50. rész

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész. Jó Olvasást. Puszi Dorka

U.i.: Mivel ez a drágaságos Google Reader meg fog szűnni ezért szeretném kérni hogy ezen a címen  kövessétek már be még egyszer a blogot... valahogy összejött az a 46 ember és nem szeretnélek Titeket elveszíteni <3 Előre is köszönöm. PUSZI <3

- Hozok valami harapnivalót… egy kis kávét, jól fog esni!- hallottam az ismerős hangot. Valójában lehet, hogy erre keltem fel, mármint hogy beszélgetnek éppen mellettem, és most teljesen mindegy volt, hogy mindezt halkan tették. De az is benne van a pakliban hogy simán csak kidobott az ágy és azért ébredtem meg. Na, jó… az az ágy jelen esetben kanapé, de nem oszt nem szoroz. A lényeg ugyanaz volt… aludtam és álmodtam. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy nem is emlékszek rá, de mégis ahogy már ébren találtam magam, már szemem mögötti sötétségben is valami egyfajta megnyugvást éreztem, valami boldogsághoz közeli érzést, amitől már nem volt oly nehéz a lelkem. A kérdések mely tegnap ilyenkor kúsztak a fejembe, elűzni a világ legnagyobb endorfin adagjával sem lehetett volna, de kezdetnek ez, hogy már fizikailag tartom épségemet eléggé nyugtató volt. És még csak fel sem keltem…

- Nem szükséges… - hallottam az Ő hangját. Szóval vele beszélget a nő? Még mindig itt van? Jobb kérdés... itt volt egész éjjel? Meglehet, hogy mostanság az agyam nem a legbízhatóbb részem, de akkor is elég erősen biztos vagyok benne, hogy ha hangról is, de én megállapítottam, hogy Ő itt volt az este… ő volt az, aki betakart, és úgy látszik vigyázott az álmaimra.

- Ez nem kérdés volt. – a nőhangja kedves volt. Hallottam távolodó lépteit, majd azt, hogy behúzza a tolóajtót így magunkra hagyva.

- Szóval meddig tetteted még, hogy alszol? – kérdezte pimaszul és hangját a vártnál is közelebbről véltem meghallani. 

- Én még tényleg alszom… - mondtam, és ahogy már hason feküdtem, jobb kezemet kinyújtva próbáltam tapogatózni, hogy megtudjak valamit hollétéről. Ez a kutatásom tartott mindössze 2 db másodpercig, ugyanis ahogy felemeltem a kezemet rögtön Göndör fürtjeit találta meg kezem útja.

Ujjaim, ahogy hajtincseivel érintkeztek, bőrömön a libabőr lett a jellemző állapot. Csiklandozták tenyeremet hajszálai, ezzel kellemes bizsergő érzést terjesztve kezemtől kiindulva egész testemben.

- Alszol… - ismételte meg kijelentésemet engedve, hogy továbbra is játszadozzak fürtöcskéivel úgy, hogy nem is látom.

- Most már nem… - jelentettem ki és lassan kinyitva a szememet azt kellett felfedeznem, hogy Ő konkrétan itt ült a kanapé mellett. A földön. Szorosan mellette. A szemei alatt lévő halványszürke karikák arról árulkodtak, hogy Ő nem igazán aludt sokat. Ezt átgondolva szívem azonnal belefájdult hirtelen. – te aludtál bármit is? – kérdeztem tőle rögtön a lényegre térve, majd szépen lassacskán feltápászkodtam annyira, hogy legalább üljek.

- Nem számít… - rázta meg gyengéden a fejét és kezem mely eddig a hajával játszadozott az most az ő tenyere közé került, amit ajkaihoz felemelve lágy csókkal köszöntött.

- Öhmm… de… hogyisne számítana? – néztem rá értetlenül és valahogy minden más gondolatomat eltiporta most az, hogy ő egész éjjel itt volt mellettem.

