XV. rész - Where The Streets Have No Name

Sziasztok! Íme itt is lenne a következő rész. Tegnap nem sikerült írnom, de ezt ma bepótoltam elég szépen szóval lesz mit olvasnotok ezt garantálom… remélem tetszeni fog! Jó olvasást hozzá! Pusz Dorka

Ps.: Remélem észrevettétek már a két kis újdonságot az oldalsávban. A „the walls” playlist az egy olyan lejátszási lista amiben az összes olyan szám benne van ami eddig a blog valamelyik részének adta a címét, illetve a „the walls” soundtracks pedig az a lejátszási lista amiben a blogban felmerült dalok meghallgathatóak. Remélem tetszenek nektek, és akár hallgatni is fogjátok őket valamikor! ;)

Where the streets have no name

I want to run, I want to hide
I want to tear down the walls that hold me inside
I want to reach out and touch the flame
Where the streets have no name

Néhány pillanat erejéig csak néztem ki a fejemből, néma csendben mintha mi sem történt volna, viszont történt nagyon is. Megvan esetleg a csekély esélye annak, hogy ami történt az előbb ők azt egyáltalán nem érzékelték? Eléggé lehetetlen, de azért valahogy megjelent bennem egy csekély hitre való reménysugár… éppen abban a pillanatban, amikor tüdőm hisztisen lereagálta, hogy számára szükséges az oxigén, s mintha felordított volna úgy kapott ahhoz, ami kellett számára.

- Azt hittem már nem is veszel többet levegőt. – Nora gurult elém és furán méregetett én meg csak azzal tudtam foglalkozni, hogy mindjárt megfulladok… olyan szinten kezdtem el köhögni mintha valamit konkrétan félrenyeltem volna. Esetlegesen egy rossz gondolatot… ez milyen már?

- Höhhh… - már szinte könnyes volt a szemem, amikor úgy gondolta a mindenség bennem, hogy normálisan fog működni. – élek. – jelentettem ki, ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló… mondjuk elkezdhetett benne kételkedni ez való igaz, hisz amit látott az elmúlt pár másodpercben igen halál közeli tevékenység volt.

- Örülök. – bólintott, de nem vagyok benne biztos, hogy tudta mire. Nem feltétlen értette a helyzetet, max csak sejthette. – mi történt? – kerek perec rákérdezett, ő ő volt.

- Igazad volt. – s még csak belegondolni is nehéz volt. Őszintén mondom nem értettem ott, hogy ez a felismerés miért is ütött ennyire szíven. S ez csak enyhe kifejezés… szíven ütött? Pofán csapott inkább. Egy jó nagy hatalmas péklapáttal, amitől olyan kótyagos lett a fejem, hogy néhány pillanat erejéig azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

- Mindig igazam van. – örülök, hogy hozta a formáját, de nem volt benne biztos, hogy ez most olyan jó dolog. – Khara… mi van? – aggódva kérdezett vissza.

- Mindegy. – ráztam a fejemet abban a hitben, hogy amit láttam el tudom felejteni. Ki akartam verni a fejemből úgy, ahogy van… az egész csak felesleges fejfájást okozna. S lám tessék… iszonyatos migrén tört rám abban a pillanatban. – beszélj valamiről… mesélj valamit… akármit. – indultam el a szoba másik végébe. Nem éreztem magamat magamnak.

- Jó… Khara. Állj meg. – szólított fel barátnőm. – az Isten szerelmére. – ordította el magát majd kissé nekem jött kocsijával… visszakerültem a földre. – állj már meg. – artikuláltan formázta már most a szavakat, igazán csúnyán nézve rám.

- Hasonlítanak… igazad volt. Félelmetes. – s megdőlve az éppen megsajduló lábszáramat simítgattam, amit kocsijának szélével intézett el nekem. A pillanatnyi fejfájás mellett viszont eltörpült az egész érzés.

- És ez most, hogy jött ide? – valamivel nagyon nem volt tisztában.

