XVI. rész - Alive

Sziasztok! A mai napon nem voltam suliban ugyanis úgy gondoltam hogy a hétvégi budapesti utazás előtt jó lenne kikúrálni az elég szép megfázásomat, így hát itthon maradtam és valami hasznosra fordítva az időmet írtam Nektek. (Meglehet a hétvégén nem lesz időm írásra, szóval már jobb előre „pótolni”). Remélem tetszeni fog, jó olvasást! Puszi Dorka

Ps.: El sem hiszem hogy már 77en vagytok. Ez egyszerűen…HIHETETLEN! Köszönöm, hogy bíztok bennem és itt vagytok mint olvasóim J

Alive

We choose the light and forgot the dark

So bright this moment with a million stars (stars)

So everybody sing with me

Luckily see you 'cause of I

Don't play on it because tonight

We're flying free like birds in the sky

'Cause we're ALIVE.

- Azt megértem, hogy hogy jöttünk le… - kezemben az új kis társunkkal sétáltam vissza a csillagfényes éjszakán. -… de vissza hogy mászunk? – néztem rá igenis kételkedve abban, hogy bármiféle értelmes válasszal tud majd szolgálni.

- Megoldjuk. – mondta olyan mosollyal az arcán, amiből azt lehetett leszűrni… ura a helyzetnek.

- Ha azt mondod, hogy most rajtam a sor hogy szárnyat növesszek… akkor bukta az egész dolog. – forgattam a szememet, majd egy pillanatnyi csendes hallgatás után egyszerre nevettünk fel. Az erdő felzendült tőlünk. – psssszt!- csitítottam el őt, úgy mintha én nem lennék a hangoskodásban bűnös. – szerintem elaludt. – utaltam a kezemben lévő kis szőrcsomóra.

- Biztonságban érzi magát… - nézett rám elég érdekesen. -… amúgy van egy bejutási alternatívám… és nem, nem kell szárnyat növesztened. – gúnyolódott.

- Még szerencse. – ráncoltam a homlokomat, és ahelyett hogy azon az úton mentünk volna vissza a szobám teraszához, amelyiken jöttünk kicsit változtattunk az útirányon. Ő vezetett én meg csak követtem és a kis apróságra vigyáztam úgy, hogy közben próbáltam nem kitörni a nyakamat.

- Ez a… te szobád? – értünk egy másik hasonló teraszhoz.

- Itt kisebb a szintkülönbség. – mutatta a nyilvánvalót. Tényleg kisebb volt… az amúgy 600 méteres – számomra legalább ennyinek tűnt – szintkülönbség itt most csak 599 volt. Sokat segített.

- És nekem továbbra sincs szárnyam. – ráztam a fejemet elképedten.

- Segítek… bakot tartok és menni fog. – tárta elém tervét.

- Micsoda?

- Khara… szeretnél becsengetni az épületbe, hogy hupsz… éjnek évadján elmentünk egy kis tanulmányi kirándulásra, ráadásul még egy új társat is behoztunk magunkkal? – való igaz hogy ez egy érdekes opció lett volna számomra, mármint ha ezt így eljátszanánk. – most meg nem tudunk visszajutni… - fejezte be az egészet.

- Akkor sem… - nem kifejezetten szeretem a sportokat, nagyon max az egyénieket és ott is a legalapabb dolgokat… a falmászás és hasonló még véletlenül sem tartozott ezek közé.

- Na… - kérte kedvesen. –… ne félj. – hogy én féltem? Ezt meg honnan vette? Inkább a kiscicát féltettem… bizony ám. – megígérem, hogyha valami bajod esik, megüthetsz. – lépett közelebb sunyi arckifejezéssel.

- Bajom? – lehet, hogy ez kicsi hisztérikusabbra sikerült, mint kellett volna.

- Nem lesz semmi baj… meg tudod csinálni. – észrevette, hogy furán rándul az arcom kijelentésére ezért ő is lágyabban indult neki még egyszer az egésznek.

