XXXI. rész - Love isn't always fair

Sziasztok! Megérkezett a következő rész is… remélem örültök neki mind a 98-an, ugyanis annyi feliratkozóm van már… ami már NAGYON közel van a 100 emberkéhez… atya, úr, isten. Ez nagyon komoly ám. KÖSZÖNÖM!!! Jó olvasást, remélem nem fogtok bennem csalódni! Puszi Dorka

Love isn’t always fair

You always want the one that you can't have
'Cause love isn't always fair
You are the best romance I've never had
'Cause love isn't always fair

(Black Veil Brides)

Mintha őrülten megnyitották volna a csapokat, s az ajtókból, mint csapokból özönlöttek az emberek végelláthatatlan módban. Csak jöttek, s jöttek sosem volt végük, sosem volt jött el az a pillanat, amikor a terem kiürült. De engem ők nem foglalkoztattak, csak egy ember… egy ember, akiről nem tudtam levenni a tekintetemet, aki felé lassan, de biztosan sétáltam, habár nem akartam, habár legszívesebben hátat fordítottam volna az egésznek, s minden dolgomat inkább hagytam volna elégni az iskolával, ha egyszer arra került volna a sor… most így belegondolva lehet, jó ötlet lenne… lángokban az egész hely.

- Szia!- ahogy közelebb értem hozzá ajkam akarva akaratlanul is megmozdult, pedig elterveztem, hogy pikk-pakk kirámolom a szekrényt, s itt sem vagyok… ez nem történt meg, ugyanis testem valami érthetetlen frekvenciára kapcsolt, s nem kommunikált agyammal, amivel most elég jó barátságot kezdtem ápolni.

- Szia!- nézett fel rám, s azt hiszem a meglepettség az ő arcán legalább akkora volt, mint az enyémen… nem feltűnően egyikünkén sem, de mi láthattuk azt, ha látni akartuk.

- Szia!- s nem tudom mi indíttatásból nyújtottam neki kezemet, hogy majd felsegítem onnan, s nem tudom pontosan, hogy az lepett-e meg jobban, hogy mindezt megtettem, vagy az, hogy elfogadta kezemet, s ujjait enyémekre helyezve felállt.

Egy pillanatnál tovább sem akartam fogni kezét – ugrott be így hirtelen – s azonnal elrántottam tőle enyémet, amint biztonságosan állt már két lábán. Koncentrálnom kellett a tényre, hogy kint vár valaki, nem is akármilyen valaki, s nekem itt pedig célom van. Úgy kellett felfognom, mintha ez egy küldetés lenne, s nekem folyamatosan fogyik az időm. Szorított is bennem ott hirtelen valami, de nem az idő volt… elromlott bennem valami.

- Az utamban vagy… - s azt hiszem ez elég szép hangulat és módváltás volt… talán kicsit túl bunkó is voltam. Ennyit erről. -… bocs. – ráztam a fejemet meg, s próbáltam kulturáltan is a tudtára adni, hogy nem jó helyen áll… az okáról, hogy miért volt ott inkább tudni sem akartam. – Arrébb tudnál állni… kérlek. – próbáltam rá sem nézni, azt hiszem az agyam kezdte a kezdeti meglepettség után visszaszerezni testem felett az irányítást, s kezdett úgy viselkedni, ahogy én azt szerettem volna.

- Persze. – suttogta, s arrébb csusszant, hogy hozzáférjek szekrényemhez, de ahogy a lakatért nyúltam, egyszerűen nem tudtam mozdítani az ujjaimat. Tudtam, hogy engem néz, tudtam, hogy mozdulni esze ágában sincs, no de miért?

- Harry kint vár. – minden erőmet össze akartam szedni, s megmutatni neki, hogy ura vagyok a helyzetnek.

- Okés. – teljesen nyugodtan reagált rá, de magam sem értem, hogy miért fitogtattam ezt, s mi köze is volt úgy egyáltalán hozzá. – én meg itt vagyok… - egészítette ki.

- Jó... – motyogtam magamnak, majd győzve ujjaim felett sikerült kinyitnom a szekrényt, amiből nem csak a cuccom néhány darabja hullott ki, hanem néhány levél is… egyforma borítékok, egyforma kézírással tetejükön. Ismeretlenek voltak számomra, egészen biztos vagyok benne, hogy nem én hagytam őket itt… legalább 10 kis fehér boríték volt elterülve a földön előttem, ahogy mint egy lavina lecsúsztak előttem szekrényemből.