- Megvagyok… - hihetetlen hogy egy szemhunyásnyit sem aludt éjszaka után még mindig rám tud mosolyogni és bátorító pislogásával erőt sugározni felém. Meghalok. - … és ahogy látom te is. – ezeket a szavakat már lassan, óvatosan ejtette ki végig szememet figyelve mintha bármelyik percben robbanhatnék. Végülis nem lehetetlen a feltevése… tudom mit tettem tegnap, tudom, hogy mit is műveltem vele, amihez mérve igazán csodálom, hogy például itt van és meri például fogni a kezemet. De egy részben én magam is csodálkozok, hogy mindezt ily simán tűröm és igazából élvezem is. Nem tudom, mi van velem, nem tudom ki vagy mi irányítva testemet, de két dolog biztos: egy az, hogy ez az illető, vagy bármi is legyen az teljesen megkattant, kettő az, hogy ez az illető vagy bármi nem én vagyok. Vagy ha mégis én lennék, akkor egyre biztosabb bennem az a tudat, hogy megőrülök… vagy mondhatjuk inkább múlt időbe és ezzel magyarázva mindent: megőrültem?

- Még egy mezítlábas fogócskát nem játszok be… - ráztam a fejemet mosolyogva és próbáltam valahogy oldani a lassacskán rám települő különös érzést. Ahogy Őt néztem valami kezdett a hatalmába keríteni és nem tudtam, hogy ez most jó lesz-e vagy rossz.

- Szereznél megint cipőt… megoldanád. – kacsintott és rántotta meg a vállát úgy mintha mindez oly természetes lenne és vicces és elfelejthető, de legfőbbképp megbocsájtható.

- Okés… - ráztam a fejemet lassacskán tiltakozás jelképeképpen. – kérhetnék valamit? – néztem feléje és úgy várt szavaimra mintha életében nem hallott volna még engem beszélni. – befejeznéd ezt? Ne legyél kedves… csak ne. – ráztam továbbra is fejemet.

- Miért? – kérdezte.

- Mert ettől csak rosszabbul érzem magam…- nevettem fel kínosan. – és mindez akkor újabb kérdéseket vetne fel bennem és nem akarok több kérdést. Egyet sem akarok… - mondtam és lenyugodva kicsit előrébbhajoltam feléje.

- Hány kérdésed lenne? – hangja lágy volt, természetes.

- Innen elindítom a listámat és Londonig eljutna a lista vége… Mint egy fonál, ami sosem ér véget. – mondtam, és ahogy egyáltalán már beszélni elkezdtem kezdtem valamiféleképpen jobban érezni magam.

- Ha Londonig ér csak el… akkor van vége. – vette át a rébuszokban beszélgetést tőlem, de ez is oly máshogy hatott tőle. Mintha az ő szavai hihetőbbek lettek volna, mint az enyémek.

Erre már nem mondtam semmit, csak figyeltem Őt miközben Ő figyelt engem. Szemei csillogtak felém, alóluk a karikák is mintha tűntek volna el így hirtelenjében. Arrébb és összébb húzódva egy kicsit paskoltam meg magam mellett a helyet és kértem, hogy üljön, fel oda hisz mégse üljön már a földön. Úgy éreztem, hogy még egy ideig itt fogunk táborozni és hát a kanapé egy fokkal kényelmesebbnek tűnik, mint a padló, de csak egy fokkal.

- Tegnap… - kezdtem bele mire az ajtó nyílt és a tulajdonosnő indult meg felénk egy tálca reggelivel. Ez nem kérdés volt, ez kijelentés.. Jutott eszembe mondata, mely mosolygásra késztetett.

- Jó reggelt!- köszönt felém aranyosan és letette az előttünk lévő asztalkára az ételt és mindazt, amit hozott számunkra. – megsúgom, magának ez a fiú nagyon szeretheti magát… egész éjjel itt virrasztott Ön mellett. – nyújtotta felém az egyik bögrét, ahogy azt felvette a tálcáról, majd a másikkal is ezt tette és azt pedig Harry felé nyújtotta.