- Okés. – nem teljesen voltam biztos ebben az egészben, de tényleg ha nem jön egy pegazus vagy bármiféle repülő alkalmatosság, ami megemel, engem akkor ugyan nem jutunk vissza… és lebukni meg nem nagyon szeretnénk.

- A cicust egy picikét add ide… - nyújtotta elém hatalmas tenyerét, amibe félve tettem át a kis drágaságot, amit pedig ő a sáljával együtt – ugyanis ebbe volt bugyolálva a drága – lehelyezett a földre. – csak ügyesen… - nézett rám bátorítóan majd kissé lehajolva várta, hogy a kezébe lépjek. Egy nagyot nyelve én ezt meg is tettem, majd a következő pillanatban, mint egy fél farönk hullottam oldalra… elméletben ment ez a gipszes kézzel is feljutok dolog, a gyakorlatban már nem annyira. Ha nem kapott volna el, akkor pedig biztosra mondom, hogy fűbe haraptam volna… szó szerint.

- Megvagy? – a fülemben lüktetett a vér, konkrétan azt hittem ott fogok meghalni. A szememet sem mertem kinyitni, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy most leestem vagy tényleg elkapott. – csssshhhhh… - azt hiszem nyugtatni próbált, hangja, mint valami relax zene csengett a fülemben.

- Bízol bennem? – átölelt és kezét a hátamon pihentetve simogatta azt, még kissé sokkos állapotban voltam, de valahogy a helyzet kezdett enyhülni… szépen lassan.

- Van egy repülőszőnyeged? – azt hiszem ezt csak a kabátjába susmorogtam, nem vagyok benne biztos, hogy ő is hallhatta.

- Annál van egy jobb ötletem. – mondta s mire észbe kaptam már azt vettem észre, hogy a derekamat fogva egyet emelve rajtam a terasz szélső részére könnyedén tett fel… legalábbis valami ilyesfajta dologra tudtam következtetni az után miután hirtelen emelkedni kezdtem és valami volt a fenekem alatt, amikor ültem.

- Jézus Isten… - nyitottam ki a szememet és való igaz tényleg megijedtem egy kicsit. Olyan volt mintha egy móló szélén ültem volna, azzal a kis változtatással, hogy itt nem volt móló sem, sem semmiféle víz.

- Nyúlj hátra óvatosan… és állj fel… majd mássz be. Ezt már megcsináltad egyszer… csak fordítva. – adta az utasításokat én meg rögtön azután hogy legyőztem a mellkasomból kitörni készülő szívemet úgy tettem, ahogy kért. Igazából azért cselekedtem, így mert ha egy pillanatig is tovább gondolkozok, vagy esetlegesen egy rosszat mozdulok, akkor onnan is leesek, és talán nem kap el, én meg talál, kitörve a nyakamat ott halok meg. Talán.

- Sikerült. – ezt a szót már úgy mondtam ki, mint aki legalább egy olimpiát nyert meg, de hogy a fém korlátot még egy ideig nem akartam elengedni az is biztos. Úgy szorítottam ujjaimmal, ahogy csak tudtam… meg kellett bizonyosodnom arról, hogy biztos talajon vagyok, és nem készülök esni.

- Ügyes. – az Ő hangja szakított félbe. Kinyitva szememet azzal kellett szembenéznem, hogy ő már ez idő alatt felkerült. A macskával együtt. – ezt hogy? – fordultam egy száznyolcvan fokot és konkrétan alig hittem a szememnek. – Harry… te hogy kerültél ide? Az előző pillanatban még… - hitetlenkedve mutogattam oldalra, amivel jeleztem, hogy ő még lent volt.

- Varázslat. – hunyorította szemét, majd a kis cicát ideadta a kezembe. – most viszont Pókember… választhatod az ajtót… de ha gondolod, az ablakot is kinyitom neked.

- Ha… ha… ha. Ez nem vicces. – és elé vágva nyúltam a teraszajtójának kilincséért, hogy végre ne csak biztos talaj, de fedő is legyen felettem. Csakhogy ő kezem után nyúlt és maga felé fordított. Óvatosan nyomódtunk az ajtónak s olyan közel kerültünk egymáshoz hogy éppen csak a hideg levegőben felszálló meleg leheletünk férkőzött közénk.

