hogy meglepett-e a város már az első pillanatban? Az enyhe kifejezés lenne így kijelenteni. A látvány, az utcák barátságos, hívogató hangulata még a párás, meleg, európai nyári levegőt is feledtetni tudta velünk, amitől általában bőrünktől szeretnénk megválni, mint egy ruhától, de most nem így történt. Abban a pillanatban, hogy lábunkat kitettük a repülőtérről keresve egy nagyobb taxit, ami elvisz minket a szállásra tudtuk, hogy ez a hely bármennyire is ódzkodtunk tőle (na jó, csak néhányan, főként én) igazán kellemes csalódás lesz számunkra, s mindez még az első benyomás része volt. S ekkor jött a szállás története.

- Azt mondtad… azt mondtad, hogy elintézed. De ez… wow. – Gina konkrétan a táskáját az előszoba földjének közepére ledobva tekintetét csakis a hatalmas belmagasságú falaknak szentelve pördült meg előttünk, mint egy gyerek.

- Biztos, hogy jó helyen járunk? – toltam fel szemüvegemet fejem tetejére, s engedtem el bőröndöm fogókáját. – Mármint ez… - s tényleg nem tudtam megtalálni a megfelelő szavakat, hogy le tudjam írni azt, ami éppen a szemem elé tárul. Igen… Jessie családja gazdag, a szó azon értelmében, amit amúgy egy halandó fel sem tud fogni (vagyis mi), s ennek az életnek egy-egy részébe az évek alatt mi is beleláthattunk, de ez a hely minden eddigit felülmúlt.

- Apa egy üzlettársáé a hely… s megkaptuk tőle ezt a csodát a következő 2 hétre, teljes ellátással… mint… eljegyzési ajándék! – jegyezte meg nekünk teljesen normálisan, miközben mindegyikünknek háttal állt.

Néhány pillanatnyi néma csönd ült a társaságunkra. Szerintem mindhárman, akik éppen csak most hallottunk egy igazán friss információt barátnőnktől, próbáltunk rájönni, hogy tényleg jól hallottuk-e azt, amit? Mindhármunk arckifejezése ugyanaz a „ezt most ti is hallottátok” kérdést sugározta.

- Jack eljegyzett! – s Jessie volt az, aki megtörte a csendet, s fordult felénk ekkor már ujján a gyönyörű eljegyzési gyűrűjével, amit ekkor már éppen csak akkor nem vehettünk volna észre, ha vakok vagyunk ugyanis megjelölt kezét konkrétan a képünkbe tolta. – Össze fogunk házasodni az ősszel! – ordította el magát boldogságában, mire mi hármunknak is eljutott az agyáig, hogy mi is történik éppen, s mintha a legjobban koreografált csapat lennénk egyszerre ugrottunk barátnőnk nyakába, miközben az előtér olyan félig kimondott szavaktól visszhangzott örömteli hangulatunknak köszönhetően, hogy „uramisten”, „vééééégre”, „koszorúslány leszek”, „gratulálunk”.

- Szóval ez végül is… a lánybúcsúd? – tette fel Gina a valódi kérdést.

- Mondhatjuk úgy is… - gondolkozott el Jessie, arcáról levakarhatatlan mosoly kíséretében. Az igazság az, hogy meg tudtam érteni, s őszintén tudtam örülni neki. Bármiféle irigység is lakozzon a lelkemben a három lány iránt (amit nyilvánvalóan nem tennék szóvá sose, hisz nem tehetnek róla, a szerencsétlen én vagyok, s nem ők), most úgy ahogy volt tűnt el egy időre. - … nagyon rég töltöttünk már együtt ennyi időt és azt hiszem megérdemeljük! – vallotta be, s jobban egyet nem tudtam volna vele érteni.

- El sem hiszem, hogy mindezt magadban tudtad eddig tartani! – ráztam a fejemet elképedve, hisz attól függetlenül, hogy nem találkoztunk nap mint nap, telefonon állandó kapcsolatban voltunk egymással megosztva napjaink érdekes, s kevésbé érdekes részeit is egymással, s egy ilyen kaliberű információ eltitkolása több, mint elképzelhetetlen volt. Eddig a pillanatig.

- Ugye? Én sem. – nevette el magát.

- Az abszolút meglepetés még az lenne, ha kiderülne, hogy T/N is el van jegyezve. – cukkolt Gina kedvesen, elérve azt, hogy mindhárman felém nézzenek.