- Úgy hiszem, te egy dolgot nem tudsz… - egy kis hatásszünet, mi valójában erőgyűjtés. - … Harry is bent van a központban. – próbáltam a nélkül kimondani a nevét, hogy arcom összeránduljon csakúgy, ahogy éppen az idegszálaim teszik most.

- Édes anyám… - temette kezébe az arcát. -… édes atyám. – mondogatta különböző módon. – most ugye viccelsz? – nézett fel felém, s én meg már a falnak támaszkodtam és örültem, hogy az adott valamiféle tartást nekem.

- Igen Nora… viccelek. Olyan rohadt vicces itt lenni ebben a börtönben… ilyesfajta vicces dolgokkal szórakoztatom magamat, hogy az idő elteljen, mint például hogy a folyosóra egyszerre képzelem el ezt a két embert, mintha csak egymás tükörképei lennének…

- Nem viccelsz. – rázta a fejét.

- Hát nem. – forgattam a szemeimet és csak reméltem, hogy van valamiféle témája, amivel eltereli a témát, mert ha nem akkor a fejemben atombomba fog robbanni. Nem kifejezetten tekintek magamra beszélgetős típusként, de most kifejezetten vágytam arra, hogy mások gondolata jusson el az agyamig és ne az enyém.

- Bent vagyok a legjobbak között. – nagyot nyelt és egy jó 180 fokos fordulatot adott a beszélgetésnek. – a versenyben. – tette hozzá. – ki akartam lépni, felfüggeszteni a jelentkezésemet akkor amikor… - kicsit elhalkított, érzékelte milyen ingoványos téma lehet ez. -… de már nem lehetett. Sajnálom. – tényleg így érezte, hallatszott a hangján, látszott az arcán.

- Semmi baj… - ráztam a fejemet, s ellépve előle az ágyat vettem elsődleges célom irányaként.

- De… baj. – mellém gurult ő is. - … Khara, erről beszélnünk kell.

- Nora… nem kell. – néztem rá őszinte tekintettel.

- De… kell. Végülis miattam vagy itt. – eléggé redukálta az idekerülésem indokait, de az egyenlete rosszul lett megoldva. – én ezt… sajnálom. Őszintén. Nem kellett volna belerángatnom téged ebbe…

- Nora… fejezd be. Nem a te hibád… egyáltalán nem. Az enyém… s most megiszom a levét. – húztam el a számat, majd végül a görbületből mosolyt kanyarintottam. – életemben először igenis legálisan lógok… tudod, hogy milyen jó érzés ez? Nincsenek óráim, semmi sem. Leszámítva azt az idióta foglalkozást… mintha csak üdülnék. – próbáltam minél lelkesebbnek tűnni, hogy barátnőm lelkiismeret furdalását elűzzem melegebb éghajlatokra, mert ezt érezte… látszott rajta.

- Neked totálisan elment az eszed. – kapott a fejéhez és elnevette magát. – egészen nem vagyok normális.

- Talán ezért vagyok itt. – néztem rá nagyra nyitott szemekkel, s akkor hirtelen mindkettőnk elhalkult néhány pillanatra. Majd a következő másodpercben egyszerre kacagtunk fel. Végzetes volt. – de azért ígérj meg nekem valamit, okés? – próbáltam magamból egy teljes, beleröhögés nélküli mondatot kihúzni.

- Mit?

- Nyerd meg azt a kicseszett pályázatot… - s erre ő is lehalkult, majd bólintott egyet. Megéreztük, hogy ezzel ezt a témát le is zártuk, átugrottunk, rajta mert felesleges rajta tovább csámcsogni. legalábbis kettőnk között.

- Ne segítsek? – kizárva a világot töltöttük a következő néhány órát, zenét hallgatva fele-fele fülessel csak úgy mintha nem is itt lennék.

- Nem. – tiltakoztam és továbbra is folytattam a blog számára íródó különleges bejegyzés írását. A probléma ott kezdődött, hogy jobb kezemen gipsz, bal kezemmel pedig képtelen vagyok írni. Így csak az egész toll, s ujjaim kombináció inkább volt kísérletezés, mint tényleges tevékenység.

- És azt akarod, hogy ezt én osszam meg? – mutatott a papírra.

