XIII. rész - Be Alright

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész. Sajnálom hogy a múlt héten nem volt rész, de nem igazán volt rá lehetőségem hogy írjak… de most itt vagyok és látjátok rész is van! J A héten kiderült hogy eléggé muszáj lesz emelt töri érettségit tennem szóval elég erősen hajtok most a töri tanulásra, meg úgy általában mindenre egyre többet kell tanulni de hát… ilyen ez a végzős év. Amint tudok viszont mindig hozok nektek frisst! Jók Legyetek! Jó olvasást! Puszi Dorka

Ps.: BOLDOGSÁGOS 20. SZÜLETÉSNAPOT a világ egyik legdrágább srácának, a mi Harry Styles-unknak! J

Be alright

Through the storm and through the clouds

Bumps on the road and upside down now

I know it's hard, babe, to sleep at night

Don't you worry

’cause everything’s gonna be alright.

S a kérdések, képek melyek nem értek el hozzám nappal, azok éjszaka támadtak le engem… álmomban. Több mint 48 órája voltam már bent ezen a helyen, és szökési kísérleteim száma is az eddigi pillanatig a nullával egyenlők, viszont mintha mindenki került volna egy témát… azt a témát, amely ide juttatott… legalábbis amire ráfogják az egészet. Az igazat megvallva nem is mondanám kifejezetten azt, hogy kerülik… egyszerűen mintha nem történt volna meg, vagy mintha egy bizonyos ideig nem beszélhetnek róla, és addig a pillanatig pedig az egészre lepel borul… mintha senki sem tudna róla. Én viszont tudtam… s ha eddig be is gyógyszereztek, talán kaptam magamba egy-két adag kedélyjavítót a nap folyamán – ezekkel elérve azt, hogy gondolataim e téren csillapodjanak - az erre az estére mintha eltűnt volna belőlem és még álmaimban is tisztán láttam.

Ott álltam az iskola folyosóján, s mindezzel nem lett volna nagy gond, ha nem úgy lettem volna ott, ahogy ténylegesen is voltam. Meztelenül.

Álltam a szekrények között, s mozdulni nem tudtam. A rám tapadó szempárok megbénítottak jelenlétükkel, nem szóltak semmit, egy hang sem csendült fel az egész épületben csak engem néztek. Mintha megakadt volna egy film szalagja… takarni akartam volna magam, de kezeim sem engedelmeskedtek nekem, sőt ahelyett hogy takarásra váró részeim felé helyeztem volna azokat, reflexből emeltem tenyeremet szemem elé ugyanis erős, fényes reflektorok világítottak meg a hirtelenből, egyik pillanatról a másikra. Úgy éreztem, hogy kezdek rosszul lenni… úgy igazán rosszul. Szívem dobogását fülemben éreztem, a verejtékcsepp a halántékomon oly lassúsággal folyt le mintha lelassították volna azt, a tüdőm szorítani kezdett, és térdeim is megremegtek s mikor álló helyzetből megbotlottam lábaimban, hangos röhögésben tört ki az összes diák, aki körülöttem volt, s megvallva az igazat… mindenki ott volt. Mintha egy cirkuszi látványosságot figyelhettek volna meg, úgy gyűltek körém… egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam, de könnycseppek nem gördültek arcomon… nem engedhettem, hogy úgy lássanak.

- Ne törődj velük. – hallottam meg mögöttem egy hangot, melyet a fülemben lüktető vértől nehezen tudtam azonosítani, s éreztem, ahogy hátamra kezd teríteni kabátját. Automatikusan löktem le magamról, s mint isteni csoda véltem felfedezni, hogy lábaim újonnan erőre kaptak s megindultak alattam… csakhogy nem olyan helyesen, ahogy kellett volna. Rohanni kezdtem volna, de embereknek mentem. Rohanni kezdtem volna, de lábaim saját magukban akadtak meg, s ahogy az emberek mégis úgy döntöttek, hogy utat engednek nekem erősen megbotolva valamiben estem orra. Teli találat a földnek… éreztem, ahogy minden egyes testrészemben elindul az aktív fájdalom jele, s számban a fémes vér íze keveredett a nyáléval. Öklömet összeszorítottam s úgy szedtem össze minden erőmet ahhoz, hogy felálljak… de mintha csak Bambi lettem volna a jégtáblán, kezeim, s lábaim is úgy csúsztak ki alólam. Továbbra is mindenki engem figyelt, ők sem tűntek el… de én sem.