- Hahahaha… - fintorogtam felé kínos mosolyom bájával. - … te még mindig szörnyen vicces vagy. – ráncoltam homlokommal együtt orromat is.

- Jól van… jól van… jól van… - tárta szét karját Cat. – A következő a tervem: lepakolunk, zuhanyozunk, bikinibe bújunk s eszünk valamit ugyanis én éhen halok pillanatokon belül…

- Azt hiszem egyet kell értenem veled kedves. – bólintott határozottan Jessie.

- Valamit kihagytál kedves… - forgatta a szemét Gina, majdhogynem felháborodottan.

- Mégis mit? – kérdezett vissza Cat.

- A koktélozást… a koktélozást. Ettől a pillanattól kezdve csak azt vagyok hajlandó fogyasztani addig a pillanatig, míg a hazafelé nem tartó repülőre fel nem teszem a lábam. Szóval… kezdődhet a nyaralás! – ordította el magát, mintha éppen csak egy tinilány lenne, aki élete tavaszi szünetét kezdte volna el.

S szó mi szó nem volt rossz dolog a hosszú repülőút után egy zuhanyt venni, majd belebújva a lehető legkisebb anyagú bikinibe letelepedni a csodálatos medencepartjára, mert, ha a ház gyönyörű volt, akkor a kertje még azt is felülmúlta.

- Kicsit azért még élőholtnak érzem magam! - huppantam le melléjük az asztalhoz, ahol a napernyő épp annyi árnyékot adott számunkra, amennyi megvédett minket az éles napsütéstől.

- A színed is hasonlóképpen mutatja… - csípte meg Cat a vállamat, s hiába tagadtam volna nem éppen nekem volt a legnyáribb bőrszínem közülünk… na jó, pontosan úgy néztem ki, mint egy vámpír, de kit érdekel? Az irodai munka ártalma, ezzel nem tudok mit kezdeni.

- Lesz két hetem színt szedni magamra… talán azzal tudok mit kezdeni. – kacsintottam rá, majd nyelvemet nyújtottam ki rá.

- A személyzet csak holnap kezd, szóval addig egyedül kell túlélnünk a házban… - adta tudtunkra Jessie majd egy nagy tálca ételt tett le elénk az asztalra, gondolom, amit még időben idekészítettek nekünk.

- Személyzet? Hmmmm. Lehet el sem hagyom többet ezt a házat… - jegyezte meg igazán őszintén Cat, majd magához ragadva egy tálat kezdett jóízűen falatozni belőle.

- No és mit szólna ehhez George? – kérdeztem tőle kedvesen.

- A pasid fő céljának annak kell lennie, hogy mint barátnőjének boldogságát a sajátja elé helyezze… s lám tessék, ez lesz az én boldogságom. – válaszolta szemrebbenés nélkül.

- Máris értelek… - bólogattam jól szórakozva sajátos magyarázatán.

S aznap tényleg ennyit tettünk. Kipihenjük a repülőút fáradalmait, s az agyunkkal szórakozó időeltolódást címszóval hol a napágyakon, hol a matracokon a víz felszínén, s néha még szobáinkban is aludtunk egy keveset. A szervezetünknek csak úgy érkezésünk után 2-3 órával jutott tudtára, hogy nagyon nem Amerikában vagyunk már, s ez meg is látszott rajtunk, tényleg zombikká váltunk.

- Jó reggelt! - szemeimet dörzsölve, mindössze csak egy lenge köpenyemet magamra tekerve sétáltam le a konyhába, ahol már a lányok jóízűen reggeliztek.

- Akarod mondani délutánt! – javított ki Cat, majd kedvesen felém nyújtott egy bögre kávét. Jól tudta mivel működik testem, napszaktól függetlenül.

- T/N… ő itt Maria, Maria ő itt T/N. Maria a szakácsunk a két hét ideje alatt… - mutatta be a társaságunkban ismeretlen nőt számomra Jessie.

- Jó…délutánt! – üdvözöltem én is kedvesen őt, majd próbálva nem leesni a magas bárszékről másztam fel arra, miközben vártam, hogy testem operációs rendszere, az agyam betöltsön végre. – Valami terv mára? – tettem fel a kérdést, amire tudtam, hogy azon nyomban választ fogok kapni.

