47. rész

Sziasztok! Íme itt  a kövi rész ami amúgy már tegnap ilyenkor javában készen volt csak annyi volt a problémám hogy nem volt netem. Felkeltem reggel direkt időben hogy akkor majd alkotok nektek valamit és ment is az írás minden happy csuda jó és erre mikor csatlakoztatnám a netet fityiszt mutatott... na de mindegy. A lényeg hogy most itt vagyok és hoztam az újat. Remélem tetszik! Jó olvasást. ^^ Puuuuszi Dorka

- Ez nem egy rendes randi!- ráztam a fejemet és mosolyogva figyeltem a visszapillantó tükörben arcát.

- Merthogy? – kérdezte és ugyanúgy Ő is oda nézett. Nem rám, hanem a tükörbe.

- Hát mert nem… - és válaszomba tényleg csak ennyi tartozott. A tudományom itt valahogy nagyon megállt.

- Bővebben? – incselkedett és sunyin már rám-rám vezette tekintetét.

- Hát mert ott volt Alexa, amikor elhívtál… - nagyobb baromságot már nem is találhattam volna ki, valahogy az agyamban mintha összezavarodott volna minden és úgy minimum 10 évet letagadhatnék… mármint a viselkedésem alapján. Ettől függetlenül nagyon jól érzem magam, kellemes érzés fiatalnak lenni.

- Hujajjj… - nevette el magát igazán jól szórakozott. – még valami ellenvetése kisasszony? – tudta, hogy nem tudok mást mondani, de azért direkt rákérdezett csakhogy ő jót mosolyogjon rajtam.

- Öhmmm… - gondolkoztam és messze a távolba meredtem az ablakon át. Na, jó a messze az a mellettünk lévő házsort jelentette ugyanis a látókörömbe az is belefurakodott és nem engedte, hogy messzebb lássak, de sebaj. Ez London. – nem kaptam virágot sem. – bukott ki a számon, és ez a csodálatos spontán ötlet nem is származott, máshonnan minthogy épp volt szerencsém meglátni egy virágboltot melynek egész környéke telis-teli volt színesebbnél színesebb virágokkal. Egy kis színfolt a szürkeségben. Ez is London.

- És szeretnél virágot? – kérdezte kellemes mély hangján.

Nem tudtam válaszolni, egyszerűen képtelen lettem volna. Ahogy balra fordítottam a fejemet és szemem találkozott az ő gyémántjaival valahogy a szívem gyorsan a torkomba szökött elállva a szavak útját. Nagyot nyeltem. Belső késztetést éreztem, hogy ajkaihoz érjek… az enyémekkel. Nem tudtam levenni azokról szememet mintha mágiával kötötték volna le figyelmemet. Ácsingóztam értük.

Még azt sem vettem észre, hogy időközben leállította a kocsi motorját, annyira máshol jártam. Csak már az tűnt fel, amikor lassacskán közelítettem volna feléje (mintha ajkai kényszerítettek volna arra, hogy legyek ott velük, én) hogy ő hirtelenjében egy kis ravasz mosoly után (látta, hogy éppen halni készülök) kinyitva ajtaját, kiröppent a kocsiból.

- Hooo… vaaa? – ha a biztonsági öv nem tartott volna az az egy biztos, hogy én úgy előre szajkóztam volna, hogy az arcomat a sebváltó, kézifék kombó elrendezte volna.

- Psssszt!- tette mutatóujját sejtelmesen ajkai elé ahol azok felettébb hosszú időt töltöttek. Lassan, kínozva minden érzékszervemet csinálta azt, hogy óvatosan, időigényesen húzta végig álla felé ujját, ezzel alsóajkát mozdítva, még kecsegtetőbbé téve az egészet.

- Gggoo… - a szó a gonosz lett volna teljes egészében, csak hogy annak megformálásáig nem jutottam el ezért inkább az valamiféle dorombolás, hörgés kombóként hatott.

Fogalmam sem volt most éppen mire készül, viszont nem is érdekelt hisz visszaesve az ülésembe, behunyt szemekkel próbáltam visszatéríteni légzésemet a valódi menetébe. Miért őrjít meg? Miért?

