XXX. rész - Mouth to mouth

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész is, melyet be sem merem vallani hányszor kezdtem el… na jó, mégis. Ez konkrétan a harmadik változata, s ez az első ami 3 oldalnál is tovább tartott… valahogy nem jött rögtön az első felének a megírása, de hagyva érni a gondolatot az agyamban, mégis csak sikerült összehoznom… azt hiszem. Remélem tetszik majd, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Jó olvasást! Puszi Dorka

U.i.: URAM ISTEN, már majdnem 100 rendszeres olvasóm van, a 96 az már olyan közel van a 100-hoz hogy szinte könnybe lábad a szemem… KÖSZÖNÖM!

Mouth to mouth

I can't catch a single breath baby

Help me now, help me now

Hurry up it's killing me the way I need your mouth to mouth, mouth to mouth

I swear you make me feel alive

I swear you bring me back to life

I can't catch a single breath baby

Lay me down, mouth to mouth

Harry szemszöge

Ingjének gombjai szinte viaszként olvadtak szét ujjaink között, együtt dolgoztunk, nem vettük le róluk tekintetünket, nem míg a legalsóhoz nem értünk, s míg szabaddá válhatott előttem gyönyörű felsőteste. Úgy tárulkozott elém, mint egy angyal… összenéztünk, s ha tudtam megörökítettem volna, akkor tekintetét, s igazából meg is tettem. Az emlékeimbe véstem azt a pillantást, melyet soha el nem fogok feledni, ebben biztos vagyok.

Szótlanok voltunk, ezen a helyen szavaknak helye nem volt. Óvatosan toltam le válláról ingjét, s ahogy egyre több és több szabadult fel belőle, újonnan látható részeit végigcsókoltam, érezni akartattam vele, hogy nem akarom bántani… kényeztetni akartam mindenekfelett, bármit megadtam volna neki, hogy feledhetetlen legyen neki az első alkalma, s meg is fogok neki adni, ez is biztos…

- Nem kell félned… - suttogtam neki alig hallhatóan, s láttam, hogy tekintete ajkaim és szemeim között váltogat… valójában nem is tudom, magamnak vagy neki mondtam-e, hogy nem kell félni. Azt hiszem féltem… féltem, hogy bántom… s nem akartam ezt.

- Nem kell félned… - ismételtem el, hogy megbizonyosodjon róla, komolyan gondolom mindezt, majd ahogy arca tenyerembe simult úgy éreztem milyen forró ő is… a vágytól.

Szépséges teremtés volt, ahogy ujjammal végigsimítottam arcának bőrét tenyerembe mosolygott. Természetes szépség… egy leheletnyi smink sem volt bőrén, csak úgy volt itt előttem, ahogy az istenek megteremtették… s milyen jól tették mindezt.

- Nem félek. – nyitotta ki szemét hirtelen, s nézett velem farkasszemet. Volt szemeiben valami különleges, valami felülírhatatlan, megmagyarázhatatlan dolog… félelem? Nem. Vágy? Lehet. Ösztön? Mindenképpen.

Úgy hiszem azt sem vettük volna észre azokban a pillanatokban, ha a harmadik világháború tört volna ki mellettünk, elvesztünk egymásban… az éppen még csonkig nem égett gyertyák, gyönyörű megvilágítást adtak neki, olyan volt, mint egy angyal… egy földre szállt angyal. Vágytam rá, mindennél jobban, de nem akartam elsietni… nem akartam mohó lenni, pedig mennyire az voltam… igazán önző. Magamnak akartam, újra és újra, azt akartam, hogy teste, lelke csak az enyém legyen, azt akartam, hogy sikítsa nevemet, azt akartam, hogy elveszhessek benne… szó szerint. Magamévá akartam tenni… s testem sem árulkodott másról… éreztem, ahogy erekcióm egyre csak feszíti nadrágomat, s lassacskán szét fog robbanni.

Tetszett, ahogy pólómhoz nyúlt, s ahogy csepp tenyerei bőrömhöz érve húzták felfele rajtam pólómat… kifejezetten izgató volt. Megérte órákat szenvedni az edzőterembe, hisz a látvány melyet akkor nyújtott, mikor izmaimon suhant át keze… elképesztő volt, felemésztő. Nem akart elpirulni, s talán ő nem is vette észre, de elpirult… a bátorsága mellett is sebezhető maradt.

- Így sokkal jobb… - jegyezte meg orra alatt, s csodálattal rajzolgatta lágyan ujjaival át tetoválásaim körvonalát. Mintha egy műkincset fedezett volna fel, oly puhán ért hozzám s meglehet nem tudta, de a kincs kettőnk közül márpedig ő volt. 

- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza halkan, s végigsimítva hátán pöccintve egyet ügyesen hagytam, hogy lehulljon róla az egyetlen egy anyag, mely csodás vonalait távol tartotta tőlem. – így sokkal jobb… így… - dörmögtem, s legyintettem el könnyedén melltartóját a szoba másik végébe, majd hagytam magamnak időt, hogy megcsodálhassam őt.

Domborulatait így fedetlenül látva már mindenemben pezsgett az izgatottság, óvóan simítottam végig bőrén, majd ahogy mellei kezem formáját felvették úgy éreztem valamilyen más világba kerültem… mellbimbói azonnali érintésemre megkeményedtek, s harcoltak tenyerem ellen, s éreztem, ahogy élvezve érintésemet szinte tenyerembe olvad ő. Simítottam, kényeztettem, ajkaimmal is felfedeztem adottságait, s közben magamba szívtam hangjait, testének minden reakcióját, mely akkor éppen már csupa rezgésekből, vággyal kevert betűkből állt.

Úgy hittem ennél izgatóbb, gerjesztőbb dolgot abban a pillanatban már nem érezhetek, de tévedtem… nagyon nagyot tévedtem… ugyanis abban a momentumban, ahogy ajkaink összeforrtak volna újra, meglepő dolgot tett: nadrágom korcát megrántva egymásnak ütköztette testünket, s hagyta, hogy ujjai el-elkalandozzanak övem alatt. Belekóstolva számára az ismeretlenbe hozta el számomra a legszebb kínok sorozatát.

- Nem vagyok porcelánból… - suttogta elhalva érintésem alatt. - … Harry… akarlak. – s tovább babonázott engem, s habár hangja alig hallhatóan megcsuklott, egyértelműen ki lehetett belőle hallani az elszántságot. Kalandvágyó volt, kíváncsi, s mindezt megértettem. Teste is erről árulkodott. Bárhol érintettem, bárhol egymáshoz értünk forrt bőröm alatt… teste tudta, hogy mi a jó neki. S az én testem is tudta, hogy neki mi a jó… ujjai ágyékomon már nem is a jó kategóriába tartoztak, valami természetfeletti csodába maximum. Nem vagyok benne biztos, hogy tudta mivel jár, mindez mit tesz.

- Nekem igen… – mosolyodtam el könnyedén, majd míg egyik kezemmel szorosan tartottam derekánál fogva őt magamhoz, addig másik kezemmel fejére gubózott tincseit hagytam, hogy vállára hulljanak.

- De nem… - úgy hajolt nyakamhoz, mint még soha, s ahogy szabad ujjai vállamhoz értek egész testemet megremegtette.  -… nem… vagyok… az. – sziszegte szenvedélyesen, s azt hiszem valamiféle őrületes játékba kezdett, ugyanis míg érzékien hagyta, hogy tincsei megcsapják arcomat, addig egy óvatlan, de határozott pillanatban másik kezével nadrágomat simította meg ott. Pontosan ott. – Nem. –határozottan, céltudatosan jelentette ki, elutasítást nem tűrő hangon, s így köröztek ujjai nadrágomon, s azt hiszem ekkor volt az a pillanat, amikor elveszítettem a józan eszemet, s valami másnak az irányítása alá kerültem… végleg beindított. Berobbantott.

Khara szemszöge

Nem igazán tudtam, hogy mit csinálok, de okosnak akartam tűnni, semmiféleképpen sem elveszettnek, s azt hiszem, hogy nagyon jól teljesítettem szerepemet… a testem már rég felülírta agyam működését, s csak arra vágyott az utóbbi, hogy érintsék őt, hogy megkapja Őt. Olyan dolgokat tettem, amint saját magam meglepődtem, de már rég nem gondolkoztam tetteim miértjén, mert úgysem találtam volna megfelelő magyarázatot rájuk. Maximum szimpla létezése nyújtott volna valamiféle választ viselkedésemre… maximum.

Éreztem mellkasának heves emelkedését, ahogy nyakához fúrtam fejemet, s ahogy a rácsapódó tincseim simították őt, teljes mértékben szikrázni kezdett ő is… mindenhol. Elég volt csak annyi tennem, hogy nyakát megfújom, s mindene feszült… valamiféle megmagyarázhatatlan meggondolatlanságból kezemet is elvettem nadrágja korcáról, s úgy simítottam meg nadrágon keresztül férfiasságát, hogy tenyeremben minden kis domborulatát tökéletesen éreztem… s tetszett… nagyon tetszett.