- Azt beszéltük a lányokkal, hogy lemehetnénk a partra… van ott egy bár, amiről csak jókat írnak a neten. Ünnepelhetnénk! – kacsintott rám Jessie miközben ujjával játszadozott előttünk, vagyis konkrétan a gyűrűjével.

- Okés, én benne vagyok! – bólintottam, s mosolyogva fogadtam el a tál elkészült ételt, amit Maria éppen felém nyújtott.

- Wow, wow, wow. Ilyen könnyen? – lepődött meg Gina, majd kézfejét homlokomnak nyomva játszotta el azt a jelenetet, mintha éppen lázamat csekkolná.

- Attól még, hogy én vagyok az egyetlen egy szingli közölünk, s talán én vagyok az, aki a legkevesebbet jár el meló mellett szórakozni, attól még idióta nem vagyok… se apáca. Ez a hely vonz minket, nyilván megadjuk neki, amit akar! – tisztáztam az elképzelésemet számukra, s láttam, ahogy Gina álla konkrétan a földön koppan.

- Ohhh… én úgy szeretlek Téged! – borult nyakamba Cat mellettem, s puszilt nyakamba.

- Életünk legjobb nyaralására! – emelte fel poharát először Jessie, majd mindannyian követtük őt tettében. Egy kis reggeli, akarom mondani délutáni mimóza sosem árthat meg az embernek.

- Tudd, hogy én öltöztetlek fel estére… - bújt fülemhez Gina, s jelentette ki mindezt úgy, hogy hallatszott hangjában, hogy a nem itt a válaszok között nem volt opció. 

- Szóval… hol a ruha? – kérdeztem tőle, ahogy tükre előtt álltam éppen abban a fehérneműben, amit néhány perce adott át nekem.

- Ez…a… ruha. – kacsintott rám, majd vállam fölött elém engedte a pár cipőt is, amit nekem szánt.

- Nope. Szó sincs róla. Ez egy… kombiné, nem egy ruha. – mocorogtam izgágán a tükör előtt, s nem igazán éreztem úgy, hogy ez a picinyke anyag bármit is fedne belőlem, mert szó mi szó nem fedett majdhogynem semmit. – Ez a cipő pedig pontosan egyenlő az öngyilkossági kísérlettel. – vettem el tőle a cipőt, amit amúgy türelmesen tartott előttem.

- Hisztinek helye nincs, felveszed és kész! – jelentette ki miközben két oldalt tenyerét vállaimra helyezte.

- El akarsz adni valakinek vagy mi? – nevettem fel, s őszintén sírni is tudtam volna magamra gondolva.

- Hát, ha jó pénzt adnak… megfontolom. – válaszolta megpaskolva vállamat.

- Uram irgalmazzon…

- Meg… ne… szólaljatok! - csak már rám vártak a lépcső alján a lányok, amikoris a Gina által összekomponált lényem óvatosan lelépegetett az emeletről. – Erre szükségem lesz. – gond nélkül vettem el Cat kezéből az én számomra elkészített koktélt, majd miután azt konkrétan egy szemrebbenés nélkül felhajtottam, az övét is kivettem a kezéből. – S erre is. – mondtam gond nélkül, majd amint az új poharam is kiürült már indultam is a kijárat felé.

Jessie intézett nekünk fuvart, s a jó istent is áldottam ezért ugyanis nem tudtam pontosan megsaccolni, hogy mennyi időt tudok majd kibírni ezekben a magas sarkokban. Szép, szép, szép volt a cipő, de önszántamból éppen csak akkor vettem volna fel, ha ki akartam volna törni nyakamat úgy kb. szándékosan.

- Ha kitöröm a nyakam… vagy bármi ilyesmi az a ti lelketeken fog száradni! – dőltem hátra a kényelmes kis boxunkban, amit úgy tűnik Jessie még időben lefoglaltatott nekünk.

A hely tényleg tele volt emberekkel, a hangulat pedig igazán forró volt. Nyár volt, s ezt az emberek érezték is, s örültek neki, na de még mennyire.

- Mintha bánnád… - csitítgatott Cat, s úgy nézett körbe a teraszon, mintha éppen prédájára vadászna, de jól tudtam nekem keres valakit. Ha akarta volna, sem tudta volna tagadni, de ő szemérmetlenül pislogva körbe, nem is akarta tagadni mindezt. Egyikőjük sem akarta tagadni.

