45. rész

Sziasztok! Íme itt a következő rész! Remélem tetszik, jó olvasást! Puszi Dorka

U.i.: Köszöntem az ÚJ olvasókat hisz volt szerencsém beszélni ilyennel! <3 Imádlak Titeket! :))

Álmomban a felhőkön jártam, szabad és könnyű volt minden. Mintha a tökéletes búvóhelyre leltem volna. Kellemes illatok terjengtek, valahol a kedvenc virágom bújhatott meg a közelben, olyan békés volt minden. Olyan szabad volt minden.

Teljesen felszabadultan sétálgattam, céltalanul előre… nem volt út, de mégis éreztem, hogy tartok valahova. Nem is kellett tudnom a pontos dolgot, bíztam az ösztöneimben. Becsuktam szemeimet és csak engedtem a pillanatnyi sötétségre bízni magamat. Éreztem belül, hogy valami új jön, valami különös… Mosolygásra készítetett az, amikor az Ő hangját hallottam meg, pontosabban nevetését… kinyitva szemeimet meg is pillantottam őt, de oly távol volt, hogy tökéletes vonásait még nem láthattam teljesen. Nem is volt erre szükség… az este után úgy éreztem, hogy a dolgok talán olyan mederbe terelődnek, amiből igazán jól jöhetek ki. Jól jöhetünk ki… MI.

Ahogy közelebb értem volna hozzá és kezemet vállára helyeztem volna, hogy én is érinthessem ezt a csodát Ő elillant… ahogy minden más is. És ekkor keltem fel…

Ébredésem pillanata viszont közel sem volt olyan kellemes, mint álmom, mármint amire emlékszek belőle. Tudatomnál voltam, de szememet nem akartam kinyitni… csak a biztonság esetére hagytam azokat csukva, hiszen már így is már sajátos sötétségembe burkolózva éreztem, hogy forog velem a világ. De nagyon durván. Végül muszáj volt magam indulásra intenem hisz éreztem, hogyha nem közelítek meg egy mosdót vagy hasonlót, akkor a környezetem megtekintheti az elmúlt órák ételeit, amit magamba tápláltam.

Éppen ezért ahogy kinyitottam a szememet, szám elé kapva ugrottam ki az ágyamból (ebben a pillanatban még ahhoz sem volt erőm, hogy átgondoljam: hogy és miért is vagyok az ágyamban? Sem arra hogy szétnézzek, hogy mi is a helyzet errefelé, hisz mint majd később kiderül nem egyedül voltam) és célirányosan futottam versenyt az idővel egészen a mosdóig, ahol szinte mondhatni becsúsztam a wc kagyló felé.

A reggelem e részét nem szeretném részletezni. Maradjunk annyiban, hogy a legkellemesebb cselekedetem az volt, hogy nyakam fölé fogtam a hajamat.

- Várj, segítek!- hallottam meg egy hangot, akinek tulajdonosa megsimította hátamat majd megfogta hajamat, hogy azzal se nekem kelljen, szenvedjen. Pocsékul éreztem magam, mint akin legalább átment egy úthenger. Vagy kettő. Vagy három.

Ő volt az. Mély hangját ezer közül is fel tudnám ismerni, oly különleges. Jelen pillanatban még azon sem csodálkoztam, hogy mit is keres itt. Itt töltötte volna az éjszakát? Vagyis hogy jutottunk ki az öltözőből és én erről miért nem tudok? Teljesen lényegtelennek tűntek ezek a kérdések akkor, amikor úgy éreztem a világ szakad ki belőlem.

- Most… egy kicsit… - pillanatnyi jobban érzés után elszakadtam a kagylótól. És ez tényleg csak egy pillanat volt ugyanis azonnal hajolhattam vissza feléje. Nem tudom, mi történik velem, mit tehettem, amivel ezt érdemeltem meg.