- Khara… - hangja sose halt még így el, olyan kéjjel volt az átitatva, mely gyönyörű zene volt füleimnek. Tudtam, hogy ezt akartam… provokálni őt, hogy tegyen valamit, hogy ténylegesen cselekedjen vagy különben saját tüzemben fogok elégni… nem éreztem még így, de meg tudtam jósolni elég könnyen jövőmet ugyanis minden porcikámban azt éreztem, hogy a pokol tüze ég bennük. S reakciója alapján sejtettem, hogy ő is édesen szenved… de ami nyugtatott kissé, hogy tette mindezt… miattam.

- Harry… - ujjaimat szétnyitottam nadrágján, s tenyeremet úgy nyomtam Hozzá, hogy még gerincem is ívbe rándult, s mellkasom is csak őt érezte. Teljesen természetesnek éreztem azt, ahogy szabad melleim az Ő mellkasának nyomódtak, s ahogy mellkasunk így már egyszerre emelkedik, s esik össze. Bőr, a bőrhöz… test a testhez. Lélek a lélekhez. Khara egy csodálatos Harry-hez.

- Nagy bajban vagy… - suttogta fülembe meglepően váratlanul, majd két pillanaton belül már azt éreztem, hogy alatta terülök el az ágyon úgy, hogy kezeimet a fejem mellé szorítja. Az egyik pillanatban még tényleg nálam volt az irányítást, legalábbis így éreztem, majd puff változtatott mindezen ő.-… nagyon nagy bajban… - hajolt fülem mellé, s lendített egyet csípőjén mire a sajátomban azt éreztem, hogy mindenem legalább folyékonnyá válik, abban az esetben, ha el nem párolog rögtön. Touché… azt hiszem ezt akartam.

- O-o… - csúszott ki a számon, mintha az ártatlanság példaképe lennék, s éreztem, ahogy testem ficánkolni kezd alatta.

Forró csókkal lepte meg ajkaimat, s ahogy nyelve táncra hívta az enyémet, akkor éreztem csak igazán, hogy élek… érinteni akartam, de nem tudtam, hisz kezemet lefogta, de testem tudatosan nyomta magát az övéhez… egy pillanatra sem akart távol maradni tőle. Azt hiszem, ezt nevezik szimpla ösztönnek. Állati ösztön az, hogy az ember vonzódik a párjához, a másik feléhez.

- O-o bizony… - tartotta meg magának alsóajkamat, s az, ahogy gyengéden ráharapott kellemesebb érzés volt, mint bármi más az eddigi életemben. -… s ezért valamiféle büntetés jár. – kacsintott, majd nagyon lassan, s nagyon érzékien indult le ajkaimtól kezdve testem egyre érzékenyebb pontja felé. Csak Ő, a nyelve, az ajkai.

Testem automatikusan ficánkolásból kezdett volna, de Ő megtartott engem, s kegyetlen mozdulatlanságba kényszerített. Úgy hiszem egy kicsit meg akarta ízleltetni velem a pokol kínálatát. Ahogy ajkai érték mellbimbómat már-már a fájdalom határán éreztem a szépet. Nyelve simítására érzékeny pontom a kőnél is keményebbek lettek. Csillagokat láttam, de ezek már vörösek voltak… vérvörösek… égtek, ahogy én égtem. Alig kaptam levegő. Testemben, mintha tűzhullámok csapkodtak volna… csontjaimban is éreztem az ismeretlen vágyat, mely még nem kapott igazi választ tőle. Égtem, forrtam tőle. Izzadtam, mintha egy maratont futottam volna le.

Ahogy köldökömhöz ért gyomromban a pillangók teljesen megőrültek… igazán kis túlélők, ugyanis testem tüzét is lazán bírták, de nyelvének nedves érintésétől lehet, hogy öngyilkosjelöltek lettek, s feláldozták magukat a vágy oltárán. Most minden lehetséges.

Felpillantott rám, ahogy leért nadrágom széléhez… mintha egy fel nem tett kérdésre várta volna a választ.

- Harry… – nyögdöstem kínomban, főleg, hogy közben elkezdte csípőm vonalát lágy csókokkal kényeztetni. Ez tűnt az egyetlen egy értelmes reakciónak, s ha akartam sem tudtam volna mást mondani, s úgy érzem, ténylegesen csak neve lehet a legszebb válasz kérdésére.

- Hölgyem… - kacsintott fel rám, majd észre sem vettem, hogy elengedte karomat, s laza mozdulatokkal pattintotta ki nadrágom gombját, s húzta le rólam farmeromat… abban a pillanatban viszont végre mozdulatlan maradtam. Ha akartam sem tudtam volna megmozdítani semmimet sem, mert nem csak rólam került le a nadrág, hanem róla is.