- Hadd segítsek… - a barátságos hang ismételten kezdeményezett felém, majd amint óvatosan meg tudtam fordulni kezét nyújtotta felém. Zack volt az… arcát nem láthattam, de hangját felismertem. Beleremegtem abba a gondolatba, hogy ilyen közel van hozzám. – Khara… nem bántalak. Add ide a kezed. – tartotta kezét felém, s felemelve a fejemet a lámpák fényétől semmit sem láthattam. – nagyon jó… - suttogta kedvesen mikor ujjaim saját irányításuknak köszönhetően az övéi felé közeledtek. – így… - mondogatta s abban a pillanatban, ahogy ujjbegyeink összeértek a fény eltűnt, s rögtön tisztán láttam.

Az az ember, aki segíteni akart az nem Zack volt. Ott a folyosón, Harry Styles nyújtotta felém a kezét. S ekkor ébredtem fel… ismételten. Úgy legalább harmadjára ezen az éjszakán. Újra és újra álmodtam az egészet, s ha felriadok, ebből a rémségből mindig úgy érzem, magam mintha fulladoznék éppen… az emberek lesújtó tekintetében.

Viszont ez, a mostani ébredés más volt… kifejezetten más. Nem ott ébredtem ahol legutóbbi helyen álomba szenderültem, hanem a folyosón… az ágyam helyett, a folyosó padlóján ülve, a fal tövében tértem magamhoz, szóval nem csak bolond vagyok, de alvajáró is? Egyre fantasztikusabb a helyzet. Automatikusan kaptam magamhoz, s valahogy megnyugodtam akkor, amikor bőrömhöz nem tudtam hozzáérni ugyanis testemet ruha borította. Nem voltam meztelen, s erről tényleg meg kellett győződnöm, megtettem.

Térdeimet felhúzva átöleltem azokat, s mélyeket lélegezve gyűjtöttem energiát ahhoz, hogy visszamenjek szobámba. Az igazat megvallva azt sem tudtam, hogy hol vagyok, a folyosó azért egy ekkora épületben igen tág fogalom, de olyannyira nem is érdekelt. Visszatalálni csak vissza tudok, annyira mégsem bonyolult labirintus ez.

Fejemet a falnak dűtöttem és két oldalt próbáltam eközben megtámaszkodni, hogy majd akkor felállok innen, de ekkor hangok szűrődtek ki a mellettem lévő ajtó túloldaláról… éles, mérges hangok, majd egy csattanás. Ezek a dolgok csak meggyorsították tevékenységemet, s ahelyett hogy megindultam volna a szerintem megfelelő irányba, az ajtónak hajtottam fülemet s próbáltam kihallani mi történik a túloldalon. Szimpla emberi kíváncsiság irányított, ami a józanész felé kerekedett… talán még álmos is lehettem azért sikerült ennek az érzésnek nyernie.

Csend volt… hang nem hallatszódott, egy árva lélek létezése sem volt bizonyított a túloldalról. S ekkor újabb csattanás, mire én meg ösztönösen nyitottam be az ajtón, s ami ott fogadott… megmagyarázhatatlan.

- Harry… - kaptam a számhoz, s valahogy mintha csak beslisszantam volna hozzá zártam be az ajtót magam mögött.

Harry ott állt előttem, a fallal szemben, annak támasztott karjaival, melyek közé vészjóslóan esett be göndör tincsei által borított feje. Bal kezén kötés volt… szó szerint csak volt ugyanis a fásli darabjai pirosan lógva csüngtek lefele ökléről… kicsikét megszakadtak, kicsit véresek voltak… s ahogy látom a fal is.

- Mi? – észrevette, hogy megjelentem, s bal keze így esett le maga mellé. Gondterhelt tekintetét fordította felém s őszintén mondom félelmet láttam a szemeiben ekkor. Nem volt tiszta a tekintete, mintha egy másik világban járt volna.