- Aham. – bólintottam, s teljes sikerélményem volt ugyanis olyan pózban tudtam megfogni a tollat, amiben még az írás is könnyebben ment. Vagyis a macskakaparás, de ez lényegtelen.

- Egy kódfejtőt is adsz hozzá? – gúnyosan nézett rám.

- Így sokkal érdekesebb… - próbálkoztam kimenteni magamat, majd a papírt kicsit magasabbra emeltem, hogy szemügyre vegyem az írást.

- Olvashatatlanabb… max.

- Ugyan. – forgattam a szemeimet, s a papírt tanulmányoztam és már ott elakadtam, hogy az első leírt szót nem tudtam megfejteni.

- Na, mi ez a fej? – kicsit hencegve kérdezett vissza.

- Csak belegondoltam, hogy milyen szép estéd lesz. – igazából már nem is volt hozzá mit írnom, ezért nyújtottam kezébe a lapot. – nem is tudtam, hogy hieroglifakutató akartál lenni. – ördögi mosoly terült el az arcomon.

- Ha… Ha… Ha… - hajtotta össze a lapot és próbált nevetni ő is velem, s mikor ezt tette akkor nyílt az ajtó és lépett be egy nővér.

- A látogatásnak vége… - nem hiszem, hogy olyannyira boldogan adta volna át nekünk ezt a hírt. Tekintetéből ítélve ő is beavatott volt, vagyis tudta, hogy nem feltétlen volt szabályos az, hogy most ő itt volt, de valahogy szemet hunyt felette. -… lassan jön a vizit. – húzta be az ajtót lassan maga után, megadva a búcsúzás lehetőségét.

- Hát akkor nekem mennem kell… - neki sem tetszett annyira ez a helyzet.

- Aham… - biggyesztettem le az ajkamat.  – kikísérlek… már ameddig engedik. – s még csoda hogy amúgy nem szereltek a bokánkra valami csuda készüléket az esetleges szökések elkerülése érdekében… az aztán tényleges börtön hangulat lett volna, vagy valamiféle igen csúnya házi őrizet.

- Nem szükséges. – tiltakozott. Egyértelmű volt, hogy miért.

- Nyugi… Kézben tartom a dolgot. – vagyis ezt reméltem erősen, de nem akartam mélyebbre nyomni barátnőmet az így is elég mégy lelki gödrébe, amit azért érzett, mert itt vagyok. Hiába nem mutatta, de azért én tudtam, hogy ez a helyzet.

- Biztos?

- Biztos. – álltam a kocsija mögé s átvéve az irányítást felette kezdtem kifele tolni. Nagy levegőt véve még a küszöbön kívülre is sikeredett kijutnom. Egy kis idővel ezelőtt ez még nem ment.

Csakhogy az előző helyzethez képest még az is változott, hogy már csak egy ember ült kint a folyosón. Zack olvasott egy könyvet csendben, majd mikor felfigyelt az általunk csapott hangra bezárta azt.

- Szia. – állt fel elénk azonnal.

- Szia. – köszöntem elég kurtán. – meghoztam a szállítani való portékát. – próbáltam oldani az érthetetlen feszültséget. Érthetetlen? Hülye lennék, ha nem érteném.

- Okés. – húzta kedves mosolyra ajkait.

- Én is itt vagyok. – lebegtette meg kezét Nora, mire én abba így hátulról is belecsaptam.

- És?

- Csak azért nem ütlek meg, mert ha visszaadnád, én a gipszes kezeddel kapnék… és az fájna. – motyogott magában, továbbra is tartva ezt a könnyed vonalát a beszélgetésnek, ami kis próbálkozás volt a kínos szituáció nem tovább mélyítésére.

- Hogy érzed magad? – ő viszont rákérdezett, akkor, amikor elkapta a tekintetemet egy elveszett pillanatban.

- Megvagyok. – rántottam vállat magamhoz képes bátortalanul, majd engedtem neki, hogy átvegye a kocsi irányítását.

- Örülök. – már feléje sem néztem inkább, jobb volt elkerülni az esetleges ennél is kínosabb szituációkat.