- Ez csodás… - forgattam szememet, majd lehajoltam azokért a darabokért, amik a földön végezték.

- Segítek. – ajánlotta fel, s szinte elcsaptam kezét, hogy ne érjen cuccaimhoz. Közben pedig igen furán, de összeszedegettem az ismeretlen fehér borítékokat is, melyeken felfedezhettem, hogy az egyforma kézírás, mindegyiken ugyanazt tárta elém… a nevemet. Khara.

- Ezek? – álltam fel végül, s nem mertem ránézni… volt egy belső érzésem, hogy kitől jöttek ezek… egy nagyon rossz érzés. Ismerősek voltak a gyönyörű betűk… nem akartam arra gondolni, amire mégis tettem.

- Igen… - válaszolt a fel nem tett kérdésre, mire éreztem, hogy egész testemben kirázott a hideg… vagy az ideg, nem is tudom úgy pontosan.

De próbáltam értelmesen viselkedni, próbáltam úgy tenni, mintha ki tudnám szorítani elmémből azt a tényt, hogy ott áll, s csak arra koncentráltam inkább, amiért itt vagyok… a szekrényem tartalmára.

Táskámba rendezetlenül kezdtem beledobálni mindent, végülis csak alig használt könyvek voltak benne, azoknak mindegy, amiknek meg értékük volt, azokra meg próbáltam vigyázni… kizártam a külvilágot, kizártam mindent. Csak végezni akartam mindennel, s eltűnni innen. Kezdett nagyon nem tetszeni ez a szituáció. S habár egész jól működött egy szinten ez a buborék módszerem mégis meg-meghallottam fél füllel, hogy egyes emberek meglepődnek azon, hogy itt látnak… a nevem többször hagyta el idegenek száját sugdolózásképpen, mint ami egészséges lett volna. Úgy hiszem ezért akartam óra alatt elintézni ezt az egészet, de hát azt erősen bebuktam. Nagyon erősen.

- Khara… - azt hiszem nem csak az, hogy ki mondta ki a nevemet lepett meg annyira, hanem az is, hogy hogyan.

- Bizony Khara… - tudtam, hogy megállt mellettem Liona, éreztem illatát, testem érezte frusztráló jelenlétét, de nem akartam tudomást venni róla. Rá volt legkevésbé szükségem, azt hiszem érthető okokból… de okosan figyeltem magamra, s reakcióimra. Tanultam a hibáimból.

- Te… - nem tudom, hogy ezt kérdezte-e vagy sem, de volt valami fura hangnemében… meglepődöttség mindenképpen, de valami más is bujkált ott.

- Jöttem a cuccaimért. – teljesen higgadtan, teljesen ügyesen mondtam ezt, s ekkor szerencsére be is csengettek. Legalább mindenki el fog tűnni, mire végzek… szuper.

- Nem jössz vissza suliba?

- A jelek szerint nem… - vágtam be egy újabb könyvet, s közel az utolsót a táskámba. Csak a sötét lyukat néztem magam előtt, senkire sem voltam képes ránézni, pedig tudtam, hogy nem csak Zack, s Liona az, aki itt van körülöttem, hanem utóbbinak egy kis bagázsa is, illetve a folyosón lévő emberkék is figyelemmel kísérték megjelenésemet. Látványosság lettem, vagy mi a fene? Vagy esetleg egy szellem? Inkább.

- Sajnálom… - mondta, mire én akarva akaratlanul is hisztérikusan felkacagtam.

- Jah… gondolom. – s szekrényem ajtajáról kezdtem leszedegetni a posztereket, s képeket melyekkel ezt az egész helyet kicsit otthonosabbá tettem. Ő sem hihetett annak, ami elhagyta a száját.

- Tényleg… - megérintette karom, mire szinte áramütésként csapott belém az ideg, s automatikusan fordultam feléje.

- Ne… ne érj hozzám… - néztem rögtön farkas szemet vele, s éreztem, ahogy megfagy a levegő körülöttünk… mintha mindenki arra várna, hogy felrobbanok vagy valami… pedig nem, nem terveztem ilyet, egyszerűen csak be akartam fejezni azt, amit csinálok, anélkül, hogy olyan zavarna, akinek semmi köze nincs hozzám. Egy az, hogy tudom kezelni a jelenlétét, más az, hogy nem akarok hozzá még beszélni sem, legfőbbképp érintését nem akarom érezni.

- Remélem jobban vagy azért. – mondta, amit ismételten nem tudtam hová tenni, s azt hiszem ez arcomra is kiült.

