XVII. rész - Alone together

Sziasztok! Ismételten itt. Tudom a szokásos egy hét helyett most kettő is eltelt új rész nélkül, de remélem ez most itt kárpótolni fog Titeket! Ma az OKTVt kipihenve legálisan lógok a suliból, szóval hogy értelmeset is csináljak írtam nektek. Azt megsúgom hogy hamarosan egy több szempontból is különleges részhez fogunk érni, szóval remélem hogy akkor is itt lesztek velem…Jó olvasást és remélem tetszeni fog! Puszi Dorka

Ps.: IMÁDOM MIND A 80(!!!!) FELIRATKOZÓMAT, egytől egyig csodálatosak vagytok! Hatalmas ölelés mindenkinek, aki fizikálisan is igényt tart rá az szóljon, vagyis inkább találjon meg és én ugyan megadom neki. Megérdemlitek ez tuti! Köszönöm azt, hogy itt vagytok nekem.^^

Alone Together

I don't know where you're going
But do you got room for one more troubled soul?
I don't know where I'm going
But I don't think I'm coming home and I'll say
"I'll check in tomorrow if I don't wake up dead"
This is the road to ruin
And we started at the end.

A homlokom semmiképpen sem lágyan simult az asztallaphoz, mondjuk azt, hogy inkább nyomtam hozzá egyre erősebben és erősebben annak érdekében, hogy ez alatt az idő alatt is fel tudjam dolgozni ezt az „újfajta” játékot. Meglehet valójában arról ábrándoztam, hogy ez csak egy szimpla álom, egy olyan a rosszabbik fajtából, a kevésbé vicces kategóriából. Éreztem, ahogy az orrom az asztallapnak köszönhetően szépen deformálódik elfele, vajon felér-e az egész egy rögtönzött plasztikai sebészeti beavatkozással? 2-3 centiméterre eltolom az arcomon az orromat… semmiségnek tűnik.

- 2-3 centiméterre eltolom az arcomon az orromat… semmiségnek tűnik.

- A-a. – kezeket éreztem a csuklómon, amikor egy újabb próbálkozásnak köszönhetően kezemmel ismételten a kendő felé irányultam. Gyors akartam lenni és sikeres, ehelyett gyors voltam és sikertelen. A feketeség a szemem előtt úgy éreztem egyre nagyobb volt, s mintha ez a dolog az agyamat is kezdte volna átszőni. – ne próbálkozz. – úgy éreztem, hogy az egyetlen egy személy, aki élvezi ezt a dolgot az csakis Ő. Harry.

- Aham… kösz. – puffogtam majd felegyenesedve úgy tettem mintha farkasszemet néztem volna vele, a valóság viszont az volt, hogy az orromig nem láttam, szó szerint. Így még a szemforgatás sem volt az igazi, elvette a varázsát ez a kendő.

Ha emlékezetem nem csalt – és ugye most csak erre bízhatom magam – akkor jobb oldalra toltam a tálcámat, ami meg volt pakolva reggelivel, na és még attól, hogy én vak lettem, éhes kevésbé lettem szóval muszáj volt valami táplálékhoz juttatni a szervezetemet.

- A másik oldalt… - érintése kézfejemen ismét megjelent majd fogta és óvatosan a másik irányba vezette kezemet.

- Egyedül is megy. – motyogtam magamban majd óvatosan kitapogatózva próbáltam valami olyat kézhez venni, amit még így is képes vagyok megenni, ergo nem most kezdek majd megkenni egy lekváros kenyeret ugyanis úgy éreztem, hogy akkor mindenhova jutna lekvár és vaj csak nem a kenyérre ahova eredendően való lenne.

- Jó étvágyat. – közölte kedvesen s abban a pillanatban ismét sikerült egy falatot lejuttatni a torkomon, egy ilyen hasonló esemény közel 20 perce is megtörtént már akkor, amikor éppen láttam tényleg, hogy mit eszek, azelőtt hogy Allie a fejemre akasztotta volna ezt a kendőt és azelőtt, hogy ő galádul itt hagyott volna minket azzal a jelmondattal „Sok sikert!”. Na, már most… sok sikert kinek? Nekem hogy ki ne pukkadjak vagy nagyobb hévvel, fel ne robbanjak vagy Harrynek, akinek mindezt majd túl kell élnie? Kétesélyes a dolog eléggé.

