44. rész

Sziasztok! Íme itt lenne a kövi rész. 8 napja volt legutóbb rész ezt sajnálom, de valahogy nem igazán nyílt lehetőségem írni... mondjuk ezt. De most ezzel az új résszel próbálom kárpótolni az elmaradást. Extra hosszúságúra sikerült... kíváncsian várom mit szóltok hozzá. Jó olvasást és netalán véleményezést! Puuuszi Dorka

- Azt hiszem, el kell mennem a mosdóba. – néhány perc néma csöndbe burkolózás után jelentettem ki ezt egyszerűen. Akarom mondani én voltam csöndben, én voltam az egyetlen, aki meg nem szólalva maga elé bámulva próbálta feldolgozni a körülötte történő dolgokat. Nem ment… nem ment ilyen egyszerűen. Szükségem volt egy kis vízre. Egy szusszanásra.

- Khhhm… - emelte fel kezünket Harry huncut mosolyával kísérve, arcán viszont így is látszott, hogy talán sejti, hogy nem csak szimplán „ki akarok menni a mosdóba”.

- Akkor jössz velem. – tártam szét kezemet, majd felálltam óvatosan az asztaltól és Adamre pillantottam. – egy pár pillanat és jövök… vagyis jövünk. – néztem a Göndörre, majd Adam bólintott mi meg leléptünk.

- Nem értem… - ráztam a fejemet és szinte úgy siettem előre, hogy konkrétan magam után húztam Harryt.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, leállítani még nem tudott.

- Nem értem. – mondogattam továbbra is majd megállva a mosdók előtt gondolkoztam. Ez egy érdekes menet lesz. Vállat vonva magam után húzva rontottam be a női mosdóba.

- Jézus, Úr, Isten. – ijedt meg egy lány, amikor egy srác jelent meg a tükörben neki.

- Nyugi… csak egy fiú. – ráztam a fejemet és láttam, hogy hitetlen arckifejezéssel hátrált ki a helyiségből. A pillanat, amikor meglátta a kezünkön fityegő bilincset valószínűleg még jobban erősítette abban a szándékában, hogy itt hagy minket. – hát oké. – nyugtáztam távozási döntését majd megállva a tükörben figyeltem arcát. Próbáltam leolvasni róla valamit. A furcsaság egyik része valójában Ő. A másik az Adam.

- Minden rendben? – kérdezte talán kicsit aggódva.

- Minden rendben? – kérdeztem vissza tőle. – ezt talán én is kérdezhetném. – mondtam neki.

- Nem értem. – rázta óvatosan fejét.

- Hát épp ez az… én sem. – bólogattam és csak pörgettem és pörgettem agykerekeimet, de haladni gondolatom kialakításával nem sikerült.

- Na, jó… - elégelte meg talán a rébuszokból összeépített beszélgetésünket. Könnyen fogott meg engem, kifordított majd egy határozott mozdulattal nyomott a mosdókagyló márvány pultjának. – esetleg beavatnál engem is abba, hogy mi folyik… itt? – kocogtatta meg a halántékomat és gyönyörűséges mosolyával ajándékozott meg, elérve azt, hogy ezzel kicsit lágyuljak. Előrébb még nem léptem viszont ez is biztos.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem tőle és felpillantottam mélyen csillogó szemeibe.

- Ez az egész? – kérdezett vissza. Na, jó… Ez nem lehet, hogy csak nekem tűnt fel az egész. Ő is ott volt… ő maga is részt vett a beszélgetésben. Hahóóóó.

- Na, jó… most te figyelj ide. – néztem rá komolyabban. – Mi a fene folyik itt? Te csak testben voltál itt vagy mi? Jah dehogyis… hisz Te magad beszélgettél el olyan jókedvűen és derűsen Adammel. Na, ez az, amit én nem értek… nem megy.  Van egy ember, aki a másik fejét napokkal ezelőtt még karóra tűzte volna. Van a másik ember, aki vagy Te… aki konkrétan egy komplett vallomással kezdi az egész találkozót és ennek semmi következménye nincs. Mármint semmi durva reakció… majdhogynem egy „Jó okéssal” rendezte le az egészet Adam. Ő nem ilyen… és te is furcsa vagy. Nem tudom. Mi folyik itt? – kérdeztem tőle.