- Nem, nem bánom. – azt hiszem az alkohol kezdett dolgozni bennem ugyanis válaszaim még jobban köntörfalazás nélküliek voltak. Jó volt végre tényleg ellazulni egy kicsit, s ha most ehhez egy picinyke alkohol kellett azzal nincs probléma. Egyszer vagyunk fiatalok, nem? De.

- Az a srác ott… mióta megérkeztünk csak téged néz. – bökött előre poharával Gina. – Konkrétan leöltöztet… - folytatta.

- Alig van rajtam valami, nem nehéz… - válaszoltam úgy, hogy a fiú felé sem néztem. Eddig a pillanatig. Amikor viszont felé néztem, s a tömegen keresztül átvilágító gyönyörű kék szemeivel összetalálkoztam szinte automatikusan olvadtam vissza a kanapéba, lesütve a szememet a combjaimra. Magas, edzett alakjának, még így távolról is jól kivehető tökéletes arccsontjának a borostája mellett a kék szemei tökéletes ékkövei voltak.  – Nem is engem néz. – ráztam a fejemet, s inkább megittam a poharam tartalmát, minthogy beszéljek. Szó mi szó egy pillantásával levett a lábamról, mert éppen csak ekkora volt az ereje a tekintetének. Csak ekkora.

- Szóval eddig tartott a bátorságod? – bökött oldalba Jessie.

- Értem én, hogy jó móka ez a keressünk valami kamatypajtit T/N-nek, de attól még egy pár korty alkoholtól sem leszek más ember, ami… - tártam szét a karomat beismerve azt, hogy ez vagyok én. Azonnal előbújt belőlem a valódi énem. Gyors váltás, nem?

- Hékás, hékás, hékás! – fogta meg a vállamat kedvesen Gina.

- Nem, nem, nem, ti nem értitek! – nevettem fel kínosan.

- Akkor mondd el, hogy megértsük! – kérte kedvesen Jessie.

- Egy dolog, hogy old rajtam az alkohol, s egy dolog, hogy ismerős arcok között nagy lehet a szám, mert nem tagadom, hogy az, de amint meglátok egy ilyen embert, aki érdekelne egyszerűen az agyam felmondja a szolgálatot. Szó szerint férfi analfabéta vagyok, de szerintem erre ti is rájöhettetek már. Dög vagyok igen, mert tetszek magamnak a tükörben, most pedig kifejezetten… de nem tudom elképzelni, hogy pl. Neki kellhetnék… mármint… nem. – ráztam a fejemet, s őszintén örültem annak, hogy a pincér újratöltötte poharainkat mert így legalább nagy felesleges monológom közepette nem száradt ki a torkom.

- Te T/N bolond vagy. – rázta a fejét Jessie.

- Mióta nem voltál már férfival? – kérdezett rá Gina szemrebbenés nélkül. Csodálkoztam igazából, hogy ez a kérdés amúgy ezidáig nem hangzott el.

- Túlságosan régóta… - forgattam a szememet, majd felhajtva a poharam tartalmát minden erőmet összeszedve két lábra álltam a toronymagas cipellőkben. - … azt hiszem most elmegyek egy kicsit levegőzni. – jelentettem ki megigazítva a ruhámat magamon, majd kezdtem óvatosan távolodni a lányoktól.

- De a szabad levegőn vagyunk… - hallottam Gina hangját még, de inkább nem is foglalkoztam vele.

Kellet egy kis egyedül töltött néhány pillanat, mielőtt újra barátnőkompatibilis leszek. Csak egy kicsi. A mosdóba is elsétálva, kicsit frissítettem magamon, s ahogy a tükörbe néztem próbáltam nem azt látni magam előtt, ahogy az a férfi néz engem. Attól a pillanattól kezdve, hogy a lányok felhívták rá a figyelmemet, a lelkem felmondta a szolgálatot. Egy pillantás volt, egy elkapott tekintet, s konkrétan máris a bőröm minden egyes négyzetcentiméterén éreztem szemeit. S hogy beindult-e a fantáziám? Mondhatjuk úgy is. Egyszer pillantottam szemeibe, s konkrétan a fejemben már ott jártam, hogy ő már valahol a lábaim között. Talán éppen csak ennyire voltam elkeseredett. Na jó… az az ember tényleg gyönyörű volt, s ha ezt így távolról megállapítottam vajon mit mondanék közelebbről? Ohhh.