Ha látni nem is, ha érezni nem is, de képzelni tudtam… elképzelni nagyon tudtam. Gondolataimba úszkáltak a tegnap képei az, ahogy megragadja combomat és feltesz az asztalra, az hogy hosszan ajkaim közé csókol, vagy, hogy nyakam vékony bőre ég érintése alatt, ahogy akkori mély dekoltázsomon végighúzza hatalmas ujjait… Automatikusan megfeszültem ültömben majdhogynem sikerült belepasszíroznom magam az ülésbe… Hujajjj. Saját ujjamat helyeztem nyakamhoz, csakhogy mintha reprezentálnám az érzést és majdnem elszaladt velem a ló, amikor kopogtak a mellettem lévő ablakon.

Villámcsapásszerűen tértem vissza a jelenbe és néhány zihált levegővétel elfojtása után még feléje is tudtam nézni… Az egész arca mosolygott, ajkai szemei, egész lényeg, ahogy látta, hogy én a látványt dolgozom fel, mindenekelőtt azt, amit Ő nyújt, majd csak másodikként azt, hogy emberek hordják a virágot a kocsijához. Rengeteg virágot, rengeteg ember.

- Ez meg mi? – az ajtót kinyitva fordultam oldalra és már igazán élőben is láthattam a virágokat, amikor gyönyörűek voltak, millió meg egy szál.

- Mintha hiányolt volna valamit… - mondta sunyin és ekkor az emberkék kinyitották mind a hátsó ajtót, mind a csomagtartót és oda kezdték el bepakolni a sok szépséget.

- Ez… oh… nem. – ráztam a fejemet, de tiltakozásom közben mégis olyan meleg boldogság járta át testemet… el is mosolyodtam. – Te meg mit csináltál? – fordítottam hol ide, hol oda a tekintetemet és próbáltam betelni a látvánnyal. Nem sikerült.

- Kárpótlás… - lépett közelebb hozzám úgy hogy éppen lelógó lábaim közé férjen be ő. Derekamat simítva, csípője közelebb került enyémhez… és hogy én mihez kerültem közelebb azt lehet, hogy nem ebben a pillanatban kellene felfednem.

- Azzal hogy felvásárolod a fél üzletet? – kérdeztem nevetve és homlokának támasztottam az enyémet. Ez olyan természetesnek tűnt, kicsit sem éreztem furának... valami belső hang azt sugallta, hogy ez így jó.

-… csakhogy ez tényleg egy randi legyen. – tette hozzá és szerintem még ő a saját elkezdett mondatát fejezte be. Szabad kezét, mely nem a hátamon pihent csak ekkor emelte közénk és picikét távolabb kerülve tőle (ez jelent mindössze húsz centit, ugyanis nem engedett ő el csak egy minimálisat… túlzásokba ne essünk rögtön) engedte láttatni a rózsát, amit a kezében tartott. Gyönyörű szép volt, hercegnőrózsaszín és az illata oly intenzív volt, hogy míg így távolabbról is kábítóan hatott rám. – ez is a tiéd!- adta kezembe és figyelte, ahogy csodálom azt a szépséget, és ahogy orromhoz közelebb emelve mélyet szívok illatából.

- Gyönyörű… - ennyit tudtam kimondani majd felemelve fejemet a kábulatból szabad kezemet kihasználva nyakáért nyúltam. – csakhogy ez tényleg randi legyen. – ismételtem szavait és adtam neki egy olyan első randis csókot, mely cenzúrázva volt a mellettünk éppen pakolászó emberkék miatt.

- Elfogadva. – bólintott szórakozottan, amikor lágyan végigsimítottam arcát. Ha csak egy pillanatra is, egy tizedmásodpercre is azt véltem felfedezni, hogy arcán egy fura érzelem szalad át. Nem tudom mi, de számomra kissé ijesztőnek hatott. Mondom mindez alig egy pillanat volt.

- Minden rendben? – kérdeztem rá és ezzel már el is űzve azt a furaságot.

-  Persze… - rázta meg a fejét mintha csak éppen elbambult volna. – vagyis várj… nem. – rázta a fejét és hajolt közelebb fülemhez.

Szívem hatalmasat dobbant mintha a nemsokára száját elhagyó információk olyan erővel bírnának, amik sok mindent megváltoztathatnak. Sajnálom… rengeteg filmet láttam, rengeteg könyvet olvastam talán a drámaiság már az ereimben folyik.

