XXIX. rész - Count on you

Sziasztok! Hát úgy látszik megérkezett ez a rész is, mondhatni elég maratonira sikeredett, sose írtam még ilyen hosszú részt, de egyszerűen mikor bejelentettem egy ismerősömet, hogy „5 sor és befejezem” abból szimplán lett laza fél oldal. Pöppet lesz mit olvasnotok, de nem bánom, s remélem Ti sem. Egyszerűen ennek a résznek az eseményei már megvoltak a fejemben, s muszáj volt úgy megírnom, ahogy szóval… jó olvasást kívánok nektek! remélem tetszik! Bármiféle véleményt, bármelyik felületen szívesen fogadok! Puszi Dorka

U.i. 01.: Blog csoportja ITT található, ha csatlakozni szeretnél!

U.i. 02.: Ha valaki ismer nagyon jó blog trailer készítőt, akkor az írjon már nekem, mert szeretnék egy trailert készíttetni a blog számára! Előre köszönöm az esetleges segítséget!

Count On You 

Now I'm about to give you my heart
But remember this one thing (yeah)
I've never been in love before so you gotta go easy on me
I heard love is dangerous
Once you fall you never get enough
But the thought of you leaving ain't so easy for me (nooo)

Don't hurt me, Desert me
Don't give up on me
(What would I want to do that for?)
Don't use me, take advantage of me
Make me sorry I ever counted on you

1, 2, 3, 4 to the 5
Baby I'm counting on you

(Big Time Rush ft. Jordin Sparks)

- Tisztességes randi? – videóra kellett volna venni az arcát, amikor ezt megkérdeztem tőle. Tudta, hogy húzom az agyát, ez volt a fő szándékom és a tekintetéből úgy látszott, hogy el is értem a célomat… nem akartam bántani, de elég érdekesen sikerült az egész… vagyis az, hogy-hogy kerültünk „randi” jelszóval az IKEA-ba.

- Ne szemtelenkedj. – húzta össze a szemeit, mintha éppen egy ázsiai ember interpretálására készült volna.

- Én? Eszem ágában sincs. – vettem fel ártatlan arcomat, majd jóízűen beleharaptam a hot dogomba.

- Látom én… - játszotta a nagyokost, s szájához vette üdítőjét, s miközben hátradőlt jóllakottan belehörpintett abba.

- Mit látsz te? – kérdeztem oly nagyon kíváncsian.

- Mit látsz te? – utánozott engem, viszont tette mindezt olyan hangszínnel, hogy úgy gondolta őszintén válaszolok majd nekem.

- Mit? Hmmm… - gondolkoztam el, mintha ez oly nagy kérdés lett volna. -… úgy hiszem egy fantasztikus randit látok… ha nem is hiszed el. – rántottam meg a vállamat, mintha tudnám, hogy nem fog nekem hinni, s mintha ez engem nem érdekelne.

- Komolyan? – kérdezte, s közelebb hajolt az asztalhoz, ezáltal hozzám is.

- Komolyan. – bólintottam, s ugyanúgy megközelítettem az asztalt, így a köztünk lévő távolság már nem is volt akkora.

- Nem bánod, hogy nem jutottunk el a moziba? Azt sem, hogy utána nem vittelek el a mekibe, amit tudom, hogy imádsz… - tényleg furán hangzott így az egész, de az estét tényleg úgy tervezte meg, ahogy én a legjobban örülhettem volna neki. Örültem is én neki, sőt a kitalált programjai tökéletesek lettek volna, de az még egyedibbé tette ezt az első „tisztességes randit”, mármint a hely ahol voltunk.

Még a kocsiban ülve beszélgettünk a házáról, hisz mindkettőnkben elég erősen tengett a boldogsághormon löket, s mikor eljöttünk egy IKEA mellett, nekem olyan hirtelen, s olyan szuperül kiugrott az agyamból egy gondolat, hogy muszáj volt megvalósítanom, még akkor is, ha egy kicsit így változott az este… de szerintem semmiképpen sem rossz irányba, ezt azért hozzám tenném.

- De… szörnyen bánom. – forgattam a szememet előtte sunyi módban. – Komolyan Harry… nem látod, hogy jól érzem magam? – húztam széles mosolyt arcomra.