Nem volt még Ő ilyen közel hozzám… sose. Igazából még senki sem volt ilyen közel hozzám. Calvin Klein alsójának vonala megragadta a tekintetemet, s nem engedte el… külsőleg lenyugodtam, belsőleg meg majd szétrobbantam… csak a mellkasom emelkedett le, s fel, s árulkodott valódi érzéseimről… úgy éreztem magam, mint akihez elért a vihar előtti csönd.

Észrevette, s elraktározta ezt a pillanatot magában, láttam… szemei csillogtak, ahogy bokámtól kezdve minden egyes porcikámat megcsókolt, s azt hiszem közben jót is mosolygott, ahogy teljesen megszűntem létezni, ugyanis már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal… uralma alá vont. S mikor már combom belsejéhez ért, a lelkemet is eladtam volna az ördögnek, hogy újra érinthessem, de egyszerűen nem tudtam úgy mozdulni… akarva, akaratlanul a takaróba markoltam magam mellett, s ahogy alsóm szélét megragadta fogaival éreztem, hogy feléje lendül csípőm.

- Türelmetlen… - sajdította a szívemet, ami szerintem megszűnt már létezni is mellkasomban.

Túláradtak bennem az érzések, olyanok is, amelyeket ismertem, de több olyan is, mellyel még sosem találkoztam… egyszerűen vágytam az ismeretlenre, vágytam rá. Szavakkal egyszerűen leírhatatlan módon… mint ahogy a gitár húrjai vágynak az őket megpendítő ujjakra én is úgy vágytam arra, hogy megpendítsen Ő engem. Ordítani akartam, kiabálni a világba, de nem tudtam… s legfőbbképp, mert a bennem pezsgő érzéseket egy újabb szintre emelte, s a szavakat, a gondolataimat belém fojtotta… nem csak azzal, hogy Ott lent megcsókolt, nem csak azzal, hogy könnyedén szakította le rólam alsómat, s szabadította meg magát is sajátjától (valódi látványa feldolgozhatatlan volt), s nem csak azzal a csókkal, mellyel visszatért ajkaimra, hanem azzal az ürességet is betöltő erejével, melyet akkor tapasztaltam, mikor felém hajolva gyengéden már őt érezhettem magamban. 

Nem volt gyors, nem volt kapkodós, egyszerűen elképesztő volt… lassan mozgott felettem, felvéve andalító ritmusát, s megkaparintva ujjaimat azokra rákulcsolva kifeszítette karomat fejem felé. Együtt mozogtunk, s teltem el érzésével. Meglehet gondoltam már rá, hogy milyen érzés is lehet majd ez… de nem gondoltam, hogy ilyen… bámulatos lesz, ilyen felölelő.

Leírhatatlan érzés volt, nem tudtam becsukni a szememet, néznem kellett Őt… gyönyörű látványt nyújtott nekem, az arcán égő áhítattól pedig lelkem a Khara-neked-félned-kellene állapotból egy teljesen másikba lépett át.

Ahogy testem az övéhez simult, idomult minden porcikám az övéhez, ahogy Ő szó szerint körém fonta magát azt hiszem megtaláltam a lelki békémet… az elmúlt hetekben történhetett bármi, elfeledkeztem róla… a mámor mindent felülírt, s megszüntetett.

- Gyönyörű vagy… - suttogta kéjesen, s éreztem, hogy valami közeledik… valami hatalmas… a legszebb… a legjobb… a legédesebb.

- Harry… - elhalva hagyta el számat a neve, s ahogy tekeredett, csavarodott testemben az érzés tudtam, hogy pusztulni fogok.

- Engedd el magad… - kérte, s mintha szavai varázsszavak lettek volna, testem úgy engedelmeskedett neki… teljesen megsemmisülve ernyedtek el izmaim körülötte, s hagyták, hogy belépjek a mennyországba, s magamba szívhassam a mennyei boldogságot. Hullámokban tört rám, lábujjamtól egészen fejem búbjáig éreztem ugyanazt az intenzív érzést… újra és újra. Felemésztett, s örültem neki… élveztem.

S az én legszebb pillanatomat úgy gondoltam nem írhatja felül semmi sem… tévedtem. Abban a pillanatban, mikor nevemet hallottam szájából, mikor ujjaimat fejem felett utoljára erősen megszorította, s omlott reám testével akkor éreztem magam igazán a megfelelő helyen. A megosztott gyönyörön nincs szebb, s mi osztoztunk rajta. Testben, s lélekben egyaránt.