- Minden rendben. Ügyes voltál… - dicsért meg kedvesen. -… nem kell félned. - s ebben a pillanatban fel is kelt a kismacsek s belenyávogott a csendbe, beszűntetve ezt kettőnk között.

- Neked szerintem meg kell… - néztem le a kis macsekra a mellkasomon, aki éppen úgy szólalt meg mintha csak egy védelmező anyagtigrisként jelezte volna az ellenfélnek, hogy jobb, ha távol tartja magát a védett alanyától.

- Kitől? – kérdezte mosolyogva.

- Tőle… - nagyra nyitottam a szememet s drága nemhogy csak nyávogott egyet, de még mancsát is Harry kabátja felé irányította.

Őszinte kacagás tört ki kettőnkből… a csupa mindenség ettől zengett körülöttünk.

- Cicus… ez nem fog tetszeni. – a fürdője padlóján ültünk egy talált lavór előtt, amit éppen most tett le közénk azért, hogy a kis társunkat megfürdessük.

Muszáj volt megmosdatnunk a kis szőrcsomót ugyanis végtelenül sáros volt, s az az egy két lépés, amit tett itt a fürdőben az is csak ezt bizonyította, mindenhol ott hagyta a kis tappancs lenyomatát.

- Megígérem nem lesz olyan szörnyű… - beszéltem hozzá hátha ez majd megnyugtatja majd szépen lassan a vízbe helyeztem őt. Nem kapálózott, nem hisztizett meglepően jól tűrte, ahogy a vízbe letettem és ott kellett maradnia.

- Nem bántunk… - Harry is leült a lavór túloldalára törökülésbe majd kis tusfürdőt nyomva a kezébe óvatosan mosni kezdte a kis koszoskát.

- Nagyon jól csinálod… - állapítottam meg. Nekem soha nem volt háziállatom, így csak amit magammal csinálnék egy sárdagonya után azt próbáltam átfektetni a macskavilágra.

- Régen volt egy macskám… - mondta.

- És hogy hívták?

- Tequila. – mondta ki mire én elnevetettem magam. – na, most komolyan? – biztos voltam benne hogy ez csak vicc.

- Komolyan. – nézett szembe velem és zöld szemei tényleg az őszinteség jegyében csillogtak.

- Tequila? – kérdeztem vissza.

- Tequila. – ismételte meg még egyszer halál komoly arccal.

- A legjobb barátját meg whiskynek hívták, vagy mi? – muszáj volt megkérdeznem.

- Nem… nem… - rázta a fejét. -… a szomszéd macskáját Lecsónak hívták. –helyesbített.

- Atya, Úr, Isten… - nem igazán gondoltam, hogy ezt ő ténylegesen igaznak mondja. – hol nőttél te fel? – ha azt mondja, hogy valami FoodLand nevezető községben, városban én magam ugrok ki a teraszon.

- Holmes Chapel… - válaszolt rögtön. -… és te? – nézett felém érdeklődve.

- Mi ez… most ismerkedünk? – ráncoltam a homlokomat.

- Olyan nagy baj lenne az? – vágott szándékosan túldramatizált meglepődött arcot.

Néhány pillanatig elgondolkoztam ezen a kérdésén, s bármennyire is mélyre ástam a gondolataimban nem találtam a nemleges válaszra valódi indokot. Igazából bármi is történt kettőnk között eddig azt hiszem azokat úgy el is felejthetjük hisz egy ilyen bezárt helyen felesleges lenne a kint történt dolgok miatt aggódni.

Konkrétan az emlék hogy mérgesen gondoltam rá, hogy haragudtam rá olyan szinten elhalványult, hogy már az okát sem tudtam felidézni rendesen. De.. De… felidézni fel tudtam, de nem váltotta ki ugyanazt az érzést, amit ott akkor. Nem tépte szét a belsőmet és érte el azt, hogy legszívesebben pofon csaptam volna.

Valami enyhített ezen az érzésen, valami változott bennem. S ez való igaz volt… egész este, meg úgy igazából azóta mióta megtudtam, hogy Ő is itt van, valahogy máshogy működik bennem ez a valami. Ráadásul még barátkozok is vele vagy mi a csoda, ami azért ismerve engem elég fura… nagyon fura.