- Levegőt szándékoztál venni? – kérdezte kuncogva. Szóval ő jót szórakozott rajtam miközben itt felvázoltam neki a dolgokat. Hát ez felettébb érdekes... sőt kedves is mindenképpen.

- Ez nem vicces. – jelentettem ki határozottan. Ő meg csak továbbra is bazsalygott. – befejeznéd? – kérdeztem tőle.

- Mit? – kérdezte és ajkait még szélesebb vigyorra húzta.

- Ezt… - mutattam ajkaira.

- Vagy különben? – fenyegetőzött és csípőjét erőszakosabban nyomta enyémhez ezzel teljesen a márványlap széléhez szorítva engem. Egy pillanat töredéke alatt nyúlt combom alá, majd pakolt fel a lapra miközben én lábaimat az övéje köré fontam, rabságba ejtve őt így. Az érdekessége az az egésznek hogy én konkrétan még csinálni sem akartam ezt, nem volt szándékomban, de egyszerűen testem ebben a pillanatban úgy gondolta, hogy saját magának él és a szerint cselekszik, ahogy azt a párja kívánja. Ahogy azt az Ő teste kívánja.

- Paranoiás vagy… - bújt nyakamhoz és lehelt egy csókot oda és éreztem, hogy ajkai erősebben tapadnak bőrömhöz.

Szememet behunytam és csak két oldalt támaszkodtam. Direkt csinálja ezt, kápráztat el egyik pillanatról a másikra csak úgy hirtelen, csak úgy spontán.

- Nem. – ráztam a fejemet. – Nem vagyok az. Hagyd abba. – állítottam le. Nem hittem saját szavaimnak sem. Mit mondtam én az előbb? Hogy?

- Nyugi. – csitítgatott és lassan elhajolt tőlem. Egészen addig, míg homlokát az enyémhez nem dűtötte. – nem történik semmi… csak fáradt vagy. – simította meg arcomat óvatosan.

- Úgy gondolod? – a van a testem és van az agyam különkiadás újabb részét láthattuk. A két dolog már megint külön működött.

- Úgy… - erősítette meg gondolatát. – annyi minden történt mostanság hogy már ott is sunyiságot látsz ahol nincs. – fejezte ki magát olyan kis kedvesen.

- Sunyiságot? – akadtam fent egy szaván mely elmosolyodtatott. Szavait hallva és talán felfogva értelmet nyertek számomra azok. Talán igaza van és csak megkattantam. Megesik az ilyen.

- Bizony. – mondta és óvatos mosolyra húzta a száját. – nem kell aggódnod jelen pillanatban semmiért… minden rendben van. Adam egy kedves fiú, akivel sikerült közös nevezőre jutnunk. Megértettem, amit ő akar és ő is megértette, amit Én akarok… - folytatta.

- Na és te mit akarsz? – kérdeztem tőle és kezemet szépen lassan nyakába vezettem ahonnan pedig már göndör fürtjei tömegébe túrhattam.

- Téged. – a szavakat szinte csókolta számra, azzal egyidejűleg, hogy ekkor valaki ismételten benyitott a mosdóba. Végülis ez egy közösségi hely, nem zárhatunk ki innen mindenkit.

- A mosdó nem működik. – fordítottuk egyszerre fejünket felé, és hagyták el szánkat a szavak, szintén egyszerre.

- Ooooké. – húzta vissza a csaj az ajtót. Szóval ezt a csatát ismételten megnyertük.

- Építkezés alatt van. – bújt a fülemhez és súgta oda nekem a szavakat. Ismerősek voltak ezek már nekem. Volt egyszer régen, messze-messze földön… na, jó nem. Itt pár hete történt az egész… az az öltözős incidens. Élvezetes incidens. Ő is tudta, hogy emlékszek rá, ezt szó szerint érezhette mikor erősebben markoltam hajába ugyanis az emlékképek hirtelen elkezdtek bejátszódni szemem előtt és a testem valahogy így reagált arra az egészre.