- Minden rendben? – nagyot nyeltem, s eme idióta kérdéssel kezdtem. A válasz egyértelmű volt, de valahogy másra nem futotta. Meglehet, egyszerűbb lenne megfordulni és kimenni mielőtt válaszolna, de valahogy a lábaim nem úgy viselkedtek, ahogy én azt elképzeltem. Igazából sehogy sem viselkedtek ugyanis mintha legyökereztek volna ott előtte.

- Khara? – rázta meg a fejét, s szemei kissé közelebbiek lettek volna. Hátrébb lépett egyet, abban a pillanatban, ahogy én feléje tettem egy lépést. – mit keresel itt? – s ahogy Ő is megállt, én is úgy tettem.

Sötét volt a szobában, csak a Hold halovány fénye világított meg egy sávot, de valahogy a pillanatok gyors elteltével a szemem is kezdte megszokni ezt a helyzetet.

- Nem tudom. – őszintén válaszoltam, bele sem gondoltam az egészbe… ösztönösen jött. – Harry… minden rendben? –kikívánkozott belőlem ez a kérdés, ismételten… s lehet, addig fogom majd ismételgetni, mígnem egyszer választ nem kapok rá.

- Nem tudom. – s azt hiszem Ő is őszinte volt hozzám, látszott az arcán mely oly zavarodott volt abban a pillanatban. – jobb lesz, ha most mész… - úgy hiszem egyre jobban realizálni kezdte a helyzetet. – de kérlek, erről ne szólj senkinek… - tényleg kérte, s megindulva felém mintha az ajtót vette volna célpontjául.

- Nem. – ahogy ezt kimondtam, a szemeim is kigúvadtak a dolog abszurditásán, sőt valószínűleg az is emelt a helyzeten hogy a mellettem elhaladó alakjának csuklója után kaptam, s erősen ragadtam meg azt.

- Mi? – fordult vissza és megemelte kezét nézve, ahogy ujjaim bőre ellen harcolnak.

- Nem. – ismételtem el, majd minden gondolatomat kizárva hagyatkoztam az ösztönös cselekvésre. S hogy mi volt ez? Harryt húzva magam után indultam meg a feltételezett mosdóba.

- Khara… mit csinálsz? – követett… átgondolva valószínűleg könnyedén kiszakíthatta volna kezét az enyém fogságából, de nem tette.

Felnyomva a helyiségben a villanyt a csap melletti székre ültettem le őt.

- Nem tudom. – úgy hiszem ez a nap válasza mondatom. – például nem buktatlak le ezeknél… - böktem a fejemmel az orvosi szobák felé s a csap elé beállva kezdtem nyitogatni az általam elérhetőnek számított ajtócskákat hátha találok tiszta fáslit, gézt, bármit.

- Nem szükséges… - tiltakozott, és ha már nem is megjelenésemet, de itt tartózkodásomat próbálta hova tenni.

- Psssszt!- ujjamat ajkaim elé téve fordultam feléje s csendesítettem el így. S a következő pillanatban megtaláltam én a fáslit… természetesen a szekrény legmagasabbik polcán, amit esetlegesen csak akkor érhetnék el, ha két Kharát egymásra pakolnánk, de mivel ez eléggé lehetetlen így vagy Pókemberré változok és leszedem onnan valahogy, vagy a másik opció addig szuggerálom, amíg le nem jön onnan.

- Hadd segítsek… - s ahogy ezt a mondatát kimondta én hirtelen a mosdókagylónak billentem, s kellett néhány pillanat, míg a márványpultnak támaszkodva újra ki tudtam nyitni a szememet. Ugyanezt mondta akkor is… ott az álmomban.

- Khara… minden rendben? – mögöttem volt, szorosan mögöttem és nem óhajtott elmozdulni onnan, mintha megérezte volna ezt a helyzetet. Pedig éppen az ellenkezőjét tette annak, amit amúgy kellett volna tennie.

- Naná… - ráztam meg a fejemet s kinyitottam a szememet, s a tükörben találkoztam a képünkkel.

Ő javában felém magasodott, s minél tovább néztem a képünket annál több mindent fedezhettem fel rajta. Például azt, hogy nem volt rajta felső. NEM volt rajta felső és én ezt eddig észre sem vettem?