- Khara, te hova-hova? – az előző ápolónő vette észre, ahogy éppen kísérem a többieket, ami meglehet az ő szemében úgy tűnt mintha szökni próbálnék.

- Csak elkísér minket… - válaszolt helyettem Nora. Meglehet mi ketten mögötte nem feltétlen tudtunk volna válaszolni. Vajon ő is ilyen furának érzi ezt a helyzetet?

- Egészen addig az ajtóig. – mutatott a kezével a nő a folyosót lezáró ajtóra, de tovább sem a gonosz nő érzését keltette.

- Egészen addig. – ismételtem el, majd az említett ajtóig értünk ahol megálltam.

- Vigyázz magadra. – kérte Nora, s arcára fura kifejezés ült. – édes istenem… - csapta homlokán magát majd a háta mögött lévő táskáját kapta az ölébe.

- Mi van? – még egy kicsit meg is ijedtem.

- Majdnem elfelejtettem ezeket odaadni… - kutatott a táskájában.

- Miket?

- Ezeket… - s egy nagy köteg albumot húzott ki a táskájából.

- Ez mind az enyém? – vettem a kezembe a rakat cdt, amikről amúgy alig tudom elhinni, hogy eddig ott bújtak a táskájában hisz a táskájába így első nézésre sem fért bele ez az összes valami. Ez valami varázslat… feneketlen a táska.

- Mind… - bólintott.

- Köszönöm.

- Nincs mit. – mondta s nyitottam nekik az ajtót, amin én ugye nem léphettem ki.

- Köszönöm, hogy elhoztad őt. – halkan mondtam Zack számára ezt miközben előttem haladt el.

- Örülök, hogy jobban érezhetted magad tőle…

Visszafele a szobába eszemben nem volt rejtegetni az albumait, sőt… ott a folyosón kezdtem nézegetni őket. Azon kívül, hogy itt ebben a pakkban voltak az új rendelt, magyar lemezeim is, voltak köztük olyanok, amik az enyémek voltak már korábban csak valaki kisajátította őket.

„ Sajnálom, Khara” ez a cetli volt ragasztva az egyik ilyen CDre, s mikor elolvastam ezt átéreztem a célját, a lényegét… mintha csak egy békeajánlat kezdete lenne. Anyától.

Befordulva a szobámba, már csak remélni tudtam, hogy valahogyan ezeket majd le tudom játszani, mert nálam ugyan TV sem volt, de még egy rádiót sem véltem eddig a pillanatig felfedezni.

- Öltözz. – ez a hang fogadott mikor felkapcsoltam a villanyomat, s ekkor Harryt pillanthattam meg magam előtt.

- Jézus Isten. – olyan szinten megijedtem a semmiből való feltűnése miatt hogy a szívroham garantált volt… meg amúgy is. Olyan közel volt abban a pillanatban, ami több volt, mint megengedett a délutáni eseményeket figyelembe véve.

- Megijesztettelek? – rögtön nem volt olyan vidám, az arcán rémület jelent meg.

- Hogy kerültél ide? Miért vagy kabátban… a szobában? – kitérve előle helyeztem biztonságos helyre a lemezeket. Esetlegesen, ha nem veszek róla tudomást, akkor el fog tűnni.

- Öltözz fel és megtudod. – s láttam nyitotta is a szekrényemet melynek belső részéről már akasztotta is lefele a kabátomat.

- Mi? Nem. – ráztam a fejemet, egyértelműen tiltakoztam a terve ellen, amiről azt sem tudom, hogy miből állt.

- De. – jelentette ki és már előttem is volt, olyan szándékkal, mint aki éppen fel akarna öltöztetni.

- Nem. – tettem keresztbe a mellkasomon a karjaimat.

- Nem akarlak elrabolni… csak szeretnék mutatni valamit. – magyarázta kedvesen az ittlétét.

- És erről tud bárki is? – gyanús volt ez nekem, nagyon gyanús.

- Érdekelt ez téged bármikor is? – ez aztán cseles válasz/kérdés volt.