- Akkor hát építsünk. – haraptam ajkamba mindaddig, míg ő nem tette ugyanezt velük. Kezemet húztam végig széles hátán, követve így testének vonalát miközben ajkaival éppen felfalni készülte enyémeket. Konkrétan a lényemet meg tudja semmisíteni csupán azzal, hogy gyönyörű szép húsos ajkait a bőröm közelébe, emeli. Na és akkor a nyelv. El fogok porladni itt… a pokol tüzén fogok égni ezek a gondolataim miatt.

Kezem nadrágjához ért mely oly szorosan feszült rá, hogy csak tökéletesítette hátsó adottságait. Belemarkolva hát fenekébe húztam magamhoz még közelebb, ha egyáltalán ez lehetséges még. Ragaszkodtam hozzá.

Ujjaim mikor pólója alá kerültek, amikor Ő halkan felszisszent.

- Vadmacska… - hintette el ezt a szavacskát oly szenvedéllyel fülembe, hogy szerintem erre senki más így nem képes.

- Hupsz… - próbáltam megjegyezni teljesen ártatlanul az egészet. Én nem akartam bántani, bántani biztos csak a hévben megkarmoltam egy kissé. Végülis az Ő hibája hogy olyan lett amilyen… amit művel az ezt hozza ki belőlem. Tiszta sor.

- Egy lány mennyi ideig szokott mosdóban lenni? – kérdezte sunyin a pillanatot megszakítva. Tudatosan tette ezt, ha tudtam volna, már talán a márványlapot megtöröm ökleim szorításával. És ezek után még csodálkozik, hogy bármi nyomot is hagytam a hátán… khhmmm.

- Az attól függ… - forgattam a szemeimet megnyalva lassan alsó ajkamat.

- Mitől?- csigázódott fel.

- Mennyi időt kell rászánnia a dolgokra. – próbáltam komolyan előadni a dolgokat.

- És? – kíváncsian várta teljes mondanivalómat.

- Az ideje lejárt uram. – jelentettem ki mosolyogva majd egy nagy adag levegőt kifújva csusszantam le a márványlapról. Mindezt oly határozottan, hogy azt hiszem ő maga sem hitte el, hogy ezt csinálom. Én sem igazán, de hát valaki várt kint minket még a végén azt hiszi, hogy elszöktünk… ami magamat ismerve egy igen esélyes opció lenne, ezt maga Adam is nagyon jól tudja.

- Visszajátszást fogok követelni. – mondta már mellettem én meg kettőnk kezével nyúltam a csaphoz... végülis ha már eljöttünk ide legalább víz is érje a kezemet. Tükörképünket nézve figyeltem fel ekkor arra, hogy nyakamon egy piros folt van… egy élénkpiros folt. Ismét.

- Öhmmm… szép darab. – érintettem meg óvatosan ujjammal mikor felegyenesedve mellé álltam. Nem tudtam mást mondani rá…

- Mestermű… - jegyezte meg huncutul büszkén majd összekulcsolta a kezünket. – tudod a sebek azok amik emlékeztetnek minket arra hogy a múlt az valóságos… - jegyezte meg mélyen intellektuálisan. Azt hiszem nem csak szimplán erre a szituációra értette most ezt, látszott rajta hogy nem csak így tett.

Igaza volt. A sebek azok amik mutatják azt hogy itt történt valami, és legyen rossz vagy jó, de megtörtént. El kell fogadni őket, hisz kénytelenek vagyunk velük élni. Szerencsére van olyan is közöttük, amikkel talán szívesen élünk…

- Jézus… Úr… Isten… - emeltem fel hátán a pólót óvatosan és vettem észre hogy háta enyhén volt piros… enyhén. Én reggel ezt, hogy is nem vettem észre? El voltam varázsolva… egy másvilágban jártam. – sajnálom… - nevettem el magamat kínosan.

- Nem kell… - jegyezte meg ekkor már kifelé menet. – ez azt jelzi, hogy valamit jól csináltam. – mondta és arcomra lehelt egy csókot majd az étterembe visszatérve kerültünk vissza Adamhez.

- Bocsi a kis eltűnésért… - végre már én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Valakinek köszönhetően sikerült rájönnöm arra, hogy csak rémképeket látok és csak felesleges szürke felhők borítják be nálam a valóságos történéseket.