- Nyugi… Sshhhh… sshhh. – csitítgatott és miközben egyik kezével tarkómnál fogta össze a hajamat a másikkal, hatalmas tenyerével pedig a hátamat simogatta. – jobb már? – kérdezte mikor úgy látszott, hogy megmaradok.

- Ühüm.- bólintottam és becsukva szememet elengedve magamat levágódtam a földre, hátamat a zuhanykabinnak dűtve.

Hosszú percekig csak ültünk ott a csendben. Én mély levegőket véve, szememet becsukva próbáltam visszanyerni beszédkészségemet ő pedig csak ült mellettem… és fogta a kezemet.

- Azt hiszem, megmaradok… - nevettem fel kínosan és sikerült kinyitnom szememet habár a fürdő még mindig nem állt biztos lábakon, kicsit hullámzott, de már jobb volt.

- Helyes. – mondta kellemes hangján.

- Egy zuhany… azt hiszem, erre lenne szükségem. – a szavakat még nehezen formálták ajkaim, konkrétan az egyben maradásért küzdöttem és nem a kommunikációért. Felemelve kezemet fejem fölött még a zuhany ajtaját is megkocogtattam jelezve ötletemet.

Csakhogy ezzel annyi problémám volt, hogy a kezem megemelése is igazán nagy erőfeszítésekbe telt nemhogy felállni innen és levetkőzni, majd lezuhanyozni… max egy másik pillanatban, most nem.

- Meglehet. – mondta és kezemet szájához emelte és egy csókot lehelt rá. Nem tudom miért tette, de ezzel a tettével mintha egy lépéssel közelebb vitt volna valami jóhoz, jobbhoz.

- Képtelen vagyok rá. – hiába éreztem, hogy ruhám bűzlik ettől a szagtól, hiába éreztem, hogy hajam az izzadságtól csomókban gyűlik össze fejemen már a gondolat is túl nehéz volt.

- Segítek. – szó nélkül ajánlotta fel és nem tudom miért nem utasítottam vissza. Valószínűleg azért sem tettem, így mert nem volt erőm ilyesmire, meg, azért sem mert nem tudom… megmagyarázhatatlan érzés kötött hozzá attól függetlenül, hogy alig ismerem. Habár tegnap este, ott abban az öltözőben kicsit közelebbről is megismerhettük egymást… De még akkor sem olyan közelről. Mégis volt bennem valami, ami azt súgta okés a helyzet.

- Nézd csak. – mondta, és ahogy felállt ő mellettem értem is lenyúlt és karomat és hátamat fogva engem is sikerült két lábra állítania.

- Nem… - valahogy ez a szócska is kiszökött a számon, mintha tiltakozni akart volna egy részem.

- Bízz bennem… képes vagyok erre… - súgta fülembe és hangjában mintha egy kaján él jelent volna meg. Még ezt is olyan kellemes volt hallgatni. – na, szóval… - mondta és lassacskán kezdte rólam lebontogatni a ruhámat, ami rajtam volt (persze azt se tudom, hogy ez a póló, hogy került rám… újabb érdekesség, amire a válasz a múltban rejtőzik) mígnem már teljesen meztelenül álltam előtte. – ügyes vagy. – mondta és nem találtam furának közelségét. Szégyenlősségem elő sem került habár teljesen fedetlen testtel álltam előtte… vagyis álltam volna, ha éppen nem készülök elesni, hisz lassan ha már a rosszullét nem is kerülget, akkor az egyensúlyom szórakozik velem. – hoppáré, hoppáré… - ragadta meg derekamat és rántott így magához.

- Sajnálom. – mondtam és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, amit lassacskán követ a többi társa is.

- Minden rendben lesz… megígérem. – simította el arcomból hajamat és homlokomra csókolt. – megígérem… - ismételte a szót majd szó nélkül ruháitól meg nem szabadulva lépett be velem a kabinba ahol megnyitotta a vizet és hagyta, hogy ránk folyjon a víz… elmosva mindent rólunk.

- A ruhád… - dűtöttem fejemet a falnak és hagytam, hogy fedetlen mellkasomon végigcsurogjanak a vízcseppek.