- Hát… - mondani akartam valamit, de hát pontosan amennyire akartam volna, annyira nem is sikerült mindez. Ennyit a beszéd tudományáról.

- Nagyon szépen köszönjük a reggelit… mindent nagyon szépen köszönünk. – szavai kábulatba ejtőek lehetnek mindenki számára… azt kezdem tapasztalni, hogyha megszólal és beszél, bennem mintha egy más világ nyílna, és legszívesebben oda szöknék én el vele.

- Nincs mit… ez a dolgom, az életem. – mondta és az ajtó felé vette az irányt lassacskán. – maradjanak addig, amíg akarnak, ma a társalgó nem üzemel. – lebegtette meg a kis táblácskát mely a tolóajtó kilincsén volt és ezzel be is húzta azt, kettőnket ott hagyva… egyedül.

- Ezt most, hogy értette? – néztem vissza Ő feléje… - maradjunk addig, amíg akarunk? – nem teljesen értettem ezt a mondatát. – mi van… kivetted a társalgót is vagy mi? – nevettem fel és szám felé emeletem bögrémet, de ahogy feléje pillantottam és megláttam arcát mégis inkább úgy döntöttem, hogy ez még nem az első korty ideje. – én csak poénnak szántam. – néztem rá és eléggé mókás volt az arca, ahogy azt figyelte, hogy én mindezt, hogy reagálom le.

- Úgy tűnik én nem… - tette hozzá és viszont ő belekortyolt a gőzölgő kávéjába.

- Megőrültél… kibérelted a társalgót… a társalgót. – okés számomra ez fura volt, olyan hihetetlen és hát nem mindennapi. Micsoda?

- Ki is volt az, aki a kanapén akart aludni az éjszaka? – nézett rám kötekedően.

- És így is tettem… de ez nem ugyanaz. – legyintettem.                             

- A két dolog ugyanaz… - a véleménye szöges ellentéte volt az enyémnek. – igazából teljesen mindegy… belekezdtél valamibe az előbb mielőtt megzavartak téged… mit akartál mondani? – hirtelen oly soknak tűntek a szavai. Nem szokott ennyit beszélni, most valahogy más volt… de nem zavart, sőt.

A társalgós gondolatmenetről ez azonnal visszazökkentett arra a vágányra, amin amúgy addig is voltam. Ha válaszokat szeretnék, akkor beszélnem kell valakivel. Ha értelmes válaszokat akarok beszélnem, kell Vele. A tegnapi napot, ha lehetne, kitörölném a fejemből, így elfelejtve mindazt, de nem tehetem szóval azzal az emlékkel meg kell barátkoznom. De lehet, hogy éppen az az emlék volt az, amely segített abban, hogy próbáljak értelmesen gondolkozni. Tegnap volt a nagyon lent állapot és most lehet, hogy el kellene kezdeni felfelé indulni… hátha a csúcsra érkezve megtalálom a világosságot is. Legyen a felfelé vezető út kissé nehéz is, kissé viharos, keszekusza de akkor is meg kell tenni… fényre van szüksége mindenkinek, köztük nekem is. Az igazságra.

- Én nem akarok, zsákbamacskát játszani ezt most mondom… - szögeztem le még az elején és figyeltem arcát hogy most erre Ő mit lép.

- Okés… - bólintott, azt hiszem, hogy mindezt tette azért is, mert örült, hogy beszélek vele.  Mármint nézzük azt a tényt, hogy tegnap inkább elrohantam, minthogy bármiféle szavát meghallgatnám.