- Nem történt semmi. – mondta. – minden rendben? – összeráncolt homlokkal figyelt hol rám, hol a Göndörre. Éles hangulatváltás lehetett az, hogy még az előbb csupán magam elé bámultam és meg sem szólaltam addig most mosolygok, mint a vadalma. Hát igen… vannak dolgok, amik változtatni tudnak az ember kedvén. Nagyon hamar, nagyon egyszerűen.

- A legnagyobb rendben. – válaszoltam normál ember módjára. – szóval… találkoztunk, azért mert az esküvőről szerettél volna beszélni. – hoztam elő a témát, ami eddig még fel sem merült… végülis ha eddig a pillanatig mondhatni szellemként voltam jelen, akkor igen beszélhettek volna hozzám nem teljesen fogtam volna fel.

- Igen… - jegyezte meg, erőltetett pókerarccal. Mikorra én legyőzöm a félelmeimet a dologgal kapcsolatosan és végre tudok egészen tűrhetően, nyugodtan beszélni róla addig a másiknak lesz valami gondja vele… érdekes.

- Bármit is akarsz mondani. Én ott leszek… - jelentettem ki nyugodtan, határozottan, mélyen a szemébe nézve.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ez… - mondta.

- Figyelj… - teljesen higgadt voltam. Valahogy máshogy láttam az egész világot, sokkalta békésebbnek. Mondjuk, lehet az is közreműködött ennek az érzésnek a felbukkanásában, hogy Harry mellettem volt, szó szerint és kezét a combomon pihentetve járkált azon ujjaival, le s fel, le s fel… -… Ő meghívott. Én elmegyek. Tudom, mit akarok, és azt elrendezem. Szükségem van arra, hogy elrendezhessem. Ígérem, hogy balhét nem csapok, ez az ő nagy napjuk… legyen. Elfogadom. De muszáj ezt megtennem. És tudom, hogy minden rendben lesz… - mondtam és oldalra fordultam. -… mert Ő ott lesz velem. – mutattam Harryre, aki ezt a gondolatomat először hallhatta.

- Tényleg? – kérdezte kedvesen.

- Tényleg. – válaszolt rá Adam. Úgy látszik, elindult azon az úton mely az engem megértéshez vezet. Lassan, de biztosan talán nehézkesen, de el fog jutni a céljához. – nem lehet megváltoztatni a döntésedet, ugye? – kérdezte. Már megadta magát.

- Nem… - ráztam a fejemet. – semmi és senki nem tud ezen változtatni. – mondtam és poharamhoz nyúltam melyet lassan emeltem szájamhoz.

- Senki? – kérdezett vissza erre.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Semmi… - rázta a fejét…

- Szóval akkor szombaton esküvő… - jegyezte meg mikor már csak úgy az utcán sétáltunk. A város pörgött, meg nem állt, de mégis olyan nyugtató volt ez. Végre azt éreztem, hogy minden úgy alakul, ahogy én szeretném.  Egyszer végre sikerül. Boldog voltam, tényleg.

- Bizony. – bólintottam és csak mélyet szívtam a hideg levegőből. – mi az? – kérdeztem arcára tekintve. Az enyémet figyelte és olyan fura arckifejezést öltött fel.

- Jó boldognak látni… - felelte és hajolt közelebb hozzám majd egy csókot adott ajkamra.

- Jó boldognak lenni. – ennyit reagáltam erre. Így éreztem és ezt már ő is tudta.

- És most merre? – kérdezte ugyanis csak céltalanul bolyongtunk a város utcáin.

- Fogalmam sincs… csak maradjunk még. – kértem.

- Ahogy szeretnéd… - egyezett bele…

Másnap már arra ébredtem, hogy csuklómon már nyoma nem volt a fém darabnak. Valójában neki sem volt nyoma mellettem. Egy üzenetet hagyva a párnám tudatta velem, hogy neki muszáj volt elmennie hisz hívták a kötelességei. Kötelességei, amely boldoggá teszik. Tiszta szívből örültem ennek, hogy ilyen lelkiismeretes és hogy nem csak a magánéletében olyan amilyen, hanem a munkájában is. Melyet közel sem tekint munkának… az az élete másik fele. Az egész másik fele.