- Nem számít… - mondta mosolyogva, és ahogy kinyitottam a szememet csodálatos arcával találtam szembe magamat. Göndör hajszálai a vízcseppek által összetapadtak, ez egy különleges voltot kölcsönöztek neki. Mondhatni, hogy minél több víz érte, annál vonzóbb lett. Fehér ingje, ahogy egyre vizesebb és vizesebb lett annál szebben és jobban adta át mellkasának vonalait, és ezzel mutatva, hogy azt rengeteg és rengeteg tetoválás díszíti. Több mint kellemes látványt nyújtott az egész. Nagyot kellett nyelnem hisz ez mégis csak izgató volt… több mint izgató.

- Csakhogy ne csak víz érjen… - nyúlt a tusfürdőért és tenyerébe nyomott egy kicsit belőle. Éreztem, hogy a gondolattól magától is összeugrik a gyomrom. De vágytam rá… valamiért vágytam arra, hogy hozzámérjen érezni akartam őt… folytatni ott ahol tegnap abbahagytuk. – úgy látszik nincs fürdőszivacs. – rántotta meg aprócskát, a vállát majd tenyerét bőrömhöz simította és úgy húzta végig testem minden egyes porcikáján azt. Szavakba nem tudnám önteni azt az érzést. A rosszban a jó, a sötétségben a világosság. Szinte olvadtam karjai között, ahogy tenyerével bejárta testemet… elég volt mindez ahhoz, hogy kissé életben tartson.

Közelségétől a szívem irreális módon próbált kiszökni mellkasomból, vérnyomásom is valószínűleg a megengedett felé kúszott… vagy rohant mondjuk inkább azt. Ahogy csípője az enyémhez simult miközben hatalmas ujjaival hajamat mosta úgy éreztem talán a mennyországba kerültem.  Varázsujjai vannak… Vajon mire lehet képes velük. Beleremegtem a gondolatba.

- Köszönöm… - mondtam ki ezt a szót és nem tudom, hogy most ezt mondtam-e igazából vagy inkább egyfajta aprócska nyögésnek hallatszódott. Ismételten kinyitva szememet az ő zöld szemeit csodálhattam meg… lassan, óvatosan emeltem kezemet és arcából kisimítva vizes hajtincseit kezemmel felvettem tökéletes vonásait. – tényleg köszönöm. – erősítettem meg kijelentésemet és hol szemeire, hol ajkaira pillantva éreztem, hogy tennem kell valamit. Tettem. Oly hevesen, szinte ugrottam ajkaiért mintha az életet jelentenék nekem és tényleg így volt… ahogy az ő ajkai az enyémet kebelezték be máris úgy éreztem, hogy a jelenlegi, indokolatlan rosszul létem eltűnt és csak egy valami létezik számomra. Ő.

Kezét végighúzta oldalamon, amitől automatikusan libabőrös lettem, még így a meleg folyása alatt is… kezeimet nyakára fonva húztam közelebb magamhoz, miközben lábaimat és lassacskán fontam köréje. Akartam, hogy ő legyen az orvosság számomra. Azt hiszem ez sikerült is.

- Mintha valaki jobban lenne… - kuncogott nyakamba vidáman.

- Ha folytatod… - húztam össze szemeimet és átkarolva csupasz testemet az övéhez préselve hajtottam le fejemet vállára és élveztem, ahogy ajkai bőrömhöz tapadva pezsegtetik meg testemet.

Lassacskán még addig is eljutottam, hogy ujjaim által ingjének gombjai kigombolódjanak. Simítottam mellkasát, melyet a tinta oly sok helyen díszített…

- Ezek a madarak nem csak tervben voltak? – nemcsak nézve, de látva is valahogy valami megrendült bennem. Biztosra merem mondani, hogy ez a tetoválása néhány napja még csak tervben volt, sőt tegnap sem volt rajta… ma meg mégis ott díszítik mellkasát sebek, hegek nélkül? Lehetetlen.