- Vegyél fel magadra valamit… - fordultam meg hirtelen, de ezzel csak azt értem el, hogy premier plánban láthattam a mellkasát… amit meglepően sok tetoválás díszített, csakúgy, mint karját. – megfázol… - magyaráztam tovább majd kezéből kikapva a fáslit kiléptem előle.

- Khara… hogy kerültél ide? – nyúlt egy pólójáért, észrevette, hogy mondjuk, úgy érdekesen viszonyulok alulöltözöttségéhez.

- Harry… mi történt veled? – kérdésre kérdéssel való reagálásnak az volt az oka hogy még én sem kaptam választ az én kérdésemre. – egyikőnk sem felel… maradjon ez így akkor. – rántottam vállat és a falnak támaszkodva vártam, hogy helyet foglaljon. – Harry… szeretném megnézni a kezedet… leülnél végre? – kértem, utasítottam már magam sem tudom biztosra.

- Megoldom én… - akadékoskodott.

- Gipsz van a kezemen… ne kötekedj. – emeltem magam elé a kis „fegyveremet”, mire Ő elmosolyodott, s az igazat megvallva én is úgy tettem.

- Meg akarsz ütni? – ráncolta össze homlokát.

- Szerintem ne próbáljuk ki… - biztosíthatom róla, hogy nem fogok habozni, ha arról, van szó, hogy meg kellene ütni ahhoz, hogy nyugton, maradjon. Nézzen csak az arcomra… nem magától úszik pepita színekben.

- Értettem asszonyom. – védekezésképpen pakolta maga elé kezeit, majd hátrálva végre leült a székre.

S azon ötletem, hogy én majd ellátom, a nem tudom mi történt vele kezét addig a pillanatig volt okos dolog, amíg kitaláltam… ugyanis a megvalósítása már nehézségekbe ütközött. Kezdetnek ott volt a gipszem a kezemen… meg úgy folytatásnak is: ott volt a gipsz a kezemen.

Ha kicsikét bénázva is, kicsit ügyetlenül is, de sikerült leszednem kezéről az előző borítás maradványait, majd egy kicsikét bevizezett törülközővel áttöröltem sebzett kezét. Ez még ment… majd még a valamiféle hirtelen talált krémmel is sikerült bekennem bőrét azok után, hogy a kupak leszedésével szórakoztam egy sort… ő nem szólt, csak nézett. Biztos megijedt a gipszemtől… biztosan. Na és ezek után jött el a bekötözés pillanata…

- Ne nevess… - emeltem szeme elé szabad mutatóujjamat. – ne… - ráztam a fejemet s ebben a pillanatban a fehér valami, mint valami pergamen gurult ki a kezemből a földre, úgy körülbelül harmadik alkalommal.

- Segítsek? – ajánlotta fel és rendes volt nem nevetett… sokkal inkább már fulladozott a visszatartott röhögéstől.

- Segítesz abban, hogy segítek neked? – fura kérdés volt ez a biztos.

- Segítek abban, hogy segítesz nekem. – kacsintott majd lehajolt a fehér anyagért és szépen feltekerve kezdte a kezére is feltenni.

- Ezzel akkor meg is lennénk. – csaptam össze a tenyereimet, amit igenis a bal tenyerem megbánt… nem tetszett annyira neki a gipsz.

- Köszönöm. – mondta kedvesen és felállt velem szemben. – tényleg… - bizonygatta.

- Bármi is történt itt az a te dolgod Harry… - annyira mégsem volt kerülhető a dolog. -… ígérem, nem mondom el senkinek… viszont hogy mások maguktól ne jöjjenek rá… nem ártana egy kis teremátrendezés. – már a fürdő ajtajában álltam és úgy kocogtattam meg a falat, amely Harry öklének nyomán, egy helyen kicsit piroskás volt.

- Azt hittem álmodok… s álmodtam is. Olyan érzés kerített maga alá, amiből szabadulni akartam, s máshogy nem tudtam, ha szétverem magam körül az egyre közeledő falakat… nem tudtam mit csinálok, nem tudtam hol vagyok… addig a pillanatig, amíg meg nem jelentél. – s egy képet levéve a falról átpakolta azt arra a helyre ahol az a folt volt.