- Egy vodkanarancsot… - álltam meg a pultnál, csakhogy a pultos nem igazán értette, hogy mit is akarok. Mennyi volt az esélye, hogy kifogtam az egyetlen egy kezdő embert, aki angolul nem igazán értett? Már majdnem felsírtam kínomban, amikoris egy alak közelebb hajolva hozzám, mellettem előre nyúlva rendelt valamit, tökéletes román kiejtéssel. S ekkor oldalra néztem. Ő volt az. A férfi az előbbről, teljes mértékben testközelben. Még szerencse volt, hogy támaszkodtam a pultban ugyanis szabályszerűen éreztem, ahogy a lábaim meginognak alattam, amint ránéztem.

Valamit motyogott, amit nem értettem, majd felém tolta az egyik poharat, amit a pultos adott neki.

- Ohhh… hát persze, hogy az egyetlen egy ember, aki felkeltette a figyelmemet, az nem is beszéli a nyelvemet! – motyogtam magamban kínomban, amikor újfent idegen szavak hagyták el a száját. Próbáltam ugyan mosolyogni szerencsétlenségemben, s megköszönni az italt, s hogy nem fogadom el azt, amikoris rám mosolyogva közelebb tolta azt felém.

- Ugyan mit számít ez már nekem! – beszéltem magammal mert láthatólag ő nem értette azt, amit én mondok, s őt meg én nem értettem, majd pislogás nélkül gurítottam le az italt, amit kaptam. Ez az én szerencsém. – Közelebbről még helyesebb. – hunyorogtam, s úgy folytattam magammal a csevegésemet, s konkrétan szabályszerűen fájdalmat éreztem akkor, amikor a közel lévő borostás arcát nem érinthettem meg… mármint megérinthettem volna, de nem tudtam. Saját magam szabotálója voltam.

Valamit kérdezett. Nem értettem. Újfent megismételte a kérdését, de én továbbra sem értettem.

- Bárcsak érteném mit mondasz kedves gyönyörű ismeretlen! – néztem rá, s talán igen, talán nem, de végig pásztáztam már így közelebbről is alakját, s ohhh a lelkem, testem, mindenem elveszett. – Bárcsak… - ismételtem ajkaimat beharapva, mire ő óvatosan megragadta ujjaimat, s a táncparkett felé húzott.

S én mit csináltam? Nem ellenkeztem. Az alkohol hatása a szervezetemben azt hiszem ekkor érte el a tetőpontját ugyanis minden félelem nélkül követtem őt. Lehet pedig csak egy sorozatgyilkos, s így fűzi be az áldozatait, de legalább akkor egy gyönyörű ember kezei között halhatok meg, végül is ez is egy életcél nem?

A parkettre érve pedig míg ő a derekamra helyezte ujjait, addig én a nyakába fontam a karjaimat. A falatka ruha mi rajtam volt éppen a semmivel volt egyenlő így konkrétan érintését tényleg a felhevült bőrömön érezhettem. Alakjaink a zenére mozogtak, de valahogy fülemig mégsem jutottak el a valódi dallamok, valahogy csak is szívem heves dobogását éreztem testem minden porcikájában. Ilyen közelről látni egy ennyire gyönyörű férfipéldányt egyszerűen nem mindennapi pillanat volt. Ráadásul táncoltam vele, testünk együtt mozgott, egymáshoz érve.