- Mindenki a termébe… azt hiszem az órák megkezdődtek… Liona drága, neked nem matek órád van véletlenül? – jött el mellettünk az igazgató helyettes, mint aki mintha egy tábornok bőrébe bújt volna. Hiányzott is ez már nekem… jah nem. – mi ez a nagy zsivaj itt? – lépett közelebb a látványosság közepe felé, vagyis felém. – Miss Khara… - azt hiszem ő is meglepődött, legalább annyira, mint a többiek. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen ábrázatot láthatok majd arcán.

- Néhány pillanat, s itt sem vagyok… - tettem magam elé a kezemet védekezésképpen, majd visszafordultam szekrényemhez s az utolsó saját dolgomat is levettem ajtajáról.

- Még mindig nem értem mi ez a nagy tömeg itt… akinek órája van, az legyen a termében.. Hajrá… - hallottam az utasításokat a kedvestől, miközben tapsolva adta az ütemet nekik, majd úgy hiszem életemben először örültem annak, hogy egyáltalán megjelent a folyosón, meg úgy egyáltalán annak, hogy létezik.

A helység lassan üresedni kezdett, s hálát adtam neki ezért. Tényleg.

- Remélem, jobban érzi magát… - hallottam kimért hangját, de éreztem benne az őszinte együttérzést. Úgy váltogatott a hangulatai, s témák között, hogy az igen meglepő lett volna egy idegen számára… de mi már itt hozzászokhattunk.

- Egészen… mondhatni… - válaszoltam, majd zártam be az ajtómat… életemben utoljára. Azért ez fura volt.

Feléje fordulva egy halovány mosollyal köszöntem meg előző tettét… tudtam, hogy miattam csinálja… éreztem.

- Drága Zack… önnek véletlenül nincs órája? – említette meg a harmadik személy felé nézve… jah, hogy ő még mindig itt volt, én erre már nem is figyeltem… a ne-vegyük-észre-hogy-engem-néz dolog egészen összejött.

- Matek… - mondta, s ezzel úgy hiszem mindent magyarázott a nőnek, majd reméltem, míg ők elkezdenek cseverészni, addig én le tudok majd lépni. Nagyon szerettem volna már szabadulni a helytől.

- Viszlát… - suttogtam halkan, majd ellépve tőlük szépen elindultam először nem az ajtó felé, hanem a kukák felé… tudtam, hogy voltak dolgok nálam, amiktől rögtön meg kell szabadulnom… nem akartam a súlyukat a vállamon viselni… s nem számít, hogy mindössze alig pár grammot nyomta a borítékok.

- Ne… - hallottam hangját, mikor a papírokat elővettem a táskámból, s a kukába dobtam azokat. Eltemettem szépen őket.

- De… - ellenkeztem számmal is, majd mikor még az utolsó párért nyúltam csuklómon karkötőként ráfonódó érintést éreztem, majd azt is, hogy testem csak úgy mozog akaratom ellenére, fordulva be egy üres terembe mellettünk, s lassan a falhoz nyomva kezdtem érezni magam.

- Nem… - emeltem fel a fejemet, s néztem egyenesen fel a szemébe, amikben a világ összes minden érzését látni vélhettem. Oly sok minden kavarodott bennük, hogy egyszerűen valami kódfejtő kellett volna hozzájuk, hogy bárki is megérthesse őket.

Abszurd volt a helyzet, s abszurd is volt az, ahogy én erre reagáltam. Sehogy… először is.

- De… - suttogta halkan, s ujját arcom bőrén éreztem, s akkor ott abban a pillanatban a testem feladta a szolgálatot. Kikapcsolták mindenemet, de tényleg… megszűnni éreztem érzékszerveimet, miközben gyomromban hatalmas nagy görcs kezdett képződni. A semmi reakció, mindenné alakult…

- Zack… - próbáltam kérni, de ő csak simogatta tovább arcomat, miközben testével gátat szabott szabadulásom útjában. Kényelmetlen volt a helyzet, s nem a szó szó szoros értelmében… sajnos.

- Aljasul kidobtad a leveleket… - jegyezte meg, mire a szívem nagyot ugrott. Nem tudom miért tette ezt, de azt hiszem muszájnak érezte, hogy megfájdítsa bordáimat. Nagyon fájni kezdtek ettől.

- Harry kint vár… engedj, kérlek.. – fordítottam el a fejemet, minek az lett az eredménye, hogy tenyerébe fordítottam arcomat. Nem kellett volna mozdulnom… megbántam. Keze úgy ölelte át arcomat, mintha a legszebb selymet foghatta volna.