- Khara Clayton… - nyújtottam feléje egyetlen egy kezemet, amit tudtam, a vizes, de legalább nem gipszes kezemet.

- Harry Styles. – tette az enyémbe az ő kezét, majd széles mosolyra húzva ajkait bólintott. S ebben a pillanatban a kis macsek is reagált a dolgokra, miszerint fogta magát és mancsával belecsapott a vízbe, amit követte a valamiféle ugrálásnak tekinthető mozdulatsorozata ez által az arcunkba csapott egy nagy csomó habot… ezután, pedig mint aki mit sem tett, egy ártatlan bárányként ült vissza szépen.

- Psjddjdkdd… - köpködtem a számból a habot ugyanis oda is jutott belőle rendesen. – te is kaptál? – törölgettem az arcomat a vállamba, hisz a macskát nem engedhettem el, a gipszes kezemmel meg nem értem semmit.

- Szerintem a fél kádat legalább… - jegyezte meg, s ekkor egyre furább arcokat kezdtem vágni ugyanis az orrom hegyén lévő habcsomót nem tudtam leszedni viszont nagyon elkezdett csikizni engem és nem bírtam magammal.

- Szabad? – kért engedélyt mire felemelve a fejemet néztem szembe vele.

Kezével közelítve, mutatóujjával óvatosan lekanyarintotta az orrom hegyéről azt a habmaradékot s így tett az arcom más helyével is, megtisztítva engem végig csendben, némán figyelve a reakciómat.

- Köszönöm. – inkább csak tátogtam a mosolyra húztam az ajkamat… az elmúlt pár órában ezt már annyiszor tettem, hogy őszintén úgy éreztem biztosan be fog gyulladni a mosolygástól az arcom. Soha, ismétlem soha nem viselkedtem még így. Soha.

- A szemeid… - kutatta őket, s eszembe jutott hirtelen az első alkalom, amikor ezt mondta. Így visszatekintve még az sem volt olyannyira szörnyű… csak mégis.

- Már… - kezdtem bele, de megrázta a fejét.

- Először fedezem fel őket… okés? – azt hiszem ez inkább óvatos kérés volt afelé, hogy nem-e felejtenénk el azt az esetet, amikor már egy hasonló jelenet lejátszódott kettőnk között. – az engedélyedet kérem rá, hogy elfelejthessük… - őszintén csillogtak a szemei, mintha egy kis reménysugár jelent volna meg benne.

- Az engedélyemet? – lepődtem meg, s halkan visszakérdeztem meglepő kijelentésére.

- Nem megfelelően viselkedtem… egy bunkó voltam. – nyelt egyet s tartotta a szemkontaktust, amiből szerintem, ha akartam se tudtam volna kiszabadulni. Megbabonáztak a szemei, félelmetesen. – nem akarom, hogy így ismerj engem… - egy kis félő ív is került a hangjába, mármint olyan volt mintha kifejezetten nehéz lenne neki erről a megismerés témáról beszélnie, de mégse sokat mutatott ebből a félelméből, de én akkor is láttam az arcán. Éreztem, hogy így van.

- Felejtsük akkor el… - hunytam le a szememet egy pillanatra, majd mikor újra kinyitottam úgy gondoltam, hogy tényleg új lappal indulunk.

- Különlegesen szépek. – bókolt kedvesen.

- Számomra is igen meglepő hogy kettő van belőle… - motyogtam mire felhorkantott.

- Tudod, mit mondanak azokról, akiknek ilyen a szemük? – érdeklődött, mire megráztam a fejemet. – az ilyen embereknek két személyiségük van… s míg meg nem találják, az örök szerelmüket addig ez a két személyiségük folyamatosan harcol bennük, s ha megtalálták Azt a személyt, akkor viszont egyértelműen látható lesz már a szemük színén is, hogy melyik oldaluk volt a domináns… - mesélte el a dolgot.

- Höhh… - muszáj volt kínosan belenevetnem ebbe az egészbe.