A falatozás egy idő után elég ügyesen ment egyedül, a croissant elérte végzetét a számban landolt, s mikor újra nyúltam a tálcámra fejemben egy csodálatos ötlet villant fel. Éppen a kiszedett vajba nyúltam bele véletlenül, amikor jött az isteni szikra az agyamba. S a következő pillanatban már nem is olyan véletlenül ténylegesen belenyúltam abba a fehérkés, sárgás valamibe igen gyorsan és igen ügyesen, majd egy szempillantás alatt – igen tudom, ez most nem vicces, számomra kifejezetten nem- úgy reflexből kentem az előttem lévő arcára a csúszós, kényes egyveleget.

Nem láttam az arcát, de biztos vagyok benne hogy meglepődött.

- Neked is jó étvágyat. – húztam egyre lassabban igen széles mosolyra ajkaimat, majd ujjaimat, ahogy végighúztam arcán – mintha éppen csak megsimítottam volna – elkentem azon a vajat. – remélem, ízlik, amit kifőztetek magatoknak. – ez olyan ide illő volt, olyan tökéletes, mintha csak erre a pillanatra találták volna ki.

- Remélem azért te is jól fogsz lakni. – nem teljesen értettem a kijelentését, reménykedését majd a következő pillanatban valami nedveset, csúszósat éreztem arcomon, s megmozdítva kicsit is arcizmaimat bőröm azt is felfedezte, hogy ez az egész ragad, s édes illatot áraszt magából. Talán egy szelet nutellás kenyeret simított hozzám? Meglehet. Ami biztos, viszont hogy néhány pillanatig tényleg az volt a felállás köztünk hogy néma csöndben ültünk – mintha a hiteltelen komolyságot vágni lehetett volna közöttünk – s egymás fél arcát tartottuk tenyerünk alatt. Ujjaimat óvatosan mozdítva belesimítottam véletlenszerűen apró gödröcskéibe melyek éppen akkor alakultak ki, s melyek olyan mélyek voltak mintha sosem lett volna végük. S tudtam, hogyha ezek megjelennek, arcán csak igen kevés dolog történhet… egy biztos elmosolyodott. S a másik dolgot én magam is személyesen tapasztalhattam ugyanis a következő pillanatban mindketten hangos nevetésbe törtünk ki. Kezem ekkor leesett arcáról, de még érezhettem egy múló pillanat erejéig, ahogy a gödröcskéi a végtelenbe elmélyülnek, s hozzá csatlakoznak az ajka felől kiinduló nevetőráncok is. Mintha valami selymet simítottam volna… meglehet a vaj tette. Jah biztos. Vagy nem.

Karomat már magam elé húzva, arra lehajtva fejemet nevettem tovább amikor észrevettem hogy ezzel csak azt értem el hogy nem csak a fél arcom lett dzsúvás hanem úgy már minden.

- Ügyes vagy. – jelentette ki büszkén, mély hangján, de éreztem, hogy ezeknek a szavaknak a kimondását is igen erőltetnie kellett ugyanis beszélni nem igazán tudott, nevetni viszont annál inkább.

- Psbschjsbcjxcn. – és csak éppen annyira emeltem fel ekkor a fejemet, hogy ki tudjam nyújtani a nyelvemet.

- Így lesz tökéletes… - s már éreztem, ahogy arcom egyelőre még érintetlen részétől kezdve elkezdi húzni a feltehetőleg nutellába mártott ujját s azt végigvezeti azt szemem alatt egészen orrom hegyéig. -… pontosan így. – bökte meg orromat s biztos voltam benne, hogy éppen most élte ki Picasso-i hajlamait.

Lassan nyújtottam ki nyelvemet és a szám sarkában lévő kis valami darabot próbáltam levadászni, hogy megtudjam mi is szolgál a mai arcpakolásomként, s egészen biztosra mentem, hogy ez a jelenet csak emelte az eddigi pár perc értelmességét ugyanis ő meg néma csendben figyelte ezt végig, s ha nem tudnám, hogy nem lehet nála telefon, akkor azt is mondanám, hogy még kamerázta is volna.

- Nutella. – elemeztem ki s végül körbenyaltam lassan a számat.

- Nutella. – ismételte el Ő is eddigi számomra ismeretlen hanglejtésével, majd a következő pillanatban a kevésbé gipszes kezem egyik ujjával végigsimítottam arcomon majd felé nyújtva mutatóujjamat csak reméltem, hogy szája felé eltalálok így látatlanban is. Meg ne kérdezze bárki is hogy ez a mozdulatsor, s ez a gondolat honnan jött, de valahonnan az agyamba termett ez biztos, s ha az a valami a fejemben kitalál valami, akkor az viszont úgy is fog megtörténni.