- Kibaszottul nem érdekel Harry… - mondta, mindezt olyan hangszínben, hogy a szemem is kipattant tőle. Ez valamifajta más Zack volt. -… egyszer az életben szeretnék igazán önző lenni… - jelentette ki.

Nem volt bántó, nem volt félelmetes, mégis megremegett bennem minden, mi megremeghetett… főleg talán azért, ahogy ajkamra pillantott szemeim után.

S nem volt menekvésem, nem volt hova mennem… ajkai az enyémre tapadtak, s bekebelezve őket jelentették ki, hogy nem… ő nem hajlandó ebben a pillanatban kiengedni sehova sem. Harry-hez pedig semmiképp sem.

„Bassza meg” a szó, ami eszeveszett sebességgel kezdett végigsöpörni agyam minden egyes négyzetmilliméterén, s úgy szaporodott ott tovább, mint ahogy annak történnie kellett. Ha a gyomromban eddig görcs volt, akkor most ez a testem egészére áttelepült… szavakkal nem tudtam volna leírni az érzést, amit ott akkor éreztem.

Ajkai édesek voltak, s puhák… gyengéd szenvedélyessége elolvasztotta egy részemet. Derekamat simítva egész testemre hatni akart, reményteli volt minden érintése. S hogy én mi voltam arra úgy hiszem nincsenek megfelelő szavak…

Ellenkeztem én, de tényleg… minden erőmet összeszedtem, s azon voltam, hogy eltoljam magamtól, de nem tudtam mozdulni, mert egy ismeretlen dolog felülírta ezt az akaratomat. Úgy hiszem ez volt a régen növekedett vágy… a megismerés vágya, az epekedés érte. Ő maga.

- Soha többet… - kaptam levegőhöz, s próbáltam lassításra bírni tüdőmet. Eszméletlenül kapkodtam a levegőt, mintha egy rossz álomba kerültem volna, ami nem is a rosszsága miatt rossz, hanem inkább azért, mert jó… nem. Nem. NEM.

- Soha… - simította ajkamat, ajkával, ahogy beszélt, s ismételten maga köré fonta azokat, de ezúttal már kezdtem érezni valódi magamat, s nem csak azon énemet, aki a rózsaszín ködtől megvakult néhány pillanatra.

- Soha. – mondtam ki, s toltam el magamtól… érezhetően megremegett a kezem, de határozott voltam, nagyon határozott. – az első… s utolsó. – s ezzel a mozdulattal fordultam ki a hirtelenben kinyitott ajtón, s minden erőmből kezdtem rohanni a kijárat felé… tiszta levegőre volt szükségem… lehetőleg intravénásan az agyamba. Viszont ahogy kijutottam az ajtón, mégis csak próbáltam valamilyen szinten uralni testemet… s lefele a lépcsőn inkább már csak gyorsan sétáltam, nagyon… remélve, hogy annak ott bent eszében sincs utánam jönni. Saját érdekében is.

- Menjünk… - pattantam be Harry mellé a kocsiba. Belegondolva nem a legjobb döntés volt, de ha elmentem volna, mellette valószínűleg utánam jön, s kihúzza belőlem idegességem okát, amit jelen pillanatban nem akartam megosztani vele. S valójában összezavarodottságomat is próbáltam valamilyen szinten leplezni… kétlem, hogy sikeredett, de én próbálkoztam.

- Mi történt? – kérdezte s ujjaimért nyúlt, s csak erős önkontroll kellett ahhoz, hogy ne húzzam el tőle őket… de a remegést nem tudtam megállítani. Ennyit arról, hogy sikerül kezelnem a fura helyzeteket. Ez az egész mi az isten volt? Mi?

- Nem kellett volna ide jönnöm… - vágtam a háttámlába a fejemet, s lehunytam szemeimet, hátha majd ez segít a megnyugodásomban. -… induljunk, kérlek. – szorítottam meg ujjait, de igen erős fájdalmat éreztem emiatt.

- Khara… mondd el mi történt. – aggódó volt a hangja, egészen biztos vagyok benne, hogy esze ágában nem volt beindítani a kocsiját addig, míg ki nem húzza belőlem az információt, hogy miért viselkedek úgy ahogy.

- Semmi… - mondtam, s éreztem, hogy a szívem legalább olyan erősen kezd verni a mellkasomban, mint amikor Zack… megcsókolt. Nem bírtam… ráadásul Harry még mindig fogta a kezemet.