- Valós vagy te egyáltalán? – nyakáról elhúzva jobb kezemet tenyerembe temettem azt, s ez tetszett neki. – Tuti nem. – ráztam a fejemet, s habár láttam tekintetén, hogy nem ért, mégis jól szórakozott, végül is csak egy jót táncoltunk vagy mi. – Tuti nem… - ismételtem el, mire egy pillanat alatt fordított meg, háttal így magának elhelyezve engem, s engedte testünket ezúttal egyértelműen egymásnak olvadni, majd szépen lassan tenyere derekamról a hasamra csúszott, s úgy tartott magához közelebb, s közelebb. – Ohhh… te jó ég… - vetettem fejemet hátra vállára. Szexuális frusztráltságom közepette konkrétan majdnem felnyögtem hangosan ott mindenki előtt. – S még a lányok megkérdezték, hogy mikor voltam utoljára férfival... te jó ég. – azt hiszem elfogadtam azt a tényt miszerint a hangos beszélgetésem egy idegen, angolt nem beszélő ember előtt egy, talán a legmegfelelőbb terápia a lelkemnek így csak folytattam, s folytattam azt. – Ha lenne kb. csak fele annyi bátorságom, mint nekik… már rég rád másztam volna, áruljon el ez bármit is rólam. – jegyeztem meg magamnak, s isten bizony mondom ekkor mintha a férfi tartása kicsit szorosabb lett volna. – Látni akarlak. – gondoltam magamban, majd visszafordítottam helyzetemet az előzőre, s kezei mik az előbb a hasamon pihentek, ezúttal már a fenekemet tartották gond nélkül. – Szerintem… még sosem láttam ilyen gyönyörű embert… - ráztam a fejemet, ahogy szabad kezemmel dús barna hajába túrtam. – Megérte eddig utazni… meg… egészen Európába… - hátravetve fejemet nevettem el magam, s a következő pillanatban mintha nem is gondolkoznék soha többet, ajkaimat az ajkaira vezetve kebeleztem be azokat, s azzal, hogy mi a fenét művelek éppen már nem is foglalkoztam. S hogy hogyan csókolt? A teljes mindenem beleremegett, az, hogy tartott magához erős karjaival azért a legnagyobb köszönet járt. Ajkai, mintha lelkemet érintették volna, s azt csókolták volna. Éreztem, ahogy egyszerre kiszívja belőlem az erőt, s feltölt energiával. Teljesen darabjaimra hulltam kezeiben.

- Ami azt illeti… New Yorkból származok… - ő volt az, aki megtörte a csókot, hogy levegőért jusson… s hogy megszólaljon, angolul!!!

- Hogy micsoda? Te jó ég… - s a felismerés, hogy beszéli nyelvemet pofonként érte testemet, s konkrétan bármennyire is ellépni akartam volna tőle mellkasára hulltam. - … te… értettél… mindent. – jegyeztem meg motyogva, s nagyon gyorsan azon filóztam, hogy vajon el tudnám-e onnan teleportálni magamat, de úgy azonnal.

- Mindent. – bújt a nyakamba gyengéden, s úgy húzta végig ujjait fedetlen hátamon. Belebizsergett mindenem, de tényleg mindenem.

- Azt hiszem most… elásom magam. – folytattam, majd ő szépen lassan apró csókokat kezdett lehelni nyakamra, s vállamra. – Miért nem szóltál? – emeltem fel végül fejemet, csakhogy tekintetem találkozhasson az övével.

- Mert szerintem eszméletlen aranyos voltál, hogy azt hitted csak románul beszélek. – vallotta be elkapva államat.

- Aranyos volt, hogy cenzúrázatlanul beszéltem egy teljesen idegenről? Te jó ég! – haraptam be alsó ajkamat, mire ő mutatóujjával megsimította azt.

- Sebastian… Sebastian Stan. – távolodott el kissé, s nyújtotta felém kezét én pedig… én pedig kezébe adtam kezem.

- T/N. – mondtam halkan, s egyszerűen nem tudtam nem a szemeibe nézni, szemeibe mely oly szinten égtek a vágytól mely még így alkohol áztatta tudatomban is egyértelmű volt, mármint nem lehetett másképp.

- Most már nem vagyunk egymásnak idegenek. – kacsintott, s így rántott vissza magához derekamnál fogva. – Mit szólsz ahhoz, hogy lelépünk innen, s én felajánlom szolgálataimat túravezetőként a szülővárosomban? – tette fel a kérdését én meg csak mindössze mosolyogni tudtam, mert egyszerűen még nézni is csodaszép volt ezt az embert.

- Más szolgáltatást is igényelhetek? – bukott ki a számból, úgy mintha agyam még mindig azt hinné, hogy ő nem ért engem. Meghaltam.

- Lehet róla szó! - bújt közelebb hozzám, s válaszát szinte ajkaimra adta át nekem.

- Akkor mehetünk! - s ekkor egy csókot lehelve az ajkaimra ujjait az enyémekkel fűzte össze.

- A barátnőidtől nem akarsz elköszönni? – kérdezte visszafordulva felém.

- Szerintem végig minket néztek, van egy olyan érzésem! - jegyeztem meg kuncogva, s feléjük sem fordulva magasba emelve kezemet integettem nekik.

- Egy nagyon jó és igaz érzésed…