- Milyen érzés? – a falnak támaszkodtam s fontam össze mellkasomon karomat.

Normális eset az lenne, ha éppen már indulnék kifele… na, ez nem jött össze.

- Düh. – az ablakhoz sétált és azon kitekintve válaszolt kérdésemre.

- És mi váltja ki nálad ezt? – nem tudom agyam melyik eldugott szegletéből jöttek ezek a kérdések, de csak úgy ömlöttek a számból. Nem igazán ismertem magamra… de valahogy mégis úgy éreztem, hogy jól csinálom. Ez most így lehetséges?

- Nálad mi váltja ki? – fordult meg hirtelen, s a párkánynak támaszkodott. – hmm? – kérdezte.

- Nem… - ez még közel sem volt válasz a kérdésére, mégis így reagáltam. Hátrálni kezdtem lassan, s kezdtem azt az érzést érezni, amit ott az álmomban is. Uralkodni kellett magamon, hogy ne engedjem a felszínre törni.

- Khara… - nem tudom, hogy a csudába termett hirtelen előttem, de csak egy lépésre állt tőlem.

- Mindegy… - ráztam a fejemet, s a kilincsért nyúltam volna, de ekkor olyat tett, amire soha nem számítottam volna… könnyedén utánam nyúlt és karjai közé zárt. Megölelt. Olyan gyengéden, de mégis oly szorosan tartott magához, mint még soha senki sem ezelőtt. S én meg nem csapkodtam, nem rúgkapálóztam csak egyszerűen engedtem, hogy tartson. Miért? Mert úgy éreztem jólesik… tényleg jól esett.

- Minden rendben lesz… - nem tudott, nem tudhatott semmiről se mégis olyan óvóan simította meg a fejemet, majd a hátam vonalát.

- Nekem azt hiszem… mennem kell. – a pillanat még tartott, de tudtam nekem jobb helyem lesz az ágyamban… ha aludni már nem is leszek képes, de muszáj pihennem.

- Maradj… - súgta halkan s lassan engedett el. – kérlek… - nézett mélyen a szemeimbe.

- Miért?

- Hogy biztonságba legyünk… - válaszolt kedvesen majd a kis nappali feléje vezetett ahol a kanapé előtt egy hatalmas TV is volt, előtte egy nagy rakat DVDvel. – esetleg egy film?

- Nem igazán tudom… - fogalmam sem volt mit mondhatnék.

- Választhatsz te… - ajánlotta fel kedvesen.

- Nem szoktam filmeket nézni… - ami igaz az igaz, nem kifejezetten vagyok, a filmnézős típus csak egyszer-egyszer nézek Norával filmet, ha úgy adódik, a zene itt is teret nyer nálam magának és inkább a hifi bömböl mintsem bármilyen film.

- Adj nekik egy esélyt… - mondta és maga felé hívott, s ő leült a kanapé egyik végébe és nézegetni kezdte a pakkot a kezében. -… valaki itt hagyott nekem egy rakat ismeretlen filmet. – mondogatta.

- Azt ott… - az egyik tok ismerősen csillant fel a kezében a szemem előtt.

- Artifact? – nézegette a kezében s olvasva a borítóját elmosolyodott.

- Nézzük azt… - ültem le végül a kanapé másik felében.

- Miért érzem úgy, hogy ezt már láttad? – kérdezte s a lejátszóba helyezte a lemezt.

- Mert talán jó a megérzésed… - néztem rá nagyra nyitott szemekkel. 

S való igaz volt… én már láttam az Artifactot. Ez a film volt az, amit a 30 Seconds To Mars a korábbi lemezcégükkel való igen drága, összesen 30 millió dollárról szóló harcról forgattak. Egy dokumentumfilm volt valójában, ami bemutatta a banda nehezebb pillanatait, párhuzamosan azzal, hogy hogyan is készült a This is War albumuk. Ez például engem érdekelt… s bárkitől is kapta ezt a csomagot a Göndör… igen köszönöm neki az ízlését.

- Ébresztő… - puha érintéseket éreztem a karomon. – Khara… ébredj. – a hang nem hagyta abba, s egyre erősebb volt. – Khara… - szólongatott továbbra is.