- Khara… falfehér vagy… mondd, elkérlek. – simogatta kezem fejét, s éreztem, hogy közelebb került hozzám. Visszatartottam a levegőmet, s legszívesebben elharaptam volna saját nyelvemet, szabályszerűen éreztem az izzadságcseppeket a homlokomon. Úgy hiszem megvesztem…

- Az Istenért… - azt hiszem nem akarta, hogy megfulladjak, vagy egyszerűen csak a nyelvemet is a helyén akarta tudni, s nem a kukában.

- Megcsókolt bassza meg… megcsókolt. – s konkrétan könnyeket hullajtva kezdtem el toporzékolni az anyósülésnél ülve. S a legnagyobb probléma nem az volt, hogy azok a könnyek megszülettek, hanem az, hogy nem tudtam miért is születtek úgy valójában… a lelkem megszakadt.

- Megölöm… - hallottam a megállapítást, majd a következő pillanatban már azt éreztem, hogy kivágódik az ajtó, s kipattant onnan, s ez késztetett arra, hogy én is ezt tegyem, de nem ment… csak távolodó alakját láttam homályosan magam előtt, de mozdulni nem tudtam… újfent.

- Ne… - suttogtam magamnak, feleslegesen.

Mikor pedig néhány pillanat múlva sikerült mégis mozgásra kényszeríteni testemet, közel sem az iskola felé indultam… el kellett tűnnöm onnan, de kb. azonnal… s nem csak a helytől kellett távol tartanom magamat, hanem az emlékektől is… a gondolattól, hogy most kire is haragszok úgy igazából… Zack-re, magamra… vagy Harry-re… mert igen… megmagyarázhatatlan módon rá is elkezdtem haragudni… egyre jobban. Egyre erősebben.

- Kész a vacsi… - nyitott be anya a szobámba kopogtatás után.

-… megérkezett a futár? – néztem rá sunyin, tudtam, hogy nem ő főzött tekintve, hogy fél óra leforgása alatt a semmiből nem tud valami ehetőt varázsolni… hosszú egy hete volt neki is… nekem is. S a mai napot akkor még nem is nézem… hogy az isten mentsen meg tőle.

- Varázsoltam… - kacsintott rám.

- Nem vagyok éhes… - ráztam a fejemet, s értelmetlen módon már hatodjára pakoltam ki, s be a ruhás szekrényemet, miután negyvenedik alkalommal is kifésültem a hajamat, s kétszázötvenedjére is sorrendbe pakoltam a CDmet a legszigorúbb rendszerek szerint.

- Ideges vagy a holnapi fotózás miatt? – lépett be a szobámba, s kiderült amúgy már nála volt a vacsi… hatalmas doboz pizza.

- Lehet… - rántottam vállat, s örültem, hogy valamire rá lehetett kenni ezt az egészet, mármint a hangulatomat… amiről inkább nem nyilatkoznék.

- Biztosan szuper lesz… - simította meg a vállamat, s invitált meg az ágyamra, mintha csak piknikezni kezdenénk. -… csak nehogy annyi tetoválással gyere haza, mint annak az Oli-nak van… - jegyezte meg, s meglepettségemben összeráncoltam szemöldökömet.

- Lenyomoztad? – kérdeztem.

- Google… - rántott vállat, s együtt kezdtünk el hangosan nevetni.

- Úgy hiszem, egy légynek sem tudna ártani, egy angyal… - nyitottam fel ezzel a kijelentésemmel együtt a doboz tetejét, majd loptam ki belőle a legbarátságosabb szeletet, s ültem le az ágyam szélére törökülésben.

- Harry? – kérdezte teljesen random módon, hirtelen majdnem kiköptem a pizzát a számból… nem lett volna túl gusztusos.

- Mi van vele? – teljesen nyugodt akartam maradni. Minden sikerült volna jelen pillanatban, csak ez nem úgy hiszem.

- Ezt kérdezem én is… kísér holnap? – puhatolózott.

- Nem tudom… nem hiszem… - tömtem magamba a következő falatot, megfulladni ugyan nem akartam, de esélyt sem akartam magamnak adni, hogy beszélni tudjak.

- Minden rendben? – kérdezte kíváncsian.

- Hívott már a gyámügyös nő? – tereltem inkább témát… felhúzta szemöldökét, jól szimatolta, hogy nincsen minden rendben, de előtte kimondatlan kérésemre váltott a témán ő is.

- Igen… Ma délután. – válaszolt, s rögtön letettem a kezemből a pizzát.