S igen… mintha művészi pontossággal irányítottam volna hozzá ujjamat, megtaláltam a célomat, az ajkai közét. Nem tudom mi vezérelt abban a pillanatban, de édes ujjammal gyengéden biggyesztettem le alsó ajkát, majd a következő pillanatban legalább olyan gyengéden és óvatosan húztam végig az ujjamat azokon elérve azt, hogy a teljes ajka édes legyen. Azt viszont már tényleg nem tudom, hogy mindez alatt én éppen miért nem vettem levegőt, s hogy a szívem is miért gondolta azt, hogy szakadozva teszi dolgát és dobog majd mellkasomban ugyanígy. Nem láttam semmit, de úgy éreztem, hogy érezni sem éreztem semmit. Mármint… mindegy.

- A reggeli időnek vége… - hallottam elsuhanni mellettünk egy hangot, s ebben a pillanatban visszaestem a való világba. Na de hol voltam eddig? Mi az, hogy eddig a szent minutumig fel sem tűnt, hogy csattogó, pattogó, zajt csapó hanggal kezdték összepakolni körülöttünk a dolgokat. S mi az, hogy eddig a pillanatig csakis azt hallottam, ahogy a vér a fülemben olyan erővel dobog, ami miatt egy kardiológus bezáratna egy évre a sürgősségire, minimum.

- Aham… oks. – rebbentünk szét majd kitoltam magam az asztaltól a lábammal – oly gyorsan mintha ez valami védekező reakció lenne -, s fel is álltam rögtön a székről majd oldalra fordultam és tettem egy lépést majd rájöttem… ez így nem fog menni. Ez az okos megállapítás annak is volt köszönhető, hogy az első lépésemmel máris egy széknek irányítottam magam, majd hangos „áúcsozásba” kitörve kezdtem morgolódni. Az más kérdés viszont hogy a szívem a mellkasomban továbbra is játszotta a saját idióta játékát, s nem működött, úgy ahogy kellett volna, miközben a tüdőm is csatlakozott társként ebbe a mókába s az irreális módon kezdett el az is dolgozni. Eddig egyáltalán nem jutott belé levegő, most meg annyi volt szükséges számára hogy az már nem valóságos.

- Várj… segítek… - s éreztem, ahogy ujjait bal kézfejemre zárja s óvatosan elindult ekkor előre. S hogy mit éreztem ekkor még? Azt hogy apró csipkelődő szikrák jelennek meg a kezemen éppen ott, pontosan ott, ahogy Ő hozzám nyúlt, ott ahol Ő megérintett.

Követtem, s tettem mindezt szótlanul, azért mert meglehet nem tudtam volna megszólalni, még akkor nem. Nem értettem az értelmetlen dolgok sorozatát, vagyis igazából pontosítok… nem értettem a testemet. A saját testemet.

- Veletek meg mi történt? – azt hiszem ebben a pillanatban találkoztunk össze néhány lépés megtétele után egy ismerős nővérrel.

- Megfejeltem az asztalt. – bukott ki belőlem valami irreális hülyeség, mint talán magyarázó válasz.

- Akarod mondani a nutellás üveget? – hangjából ítélve először meglepődött, de most már csak igen jól szórakozott. Hogy is nézhetünk ki valójában? Akarom én azt tudni?

- Ühüm. – bólintottam, majd vállat vontam téve azt, hogy én ugyan ártatlan vagyok.

- Neked meg gondolom a vajas bödön ugrott neked, ugye Harry? – biztos vagyok benne, hogy ekkor már összekulcsolta a nő a mellkasán a karját, miközben szemöldökét is íves formába alakítva emelte meg.

- Veszélyes dolog ez ám. – válaszolt kedves hangon s úgy hiszem ő pedig mind emellé tűzött egy mosoly is mellyel a nő szívét próbálta lágyítani. Nem láttam ezeket a reakciókat, de mégis. Akarom mondani azt, hogy ezeket tudtam elképzelni ehhez a szituációhoz.

- Meghiszem azt. – s ruha érdes súrlódását hallottam, mintha éppen most eresztette le volna mellkasáról a nő a kezét maga mellé. – ajánlom a gyors mosdást mielőtt még rátok szárad az egész… - látott tanácsokkal majd lépéseit egyre távolodónak véltem felfedezni.