- Miss Lewis? – kérdeztem vissza, s nem igazán tudtam elsőre feldolgozni, hogy ez a nő miért is ébresztget engem.

- Allie. – javította ki ismételten. – Khara… jobb lesz, ha tényleg felébredsz, a vizitre nemsokára megérkeznek és nem biztos, hogy annyira tolerálni fogják ezt a helyzetet. – ismertette a dolgot, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az.

- Milyen helyzetet? – kicsit nyöszörögve nyitogattam a szememet s mikor sikerült teljesen kinyitnom azokat s magam előtt, a kanapé melletti fotelben Harry elnyúlt testét láttam majdhogynem legurultam az ágyról meglepettségemben.

- Most már azt hiszem érted… - mosolyodott el.

- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle s kitakarózva tettem már lefele lábamat a földre.

- Biztos az, hogy ez tőled a megfelelő kérdés? Szerintem én is kérdezhetném ezt… - nézett rám olyan furán… nem is mérgesen, nem is dühösen, hanem furán… mintha olyat tudna, amit én nem. – Harry is az én betegem. – mondta halkan, s így világosabb lett több dolog is.

- Hogy micsoda? – pattantam fel és hirtelenjében ez nem volt a legjobb ötletem ugyanis majdnem visszaestem a megszédüléstől a kanapéra. – ezt korábban nem mondhattad volna? – mértem álmosan végig.

- Majd később megbeszéljük… - hessegette elfele a témát. -… most ügyesen oldjuk, meg hogy a feletteseim ne így találjanak rátok. – mondta és sürgetett, de már ekkor az ajtó túl oldaláról hangok szűrődtek be… olyan tipikus orvosos hangok.

- Miért teszed ezt?

- Azért vagyok itt, hogy segítsek nektek… - s én kifele indultam volna, de gyorsan bevágódtam a fürdőbe, abban a pillanatban szerencsére, amikor a másik ajtó is nyílt.

- Jó reggelt…- hallottam a köszönéseket. Az ajtólapnak simulva vettem szaporán a levegőt, s végül elmosolyodtam. Ez egy igen meleg helyzet volt. – Miért gondolta úgy, hogy először Harryhez jöjjünk s ne Kharához? – érdeklődtek a többiek. Szóval akkor Allie már volt nálam, de ott nem talált ezért jött ide és megtalált… most pedig fedez engem.

- Jó reggelt! – Allie is köszönt, s nem törődött a számára feltett kérdéssel. – Harry még éppen alszik… de felkelthetjük. – mondta a társainak teljesen korrekt hangnemben.

- Dehogy alszok… - hallottam mély, reggeli lassú hangját.

- Jó reggelt. – köszöntek neki is.

- Hogy érzed magad?

- Kifejezetten jól… - válaszolta s közben nekem meg az az ötletem támadt, hogy ki kell innen szabadulnom, ha ezek után ténylegesen hozzám fognak jönni… viszont ha nem találnának ott, akkor az egész szövetségi rendszernek lőnének, s Allie gyanús lenne számukra.

Halkan nyitottam ki a mosdó ajtaját s örültem, hogy az újonnan érkező két idegen ember háttal állt nekem, így mint egy macska, halk léptekkel, lábujjhegyen óvatosan megpróbálkozhattam a szökési kísérletemmel… senki nem vett észre… kivétel Harry. Egy pillanatig felém nézett, majd mikor óvatos mosolyra húztam számat ő is megengedett magának egy hasonlót csak persze sokkal szelídebb változatban. Bámulatos módon sikerült eltűnnöm onnan, csak egy pillanatnyi szívrohamot okozott az, amikor magam után behúztam a másik ajtót is s az egész művelet egy kicsit (sokkalta) hangosabbra sikeredett, mint ahogy én azt gondoltam.

- Ez mi volt? – hangzott el bent a kérdés.

- A szörnyű huzat… - hallottam Harry hangját, de annak módjában hallottam a poén ívét.

- De nincs is nyitva az ablak… hogy lehetne huzat? – s ez a pillanat volt az, amikor úgy kezdtem el szaladni a folyosón, mint akit puskából lőttek ki, s úgy faroltam be az én folyosómra mintha egy forma 1es autó lettem volna a legveszélyesebben bevehető kanyarban. Győztem.