- És? – valami jó a napomban. Nem azt mondom, hogy nem volt jó a napom… de mégis. A reggelem fantasztikus volt… mondhatni élvezetes, de a délután ezzel a hangulattal már köszönőviszonyban sem volt, így ezért is örültem annak, hogy valami olyan is történik, ami tisztességesen megmelengeti a szívemet.

- Jövő hét hétvége… - mondta csillogó szemekkel, mire konkrétan ülésből ugrottam rá izgatottságom miatt. -… a kicsi kis Elsa a jövő hétvégét már itt töltheti. – s legurulva én is mellé feküdtem a plafont bámulva, miközben megfogtam kezét boldogságomban.

- A legszerencsésebb kis szaros lesz a világon… - gondoltam bele, s tényleg alig vártam már, hogy kezem között tarthassam őt. Egy testvér… tényleg vágytam már rá.

Minden nap téma volt ő nálunk, s szinte már úgy viselkedtünk, mintha már itt lenne velünk… szobája már majdhogynem készen volt, csak néhány simítás volt az egészen. Szerencsés kislány ő ez biztos, alig várom, hogy testvére lehessek.

- Örülök, hogy így örülsz neki…

- Olyan jó nevelést fog tőlem kapni… - csillant fel a szemem.

- Csak óvatosan, hékás… - nevetett fel hangosan.

- A legmenőbb zenéket hallgatva fog felnőni, s a legmenőbb bandás cuccokat fogja viselni, ebben egészen biztos vagyok… - vajon a DropDead-nek van gyerekruházata? Ha nincs, akkor majd én megteremtem… Oli biztos szívesen venné az ötleteket.

- Efelől nincs kétségem… de azért Oli bandájával ne ijesztgesd őt elsőnek. – hozta fel ismét ezt a témát, látom jót szórakozott rajta.

- Humoros itt valaki… - tudtam le ennyivel a burkolt kedvességét.

- Képzeld… Zack édesanyja felhívott, s azt mondta, hogy van egy két felesleges lányos dolguk, ami már Zack kishúgának nem szükséges, s felajánlották, hogy áthozzák a hétvégén… - ezt a nevet kellett még nekem most így hallanom, szükségem is volt rá, de nagyon… jah nem.

- Mikor jönnek? – kérdeztem.

- Nem tudta megmondani… de valószínűleg vasárnap délelőtt.

- Jó… nem leszek itthon.

- Mi?

- Elégethetem a dolgokat? – vetettem ezt is fel, mint opció.

- Micsoda? Nem. – ült fel velem együtt ő is.

- Jó akkor nem leszek itthon… - rántottam vállat, s nekem ez egyértelmű volt. -… illetve új matektanárt kell keresnünk. Azonnali hatállyal… - álltam is fel az ágyról, s muszáj volt egy kicsit mozognom, mert éreztem, hogy a testemben mozogni kezd valami olyan, aminek nem kellene.

- Mi történt?

- Új tanár… remélhetőleg. Esküszöm, megpróbálom odatenni magam a tanulásnak, nem csak magamért, hanem érted is, Elsa-ért is, de ne kérd, hogy vele tanuljak… kérlek. – nem próbáltam kifejteni döntésem miértjét, de próbáltam azért elég nyomósan hatni rá.

- Jó. – bólintott, s látta érzékenyen érint a téma.

- Komolyan? – muszáj volt visszakérdeznem, meglepett, hogy most elég könnyen elfogadta kérésemet, habár még a múltkor igen ragaszkodott hozzá.

- Komolyan…

- Köszönöm… - s azt hiszem kezdte összepakolni a dolgokat… kezdte megérteni az egészet. Tudta. Érezte… Átlátott a helyzeten, hisz egy anyának ez a dolga… megérteni a gyermekeit szavak nélkül. Neki sikerült most.

Nora-ek pontban reggel nyolcra már ott voltak értem, ahogy ez meg volt beszélve… igazából ők ajánlották fel, hogy elvisznek, hisz mint kiderült a kis szervező menedzserem elintézte, hogy asszisztálhasson a fotózáson, s így neki is ott kellett lenni 9-re, mint nekem. De legalább volt egy ingyen fuvarom, habár nem feltétlen örültem neki őszintén, mert egészen biztos voltam abban, hogy fel fogja hozni a tegnap délutáni eseményeket… aminek a teljes kimenetelét nem is tudom, ugyanis egy eljöttem onnan, kettő nem is érdekelt annyira… nem ezzel akartam terhelni az agyamat, nem mintha mással tudtam volna.