- Ha bármit is kérdezek tőled… őszintén válaszolsz? – úgy éreztem magam m int egy bírósági tárgyaláson. Hirtelenjében ne is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek… a tény az, hogy ilyesféle dolgokat művelek, hallok felettébb érdekes dolgokat erre az agyam megháborodik és ellenem szegül, majd másnap ki tudom mondani őket, értelmes szavakat formálva számmal több, mint hihetetlen. Vagyis inkább mondanám nyersnek… nyersnek érzem magam és csupasznak.

- Ha azt szeretnéd… - mondta. Azt szeretném-e? Valószínű… amíg bírom, csak jöjjenek az információk, majd utána hogy alakulnak a dolgok az már más kérdés.

- Nem, nem, nem. – ordítottam magamban és egyszerűen már saját gondolataimmal, saját magamban kezdtem el társalogni saját magammal. A mód, ahogy kifejezem magam és gondolok a dolgokra, egyszerűen felidegesít.

- Tegnap azt mondtad, hogy bízzak benned… ugye?

- Úgy látszik meghallottad…

-  Meg… csak talán mostanra fogtam is fel, hogy mit akar ez mondani nekem. Okés… bízzak benned? Bízok. De akkor te is bízz bennem annyira, hogy ne köntörfalazz, és ha kérdezek valamit, akkor arra úgy válaszolj, ahogy kell… és nehogy előhozakodj az „Annyi minden van, amit elmondanék… de nem lehet” szlogennel, mert elég biztos vagyok benne, hogy azt nem bírnám elviselni… Maradjak? Maradok. Beszéljünk? Hát beszéljünk… hajrá beszéljünk. – és tegnap elég egyirányú beszélgetésünket felhasználva indultam is neki ennek az egésznek. – szeretnél, mondani te valamit a számomra vagy inkább kezdjem én a kérdéseimmel, amiket mind egy szálig meg kell válaszolnod… és tudom, mikor hazudsz és tisztában vagyok azzal is, hogy minden kérdésemre birtokolod a választ így jobb, ha nem is próbálsz mást mondani. – arcán a fáradtságnak ekkor már nyoma nem volt. Azt hiszem ekkor váltott tekintete a furán érdeklődővé. Nem biztos, hogy sikerült feldolgoznia mindazt, amit éppen ráborítottam így hirtelenjében. – miért ne beszélhetnél bármiről nekem? – kérdeztem tőle és láttam, hogy értette mire is utalok ezzel.

- Beszélnem kellene Alexával… - egy őszinte válasz kipipálva.

- Kellene? Mi ez? Nem értem… azt mondasz, amit akarsz, a te szád te irányítod… - azt hiszem túlságosan is heves lettem valahogy, ahogy ebbe az igaz-nemigaz-őszinteség dologba bele cseppentem elkapott valami, ami egészen magával rántott.

Nem tudom jól mértem fel-e a terepet, de egészen azon kezdtem el filózni hogy Ő egyre kevésbé ért engem bármennyire is kedvesnek tűnik arca. Okés.. Segítsünk egy kicsit neki.

- Elkérhetném a telefonod? – nyújtottam feléje a kezemet.

- miért szeretnéd? – kérdezte.

- Tippelj kettőt… telefonálni? – kérdeztem vissza és mivel tudtam, hogy az enyém nincs itt velem így csakis az övé volt a lehetséges opció. – köszönöm. – mondtam mikor fekete készülékét tenyerembe helyezte. – nem őrültem meg… minden a legnagyobb rendben. – mondtam neki miközben barátnőm számát kezdtem beütni a képernyőn felvillanó billentyűzetbe.

Hát nem vagyok benne biztos, hogy kijelentésemet elhitte, de hát… mindegy.

- Kicsöng… ez jó jel. – mondtam és kihangosítóra húztam a készüléket majd kettőnk közé a kanapéra helyeztem azt.

- Kit hívsz? – kérdezte.

- Alexával akartál beszélni… hát tessék, beszéljünk együtt vele. – mutattam a képernyőre, ami már számlálóvá váltott át így mutatva, hogy a keresett személy felvette.