- Meglehet sokat olvastam. – hunyorogva nézett rám.

- Biztosan… - s az ölembe helyezve a kikészített törülközőt a kismacsekot is abba tettem.

- Mi legyen a cicus neve? – egy random kérdést szegezett nekem.

- Nem tudom… fiú-e vagy lány? – még ezt sem néztük meg, nem mintha én meg tudnám állapítani. Nekem macska, macska így is.

- Azt hiszem kisfiú… - felállva törölgettük a csöppséget miközben ő meg a hajszárítót is vette elő fele.

- Legyen Harry… - teljesen viccnek szántam, de valahogy ez jutott először eszembe.

- Na persze…

- Szerintem ne ítélkezz… ki ad olyan nevet a macskájának, hogy Tequila? – öngól volt ez számára.

- Kicsi voltam… ne nézz így rám. – védekezett és a konnektorba dugva a hajszárítót, beindítva azt szárítani kezdte a meleg levegővel a selymes, puha szőrét az eddig névtelen kis állatnak. –… a Khara is kiesett. – kacsintott rám, persze hogy ezt is be kellett játszania.

- Na, ja… lány vagyok még egyelőre. Na meg annyi eszem van, hogy valami értelmes nevet adnék neki… kaja és pia nevek kizárva. – ezt muszáj volt leszögeznünk. – milyen név a… hhm… Cica? – vigyorogtam mire ő fura ívbe állította a szemöldökét.

- Cica? Jó hogy nem Macska. – csak jönnek itt az ötletek, ahogy látom. Eléggé elszórakoztunk ezen az egész névadáson.

- Sohase nem volt háziállatom, én nem tudom milyen dolog ez a névadás. – rántottam a vállam s ekkor arcán olyan fajta dolgot láttam, ami igazán jó jelnek tűnt. – na, mi van? – kíváncsiskodtam.

- Megvan… - mondta s letéve a kezéből a hajszárítót a párássá vált tükörre írni kezdett. – legyen ez a neve. – mutatott az írásra.

- Kharry? – olvastam fel hangosan.

- Kharry…

A macskát muszáj volt itt tartanunk, elrejtenünk, mert ha valaki észrevenné, úgy gyanítjuk, hogy rögtön kivágnák, és azt persze nem engedhetjük. A fürdőben viszont sikerült neki kialakítanunk egy kis sarkot ahol békésen, s immáron tisztán hajthatta álomra fejét. Egy ideig mi is ott voltunk vele, s ami érdekes, hogy el is aludtunk ott vele… a fürdőben a földön.

Az persze számomra igen meglepő volt, hogy amikor nyitogatni kezdtem a szememet, s kaptam a nyakamhoz, amibe elég szép görcs állt, - ugyanis úgy hiszem a fura póz, amit a falnak támaszkodva vettem fel, nem tetszett neki annyira – nem a fürdőben ébredtem, hanem egy ágyban. szépen betakarva, párnák, s takarók között.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, de abban biztos voltam, hogy eltűnnöm innen idő előtt szükséges. Óvatosan hajtottam le magamról a takarót, s szétnézve láthattam, hogy Harry pedig éppen az ágya melletti fotelben alszik… úgy tűnik, hogy kitúrtam a helyéről, úgy hogy nem is emlékszek rá. Csodálatos.

Lábujjhegyen, fel nem ébresztve őt kezdtem kisettenkedni onnan, de még mielőtt itt hagytam volna belestem a kismacsekhoz, akinek ekkor már neve is volt. Ő volt Kharry.

Ő is békésen aludt, s így nyugodtan itt hagyva mindkettőjüket dobbantottam a helyszínről.

Olyan hét óra környékén járhatott az idő, szóval mikor sikeresen összetalálkoztam egy nővérrel a folyosón nem feltétlen lepődött meg azon mit is keresek én ott, s nem a szobámban. Sétálok egyet, mondtam neki.