- Melyikükre vagy dühösebb? – ennyit a tisztességes köszönésről, vagy bármi egyébről. Rögtön letámadott… pedig reménykedtem abban, hogy mégis hagy nekem egy kis teret. Hát nem.

- Nem akarok erről beszélni… - ráztam a fejemet, persze azon meg sem lepődtem, hogy tisztában van a történtekkel még úgy is, hogy amúgy tegnap nem volt iskolában.

- Jó… - intézte el ennyivel.- Mi? – nevetve fordultam feléje, ez túlontúl egyszerűnek tűnt így.

- Jó magam sem tudom, melyiknek húznék be előbb, szóval inkább hanyagoljuk az egészet… - legyintett, s nevetette el magát ő is. Így azért egészen más volt a helyzet, mármint nem gondoltam, hogy ezen a szituáción még mosolyogni is fogok.

- Elment az eszed… - fogtam meg a fejemet, ez a nőszemély totál lökött, de ez most nagyon jól jött.

- Mint annak a szépfiúnak, aki elindult a suli szépfiúját helyretenni… - tette hozzá azért csak úgy mégis.

- Nem vagyok rá kíváncsi… remélem, erre még emlékszel. – nyomtam a hideg ablaknak fejemet. Dehogynem voltam én rá kíváncsi, de nem szabadott volna, szóval inkább mindenféle vágyamat felé el kellett nyomnom.

Mindhármunkra dühös voltam. Zack-re mert meg merte tenni azt, amit tett… magamra, mert nem képeltem fel, azért amit tett, s Harry-re, mert… Harry volt. Nagyon az volt, pedig korábban már megkértem valamire…

- Úgy tudom valamelyikükhöz mentőt is kellett hívni… - mondta, mire az én szívem akkorát ugrott, hogy szerintem az előttünk ülő Nora anyuka is hallhatta. Azonnal Nora felé fordultam, automatikus szupergyorsasággal hulla fehérre sápadva… éreztem, hogy az ajkaim is megremegnek, s a kezem is erősebben szorítja a biztonsági övet.

- Hát ez kurvára nem volt vicces… Kibaszottul nem… - s az ijedtség átlépett dühbe, amikor a kedves felhúzta a szemöldökét, olyan gonoszkásan, eléggé sunyin. – nagyon nem. – ráztam a fejemet hevesen.

- Akkor legalább ne tegyél úgy, mintha kurvára nem érdekelne téged a helyzet… - csapott pofán a valósággal.

- Nem akarom, hogy érdekeljen… dühös vagyok, nagyon. – jelentettem ki neki gondolkodás nélkül.

- Nem dühös vagy… csalódott… meg szerelmes… de az nagyon… - mondta, s ezt már alig-alig hallottam, mert fülesemet dugtam be fülembe, s valami kellemesen szigetelő zenére kapcsoltam… azt hiszem egy kis Enter Shikari éppen megteszi.

- Sziasztok lányok! – érkeztünk fel a kissé elhagyatottnak tűnő raktárépület egy magasabb szintjére a hatalmas, de igen szabad lifttel.

- Jó reggelt!- köszöntem oda az eddig még ismeretlen emberkéknek, s jöttem el szó nélkül Nora mellett… eszem ágában sem volt jelen pillanatban kokettálni vele, vagy egyáltalán szóba elegyedni velem. Újabb ember a mérges vagyok rá listámon.

- Khara… örülök, hogy megismerhetlek. – kapta el kezemet egy férfi, s rázta meg azt. – engem még nem ismerhetsz, de én vagyok Simon… az ügynököd. – mosolyogva mondta mindezt, olyannal mintha csak Mr. Terrington-t láttam volna magam előtt.

- Az ügynököm? – lepődtem meg.

- Szükséged lesz rám… hidd el. – kacsintott, s kecsesen megfogva kezemet, elkezdett vezetni egy tükrös asztalka felé. – de közben, míg én intézkedek, s mesélek neked a dolgokról, addig itt a lányok, fiúk keze közé adlak, hogy végezzék a dolgukat… - mutatott az úgy hiszem éppen rám váró kis bandára.

- Sziasztok!- intettem neki, mikor már ott voltam előttük.

- Tényleg gyönyörű… - képedt el a furi sapkás srác. -… mit használsz a bőrödre… eszméletlen. – simította meg ujjával arcomat.

- Semmit… - ráztam meg fejemet mosolyogva, majd leültem a székbe, mert azt hiszem mindenki erre várt már.

- Semmit? – kérdezte elképedve.