- Jól érzed magad? – fejem mellkasán pihent, s úgy hagytam, hogy játszadozzon tincseimmel… nagyon lenyugtatta ez őt, nekem meg jól esett.

- Ühüm… - motyogtam, s ujjaimmal pillangóját simítgattam hasán. A legszebb művészeti alkotás ő, mit láthat szemem.

Olyan lelki békét éreztem magamban, mintha egy kisgyerek lennék, akinek semmilyen problémája nincs a világon… eltelített a boldogság, minden porcikámba jutott belőle, s ez olyan feltöltő volt. Hozzá tudnék szokni… így belegondolva.

- Függő lehetek? – kérdeztem, majd észrevettem, hogy lazán felcsúsztam egész testemmel testére… valahogy így még kényelmesebb volt.

- Függő? – kérdezte sunyin, s hagyta, hogy felé emelkedjek kicsit, majd feje alá húzta karjait, hogy csodálhassam mindenét.

- Függőd. – kacsintottam egyet, s lopva egy csókot ajkáról szíve felé hajtottam fejemet.

- Gondoskodok róla…

Könnyedebben sem ébredtem még sosem… mindenem el volt lazulva, mintha csak a felhőkben lettem volna. Harry még aludt, s akartam is, hogy folytassa ezt… olyan békés volt, olyan megnyugtatóan kedves. Óvatosan emeltem le magamról kezét, s próbáltam lecsusszanni az ágyról… teljes mértéken meztelen voltam, s első körültekintés alapján nem találtam ruháimat… valamiféle Bermuda háromszög beszippantotta, ami nem lenne csoda, tekintve azt, hogy jelen pillanatban ez a ház még egy kicsit eléggé nagy káosz… elég, ha annyit mondok, hogy az étkező asztal helyén van a franciaágya.

Óvatos lépésekkel haladtam előre, s próbáltam nem zajt csapni, s örültem is, hogy mindezt sikerült megoldanom, s nyakkitörés nélkül felértem a szobájába. Tartottam én oda, mert tudtam ott majd magamra ölthetek valamit… persze hálát adtam az istennek, hogy senki sem láthatott mindeközben, mert a teljes meztelenség számomra fura volt azért. Kibontva óvatosan az egyik dobozt kivettem egy pólóját, s mellette találtam egy alsóját is, s ezekkel vonultam be mosdójába… Egy gyors zuhany vettem, majd magamra öltve ruhadarabjait valóságos örömmel konstatáltam, hogy tetszik magamnak az, amit látok a tükörben… nem kifejezetten az, ahogy kinéztem, hanem az, ahogyan elérte, hogy kinézzek… elmosolyodva simítottam végig a póló mintáján, melyen a the 1975 logója díszelgett. Boldog voltam, nagyon.

Lefele is hasonlóképpen, mint egy kém lopakodtam, s örömmel konstatáltam, hogy Harry még mindig az igazak álmát aludta… visszabújni mellé nem akartam, valahogy igen cselekvőképesnek éreztem magam, pezsgett bennem egy érzés, melyet régen nem volt bennem. Olyan szinten tisztának éreztem magam, olyan könnyednek, mintha valóságosan a fellegekben lépkedtem volna. Biztosan megőrültem, ez lehet az egyetlen magyarázat erre.

Az ágy fejtámlája felett áthajolva megcsodáltam Őt, ahogy szuszogva alszik, s ahogy ajkai résnyire ki vannak nyitva…

- Khara… - mormogta halkan, de mindezt álmában. Kirázott a hideg egy pillanatra, nem szakíthattam meg békességét, s muszáj volt ellépnem tőle, mert ha egy másodpercet is tovább maradok, minden bizonnyal megcsókolom hívogató ajkait, amitől pedig biztos, hogy felébredne… s ezt nem akartam.

Céltudatosan fordultam meg hát a konyhapult felé, ahol, pedig mint egy isteni jel, megtaláltam a bennem futkosó régi érzésekre a választ… a jelt. A konyhapulton feküdt számítógépe, melyet meglátva rögtön éreztem mit is akarok tenni, eddig érett bennem, most pedig valahogy felszínre bukkant. Írni akartam, muszáj volt írnom.

Székek híján, feltornáztam magam a konyha közepén lévő hatalmas márványpultra, majd törökülésbe húzva lábamat ölembe kaptam kis okos gépét, s tettem azt, ami értettem… írtam. A fülest a gép mellett találva még zenét is indítottam, azt a zenét, amelyre most volt szükségem, valahogy úgy éreztem, hogy ez megfelelő pillanat arra, hogy arról írjak, amiről terveztem. Jött ez a gondolat, s befurakodta magát az agyamba, s nem hagyott nyugtot nekem… de nem bántam, azt hiszem ez volt a tökéletes időzítést. Teljesen elvesztem a saját világomban, totálisan kizártam minden külső tényezőt olyannyira, hogy azt sem vettem észre, hogy közben az alvó Göndör felébredt, s megközelített engem.