- Harry… minden rendben? – ezzel kezdeni a beszélgetést túlságosan nem optimista dolog.

- Mondhatni minden eléggé kellemes… - válaszoltam én inkább helyette ezzel mutatva, hogy bizám én is itt vagyok. – szia, Alexa, itt Maisy. Ki vagy hangosítva, de szerintem erre rájöhettél… - nevettem fel kínosan. – van egy sejtésem arról, hogy tudhattad, hogy tegnap kissé eltűntem… hát most kissé meg is lettem, még mindez tegnap este történt, de mindegy… valójában Harry szeretne veled beszélni nagyon, ezért is hívtunk… - ismertettem a dogokat és éreztem, hogy agyamban a fogaskerekek csak úgy kattognak a helyükön. Na, jó ez nem igaz… úgy pörögtek, hogy majdnem füstöltek a saját helyükön, mintha valami megszállt volna és hajtott volna… nem értem.

- Sziasztok. – köszönt ismételten, talán így kezdve az egészet mégis jobb lett volna. – mit szeretnél Harry? – kérdezte Alexa azt hiszem kissé tapogatózva… érezhető volt a hangján hogy nem igazán tudja hova helyezni ezt az egészet.

- Harry téged akart... Én az igazságot. Remélem, ketten összehoztok nekem valamit, mert kicsit kezdek türelmetlen lenni… - és nem tudom mi indítattatásból, nem éhségből ez biztos ért elnyúlva egy croisantért hatalmas falatot téptem le belőle és kezdtem azt enni. Figyeltem az Ő arcát, ami egyszerűen lenyűgöző volt, hol a telefonra pillantott hol rám. Nem tudom melyikünket értett kevésbé.

- Segíts… - mindössze ennyit mondott Alexának, de ezt egy olyan érdekes tónussal tette, hogy gyomrom azon nyomban dió nagyságúra szorult… az a croisant azonnal le is került a kezemből.

- Honnan ismeri Harry Adamet? Kérdés miért beszélt Adammel? Mi köze van a szüleimhez? Honnan tudja a nevüket mikor én neki ezt soha nem mondtam… biztos vagyok benne. - ha ezeket tisztáznák, számomra valószínűleg teljesebb embernek érezném magamat ez fix.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt itthon beszélnénk meg és nem így. – hangja nyugodt volt, mintha erre már felkészült volna vagy mi.

- Mondjuk azt, hogy ezt az opciót kilövöm… én itt és most szeretnék tudni például… mindent. Köszönöm. – attól függetlenül, hogy szavaim egyre gyorsabban hagyták el számat, és egyre hevesebbnek éreztem magamat az önuralmam-testem felett m égis meglepően jó volt. Nem doboltam lábammal, nem csettintgettem, nem tapsoltam még a gyorsítás érdekében… ismétlem még.

- Maisy te beteg vagy. – mondta ki Alexa és azt hiszem ezt igazán őszintén mondta. Tudtam ezt hangjából, tudtam azt lelkem fura reakciójából és tudtam azt az Ő arcából… látszott rajta hogy ezt Ő is így tudja.

Kezemet automatikusan a telefon után nyújtottam és a kihangosítót kikapcsolva fülemhez tartottam a készüléket… nem akartam, hogy Ő ezt hallja. Tudja, látszik, rajta hogy tudja, de Alexának ez a három aprócska szava is oly fájdalmat okozott arcán, hogy ezt nem bírom elviselni… valami belső hang súgta nekem, hogy ne engedjem feleslegesen szenvedni. Nem szabad, nem, nem, nem.

- Folytasd… - kértem halkan.

- Biztos vagy benne hogy ezt így kell, és most? – kérdezte. Azt hiszem az idő… a módszer nem éppen a megfelelő, de nem hibáztatom érte. Valahogy mily megértő lettem így hirtelen… érdekes.