A kis szobám békességébe érkezve, első dolgom volt az, hogy lezuhanyoztam (mostanság elég érdekes hogy ez így reggeli tevékenységgé alakult, ugyanis második napja volt az, hogy konkrétan nem is a saját ágyamban aludtam) majd mikor friss ruhát magamra öltöttem kifejezett örömmel ültem le az ágyba, amiben a takaró alatt ott rejtőzködtek az albumjaim, amit tegnap hozott be nekem barátnőm.

A takarót magamra húzva, ha nem is hallgathattam őket (lejátszó jelenlegi hiányában) megnézegettem őket, s bele-bele olvastam a szövegkönyvükbe. Nem kifejezetten állítom, hogy a magyar szavak bármelyikét is értettem volna, vagy egyáltalán helyesen fel tudtam volna olvasni, de azért érdekes volt beleolvasni így is a szövegekbe. Mondjuk legalább az együttesek nevét, Hooligans és Anti Fitness Club nemcsak értelmezni tudtam, de százszázalékosan biztosan betűzni is. Mindkettő rock együttes, s a keveset, amit tudtam róluk azt is a google-nak köszönhetem, de amikor egyszer véletlenül rájuk találtam egy oldalon annyira megtetszett egy-egy számuk, hogy biztos voltam abban, hogy be kell szereznem tőlük valami fizikálisat is, mert megérdemlik. A Hooligans-től a Küzdj az álmodért, az AFC-től (láttam, hogy valahol a rajongóik így rövidítik a kedvenceik nevét) pedig a Kötéltánc volt, amivel volt szerencsém elsődlegesen megismerkedni s online „barátoknak” köszönhetően ezeket a számokat még kb. angolra is sikerült lefordítani, hogy a klip képi világán kívül mást is érthessek esetlegesen.

De azon kívül, hogy ezeket az albumokat is megkaptam, volt kettő, amire nagyon nem ismertem rá… mármint nem is én rendeltem őket, de korábban sem voltak az enyémek. Hiszen valójában tudomásom szerint mindkettő csak néhány nap múlva lesz kapható a boltokban, ami jelen helyzetemben engem sajnálatos módon nem érint. Az egyik albumot valójában terveztem is beszerezni, hisz a Simple Plan nagy kedvencem, így a Get Your Heart On - The Second Coming!

is tuti a polcomon végezte volna előbb vagy utóbb, és inkább előbb, viszont Jessie J Alive albumáról pedig csak annyit tudtam hogy meg fog jelenni és kész. Online hallgattam egy két számát, de eddig még nem merültem bele nagyon a munkásságába, viszont annyit egyértelműen el tudtam róla mondani hogy egy istennő. Olyan hangja van ami mindenkit lemos a színpadról. Elképesztő.

Valójában kifejezett kíváncsisággal nyitottam ki a tokokat, amiken a csomagolás már rajta sem volt, s elmosolyodtam mikor egy kis levélke esett ki belőle. Barátnőm, kedves Nora érdekes módját találta meg az ajándékozásnak, mondhatta volna, hogy ezt kapom tőle, és akkor legalább meg is köszönhettem volna, de nem… úgy ahogy van az egész pakkról elfelejtkezett és majd csak késve adta át a leszállítandó csomagját. 

Csakhogy amikor a kis levélkét széthajtogattam és megláttam a betűket, egy pillanatra megállt a szívem. Ezeket az ajándékokat nem Norától kaptam. Mindkettő lemez Zacktől volt.

Khara! Nem igazán volt lehetőségünk beszélni, de gondoltam ezeknek örülnél (azt hiszem már előre sejthette, hogy nem fog bejutni hozzám)… tudom, hogy ezt a bandát szereted (honnan tudja? Honnan?) a másikat meg csak szimpla próba szerencse alapon tűzöm hozzá… úgy hallottam jónak ígérkezik, szóval egy esélyt megér. Remélem tetszeni fognak, és őszintén remélem, hogy hamarosan kint is láthatunk Téged. Most senki mással ne foglalkozz csakis magaddal, az a lényeg hogy felépülj… Zack.

- Jézus Isten… Jézus Isten… - végigolvasva ezt a pár sort, konkrétan a szívem megállt vagy hatszor s a kezem is elkezdett feleslegesen remegni. Tényleg. A végén már a szavak krikszkrakszoknak látszódtak hisz úgy elmosódtak előttem.