- Elmosolyodtál ugye mikor a nőt akartad meggyőzni arról, hogy nem vagyunk annyira idióták? – bukott ki belőlem egy kérdés.

- Mi?

- Ugye hogy elmosolyodtál? – erősködtem s tudni akartam, hogy ebben is igazam volt-e. A nő reakciót látatlanban is sikerült megállapítanom.

- Nem értelek Khara. –s biztos vagyok benne, hogy amellett hogy fura fejet vágott még meg is rázta kissé a fejét s ezzel együtt tincseit is sikerült kissé átrendeznie.

- Görbe vonalba húztad így… - tudtam melyik oldalamon állt ezért arra fordulva, ismételten egy elvarázsolt pillanatomban, ujjaimat megindítva érintettem azokat arcához s rajzoltam meg mosolyának ívét. -… a szádat? – s valójában ezek után ujjam úgy működött, mint egy varázsceruza ugyanis a mosolya ekkor úgy rajzolódott ajkára, ahogy azt az én érintésem irányította.

- Pontosan így? – kérdezte, s ahogy lépett egyet éreztem, hogy ezzel a mozdulatával elérte azt, hogy hátam gyengéden a falnak csapódjon, s hogy testével elállva az utat kis börtönbe zárjon. Ahogy a levegőt szaporábban kezdtem venni mellkasom az övével ütközött össze, mire hirtelen visszatartottam a levegőt is néhány pillanatra, s ha látta volna, de nem tudta, a szememet is erősen szorítottam. S hogy mindezt miért? Nem tudom.

- Pontosan. – azt hiszem igen halkan sikerült elsuttognom ezt a szót, majd ahogy arcáról leesett a kezem az nemhogy mellém esett volna, hanem mellkasának csapódott automatikusan, s ekkor megéreztem azt, hogy… az ő mellkasában is úgy dübörög az a szerkezet, hogy csoda hogy éppen ki nem szakad a bordáin keresztül.

- Pontosan nem… csak hasonlóan. – hajolt a fülemhez és már ekkor elkerülhetetlen volt az, hogy mellkasunk összeforrjon. – ez a mosoly… csak a Tiéd Khara. – olyan közel volt a fülemhez hogy meleg lehelete az éppen ereimben megfagyó véremet is felolvasztotta.

S mielőtt bármit is reagáltam volna Ő ellépve tőlem tartotta meg a kézfejemet ujjai között. Az persze más kérdés hogy tudtam-e volna bármit is reagálni? Abban a pillanatban ott, néhány szekundum erejéig még a saját nememet sem tudtam volna megmondani s a nevemet is csak onnan tudtam volna, hogy emlékeztem volna arra a pillanatra, ahogy azt Ő oly lassan kimondta az előbb.

- Igazán szépen néztek ki. – Allie hangja csendült meg a fülemben, s azt hiszem ezzel meg is volt a magyarázat az ellibbenésére. De mi lett volna ha Miss Lewis nem bukkan fel? Nem tudom, hogy abba nem érdemes belegondolni, vagy csak szimplán hülyeség az egész. Az biztos hogy értelmet ma reggel próbálok nem találni se a gondolataimban, sem a tetteimben.

- Dalí szelleme erre járt… - magyarázta Harry okosan a dolgot, s biztos vagyok benne hogy a mosoly ott volt ismételten az arcán.

- Na, ja… - horkantam fel. -… igazán szürreális a helyzet. – jegyeztem meg s meg voltam győződve arról, hogy Allie számára igen kielégítő válasz lesz ez, hisz igen logikusnak hangzott, viszont arra is szívesen vettem volna mérget, hogy Neki is leesett szavaim értelme.

- Azt hiszem boldogulni fogtok ma… - simította meg a karomat, majd távozott tőlünk.

- Ha a falnak vezetsz, megfojtlak… - a kis elnyomott düh nem tudom, honnan de előtört belőlem, forrongani kezdtem elég rendesen. Mintha valami kis kaput felnyitva az érzéseim a nyakamba szakadtak volna. A kis fortyogós düh elsősorban.

- Gondolod? – kérdezett vissza.

- Tudom…

S nem tudom miért, de tényleg tartotta magát ahhoz miszerint nem vehetem le magamról ezt a kendőt, pedig míg eljutottunk szobája ajtajáig legalább kétszer megpróbálkoztam vele s oda belépve is egy pillanat erejéig sem hagyott egyedül nehogy valami rosszat tegyek, ergo meg ne szabjam a szuperértelmes kísérlet, szuperértelmes szabályait. Amiből valójában csak egy volt… ne vegyem le a kendőt.