Írta, hogy csak érezzem magam otthon... hisz az este után az ő házában kötöttünk ki, hosszú-hosszú kilométerek megtétele után. Mindez addig tartott is, míg lezuhanyoztam, majd egy teljesen ismeretlen módon idekerült ruháimat magamra vettem és indultam lefele… innen elfele. Ugyanis nekem is dolgom volt. Mindenekelőtt például edzésre menni. Élni az én életem másik felét. Ami engem tesz boldoggá és egésszé.

A lépcsőn lefele szinte szökkentem és mosolyogtam csak úgy, ahogy tudtam.

- Jó reggelt!- köszönt egy hang felém. Olyan szinten megijedtem attól, hogy valaki rajtam kívül van még itt, hogy majdnem lezakóztam a lépcső utolsó fokáról. „Kitörte a nyakát, mert leesett a lépcső utolsó fokáról” szép kis történet lenne.

- Jóóó… reggelt?!- nyertem vissza egyensúlyomat és a konyhában szorgoskodó hangtulajdonos felé néztem, aki egy hölgy volt. Egy negyvenes, ötvenes éveiben járható nő volt az, aki éppen takarított vagy mit csinált.

- Ön maga biztosan Maisy. Én Mr. Styles bejárónője vagyok… - magyarázta a dolgokat, talán mert észrevette, hogy nem tudtam hova tenni itt tartózkodását.

- Értem. – bejárónő? Ez most nekem új. Gondoltam magamban… nem csakhogy új, de fura is.

- Szeretne valamit reggelizni? Egy kávét vagy esetleg egy teát? – ajánlotta fel.

- Nem… nem... Köszönöm. – utasítottam vissza kedves ajánlatát. - valójában nekem mennem kell… - magyaráztam és már cipőim felé vettem az irányt.

- Egy kávét azért készítek. Vigye el… reggel sokat segít. – mondta és már nyúlt is a hordozható bögrékért a szekrénybe és töltötte is nekem abba az energiát adó nektárt.

- Igazán kedves. – fogadtam el ajánlatát majd a felém nyújtott bögrét el is fogadtam majd az ajtó felé indultam. – még egyszer köszönöm. – emeltem meg a kezemben tartott tárgyat.

- Igazán nincs mit kisasszony. – mondta a kilincset fogva mikor már kijöttem.

- Maisy… - javította ki hisz a kisasszony mégis olyan… hivatalos. – örülök a találkozásnak. – búcsúztam el.

- Én is… - mondta majd bezárva az ajtót eltűnt a mögött.

- Most fordulj a következő utcán jobbra és menj 200 métert előre. – utasított a telefonban. Péntek délután volt már ekkor. Éppen összefutni készültünk csakhogy ő ilyen ennek elég érdekes módját találta meg. Utasít, hogy merre menjek, mintha tudná, hogy merre is járok éppen.

- Rám szereltél valami nyomkövetőt? – kérdeztem furán és körbe fordultam, hogy nem-e követ esetleg vagy ilyesmi, de semerre nem láttam. Se őt... senki más ismerőst.

- Jó ötlet. – nevetett fel.

- Na de most komolyan… hova tartok? És honnan tudod, hogy éppen hol vagyok? Honnan veszed, hogy nem éppen otthon fekszek az ágyamban és bámulom a plafont. – kérdeztem és lábaim alattam továbbra is engedelmeskedve mentek előre, ahogy ő kívánta.

- Mert ez nálad valószínű lenne… - jegyezte meg szórakozva. – ne kérdezz ennyit…- szörnyülködött. – tudom, hogy hol vagy… mert látlak. – mondta mire valahogy meleg járta át a testemet.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Ha felemelnéd a fejed… - hallottam meg hangját már közelebbről is, kifejezetten nem a vonal túlsó oldalról.

- Hello. – ismertem fel azt a tényt, hogy ő ott állt ekkor már előttem.

- Hello. - köszöntött ő is és megfogva a derekamat gyengéden magához húzva egy gyors… na, jó annyira mégsem gyors „szia Maisy, ma még nem is láttalak csókot lehelt ajkamra”.

- Most már megtudhatom, hogy hova is készülünk? – kérdeztem.

- Mindjárt… - mondta és összekulcsolva ujjainkat lépett be annak az épületnek az ajtaján, amely előtt épp találkoztunk.