- Jogos. – bólintottam. – de jönnek a vizitelők… - jutott eszembe és azt hiszem agyam egy olyan frekvenciára kapcsolt, ami nem a valóságos Khara viselkedést fogta, hanem egy új és szokatlan adást közvetített.

- Bízol bennem? – tekintett mélyen a szemeimbe majd átadta a kezembe a kabátomat.

- Meglátjuk… - vettem el tőle a kabátot, majd gyorsan belebújtam, de ekkor már kintről hallatszott a dokik hangja.

- A cipőm… - néztem oldalra, s vártam, hogy gyorsan érte nyúljon, majd a következő hirtelen pillanatban megragadtam bal kezemmel a csuklóját és mindenestől berántottam a mosdómba.

Konkrétan ez az egész úgy sikeredett, hogy a falnak lapulva, magamra rántottam teljes egészét, még szerencse hogy az ajtó magától bezáródott mögöttünk.

Nem vettünk levegőt néhány pillanatig, mintha ez lebuktathatna minket. Csöndkirályt játszottunk, s csak azt hallhattuk, ha nagyon odafigyeltünk, hogy mindkettőnk mellkasában ott dübörgött a szívünk, amelynek pulzusa a hirtelen eseményektől enyhén felgyorsult.

- Khara? – s ekkor beléptek az én szobámba a dokik, én meg nem tudom miért összerezzentem nevem hallatára. Óvatosan, automatikusan pillantottam fel Harry arcára ugyanis az tény volt, hogy jóval magasabb volt nálam.

- Psssszt. – mutattam neki, hogy ne szólaljon meg, de ő csak megrázta halkan a fejét majd kicsikét megmozdulva kinyújtotta a kezét és kinyitotta a mosdó csapját. Micsoda elterelés, okos ötlet.

- Te beszélj… - tátogta nekem, és fejével a kint rám várakozó emberekre utalva biccentett az ajtó felé.

- A mosdóban… éppen zuhanyozok. – válaszoltam a kérdésükre.

- Minden rendben? – ez ilyen látatlan vizit, vagy mi?

- A legnagyobb rendben.

- Jó éjszakát akkor.

- Maguknak is… - s mikor hallottam, hogy az ajtó bezáródik őszintén megkönnyebbülve dűtöttem fejemet a falnak. – ez szép volt. – vallottam be.

- Az. – nevette el magát s hátrálva kissé elzárta a csapot, majd lehajolva felém nyújtotta a cipőmet, amit ugye ő menekített meg. S a vicces dolog most jött, ugyanis már a belegondolás abba, hogy hogy fogom felvenni ezt a lábbelit is nehéz volt. Eddig papucs volt rajtam, egy bakancs felvételével még nem próbálkoztam gipszes kézzel. Érthetően különböző nehézségi szintet ütött mega két lábbeli típus.

- Ez elég érdekesen fog hangzani… – kezdtem bele s kiléptem a szobába, ha már a veszély elmúlt.

-… nem tudod felvenni a cipődet? – kérdezte.

- Nem próbáltam még. – húztam el a számat.

- Segítek. – ajánlotta fel a segítségét majd leültem az ágyra és onnan néztem, ahogy leguggol elém.

- Ez kínos. – motyogtam magamban, és persze hogy nem tetszett ez a helyzet. Mások segítségére szorulni főleg ilyen helyzet szituációban eléggé nem volt kedvelt dolgom.

- Semmi esetre sem. – rázta a fejét majd levette rólam a papucsomat (miért is nem tettem meg én ezt előbb?), s óvatosan megfogva bokámat csúsztatta rá a cipőt. Először egyikre az egyiket, majd a másikra a másikat.

- Köszönöm. – belül konkrétan már rákvörösre égtem, s ez már így olyan szinten ciki volt, hogy jobb lett volna kívül is szénné égek.

- Nincs mit. – mondta s felegyenesedve nyújtotta felém kezét én meg valamiért hagytam, hogy felsegítsen.

Ott álltunk egymással szembe és néhány pillanatig ismételten a némaságba burkolóztunk. Úgy tűnt mindkettőnk ajkán ott voltak a kimondatlan szavak, kérdések, de egyszerűen addig egyikőnk sem jutott el, hogy hangot is adjon gondolatának.