- Szia cica. – azt hiszem a mosdójába nyitott be, s ebben a pillanatban már éreztem, ahogy pici mancsok rohamozzák meg lábamat és vagy csak lábfejemen kezd el járkálni, vagy éppenséggel körmeit a nadrágom szárában kezdi édesen fenegetni.

- Szia, te drága… - világtalanul léptem be a mosdójába, de úgy éreztem biztonságban vagyok, főleg amikor leguggolva a falnak támaszkodva puha, selymes kis bundáját érintve a kis picike állatnak ölembe vettem őt s végül leültem oda.

Néma csendben simogattam s éreztem, hogy mindez békességgel tölt fel. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam a macsek örül nekem, örül annak, hogy valaki vigyáz rá, mindezt szimplán csak éreztem. Éreztem abból, ahogy háta tenyerem formáját veszi fel, s éreztem abból, ahogy gyengéden dorombolni kezdett az ölemben. Békességet talált ő is, de legfőbbképpen biztonságot.

- Ne ijedj meg… - hallottam a figyelmeztető hangját s persze hogy emiatt az ütő egy pillanatra megállt bennem, hisz ha valaki azzal a mondattal állít oda eléd, hogy ne ijedj meg akkor persze természetes reakció az, hogy megijedsz.

Elképzelésem sem volt, hogy miért mondta ezt, majd a következő pillanatban egy anyag érintését éreztem az arcomon. Elkezdte lemosni az arcomat.

- Egyedül is menne. – jegyeztem meg s kezemmel viszont nem tudtam leállítani ugyanis a ciculi ott volt azokban.

- Biztos vagy benne? – kérdezett vissza.

- Nem. – vallottam be, majd hagytam, hogy megtisztítsa arcomat, s úgy éreztem, hogy mindezt úgy tette mintha porcelánból lettem volna, és hogy bármelyik óvatlan mozdulatától olyan könnyedén összetörnék, hogy soha többé nem lehetne majd azután összetenni engem.

- Köszönöm. – mondtam mikor már felállva eltávozott előlem, s amikor már éreztem, hogy hogyha hozzádobnának egy falhoz, akkor arcomnál fogva biztos, hogy nem ragadnék oda.

- Látod… össze tudunk mi dolgozni. – mondta s kinyitotta a csapot, gondolom kezet mosott.

- Össze?

- Csak add meg a lehetőséget, próbálkozz. – azt hiszem ezt úgy igazán kedvesen kérte semmiféleképpen sem parancsolta.

Erre inkább nem válaszoltam, s nem a hallgatás beleegyezés filozófiájával éltem most, egyszerűen csak nem akartam válaszolni és kész inkább csak ültem ott s élveztem a macsek feltétlen barátságát.

- Kint kényelmesebb lehet. – mondta és éreztem, hogy könyököm felé nyúl.

- Szabad? – kért engedélyt gyengéden.

- Ühüm. –bólintottam s így ahelyett, hogy a macsekot összetörve egyedül felálltam volna a helyemről nagy ügyetlenkedések közepette, hagytam, hogy ő felállítson szimpla saját erejéből.

Ezek után elengedett majd apró utasítások segítségével egészen a kanapéjáig vezetett el. Nem szerettem, ha parancsolgatnak nekem, de ez nem is az volt. A szimpla „egy keveset előre”, „fordulj balra” dolog nem tűnt annak… s végülis az egésznek ez lett volna az értelme, hallgatnom kellett rá elkerülve azt, hogy összetöröm magam, ez idáig ez össze is jött mégis ott volt bennem egy érzés miszerint ez az egész helyzet sokkalta szürreálisabb, mint a nemrég említett katalán alkotó művei. S hogy Dalí műveit túl lehet-e egyáltalán ilyen téren szárnyalni? Kétlem… viszont most mégis úgy éreztem, hogy nekünk sikerült.

- Engedd el nyugodtan… tettem ki neki egy kis kaját. – mondta s hallottam, ahogy a földre letesz valamit, ami miatt a macsek a kezemben különösen mozgolódni kezdett.

- Okés… - helyeztem magam mellé óvatosan és szinte hallottam a hallhatatlan, ahogy a kis puha tappancsaival leugrott a földre, majd nekikezdett boldogan a kis falatjainak.