- Csapvizet… de abból jó sokat. – tettem hozzá végülis, mire mindenki elnevette magát egy kicsit. Meglepően jó lett így hirtelen ez a társaság… nem kérdeztek semmit arról, hogy ki vagyok, s mi van velem, egyszerűen csak alkalmazkodva a helyzethez tették a dolgukat, s ez tetszett nagyon.

- Hihetetlen. Csodálatos leszel… szuper elképzelésünk van… - csapta össze tenyerét, majd egy kicsikét kérte, hogy döntsem meg fejemet, hogy munkához láthassanak.

- Én láttam a terveket… szuperek. Nyugi ők csak egy kicsit félelmetesek, de nem esznek embert… - hallottam meg hirtelenjében Oli hangját, aki lazán sétált be mellénk, majd simította meg a kezemet, miközben a kis körém gyűlt emberekre mutatott, akik éppen megalkotni kívánták a tökéletes fényképezhető Khara-t, ami élt az elképzelésükben.

- Köszi… - mosolyodtam el, mire a kis sapis rögtön rám szólt.

- Ne izegj mozogj… nincs locsogás, míg alkotlak… - simogatta meg arcomat, s átadtam magam annak a felülmúlhatatlan érzésnek miszerint magamba fordulhatok nagy csendben… 

- El kell intéznem néhány telefont, addig itt hagylak szépség velük… - azt hiszem Simon szólalt meg az, én meg apró bólintással okéztam tettét. 

- Hallgass zenét… leköt addig… - ajánlotta Oli, majd a következő pillanatban éreztem, hogy szépen a fülembe helyezi a fülesemet, amit eddig a kezemben szorongattam.

- Köszönöm… - formáltam számmal óvatosan ezt a szót.

- Tökéletes… - a fotósunk a létra tetején támaszkodva dicsért meg minket. - ... Drágám ez a világfájdalmas kép… azt hiszem utánozhatatlan. – bólintott elismerően. – most pedig a közös képek. – s Oli sétált be mellém a vászon elé az én szettem fiú változatában. – őrüljetek meg… csak szimplán legyetek kattantak. – kacsintott, mire Oli szimplán fogta és elkezdett csikizni, mire én hatalmasat ugrottam és kacagva hátravetettem fejemet, majd izegtem-mozogtam, mint egy kis halacska. Élveztem az egészet… nagyon. A fényképező jelenlétéről el is feledkeztem a totális őrültség így jött könnyedén.

A nyelvem a számból úgy ugrott ki, mintha kétéves lennék… a kancsítás és az őrülten kacsintás alapvető tevékenységünk lett. Felszabadultnak tűntem, s az is voltam.

- Jó… egy kis szünetet kaptok, meg ruhaváltás hajrá, hajrá… - szállt le Fred a kis mászókájáról. – a továbbiakban kint fotózunk… - mutatott már az éppen nyitott hatalmas terasz felé. 

- Okés… - s a ruhák felé kanyarodtam, ahol már rögtön nyomták is a kezemben a következő szettemet… úgy hiszem ez volt a hetedik, vagy nyolcadik… bármelyiket szívesen tudtam volna a szekrényemben, ez tény és való.

- Jó voltál. – jelentette ki Nora. Nem igen beszéltünk ez idáig kb. egy szót sem.

- Kösz. – folytattam tevékenységemet, nem is figyelve rá… nem akartam rá figyelni, s kész.

- Egyél is azért közben… - nyomott felém egy tál gyümölcsöt mikor végeztem, s örömmel emeltem számhoz a villát, amire egy banánkarikát szúrtam fel.

- Kösz. – bólintottam, s már sétáltam is kifele, s éreztem, hogy könnyedén megfújja a szél szög egyenesre vasalt hajamat. Összerezzentem, de nagyon jó volt. Feltöltött.

- Khara… - hallottam egy ismeretlen hangot.

- Igen? – pördültem a hang felé, de nem láttam senkit, csak egy hatalmas méretű rózsacsokrot, ami lassan közeledett felém. 

- Ezt neked hozták… - nyújtotta kezembe az itteni segítő srác a csodálatos szépségeket, amik úgy illettek a karomba, mintha gyermekeim lettek volna.

- Nekem? – szagoltam beléjük, s a szirmok között egy kis papírkát találtam. El nem engedve drágáimat nyúltam érte.

Csak ügyesen… H

Ps.: Sajnálom.

- Tőle? – Nora kérdezte félve… tudta, hogy mérges vagyok rá… legalább végre tisztában volt vele.

- Tőle... – s elmosolyodtam, ahogy a szirmok gyengéden megsimították az arcom…