Az arcát figyeltem, amin tovább fedezhettem fel a hasonló vonásait Zack-kel… de minél tovább néztem őt, felfedezhettem a különbségeket is egyaránt. Zack szemei behatárolhatatlan színűek, kék- zöld-szürke stílusúak, míg az Övé egyértelműen zöldek voltak, s ajkai is sokkalta szélesebb mosolyra képesek, ahogyan a gödröcskéi is sokkalta mélyebbnek tűnnek. S igen… a hajuk teljes mértékben különbözik, kétlem, hogy Harry rakoncátlan göndör tincsei más fején is megtalálhatóak, s kétlem, hogy másnak is ilyen furin állna, ahogy sapkája alól ki-kikandikál egy-egy kósza tincs.

- Na és hogyan tovább? – böktem ki végül a szavakat úgy, hogy továbbra sem tudtam amúgy, hogy hova is készül.

- Ki kell jutnunk innen. – mondta sejtelmesen.

- Ha így átlépjük a küszöböt… azonnal lebukunk. – ráztam a fejemet.

- Melyik küszöbre gondolsz? – kérdezte úgy, mint akinek fejében már egy teljes terv volt, s melynél várta már hogy felfedhesse előttem, s majd óvatosan az ablak felé fordította tekintetét.

- Nem. – ráztam a fejemet hevesen. – NEM. – folytattam, de ő elindult a teraszom irányába és engemet is vitt magával ugyanis fogta a kezemet. – Harry… nem. – s kinyitotta a kis terasznak az ajtaját majd a korlátért nyúlt.

- Nyugi… nem olyan magas. – hajolt ki kicsit rajta és való igaz volt, alig lehetett az egésznek két méter vagy három a magassága nekem mégsem tetszett.

- De. Magas. Nem akarom a lábamat is eltörni. Elég gipszet halmoztam fel egy időre magamon. – lóbáltam meg a kezemet előtte, amit elkapott majd egy óvatos mozdulattal a korlát felé fordított engem, ő meg két oldalról megtámaszkodott mellettem úgy hogy menekülni eszembe ágában se legyen.

- Én megyek először… - suttogta hátulról és tette mindezt úgy mintha hipnotikus erővel próbálna nyugtatni. Az érdekes az, hogy halk, de mély hangja a bőröm alá jutott… kirázott a hideg tőle. -… s te mikor ugrasz… elkaplak. – biztosított róla.

- Nem akarok a lábamon is gipszet. – tényleg ez ellen voltam erősen. Ha már az írás is, sőt még a cipőm felvétele is nehézséget okoz nehogy már a járás is az legyen… biztos ott lenne végem.

- Khara… elkaplak. Ígérem. – utolsó szavát különlegesen hangsúlyozta.

- Ígéred?

- Ígérem. – ismételte el nekem még egyszer.

Kezét elvéve mellőlem néhány pillanat után áttette egyik lábát, majd a másikat is a korláton majd a terasz szélénél egy ügyes mozdulatsort bemutatva két lábon, semmijét sem összetörve érkezett a földre.

- A nyakamat fogom törni. – most valahogy ez a pár méter a szememben a kétszeresének tűnt hirtelen.

- Ugyan Khara… képes voltál beindítani egy tűzjelzőt csakhogy elmaradjon a foglalkozás. Úgy manővereztél ki reggel a szobámból az orvosok közvetlen háta mögött, mint egy valóságos kém… nehogy azt mondd, hogy most ettől berezeltél. De… de… Khara te berezeltél. Oh jajj. – kezdte el húzni az idegeimet, s persze hogy ez nem tetszett nekem.

- Fejezd be. – parancsoltam neki és az összeszorítható öklömet össze is szorítottam.

- Nem hallottam. – tette füléhez a kezeit. – a berezelésed hangja olyan hangos hogy minden mást elnyom… - cukkolt.

- Harry… fejezd be, mert megbánod. – mondtam és észre sem vettem, de eközben már elkezdtem a korlát túloldalára mászni és sikerült is, s már csak hátul kapaszkodtam igen erősen a vas korlátban.