Csendben voltunk, tényleg csendben… mintha mindkettőnk agya éppen a feldolgozás szakaszában lett volna, melyet a hangos beszéddel megzavartunk volna. De ez a csend igazából nem az a kínos csend volt, mert nem éreztem azt a frusztráló dolgot, amit akkor kellett volna, sokkal inkább volt a nyugodt csend. Pedig az első fajtája ennek az állapotnak inkább lett volna indokoltabb, mint a második mégis az utóbbi volt a valóság.

- Milyen idő van odakint? – mikor ezt kimondtam én magam is visszahőköltem, hogy ez most akkor honnan is jött? Az én számból? Mármint hogyan s legfőbbképpen… miért? Az agyam egy szerencsétlen szerencsejátékgép valószínűleg melyben kavarognak-kavarognak a random, fura mondatok melyeknek valójába semmi értelme nincs, s egyes pillanatokban csak úgy felszínre dob egy kiválasztott alkotást, most éppen ez. „Milyen idő van odakint?” . Másodjára kérdezem: ez most komoly?

- Gyere… - nyúlt a kezemért majd ujjait az enyémek alá süllyesztve óvatosan felállított s maga után kezdett vezetni. Hallottam egy zár kattanását, majd ajtó nyílását s a friss szellő azonnal megcsapta az arcomat. -… óvatosan, küszöb. – s szavaira automatikusan emeltem fel a lábamat nem is kellett rá gondolnom, mintha azok konkrétan a szavának engedelmeskedtek volna. – na… milyen idő van? – egészen a korlátig hagyta, hogy sétáljak melyet fél kézzel megfogva valahogy idilliszerűen tudtam mély levegőt venni.

- Olyan… hűvös… - gondolkoztam el s hagytam, hogy az arcomat megcsapja a szellő, s hogy belekapva az össze nem fogott, jelen pillanatban még mindig egyenes tincseimbe össze-vissza rendezze azokat akár arcom előtt, elfedve tekintetem teljes egészét. -… de olyan barátságosan hűvös. – folytattam s elmosolyodtam, ahogy a hajszálaim csiklandozni kezdték a bőrömet.

- Barátságosan? 

- Aham… - bólintottam és a korlátot megsimítottam, hogy jöjjön oda mellém. -… csukd be a szemed és próbáld ne csak látni… de érezni is az időt. – hittem a megérzésemnek miszerint mindent úgy tette, ahogy kértem, persze igen tény és való hogy én erre a jelen helyzetemben rá vagyok, kötelezve ugyanis a szemem világát eltakarja egy sötét kendő, de mégis úgy gondoltam, hogy ha akarja ezt, így ahogy mondom ő is megértheti. – érzed? Olyan mintha már a tavasz hírnökei suttognának a szellőben… - nem tudom honnan jött, de tényleg így éreztem, mármint ez úgy jött belülről. -… nem olyan kegyetlen, mint a tél, hanem sokkal…

-… barátságosabb. – fejezte be a mondatomat s rábólintottam, majd hátravetve a fejemet elnevettem magam. S ez is akarva, akaratlanul… automatikusan jött.

- Mit akar Allie mindezzel elérni? – feléje sem fordítottam az arcomat úgy kérdeztem ezt tőle, inkább csak a természet lágy simogatását az arcomon élveztem ki elsősorban, mégis tudtam, hogy Ő viszont már ekkor engem néz, pillantásai égették arcomat.

- Nem tudom… - őszinte volt a válasza. – de tudod mit Khara?- kérdése igazán meglepett, mert hangja elég erősen tónust váltott olyan igazán határozott lett keverve egy ismeretlen éllel.

- Na, mit? – én meg persze kíváncsi lettem.

- Én örülök neki. – válasza egyszerű volt, de mégsem. A sima egyszerű mondat mögött egy sokkalta erősebb és lényegesebb jelentés is lapult, amit meglehet kezdtem lassan megérteni.

- Jobban érzed magad? – jött ki belőlem a kérdés és tudtam, hogy tudja mire irányul mindez és abban is biztos voltam, hogy értette a célzásomat.

- Gyere csak… - és ekkor már abban is biztos voltam, hogy a válaszadás elől nagyon ügyesen rántotta ki magát… mintha meg sem hallotta volna a kérdést, s mintha nem akart volna válaszolni. Egészen ezzel a tudattal fogadtam azt, ahogy könnyedén visszahúz a szobába azzal a céllal, hogy mutasson valamit… egy dologban biztos voltam. A mutatni való dolog nem a válasza lesz. Éreztem.