- Mi történt? – kérdeztem szinte már remegő hangon és automatikusan nyúltam ingjéért, amit szorítanom kellett az izgalom miatt.

- Ez nem a fél bolt… ez az egész. – mondta ki és engem mintha egy vödör jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon. Arcomon valószínűleg egy halálfélelem közeli ábrázat volt látható, és ahogy az ő arc a távolodott lassacskán az enyémtől rájöttem, hogy az övén viszont ilyen fel sem merült. Száját hatalmas fülig érő mosolyra húzva inkább csak jót szórakozott rajtam.

Nagyokat pislogva, meg nem szólalva a háttérben történő dolgok kijelentését csak alátámasztották… az éppen az üzletbe visszatérő utolsó dolgozó fogta és a „nyitva” táblát elfordította azt, hogy a valós állapotot mutassa. Zárva. Ma korábban, mint általában.

- Te… te… - ráztam a fejemet kábulatomban és éreztem, hogy ekkor megint csak közelebb lép hozzám, de ezúttal már azért, hogy lábaimat megfogva ő szépen helyesen visszaültessen a rendes pozíciómba. Meglehet, hogy egyedül erre nem lettem volna képes… elég erősen biztos.

- Mert megérdemled. – simította meg az arcomat és pajkos vigyorával ajándékozott meg miközben arcomra lehelt egy puszit.      

- Jah… - jött ki belőlem a hang, de ez már csak akkor, amikor ő a kocsit megkerülve saját oldalára akart beszállni. Ez konkrétan így maga a csoda volt… amit tett olyan kedves és lenyűgöző és „woaaaaah” ahogy 15 éves énem reagálna rá... na, jó 25 évesen is hasonló nézeteket vallok.

- Na és veled minden rendben-e? – kérdezte, ahogy éppen beszállt… talán éppen nagyon jól elszórakoztam a kezemben lévő rózsával, aminek bája elrabolta figyelmemet.

- Gondolkozok… - vetettem oda, de még mindig a rózsa szirmait simogattam.

- Mégpedig min? – kérdezte.

- Mi a csudát fogok én csinálni ennyi virággal? – fordultam feléje bazsalyogva és széttárva kezemet hátulra is mutattam többek között ahol a kocsi hátulsó sötétsége ezúttal igazi színpompába öltözött.

- Megoldjuk… - bólintott kedvesen majd szabad kezemhez nyúlva összekulcsolta ujjainkat. – mindent megoldunk… - mondta és mintha megint már máshova beszélne, mondjuk ez a kijelentése ide is teljesen megfelelő volt.

- Kezdhetnénk kezdetben a kilyukadó gyomrommal? – korgott ismételten a gyomrom. Hihetetlen hogy milyen hanggal volt… talán az egész kocsi és annak teljes tartalma beleremegett.

- Persze… - bólintott és indítva a motort újra a forgalomba helyezett minket…

- Szép napot! Ezt maguknak hoztuk!- egy kis barátságos étterembe vitt minket az utunk ahova belépéskor a kedves szabad kezekkel rendelkező pincércsaj kezébe nyomtam egy hatalmas csokor virágot.

- Jó napot!- köszönt és szerintem az akkori sokkot próbálta még feldolgozni vagy talán csak éppen próbált a gigászi csokor mögül kilátni.

- Szia! – köszönt Harry… na, szóval akkor ő ismerheti ezt a csajt. Rá is olyan kedvesen mosolygott, mint mindenki másra a csak szintúgy ezt tette miután utat tört két virágszál között. – szabad a helyünk? – kérdezte.

- Persze… - bólintott a csaj. – csak foglaljatok helyet, azonnal megyek… - mondta és utat engedett nekünk.

- Igen… ez komoly. A virág a tiétek. – bólintott a Göndör fürtös, mert azt hiszem a csaj még mindig nem tudta hova tenni az előző cselekedetemet.

Pedig szerintem teljesen normális, ha valaki meglep egy éttermet egy virágkölteménnyel… nem?

- Elindulsz vagy szeretnéd, hogy ölbe kapva induljak el veled? – kérdezte a fülemhez hajolva hátulról Ő.