- Ez azt hiszem itt továbbra sem opció… - mondtam és vártam, hogy belekezdjen… néhány pillanatig csend ült kötöttünk, csend mintha nem tudná hogyan is tovább. Egy pontba kapaszkodtam mind ez alatt… egyetlen egybe. Belé. A szemeibe mely otthon jelentettek számomra ebben a pillanatban, melyek szeretetteljesen figyeltek engem hiába látszott rajta hogy szívével együtt mindjárt azok is megszakadnak.

- Mondj valamit… kérlek. – most kezdtem csak érezni azt, hogy mily erősen szorítom a készüléket, vajon képes lennék kárt tenni abban?

A nyugalom megőrzése nálam épp ennyi ideig tartott, lábam kipattant alólam és a társalgóban kezdtem le- feljárkálni várva azt, hogy megszólaljon és mondjon valamit, bármit… tudtam, hogy ott van a vonal túlsó végén, hallottam szuszogást a vonalban, de ezen kívül mást nem.

- Kérlek… - mintha kezdtem volna elveszíteni magam felett az uralmat, talán a hisztéria is beköszöntött hozzám.

- A helyzet az, hogy… - és ha eddig hiányoltam a beszédet most megkaptam. Elkezdte és mondta és mondta én meg csak hallgattam és hallgattam. Mindeközben Harry csak ült és engem figyelt, talán ezzel válláról levettem egy súlyt, de egy másikat azonnal pakoltam is rá. Arca próbált érzelemmentes maradni, de szemeiben látszódott, hogy talán robban perceken belül és nem, mint egy kis lufi… hanem inkább úgy, mint egy atombomba. Ideges volt és egy idő után ezt már az arcáról sem tudta eltűntetni, sőt egész lényéről sem…

Alexa mindeközben mindent elmesélt, de tényleg mindent. Amit ő tudhatott, azt megosztott velem, és honnan tudtam, hogy nem hazudik? Tudtam és kész. Éreztem. Felettébb érdekes volt hallani úgy egy történetet magamról, hogy mindez számomra úgy tűnt, hogy nem is rólam szól az egész, de mégis… Az orvosok mindazért, amit éppen Alexa tett valószínűleg őt ott helyben kivégezték volna, hisz az emlékek visszaszerzésének legmegfelelőbb módja közel sem ez lenne… de ez egy érdekes helyzet, orvosok nincsenek és nekem a magyarázat most kellett. Ha nem kaptam volna és csak egy mesével áltattak volna, biztos vagyok benne, hogy tudtam volna. Az igazságot akartam. Megkaptam. A mindegy hogy a lelkem teljes egészével végeztek a szavak melyek elhagyták Alexa száját, de legalább tudtam… én akartam és megkaptam. Ténylegesen.

Szinte éreztem, hogy Alexa mikor fogja befejezni… hangját levitte mintha meséjének is ezt a befejezést szánta volna. Egész idő alatt én egy szót sem szóltam csak hallgattam és hallgattam, próbálva raktározni az infókat. De lehet, hogy csak feleslegesen erőlködtem… lehet, hogy holnap felkelek, és erre sem emlékszek… felettébb megnyugtató lenne. A csudákat lenne az…

- Okés. – nem tudom, hogy utolsó mondatára, vagy bármire ez a szavam megfelelő lett volna, de én azt hiszem ezzel kívántam lezárni az egészet. Kimondtam majd a telefont elég határozottan dobtam feléje, amit reflexből kapott is el ügyesen.

Agyam most érte el a full káoszt, de olyat, amivel ébren lenni lehetetlenség. Éreztem, hogy csak egy picikét kell kikapcsolnom, csak egy pillanatra és valamire-másra koncentrálnom hátha az majd segít. Egy kredenc villant meg előttem, benne sárga üvege mögött italos üvegek.