- Valami apró segítséget ahhoz, hogy meg tudjam mit is készülsz velem tenni? – kérdeztem tőle, amikor egy liftbe léptünk be és azzal elindulva a hatalmas épület egyik magas emeletére.

- Hááát… – ragadott magához és bújt nyakam hoz lassan. Éreztem, ahogy derekamat fogja, a lábaim feladják a szolgálatot és közel összeomlok, karjaiban állapotot érek el. Sajnálom, de tényleg ezt éri el nálam. Természetfeletti képességek. – itt társaság is van. – nevetve osztotta meg velem ezt az infót majd megemelve a kezét követtem annak vonalát és észrevettem, hogy a lift sarkában van egy kamera.

- Hello!- integettem afelé majd ez után a kis igazán érettnek nem nevezhető tettem után mellkasának dőlve, kabátjába bújva kezdtem el kuncogni.

- Bolond. – puszilta meg fejem búbját majd ekkor már nyílt is az ajtó és… megérkeztünk talán a mennyországba.

Kinyitva a szememet és felfogva hogy hol is lehetünk testemet a szimpla öröm járta át. Valahol valamilyen ruhatervező showroomjába léphettünk be ugyanis az egész egybenyitott emeleten különböző helyeken, különböző mennyiségű, színű, formájú ruha lógott a fogasokon… cipők, kiegészítők, táskák hadával együtt. A szemem azt hitte, hogy káprázik.

- Ez meg? – szinte dadogva kérdeztem tőle és azon kívül, hogy kiléptünk a liftből annál több lépést nem tettünk előre.

- Úgy hallottam nincs ruhád holnapra… - válaszolt kérdésemre.

- Éppen ezért készültem elkérni Alexa egyik darabját. – fordultam feléje. – te beszéltél vele… - arcáról leolvasva teljesen biztos voltam ebben. – persze hogy… - forgattam szemeimet.

- Meglehet. – rántotta meg a vállát ártatlanul.

- Sziasztok! – mielőtt bármit is mondhattam volna megjelent egy igazán hangos fiú, aki elég határozott léptekkel közeledett felénk. – Harry… szóval ideértetek. – köszöntette Harryt öleléssel majd engem is. – szia Maisy. – köszöntött engem is ugyanúgy. Azt hogy a nevemet honnan tudta az már furcsa sem volt számomra… biztos ki van írva a homlokomra vagy ilyesmi.

- Szia. – bólintottam, nevét nem tudva csak így tudtam köszönteni.

- Tom… - tette hozzá ezt a nevet még nekem Harry.

- Hát persze… be sem mutatkoztam. –csapott a homlokára. – Tom lennék… ennek a kuplerájnak a feje. Állítólag. Na, jó nem úgy kupleráj, ahogy azt a szó valódi jelentése kívánja, hanem kupleráj-kupleráj. Csak nézz körbe… minden a feje tetején áll… mintha egy atombomba robbant volna fel, sőt még talán annál is szörnyűbb. Minden ott van, ahol éppen nem kellene lennie és ez kikészít… teljesen. Na és van valami elképzelésed? – egyik pillanatban még levegő nélkül magyaráz, az itteni helyzetéről mutatja be az letét másikban meg egy 180 fokos fordulattal váltva teszi fel a kérdését nekem.

- Mihez? – kérdeztem.

- Hogy megtaláld álmaid ruháját. – mondta mintha ez oly egyértelmű lehetne.

- Beszélhetnénk egy pillanatra négyszemközt Harry? – fogtam meg a csuklóját a kedvesnek, aki ott állt szótlanul mellettem és szórakozva obszerválta az arcom különböző rángásait.

- Nem. – rázta a fejét és mögém lépve folytatta. – nem fogadok el nemleges választ. Eszedbe ne jusson lelépni. – mondta.

- De ezt én nem igazán… - kezdtem bele és csak úgy cirka ötleteim voltak, hogy itt egy darab ruha is mennyibe kerülhet. Ohh no.

- Ajándék. Tőlem… Neked. A többi ne érdekeljen. – mondta határozottan.

- Nem igazán… - mondtam volna, de ezt a mondatomat sem engedte befejezni.

- Ne akadékoskodj… ha kell én, öltöztetlek le fel… mondjuk, lehet, hogy azt nem bánnám. – kuncogott mögöttem és összenevettek Tommal.