- Jól van… Khara… viselkedj. – tanulnom kellett egy kis önkontrollt, nem viselkedhettem így ezért letéve mindent a kezemből mély levegőket véve kezdtem fel alá járkálni a szobába, majd a megfelelő pillanatban megálltam a szoba közepén a párnával a kezemben s abba ordítottam… egy hatalmasat.

Gyanítottam, hogy ez nem a megfelelő cselekedet, s hogy ezzel valakit biztosan bevonzok a szobába, meglehet ezért sem lepődtem meg annyira, amikor az esti kedves nővér nyitott be a szobámba aggódva.

- Minden rendben? – mért végig engem, én meg ekkor már az ágy szélén ültem, és mint egy kisgyerek lóbáltam a lábam.

- A legnagyobb rendben. – mosolyogtam rá.

- Kész a reggeli… - mondta és a fejével a folyosó felé biccentett.

- Okés… megyek. – csúsztattam le az ágyról.

- Komoly? – nem hitt a fülének.

- Ühüm. – bólogattam, s előtte léptem ki a szobából. Jobb volt egy kicsit onnan kiszakadnom, s nem foglalkozni a néhány perccel ezelőtt felfedezett „meglepetésemmel”.

- Narancs juice-t? – nyújtott felém egy ismerős hang tulajdonosa egy pohár gyümölcslevet az ételes asztalnál.

- Köszönöm. Kávét? – ajánlottam fel neki azt, amit éppen én is öntöttem magamnak.

- Megköszönném. – bólintott és összeszedegetett magának néhány falat reggelinél azért kicsit többet.

- Jó az étvágyad, Harry. – mosolyogtam rá teljesen ártatlanul.

- Ma kifejezetten éhes vagyok… - kacsintott.

- Hogy van? – kérdeztem a színjátékon kívül, sokkalta halkabban.

- Játszik… megvan. – válaszolt.

- Viszel neki kaját.

- Viszek.

- Majd átnézhetek hozzá? – kérdeztem félve.

- Persze… hisz te is a gazdája vagy. – mondta s a tálcáját felemelve elindult az egyik asztalhoz, ahova addig a pillanatig nem ült le, míg én oda nem értem. – van kedved velem enni? – kérdezte és az egyik szék háttámlájáért nyúlt.

- Ühüm. – bólintottam, s engedve úriember hajlamának elfoglaltam a helyemet az általa kihúzott széken.

- Khara… Harry… jó látni titeket itt kint. – Miss Lewis akarom mondani Allie halványlila gőzfogalmam sincs hogyan bukkant fel itt egyik pillanatról a másikra.

- Már megint? – hajtottam le a homlokomat az asztalra és legszívesebben abba bele is vertem volna egy párszor.

- Egy kicsit kedvesebben? – nevetett fel s leült mellénk.

- Már megint? – emeltem fel fejemet és rá mosolyogtam.

- Sokkal jobb. – ketten egyszerre nevettek fel.

- Ma is tiéd a foglalkozás? – kérdeztem s emlékeim szerint az előzőnek sem lett túl jó vége.

- Ma egy különleges feladatom lesz számotokra… - mondta s táskája felé nyúlva húzott ki egy fekete kendőt.

- Nem. – ráztam a fejemet. – nem játszok megint valami butaságot… - s ahelyett hogy feléje figyeltem volna inkább bekaptam a  croissant végét, amit kivettem magamnak az előbb.

- Ez nem kívánság műsor Khara… - s hallottam, hogy felállt majd a következő pillanatban azt vettem észre, hogy elsötétedik a világom.

- Ez meg mi? – kaptam a szememhez, de ő szépen elvezette onnan a kezemet.

- Egy 24 órás teszt.

- Nem vagyok valami laboratóriumi patkány, hogy tesztelgess. – nem tetszett az az állandó feketeség, amivel szembetaláltam magamat.

- Mit tesztelsz? – kérdezte Harry.

- Azt hogy Khara mennyire képes benned bízni, ugyanis te leszel a segítője…