- Micsoda? – fülét felütötte kérdésem és ő is megállt tevékenységében. Szépen lassan lecsúsztam derekáról, de ujjamat mellkasa madaras részén jártattam. Olya valóságtalannak tűntek.

- Ezeket még csak szeretted volna… – mondtam lassan a szavakat és próbáltam gondolataimat a látott képpel összeegyeztetni. A kettő dolognál viszont összeférhetetlenséget diagnosztizáltam. -… néhány napja még te magad mondtad, hogy szeretnéd ezeket… és most meg itt van. – lassan azt hittem, hogy képzelődök hisz a saját gondolataim is ellentmondásosak voltak, csakúgy, mint az ő arca is melyen annyi fura érzelem cserélődött, hogy nem tudtam őket hova tenni.

- Azt hiszem itt végeztünk… - mondta és elzárva a csapot egy törülközőmért nyúlt majd engem abba belecsavart, szépen lágyan mintha egy kisbaba lennék.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. – mondtam neki ugyanis engem igenis foglalkoztatott ez a meg nem válaszolt kérdés.

- Mert lényegtelen… - öltött magára egy szépséges mosolyt és közelebb hajolva ajkaimra lehelt egy picike puszit.

- Öhmm… nem. – ráztam a fejemet, ami annyira nem volt egy túl jó ötlet. Azon nyomban sikerült megszédülnöm, irreálisan nagyon.

- Óvatosan Te… - mondta és könnyedén karjaiba kapva indult el kifelé a fürdőből velem.

- Fel ne vigyél… - ráztam a fejemet és vállának dűlve próbáltam a magaslati ötletet elhessegetni a fejemből. – jó lesz itt… - mutattam a fotelre a nappalimban majd megvártam, míg oda letett.

- El ne szökj innen… - jegyezte meg mosolyogva.

- Eszem ágában sincs. – fejemet azonnal a háttámlának dűtve hunytam le szemeimet.

Számomra értelmezhetetlen az egész, ami történik velem… most így átgondolva az egészet egyre furább a helyzet. Hogy kerültünk onnan ide? Mármint ki az öltözőből úgy, hogy nekem ez az egész egy fekete folt? Tegnap még nem volt rajta ez a tetkó ma már igen? Minden seb nélkül? Gyanús… Okés ezek kis pici dolgok, amik talán megmagyarázhatóak, de mégsem. Arcán valami fura dolgot véltem leolvasni mikor erről az előbb elkezdtem beszélni. Mondhatni szinte nem értett meg.

Ő elment a fürdőbe gondolom vizes ruháitól megszabadulni, én feküdtem a fotelben felgubózva annak a támlájának dűlve, próbálkozva egyben tartani magamat mikor is megszólalt a csengő. A kezdődő fejfájásomnak ez nem segített, csak elérte azt, hogy belém hasítson konkrétan egy villámcsapásnyi nagyságú fájdalom.

- A kulcs helyén… - ordítottam el magamat, hisz én képtelen lettem volna eljutni az ajtóig a Göndör meg valószínűleg nem hallotta. Ha valaki olyan, aki ismer, az tudja, hogy miről beszélek, az beengedi magát, ha valaki olyan, aki mégsem ismer akkor jobb lesz, ha kint is marad.

Hallottam, hogy a zár fordul így valószínűleg az előbbi ötletem volt a nyerő. Nem voltam képes felemelni a fejemet így vártam, míg az illető vagy megszólal, vagy a közelembe kerül, ezáltal felfedezhetem, hogy ki is ő.

- Maisy… Harry. – hallottam meg Alexa hangját. Hátha ő magyarázatot ad majd mindenre, hisz ő olyan okos.

- Itt vagyok… - mondtam neki és felemelve kezemet integettem jelezve hogy az új tartózkodási helyem a fotel. Ez után véltem azt felfedezni, hogy a telefonom az asztalon pihen, így nem tudom miért, de érte is nyúltam.