- Jó reggelt… - húzta ki egyik fülesemet a fülemből óvatosan, amitől függetlenül én azért megijedtem kissé. Automatikusan csaptam le a gép tetejét, s adtam hálát az okosoknak az automatikus mentésért.

- Jó reggelt. – mosolyodtam el, rögtön az után, hogy visszaállt szívem dobogása a normálisra… már ha a közelében létezik olyan, hogy normális… meg persze, ha az a látvány engedte volna a normálisságot, amely épp elém tárult… teljesen meztelenül sétált oda hozzám, s állt ott mellettem.

- Miben mesterkedsz? – kérdezte kíváncsian, viszont én úgy hiszem egyre szorosabban tartottam magamhoz gépét, meglehet, azért mert közben tekintetemnek esze ágában sem volt elszakadni csodálatos V vonaláról, vagyis legalább azon részéről melyet engedett láttatni a pult, merthogy olyan közel volt már hozzám.

- Semmiben. – ráztam a fejemet, s határozottan a szemébe néztem.

- Jójó… - bólogatott nekem összehúzott szemekkel, majd megragadva combomat könnyedén maga felé fordított így törökülésben is. – szóval… miben mesterkedsz? – ismételte meg kérdését, s egyre közelebb hajolt hozzám miközben konkrétan törökülésből kibontotta lábamat tudatomon kívüli állapotomnak köszönhetően, s maga mellé engedte azokat.

- Semmiben. – ráztam a fejemet.

- Azt szeretnéd, hogy kiszedjem belőled? – kérdezte okoskodóan, s kezei combjaim belsejére csúsztak. Próbáltam lábaimat összeszorítani, de egy… ott volt testével közöttük, kettő lehetetlennek éreztem az ellene folyó harcomat.

- Ne fenyegess… - meredtem rá, s reméltem, hogy legalább olyan határozott a tekintetem, mint amilyennek azt én elképzeltem.

- Mert mi lesz akkor? – kérdezte, s tenyerei lassan haladtak combomon egyre feljebb. – hmmm… Calvin Klein alsó… tetszik. – emelte meg pólómat is kissé oldalt emennyire tudta (ugye még a gépet a mellkasomnak szorítottam, egyfajta védőpajzsként tartva magam előtt), s dicsért meg. – de ki engedte meg, hogy felvedd? – kérdezte, s lentebb tolta csípőmnél.

- Mi? – csúszott ki a számon.

- Nem mi, hanem tessék… - oktatott ki az okoska. – ki engedte meg, hogy felvedd? – ismételte meg a kérdést.

Nem egészen értettem reakcióját, nem haragudott érte, valami más volt a tekintetében, valami teljesen más.

- Azt akarom, hogy semmi se fedje a testedet, ha itt vagy… - s mivel a pólómat nem tudta levenni rólam, az alsómat varázsolta le úgy rólam, hogy könnyedén emelt fel egy pillanatra, s szabadított meg tőle.

- Mi? – meredtem rá hatalmas szemekkel.

- Az én házam… az én szabályaim. – rántott vállat ravasz mosolyával, s teljes mértékben magához láncolt kezeivel, ahogy ujjait derekamba mélyesztette. Éreztem őt, mindössze egy póló volt közöttünk. – szóval… mit is csinálsz? – próbálta kiszedni belőlem.

- Sem-mit. – tagoltam füléhez hajolva, hátha így megérti. Próbáltam agykontrollal testemre hatni, hogy be ne dőljön Harry uralmának maga felett, mert amit elkezdtem be akartam fejezni… úgy lesz az igazi csak.

- Semmit? – kérdezett vissza sunyin, s ezúttal már fedetlen fenekem alá nyúlva emelt le úgy mindenestől a pultról. Csak ő tartott, mert én a gépéhez ragaszkodtam, de ahogy szabad férfiasság megcsapott kedvesen, még így is képes voltam majdnem leesni róla. – semmit? – kérdezte, s könnyedén mozdult úgy, hogy őrületbe kergessen.

- Semmit. – fogamat is összeszorítottam, s szerintem gépét is eltörtem lassan, ahogy mindenemmel azon voltam, hogy ne hódoljak be neki… de nem adta fel olyan könnyen.