- Jó újra látni Harry. – paskolta meg az említett személynek a vállát Tom.

- Szóval? – kérdezte még mindig mögülem a kis áruló.

- Tudod Maisy… Harry barátai az én barátaim is… szóval gyere és fedezzük fel együtt Csodaországot… - válaszolt helyettem Tom és megragadva kezemet indult el előre.

- Ezért még meglakolsz… - fordultam hátra a gonosz Göndör felé.

- Várom. – bólogatott és követett mindaddig, míg rá nem talált egy kényelmesnek tűnő bőr kanapéra, amire leülve várta azt, hogy valamire mi jussunk.

Jutottunk is… úgy két-három órán belül meg is találtuk azt, amire vágytunk. Vagyis vágytam. Tom igazán lelkesnek ígérkezett, amikor látta, hogy van egy élő próbababája így konkrétan minden második ruhát volt szerencsém felpróbálni… és az igazat megvallva még élveztem is. Lányból vagyok az isten szerelmére… Sürögve, forogva jelentem meg mindenben, amit magamra húztam Harry előtt, aki mindig figyelemmel tekintett felém. Végig bírta egy szó nélkül. Mondjuk Ő hozott ide szóval… saját magának hozta ezt az egészet össze.

- Ez lesz az. – jelentettem ki még a próbafülkében és Tom is igazán egyet értett velem. Elhúzva a függönyt Harry felé lépkedtem az akkorra már egy gyönyörű magas sarkúval kiegészített szettemben.

- Ez volt az első ruha, amit felpróbáltál… - jegyezte meg hisz ez valójában igaz volt.

- Igen. – bólintottam mosolyogva.

- Három óra alatt felpróbáltatták veled az egész készletet és visszatértetek ahhoz, amit már az első pillanatban kiszemeltetek. – jegyezte meg mosolyogva.

- Pontosan. – bólogattam.

- Ez kész… - nevette el magát és nyújtotta felém a kezét-melyet elfogadtam és így sikeresen elértem azt, hogy magára rántson.

- Nem tetszik valami? – kérdeztem csúnyán.

- Dehogynem… nekem minden tetszik. – jegyezte meg huncutul és végigsimította hátamat.

- A ruha… édes istenem. – szörnyedt el Tom. – fiatalok… nyugodjatok meg egy kicsit. – mosolygós hangja szórakoztató volt.

- Minden rendben Tom. Csak közelebbről megvizsgáltam a ruha anyagát… - mondta okosan Harry és engedte, hogy ezután szépen lepördülve róla leülhessek én is normálisan.

- Akartad mondani inkább azt, hogy megvizsgáltad azt, aki a ruhában volt… - tette hozzá ő.

- Akartam…

- 10 perc és ott vagyok. – mondta a vonal túloldalán majd ezzel kinyomva a telefont megszakadt a beszélgetésünk.

- Biztos vagy benne? – kérdezte Alexa.

- Még egyszer megkérdezitek… itt lefordulok a székről. – mondtam elképedve és a tükörképemet vizsgáltam.

Hajam be volt göndörítve úgy omlott vállamra. Gyönyörűen szépséges ruhám még a vállfán lógott az ajtón ugyanis nem szándékoztam idő előtt összegyűrni. Sminkemet elkészítette barátnőm ugyanúgy, ahogy én az övét ugyanis Ő is eljön csakhogy nem velünk, hanem Adammel… ő elhívta és igen mondott ilyen egyszerű az egész.

- Neked ez nem fura, hogy ott leszek? – kérdezte miközben még egy utolsó igazítást végzett hajamon.

- Sógornők leszünk? – kérdeztem vissza boldogan.

- Bolond… - rázta a fejét.

- Igazán örülnék neki. – néztem tükörképére. – mellesleg most örülj, hogy nem haragszok rád, hogy eddig erről nem mondtál semmit. – csesztem le kedvesen.

- Nem volt miről mondani bármit is… először hívott el. Pont. – rázta a fejét nagyon kerülte ez a témát. Még szerintem szerencsére éppen most meg is szólalt a csengő. Tudtam, hogy Ő lesz az.

- Megyek, kinyitom… - ajánlotta fel.