- Te lány… szörnyen festesz. – nevette el magát és azt hiszem ezt csak egy olyan Alexa stílusban elhangzott vicceskedésnek szánta, de egy idő után lefagyott az arcáról a mosoly. Én szinte nem is hallottam, amit mondott, valami igazán más foglalta el a gondolataimat. Feloldva a billentyűzárt a telefonomon a nem fogadott hívásaim kezdeményezőjének nevétől konkrétan majdnem eldobtam a készüléket a kezemből.

Adam? Mit keres itt visszajött? Mikor és hogy? Épp megnyitottam volna egy sms-t amikor a képernyőre is vetettem egy pillantást. Ő és Én, vagyis a Fürtös. Egy közös kép mely számomra ismeretlennek hatott, annál is inkább, hogy mosolygós arcunk mellett a tájat felismerve biztosra vehettem, hogy ez nagyon nem London volt. High-tech környéknek nézett ki kifejezetten… az űrben jártam vagy Japánban? Jó vicc.

- Azt add csak ide. – kapta ki játszadozva a Göndör a kezemből a telefont majd puszit nyomva a fejem búbjára ott is maradt a fotel mögött.

Láttam, hogy egész testét mindössze csak egy fehér törülköző fedi melyet csípőjére kötött, de valahogy most nem ez mozgatta meg a fantáziámat. Hanem az, amit tett.

- Hello! – szólalt meg Alexa is talán ezzel mutatva azt, hogy Ő is itt tartózkodik. – minden rendben? – kérdése igen moderáltnak tűnt talán mintha igazán alaposan megfogalmazta volna, hogy nehogy többet mondjon kérdésével, mint amit kellene.

- Kérdezd ezt az embert!- ültem fel a fotelben féloldalasan és a Göndörre mutattam, aki továbbra is a fotel mögött álldogált és a telefonommal játszadozott, innen teljese úgy tűnt mintha üzeneteket törölgetett volna ki vagy nem is tudom. – ellopta a telefonomat. Ráadásul azt sem tudom, hogy hogy került ide. – nyögtem ki végülis azt, ami igazán foglalkoztatta az elmémet.

- Hogy mi? – kérdezett vissza meglepődve barátnőm.

- Tegnap elvitt színházba… ott beragadtunk az öltözőbe és ott éjszakáztunk. Ne. ne…ne… ne mosolyogj. Semmi Olyan nem történt. – ráztam a fejemet, ami továbbra sem volt túl jó ötlet az állapotomban. – és onnan meg valahogyan kiszabadultunk és bekerültünk ide a lakásba. Konkrétan én az ágyamba. De arra hogy ez, hogy történt… nem emlékszek. Ráadásul nézd csak a mellkasát… kb. 2 napja mondta nekem, hogy szeretné ezt a tetoválást. Tegnap még nem volt rajta… én erre szavamat adom. Nem értem… - és ekkor muszáj volt fejemhez kapni és szememet becsukni és szorítani erősen ugyanis olyan szinten belenyilallt valami a fejembe, hogy azt hittem kettészakadok. – neeee… - próbáltam tűrni a fájdalmat, de úgy tűnik nem sikerült.

- Csssshhh. – hallottam hangját és már azon nyomban éreztem karjait körülöttem majd dörmögő hangját füleimnél ahol ajkai pihentek meg.

- Mi történik? – kérdeztem félve és éreztem, hogy a levegővétel is egyre nehezebb lesz számomra.

- Minden megoldódik… minden. – suttogta és karjaiba vett majd szépen óvatosan áttett a kanapéra engedve, hogy kinyújthassam végtagjaimat.

Betakarva egy lent talált takaróval leült a földre mellém és simogatta az arcomat. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy a két szép szemével olyan bátorítóan, kedvesen mosoly rám. Ha nem erre fókuszáltam volna, akkor arra kellett volna figyelnem, hogy az elmém-ellenem esküszik és gondolataimat akarja robbantani.