- Jó… akkor én sem teszek veled SEMMIT… drága Khara… részletkérdés, hogy ki mit hív semminek… - jegyezte meg, majd a következő pillanatban fordulva egyet a falnak nyomott, s mivel szabad útja volt könnyedén tette azt, amit szeretett volna… hatolt belém. – szóval? – kínzott, s kezdtem érezni újra a tegnap megismert Kánaán közelségét. – hmmm? – hajolt számhoz közel, s lendítette egyúttal csípőjét is, én meg közel úgy éreztem, hogy a falban fogok kikötni, beépülök a tégla mellé. – válaszolsz következőleg a kérdésemre? – simította tenyerébe arcomat.

- Igen… - pattant ki a szemem, s muszáj volt elengednem gépét, majd nyakába kapaszkodnom könyökömmel együtt, mert nem bírtam volna máshogy felfogni az érzés mely megremegtette testemet. – igen… - kéjesen erősítettem meg válaszomat, de mindketten tudtuk, hogy ez már nem arra volt válasz amire...

- Ügyes kislány. – csókolta gyengéden ajkamat, s feledkezett belém Ő is, majd simítottuk egymáshoz homlokunkat. – a függőség első lépése… jó reggelt szex. – puszilt nyakamba, majd könnyedén lépett vissza a pulthoz és tette le oda… ő is tisztában volt azzal, hogy nem tudnék megállni a saját lábamon ezek után. – szóval… mit is csinálsz? – kérdezte, s forgolódni kezdett a konyhában úgy, mintha bármi is lett volna itt, ami ehető. Egy pohár vízzel azért meg tudott kínálni.

- Írok… - s lehajtottam a nagy pohár vizet… egyszerre.

- Írsz? – kérdezett vissza. – miről? – támaszkodott neki a mosogatónak, nem zavartatva magát, hogy ő még mindig pucéron volt, s igazából én is… rögtön törökülésbe húztam lábamat, s térdemre húztam a pólót.

- Ha befejezhetem… megmutatom. – mondtam, s vele szembe forgolódva ügyesen leplezve szétesettségemet nyitottam fel a gépe tetejét, s próbáltam elvonatkoztatni arról, hogy ott áll előttem Ő… teljes valóságában, teljes mindenével. Hálát adtam az istennek, hogy már nem sok volt a végéig, így könnyedén pötyögtem be azt a pár szót mire szükségem volt.

- Felöltözhetsz nyugodtan közben… - fel sem pillantva a képernyőről jegyeztem meg ezt neki.

- Kösz, nem… - rántott vállat, ezt is csak szemem sarkából láthattam. -… inkább nézlek. - tette hozzá.

- Szuper. – jegyeztem meg, majd a frissítés gombra nyomva vártam, hogy elmentse a dolgot az oldal, majd megnyitottam a honlapot… mély levegőt vettem, s megsimogattam a magam mellett a márványt, kérve, hogy üljön fel oda mellém, majd átadtam neki a laptopot. – tessék… olvasd. – mondtam, s le akartam ugrani mellőle, hogy míg ő olvas, addig én próbálok ismételten felöltözni, de megragadta csuklómat.

- Maradj… - kérte halkan, s azt hiszem most kezdte igazán feldolgozni azt, hogy miről is írtam. Róluk… róla… az életéről úgy egészében. Egy szóval sem említettem, hogy ismerem őket, mindössze a zenéjükön keresztül mondtam el mindent mit tudtam, s a mi lenne, ha ismerném kérdéskörben pedig még több Őt tettem bele… az olvasók nem tudják, s nem is igazán fogják tudni, hogy ennek a mi lenne, ha dolognak valóságos alapja van, hisz a mi lenne, ha az igaz… teljes mértékben igaz. Mert ismerem Őt… mindennél jobban.

Leírhatatlan érzés volt arcát nézni miközben olvasott, pedig mindennél jobban el akartam kerülni ezt… mégis vonásai vonzották tekintetemet, s a végén nem bántam meg, hogy nem fordítottam el fejem.

- Így gondolod? – kérdezte, s oldalra tette gépét… emésztette azt, amit olvasott.

- Így. – lógattam le lábamat, s támaszkodtam meg két oldalt.

- Azt mondtad, hogy nem tudod, mikor írnál rólunk… mert nehéz lenne… - gondolt bele abba a nem is olyan régi kijelentésembe.

- De nem volt nehéz… sőt… - mosolyodtam el, s leugrottam a pultról. –… tökéletes időzítést kapott az egész. Sok boldogságot az új háztulajdonosnak! Nekem csak ilyen ajándékra futotta így hirtelen. - mosolyodtam el, majd megsimítva térdét az ágy felé indultam, de el odáig ugyan nem jutottam, hisz visszarántott magához.