- Én hirtelen szomjas lettem… - indultam meg a felé és kivéve egy whisky-s poharat, öntve bele egy kicsit meghúztam azt. – azt hiszem, iszok helyetted is. – feléje sem figyelve mondtam ezt majd öntöttem volna a következő kört, de a semmiből mellettem feltűnve ő ezt megakadályozta. Elvette tőlem először az üveget, majd a poharat is. Ekkor véltem felfedezni, hogy kezem kissé remeg, ahogy lassacskán testem minden része is lassacskán. Reszkettem.

- Cscsssssss… - vont mellkasára és simította meg a hátamat, amitől éreztem, hogy csak kirázott a hideg.

- Segíts, kérlek… vedd. – mondtam mindezt mellkasának fordulva.

Illatát mélyen beszívva tüdőmbe engedtem annak, hogy közelsége mindent elvegyem tőle, ami nem Ő. Kezembe erőt engedve akartam simítani őt, érezni ujjaim alatt azt, hogy itt van, és nem enged el… soha, de soha. – csókolj meg kérlek… tégy, úgy mintha minden rendben lenne. – pillantottam fel szemeibe és szinte éreztem a szememben ott nem lévő könnyeket. Nem jelentek meg arcomon, de én éreztem, hogy ott voltak.

- De hisz minden rendben van. – suttogta fülembe és ajkaival ajándékozta meg nyakam vékony bőrét, majd combom alá nyúlva emelt ölébe úgy hogy lábaim köréje fonódtak.

Ahogy testem az övéhez simult, úgy éreztem azt, hogy abban a pillanatban tényleg minden rendben van. Fejemet a vállára hajtottam, ahogy ajkai a vállamra értek miközben lassacskán elindult előrefelé.

- Hova… – a mész lett volna a következő szó, de még ezt is elég nehezen sikerült kimondanom. Megsemmisültem konkrétan mindentől. Elegem volt a kérdésekből, a válaszokból, a beszédből, az emberekből… mindenből. Egyedül őt akartam. Teljesen mindegy miért, hogyan de akartam. Agyam végre egyszer az életben egy dalt zengett a szívemmel, mindkettő egyetlen szava volt ez: Ő.

- Azt hiszem ez a hely nem hangszigetelt… - mondta és azt hiszem ekkor töröltem ki magamból végérvényesen mindent és adtam át magam Neki. Szavaimat, lelkemet, testemet, mindenemet. Kinyitotta az ajtót majd lassan kilépett rajta velem.

- És a szoba? – kérdeztem.

- Reménykedjenek ők hogy az… én nem aggódok. – pimaszságától az énem mely mellette voltam ébredt fel és kezdett bennem nőni az a tudat, hogy én akarom őt. Minden formában.

- Minden rendben? – azt hiszem a nénike vette észre, hogy kijöttünk a bunkerünkből.

Megszólalni egyikünknek sem volt teljesen ereje így csak magasba emelve jobb mutatóujjamat jeleztem, hogy ühüm. Na vajon tudja-e azt hogy ez mit jelent. Reménykedek benne erősen… vagy majd rájön később. Az biztos, hogy akkor, amikor már nem itt vagyunk… kicsit máshol, egy más világban.

Az ajtót vagy szellemek nyitották vagy nem tudom, de hogy Ő engem nem engedett el, de az ajtó mégis kinyitódott ez is biztos. Lassan lépkedett az icipike-picike ágy felé, amit lehet, hogy kicsit féltek ebben a pillanatban… Zöld szemeiben egyetlen egy dolog égett a vágy… és ha mindezt úgy fogja kiadni magából, ahogy én azt, gondolom, lehet, hogy nem éli meg a holnap reggelt ez a drágaság. Vagy már a következő pillanatot sem… de ez részletkérdés.

Határozottan, mégis óvatosan tett le az ágyra és felettem maradva csodálta arcomat.

- Teremtsük meg a második első alkalmat… - néztem vágytól égően feléje, majd nyaka köré fonva kezemet és nem engedtem el őt… az elkövetkezendő percekben… vagyis inkább órákban.