- Tényleg? – nem hitt nekem, vagyis egyszerűen szerintem már csak nem akart hinni nekem.

- Jó…- fújtam ki egy adag levegőt a tüdőmből, majd nagyon ügyesen mozdulva körbecsúsztam a sarokülőnél úgy, hogy mellé érkezzek, szorosan mellé. -… azt hiszem… - rögtön felém fordult, kissé meglepődve ugyan, de nem csodálom. -… meg kellene mutatnom, hogy mennyire jól érzem magam. – tűnődtem el ezen, s gondolataimat most tettekbe fektettem, ahogy szépen lassan óvatosan, mégis céltudatosan megsimítva nyakát ajkához közelítettem. – mennyire jól érzem magam… - ismételtem el még egyszer, mikor még ajkaink éppen nem értek össze, de már voltak olyan közel egymáshoz, hogy ajkaira beszélhettem.

- Mennyire? – nyelt egyet, majd egy könnyed mozdulatával az ölébe pakolt oldalasan.

- Annyira… de annyira… - megbabonázva simítottam bele hajába, s élvezhettem, hogy belélegezhetem illatát. -… annyira… de annyira… - ajkait már fogaim simogatták, nem engedtem neki, hogy bármit is tegyen, célom volt az irányítás, be akartam bizonyítani az igazamat, akartam, hogy higgyen nekem.

- Mennyire? – elcsuklott a hangja, s éreztem, hogy minden szabad felületén csupa libabőr születik meg.

- Olyannyira, mint te. – s ennél a hirtelen kijelentés után már nekem is nagyot kellett nyelnem, hisz több mint nem várt, s több mint meggondolatlan volt ez a megjegyzésem. Ő is nagyon jól tudta, mire értem... hogyne tudta volna. Éreztem Őt fenekemnél, ahogy nadrágja igen erősen megfeszült, s nyom engem mindenével együtt.

Majd a következő pillanatban, nem tudva húzva már tovább a pillanatot, megajándékoztam a tőlem telhetőbb legédesebb csókkal, s akartam, hogy tudja, hogy tényleg itt vagyok, s tényleg örömmel vagyok itt… micsoda örömmel. Mondanám neki, hogy interjúvolja meg a kis pillangókat a gyomrom mélyén, de azt hiszem, azok nem tudnak beszélni… ahogy én sem, hisz ez a csók felemésztett… felemésztette mindazt, ami maradt belőlem az elmúlt nap után. Az édes pusztulás.

- Ha ezt folytatod… - kapott levegőhöz hirtelen, majd nyakamba bújva suttogott bőrömnek. -… fel fogok robbanni. Komolyan mondom. Nagyon komolyan. – s csípőjét egy leheletnyire megmozdította, mire éreztem, hogy miközben a maradék levegő is eltűnik a tüdőmből, aközben az arcom is pirossá feslik… sőt lehet az nem is piros volt, hanem vörös… tűzvörös. Elállt a szavam. – értetted? – kérdezte fülemhez vezetve száját, s éreztem ajkait azon.

- Ühüm. – nyögdöstem öntudatom kívüli állapotomban.

- Helyes. – puszilta meg az arcomat.

- De remélem te is megértetted azt, amit én mondtam neked. – nem tudom honnan jött ez a hirtelen erőbomba, ez a magabiztosság, de kipattant a szemem, s elég határozottan jelentettem ki mindezt neki, majd fordulva kicsit ölében két lábamra próbáltam ügyesen állni… mondjuk azt, hogy kifejezetten örültem annak, hogy ott volt mellettem az asztal, amibe megkapaszkodhattam, ugyanis kissé meginogtak a térdeim az előző bomba élmény után.

- Azért vigyázz magadra… - állt fel mögöttem ő is, közvetlen mögém, nagyon szorosan mögém… még mindig érezhettem őt, így állva pedig azért ez még veszélyesebb volt… totálisan elvesztettem a józan eszemet, ismételten nem láttam ki a saját szememen.

- Ühüm. – gagyogtam, majd örültem, hogy mellém lépett, s átkarolva derekamat fogott meg, s így indult el előre az áruház valódi részéhez.