- Már megkaptam a legszebb ajándékot… téged. – csókolt meg, s örültem, hogy tiszta szívből viszonozhatom neki azt, amit érdemel. a szeretetét. Azt hiszem kezdtem végérvényesen is belezúgni Harry Styles-ba.

- Minden rendben van anya… élek, tényleg. – édesanyámmal telefonáltam miközben Harry éppen öltözködött… engem egyelőre még nem engedett felöltözködni.

- Harry-vel vagy még mindig? – kérdezte, persze, hogy kérdezte.

- Igen anya… tegnap kezdett el beköltözni az új házába, s segítettem neki… a pakolás után meg kidőltünk, s véletlenül elaludtunk. – magyaráztam, s közben éppen előttem gombolta be nadrágjának gombját a kis sunyi… direkt a szemem előtt.

- És gondolom külön ágyban tettétek mindezt. – állapította meg ezt, tudva az igazságot… anya ő, érezte ezt.

- Ahogy mondod. Reggelizünk és én elmegyek a suliba, kipakolom a cuccomat a szekrényemből… - vázoltam fel előtte terveimet.

- Remélem, azért még ma látlak… csak vigyázz magadra… okosan. – megszólalt a féltő, óvó édesanya. – és üdvözlöm a hallgatózó Harry-t… - köszöntötte Őt is.

- Csodálatos szép napot, Eva… - üdvözölte Ő is anyát, majd egy táv puszi után szakítottam is a vonalat.

- Már tegezed is anyát? – lepődtem meg.

- Ha már a lányát… - kezdett bele, mire hozzávágtam a nadrágomat, mielőtt kimondhatott volna bármit.

- Úgy látom, ezt sem akarod felvenni… - dugta háta mögé. -… viszont akkor nem engedlek ki a házból… a pólóm túl rövid a miniruhának. - rázta a fejét rosszallóan. – mit is tegyünk most? – gondolkodott el. – Na, jól van… megkönyörülök rajtad… - kacsintott, majd letérdelt elém, s lábam fejéhez nyúlt.

- Elvagy… - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, de nem tudtam kizökkenteni szerepéből.

-… felöltöztetlek, így ni… - s lábfejemet érzékien csúsztatta át a farmer anyagán. - de csak okosan. – tette elém mutatóujját, majd nem tudom, hogy de az ágy mellől előhúzta a hiányzó melltartómat. – ezt nem fogod felvenni. Felesleges. – rántotta meg vállát, majd eldobta konkrétan az ideiglenesen kinevezett szemetes felé a kis melltartómat.

- Felesleges? – hökkentem meg, s mintha hirtelen kisebbnek éreztem volna magamat… olyan volt, mintha hirtelen feltűnően hozzám tapadt volna elcsent bandás felsőjének anyaga.

- Az, ha én mondom… - állított fel, s rázott bele a nacimba, konkrétan köpni, nyelni nem tudtam… kedves, kis önző teremtés nem mondom.

Nagyon, de nagyon rég voltam az iskolámban… azóta, hogy konkrétan majdnem a mentők jöttek értünk, azóta a közelében sem voltam az épületnek. Harry ragaszkodott ahhoz, hogy elkísér, lazán mondott le, minden előre megbeszélt programját csak azért, hogy ott legyen velem, s ezért hálás voltam neki… viszont amikor a parkolóban voltunk, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Nem tudtam rögtön kiszállni a kocsiból.

- Csak ügyesen. – szorította meg kezemet, s emelte ajkaihoz.

- Próbálom hamar elintézni… várj meg itt kint… okés? – fordultam feléje.

- Biztos vagy benne?

- Biztos… ez az én dolgom most… egyedül kell szembenéznem vele. – mondtam neki, s mély levegőket véve nyugtattam magamat.

- Nem lesz semmi baj… - suttogta, s arcomért nyúlt, majd bátorító csókkal próbálta tuningolni lelkemet, s kedvemet.

- Nem lesz… - ráztam fejemet, majd még mielőtt meggondolhattam volna kipattantam a kocsiból, s feltűnően gyorsan kezdtem iszkolni a bejárat felé… valahogy reménykedtem, hogy még az óra ideje alatt el tudok majd intézni mindent, s nem kell majd mindenkivel találkoznom. Csakhogy kicseszettül elszámítottam magam… alig néhány lépést téve, abban a pillanatban, hogy ráfordultam a mi folyosónkra, vagyis ahol volt a szekrényem megszólalt a csengő fülsüketítő zaja… de nem ez volt az, ami a legjobban meglepett, hanem az, hogy a szekrényem előtt ült valaki… Zack volt az.