- Nem szükséges… majd bevarázsolja magát. – állítottam le cselekedetét majd felállva a székről a tükörhöz közelebb hajolva egy-két simítást végeztem magamon majd a ruhámért nyúlva magamra öltöttem azt.

- Csinos. – mondta Alexa mikor kiléptem a fürdőből.

- A tündérkeresztapu varrta… - hallottam meg mély hangját. Lépcsőm korlátjának volt támaszkodva, lábait keresztbe téve fogta kezében öltönyének felsőjét. Fehér ing, rajta fekete nyakkendő. Húúúú.

- Elegáns. – bólintottam feléje nézve.

- Próbáltam kitenni magamért… – bólintott és köszöntött egy csókkal.

- Azt hiszem, indulhatunk… - nyúltam táskámért. Ezt kijelentve hirtelen egy különös érzés járt át. Egy pillanatra mintha megfagytam volna. Olyan fura volt… tisztán éreztem mintha valami belső érzés azt sugallná, hogy ez nem kellene. Nagyon nem. De a rendszer újra indult és még egyszer nekiindultam ennek az egésznek.

- Biztos? – kérdezte Ő.

- Biztos…

Egy a várostól nem messze lévő kis városban volt tartva az esküvő, egy barátságos vendéglőben mely mellett volt egy templom. Az egész násznép afelé vette az irányt, ahogy mi is. Lassan, megfontoltam lépkedtem az épület felé, Ő csendben jött mellettem, fogta karomat és vezetett maga mellett. Örültem, hogy itt volt. Szükségem volt rá.

Szándékosan leghátulra ülve helyezkedtünk el… mindenre fel kell készülni. A nép elcsendesedett, az orgona megszólalt és a menyasszony előtt megjelentek a kis koszorúslányai. Virágot szórva előtte libegtek az oltár felé, majd ekkor fátyollal eltakart arccal ő maga is megjelent. A menyasszony. Arcát eltakarta a fátyol, de látszott rajta hogy egy gyönyörű teremtés. Ruhája a visszafogott mesebeli ruha, kicsit sem ízléstelen akárhány éves is lehet. Elvonulva mellettünk követtük minden lépését szemünkkel.

- Minden rendben lesz. – súgta fülembe Harry.

- Tudom. – válaszoltam és mély levegőt véve adtam át magamat a hely szellemének.

A szertartás gyönyörű volt, már maga a hely is ezt követelte. A násznép kint várta a párt hogy a templom előtt köszöntse őket és sok boldogságot kívánjon nekik. Mi is ott voltunk közöttük. Kicsit furán érezve magamat, de valahogy én magam is vártam a pillanatot hogy megtekintsem őket közelebbről. Lassan lépkedtek a sorok között felénk. Ahogy végigmértem őket már távolról is látszódott, hogy boldogak. Lerítt az arcukról az érzés. Csak közeledtek és közeledtek és ezzel egy időben engem egy különös, ismeretlen érzés járt át. Nem tudom miért, és hogyan de rendesen megszédültem őket nézve… pedig nem is éreztem magam eddig furán, nem is voltam már ideges. Már nem.

Elvesztve egyensúlyomat éreztem, hogy Harry inkább szorosan mögém lép és úgy tart. Mintha ő is félt volna valamitől.

Igen ez volt az az érzés. Félelem járta át testemet… remegni kezdtem, éreztem minden egyes porcikámban a félelmet. De miért? Nem éreztem valóságosnak az egészet. Olyan megmagyarázhatatlan volt minden.

Ők egyre közelebb értek hozzánk én pedig éreztem, hogy ezzel egyenesebb arányosan vesztem el testem minden erejét. Mi történik velem? Ekkor beugrott az álmom… a nő. A mennyasszony, aki úgy távolodott tőlem, most viszont úgy közeledik.

Egy pillanat volt az egész, Ő megpillantott engem, Én Őt… az arcát is láttam. Az érzés, amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Az édesapám mellől az édesanyám pillantott vissza rám.

A felismerés, mint egy villám csapott rám… éreztem, ahogy még a szoros tartása sem véd meg attól, hogy lábaim felmondják alattam a szolgálatot… ez nem lehet valóságos. Ez nem lehet igaz. Ő nem lehet az.