- Na, mi van, fenyegetsz? Én nem félek tőled. – rázta a fejét sunyi tekintetével.

- Pedig jobb lenne… - mondtam, ezt már kevésbé határozottan majd becsukva a szememet elrugaszkodtam a korláttól s szó szerint karjaiba repültem. Mindenem egyben volt az érkezéskor, a pillanatnyi remegésemet meg felfogta a kabátom, no meg esetlegesen az ő karja körülöttem.

- Nem… nem félek. – rázta a fejét, s ezt éreztem, mert sapkája alól kikandikáló tincsei csikizték a bőrömet. Láthatni nem láttam, mert szemeimet még továbbra is összeszorítottam. – most már kinyithatod a szemed. – jegyezte meg halkan.

- Biztos?

- Biztosan… - nyugtatott meg, majd így tettem s ebben a pillanatban egy ügyesen ütöttem a kezébe a gipszes kezemmel.

- Ezt megérdemelted. – nyitottam tágra a szemeimet majd gúnyosan pillantgattam feléje.

- Talán. – értett félig meddig velem egyet, s el is indultam volna, de visszarántott.

- Mi van? – kérdeztem rá.

- Ezt elfelejtetted… - mondta s hajamat elsimítva mindkét oldalon fejemre húzott egy sapkát.

- Ez nem is az enyém. – tapogattam a kobakomat.

- Azt nem volt időm kilopni neked… nekem meg volt itt pluszban. – jegyezte meg, majd a következő pillanatban elindult előre magának engem ott hagyva. Én nyakig húztam a kabátom cipzárját majd utána eredtem sietve.

- Hova megyünk? – kérdeztem tőle, de valahogy a be az erdőbe irányból következtethettem, hogy… be az erdőbe.

- Mutatok valamit. – mondta s ment előre és kérdeztem volna tőle, hogy és mivel fogunk a sötétben világosságot csinálni, de a természet megadta rá a válaszát… a csillagok a fák lombján át világítottak nekünk olyan fényesen mintha csak nekünk lettek volna ott, esti lámpásokként.

- Mit?

- Ne légy ennyire kíváncsi… - hitetlenül rázta meg a fejét és jót szórakozott rajtam.

- Aham… jó. – morgolódtam magamban, majd próbáltam vele lépést tartani, de mivel neki kétméteres lábai vannak s neki egy lépése öt kilométer addig nekem picurka lábaim vannak hozzá képest és a lépéseim is fele akkorák. Így hát a mellette való sétálásom inkább kocogás volt.

Beszélni egy ideig nem nagyon beszélgettünk, inkább csak én dörmögtem, míg ő nevetett akkor, amikor én majdnem elestem egy faágban, vagy valami hasonló szépségben.

- Az a srác… a barátod? – kérdezett rá csak úgy egyszerűen a semmiből.

- Hogy mi? – torpantam meg. Elért ide az a téma, amit remélem a délutánomban eltemethettem.

- Zack… Zack-nek hívják nem? – fordult vissza hozzám.

- Igen annak. - bólintottam és éreztem, hogy a szívem a szokásos helye helyett inkább a torkomban állomásozott. – ő az… osztálytársam. – vajon mennyire volt hihető ez az igazság?

- Az osztálytársad? – érdeklődött.

- Ja… az. – bólintottam.

- Okés… - emésztette magában az infót, majd megragadta a kezemet és elindult előre. – mindjárt ott vagyunk. – osztotta meg velem, s nekem aztán ugyan mindegy volt mit mondott ugyanis konkrétan még az előző két másodperces beszélgetésünk hatása alatt voltam. – Itt is… vagyunk. – s ekkor kijutottunk az erdőből.

A fák már éppen hogy takartak minket, de ez már nem is számított… amit láthattunk, amit láthattunk. Gyönyörű volt. Rá lehetett látni a távolban Londonra, a mi nagy hatalmas városunkra. Rá az őt átszelő Temzére, s annak partjára. Minden fénypompába volt öltöztetve, olyan volt, mint egy hatalmas nagy karácsonyfa így március végén… elképesztő látvány.