Lehet, hogy tényleg kicsit megfagyva álltam ott egy helyben, de hát olyan érdekesen méregetett engem a csajszi hogy nem igazán tudtam továbblépni. Mintha kérdezni akart volna valamit, de mégsem… hát okés.

- Te tudod az utat… - mutattam előre mire ő az utat mutató kezemet megfogta és rákulcsolva az övét tényleg el is indult.

- Mi az? – kérdezte miközben az itallapot bújtam talán túl sokáig, és talán túlságosan úgy hogy takartam az arcomat.

- Abban a csajban van valami fura… - húztam össze a szememet és figyeltem őt. – szerintem bejössz neki. – dűltem hátra a bőrülésben.

- És? – kérdezett vissza kíváncsian.

- Nagyon bejössz neki. – a mondat elejét igazán kihangsúlyoztam egy teljesen profi pókerarc kíséretével.

- És? – már megint csak eddig jutott.

- Moderálja magát… - jelentettem, ki merthogy miután amúgy leültünk ide a csaj a szemével szimplán majdhogynem leöltöztette az én társaságomat. Ismerik őt ez okés… teljesen okés, csakhogy ez a csaj annyira bájos volt már vele, hogy inkább jobb, ha tartóztatja magát.

- Mert? – hajolt közelebb az asztalra támaszkodva kissé.

- Mert itt vagyok… - na, ez aztán egy igazán érdekes kijelentés volt talán valami elindult bennem tegnap és szeretném, hogy folytatódjon, ezért szerintem teljesen logikus, ha így viselkedek. Ez még közel sem valami komoly dolog, de akkor is… bármi lehet belőle. Talán szeretném, hogy ez a bármi valami legyen… hogy ez a bármi Minket jelentsen. Meglehet, hogy fiatalabb, meglehet, hogy még ezer kifogást találnék, de akkor is úgy érzem, engem érdekel Ő. Még az is benne van a pakliban, hogy tetszik. Na, jó… a pakli minden egyes kártyájára ez van nyomtatva: Akarom. Hogy mindezt mi okból kifolyólag érzem, azt nem tudom, de kit érdekel? Egyszer élünk.

- És? – kérdezte. Ennél úgy látszik nem haladunk előrébb.. valahol elveszthette a szókincsét, de mégis volt valami izgalmas ebben a kérdezősködésében.

- Ma halálosan szerelmes vagyok beléd. – jelentettem, ki ahogy eszembe jutott még a korábbi beszélgetésünk. – szóval… - tettem magam elé kezeimet és vágtam egy olyan „én kérek elnézést” fejet.

- Nagyon helyes… - vigyorodott el és elkapva egyik kezemet kézfejemre lehelt egy csókot.

- Megengedi, hogy én is beszálljak a játékba? – pillantott fel felém.

- Mégpedig? – érdeklődtem.

- Lehetek én is halálosan szerelmes magába? – kérdezte csillogó szemeivel.

- Talán lehet róla szó… - haraptam alsóajkamba úgy, hogy közben a legártatlanabb arcomat próbáltam feléje mutatni.

- Az italok már itt is vannak… - jelent meg a kedvenc pincérnőm. Hát persze… Ki más?

Viszont Harry arckifejezésétől melyet felém villantott, amikor meghallottam a csaj hangját (még látnom sem kellett) egyszerűen olyan nevetőgörcs jött rám hogy az eszméletlen volt… még a könnyem is kicsordult.

- Ez… fantasztikus volt. – ültem az anyósülésen miközben mi még javában a parkolóban voltunk a kocsival. Az eseményeket fel kell dolgozni… így a mai nap a reggeli rosszullétem (amit az óta sem tudok hova tenni, de inkább felejtem is el gyorsan csakhogy ne zargasson tovább) kivételével mondhatni több mint tökéletes volt az egész.

- Örülök, hogy jól érezted magad. – mondta és ujjaimmal játszadozott csendesen.

- Rájöttem valamire… - tettem szabad ujjaimat hasamra.

- Mire? – érdeklődött.

-  Tudom miért kaptam ezt a sok-sok virágot… - nevettem fel, ahogy gondolatmenetem teljes egészében áthasított a fejemen.

- Na és miért?

- A következő hatszázmillió randit is el akartad rendezni így… okos. – bólintottam elismerően.