- Ez… húúúha… – néztem és nem tudtam betelni vele, ráaásul telihold volt így a város felett a Hold nagy korongja is ott díszelgett, mint a legszebb égő az összes között.

- Szép ugye? – mellém lépett és tekintetemet kereste.

- Hihetetlen… elképesztő. – itt akartam maradni és nézni ezt, soha vissza nem menni oda ahonnan jöttünk. Látva ezt el is felejtettem minden butaságot, ami történt velem.

- Örülök, hogy mosolyt tudtam az arcodra csalni… - vallotta be és mindezt tényleg úgy mondta, hogy megérdemelte, hogy rá nézzek, és úgy köszönjem meg.

- Köszönöm.  – néztem a szemeibe, amik így a csillagok és a telihold fényében úgy csillogtak mintha valóságos smaragdok lettek volna.

S minél tovább néztem őt szemei annál jobban csillogtak, s ajkát is azzal párhuzamosan húzta óvatos mosolyra… olyan természetes kedvesség áradt belőle. Feltétlen ártatlanság. Most így ránézve nem igazán tudom elhinni, hogy, van is bármi olyasmi az életébe, ami erre a helyre tudta juttatni, képtelenség számomra elhinni. Valóságos lehetetlenség.

Csend volt, még a város sem morgolódott… olyan idilli volt minden. S jól is esett így lenni, mert olyan megtisztulást nyújtott az egész, még az sem zavart, hogy ujjai az enyémeken pihentek az óta mióta kihúzott az erdőből.

De a csendet valami zörgés, csörgés hirtelen törte meg… majd utána hangok is jöttek utána, mármint állati hangok.

- Te is hallottad ezt? – tértem vissza ebbe a világba és mozdultam ki az eddigi biztos helyemről.

- Mit? – kérdezte és ellépve tőle az ujjainkat is elszakítottam.

- Hallgasd csak… - mutattam csendet ajkaimon, majd füleltünk. A hangok az erdő felől, a bokrok rengetegéből jöttek.

- Arra… - mutatott előre s egyszerre indultunk előre.

Kicsit pókhálós, kicsit sáros, faleveles rengetegbe kerültünk ahonnan akkor már ott folyamatos keserves sírás hallatszódott.

- Mi ez Harry? – kérdeztem s ő volt az, aki jobban belevetette magát a helybe és lehajolva a bokor tövéhez óvatosan a zajforrás felé nyúlt.

- Nézd csak meg… - mondta és elhajtotta előlem a faágakat úgy, hogy én is belássak a kis helyre.

- Édes istenem… - a szívem abban a pillanatban cseppfolyóssá vált.

- Hát, szia, te kiscica… - köszönt a felfedezett kisállatnak és benyúlva érte próbálta kivenni őt, aki pedig habár először kicsit félt is, de miután megbizonyosodott róla hogy nem akarjuk bántani készségesen mászott Harry hatalmas tenyerébe. – szia. – emelte ki óvatosan.

- Szia, te drága. – simítottam meg bal kezemmel, aközben míg Harry tartotta. – hogy kerülhetett ide? – kérdeztem s próbáltam az apró érintésekkel érzékeltetni vele, hogy ugyan mi nem fogjuk bántani.

- Biztos elkóborolt… - mondta s óvatosan simítgatta puha, de már kissé piszkos bundáját Ő is.

- És most mi lesz vele? – félve kérdeztem meg. A kis drágaság olyan aranyos volt, olyan hatalmas szemei voltak, hogy az első pillanatban megvett magának. 

- Nem tudom. – rázta a fejét tanácstalanul.

- Én azt hiszem, tudom… - villant fel a fejemben a megoldás fénye. -… megtartjuk… - mosolyodtam el és tovább babusgattam a kis apróságot.

S minél tovább gondolkoztam ezen, egyre egyértelműbbnek tűnt ez a gondolat. Nem hagyhatjuk itt ezt a szegény csöppséget, meg kell mentenünk… Nekünk. kettőnknek.