- Szóval lesz olyan hogy következő? – kérdezte.

- Legyen? – kérdeztem sejtelmesen mikor persze hogy egy pont tökéletes, pont szép pillanatban szólalt meg a telefon. Az enyém. Mindezzel nem is lett volna probléma, ha például mindezt nálam teszi… csakhogy az Én telefonom az Ő zsebében szólalt meg. Azt meg hogy? – a telefonom… nálad. – homlokomat összeráncolva fejeztem ki értetlenségemet. – az hogy? – kérdeztem tőle és próbáltam arcáról leolvasni valamit, de nem igazán ment. Semmit, de semmit nem rejtett olyat, amiből bármire is rájöhetnék.

- Majdnem otthon hagytad… - rázta meg a fejét játékosan és máris nyúlt a zsebébe. Logikus volt… persze én már valamiért ebben is egy teljes összeesküvés elméletet láttam, valahogy ez úgy jött a mai nap rám.

Kivéve a zsebéből a készüléket úgy láttam mintha ellenőrizte volna a hívás kezdeményezőjét és miután megbizonyosodott arról, hogy minden okés ideadta. Na, jó… kezdek megbolondulni, szerintem az agyam megkattant. Csak szimplán ideadta azt a csörgő telefont nem volt itt benne más csak én vagyok bolond.

- Ezt felveszem… - kértem tőle elnézést majd fogadva a hívást, a készüléket a fülemhez tartottam. – szia Liz. – köszöntöttem. De rég is beszéltem vele... ő egy táncos ismerősöm a színházból és mióta néhány napja ugye nem vagyok képes táncolni (majdhogynem a kivégzésemmel egyenlő ez a mozgásmegvonás) nem igazán beszéltünk.

- Szia Maisy… - köszönt barátságosan. – csak szólni akartam, hogy Ryan ma este, vasárnap nyolcra kitalált valami edzést… ugyanis holnap megint lesz valami a színházban és nem lehet bejutni, próbatermet meg már nem talál így szabadnapnak adja ki a holnapot, ha ma találkozunk előtte. – magyarázta a dolgokat, és ahogy folytatta és folytatta éreztem, hogy az agyam telik meg az információtól. Olyan volt mintha kínaiul beszélne hozzám, de komolyan. Értettem, hogy miről beszél, de mégsem…

- Mi? – ez volt az egyetlen kérdés, amit így össze tudtam hozni csak úgy rögtönözve. – és ez miért is érint engem? – kérdeztem, hisz ha én nem táncolok még egy ideig, akkor ez engem nem érint… Liz meg nem olyan hogy csak úgy felhívjon, mert fájdítani akarja a szívemet ezzel kapcsolatosan.

- Mi az? – kérdezte a Fürtös és meghallva kérdését letakarva a telefonomat válaszoltam neki.

- Egy táncos kollégám keres… valami mai próbáról beszél, meg hogy én is ott leszek, meg nem tudom… nem értem miről beszél. – mondtam teljesen őszintén és egy részben kétségbeesetten is… valami fura volt ebben az egészben.

Mondjuk fura volt az utána következő esemény is mármint az, hogy Harry fogta és egyszerűen kivette a kezemből a készüléket és kinyomta. Teljesen kikapcsolta.

- Ez meg? – tértem magamhoz hirtelen.

- Biztos csak téves számot hívott… - rázta a fejét, kerülve a tekintetemet.

- Liz volt az… Ismerem őt. Ő is ismer engem… köszöntött a nevemen, Maisynek hívott és nekem magyarázott, Nekem. – ütögettem meg mellkasomat. – tudta, hogy kivel beszél… - ráztam a fejemet és valami igazi furcsaságot leltem ebben az egészben. Csak nem vagyok ennyire bolond.

- Vagy mégsem tudta… - tárta szét kezeit. – téged is tárcsázott, de még éppen nem jött rá hogy mindezt feleslegesen tette… az emberek feledékenyek… - taposott valami értelmes magyarázatért, de nekem akkor is bűzlött a dolog.

- Milyen nap van ma? – kérdeztem tőle.

- Vasárnap. – mondta és figyelte az arcomat, hogy erre hogy reagálok… hát majd meglátja.

- Jó mert nálam szombat…