- Gondoltam segítek egy kicsit… támaszt nyújtok. – incselkedett velem, s megpuszilta homlokomat, mire a kellemes feszültség a gyomromban, meg úgy amúgy mindenemben, kezdett oldódni. – ha levegőt vennél, az sem lenne olyan nagy baj, s egy kis mosolyt is viríthatsz nyugodtan… - aham persze neki ezt olyan könnyű kijelenteni, hisz végülis csak Ő az, aki őrületbe szeretne kergetni engem miközben ártatlanul fogja derekamat. – ügyes kislány. – simogatott meg oldalt.

- Szóval tudod pontosan, hogy mire is van szükséged? – nem csak azon lepődtem meg, hogy értelmes mondatot tudtam kimondani, de azon is, hogy az az értelmes mondat ilyen hosszúra sikeredett… azt hiszem a néhány ember tekintete, ami ránk szegeződött, valahogy arra serkentette agyamat, hogy próbáljak normálisan viselkedni… próbálkozni szabad.

- Mindenre. – ez ám válasz volt... még jó, hogy egy hatalmas bútorüzletben vagyunk, ahol mindent lehet kapni… tényleg mindent.

- Köszönöm a segítséget… - ráztam a fejem hitetlenkedve, majd örültem, hogy lábaim egyre biztosabbak alattam, így a derékfogásból lassacskán egy egymásra kulcsolt ujjakat hoztam ki, s mikor mindezt megtettem egyszerre néztünk a kettőnk közötti kezünkre, majd egymásra.

- Az én barátnőm. – volt a hangjában némi kérdés jelleg is, de ettől függetlenül próbálta kimondani ezt bátorsággal, s határozottsággal.

- A tiéd. – bólintottam nyugodtan, s halkan ejtettem ki ezt a picike, de annál többet mondó szavakat.

- Szóval kedves Harry… - fordultam ezúttal már tényleg úgy feléje, hogy elképzelés is volt a fejemben, ha már itt vagyunk, ahol.

- Igen kedves Khara? – érdeklődve nézett le rám.

- Hol kezdjük? – mutattam szabad karommal szét az üzleten, ami amúgy hihetetlen méreteket öltött, s lehet bele sem gondoltam, hogy mi lesz ennek a vége, mire mindent végigjárunk. – van-e a mostani helyedről, amit át fogsz pakoltatni… amihez ragaszkodsz? – úgy éreztem magam kissé, mint egy lelkes alkalmazott, aki bármit megtenne az ügyfél kedvéért… valójában így is volt ez… mindent megtettem volna Őérte, csakhogy a mi kapcsolatunk kicsit több volt, mint az előbb említett dolog.

- Új életet akarok kezdeni… - jelentette ki, kicsit túlságosan is borúsan.

- Okés… akkor javasolnám az üzlet elejét… - értelemért nekem sem kell a szomszédba menni ez biztos, majd megindulva a tematikusan berendezett üzlet első soraihoz.

- Jól meggondoltad te mindezt? – nevetett fel hirtelen, mikor én tényleg lelkesen, szinte már húztam magam után úgy siettem előtte.

- Időm, mint a tenger… a jó randi, akkor jó randi, ha sosem ér véget… nem? – kacsintottam rá, ahogy felkaptam egy katalógust, amiben majd jegyezhetjük, hogy mit is szeretnénk vásárolni.

- Sose…

- Hmmm… - az ágyaknál álltunk már egy ideje, s tanulmányoztuk úgy őket, mintha valami ágyszakértők lennénk, vagyis legalább valamiféle ágytudósok. -… ezek… nagy ágyak. – állapítottam meg, s szám sarkába vezettem mutatóujjamat, úgy gondolkoztam a semmin. Egyszerűen az ágyak nézése valahogy egy másik világba repített, s rá sem kellett néznem Harry-re… úgyis tudtam, hogy engem les hátulról. Ismételten éreztem azt, minden porcikámban.

- Nagyok bizony… - simult hátulról hozzám, majd úgy tartott magához, hogy elől keresztezte rajtam kezeit a hasamon.

- A szobádba még semmit sem néztünk. – próbáltam nyugodtan kimondani ezt, minden méltóságomat megőrizve.

- Én már megtaláltam a legszebb dolgot oda… - mondta, s ismételten elvesztem abban az érzésben, ahogy az ő mellkasa idomul az én hátamhoz.

- Mi az? – kérdeztem, s próbáltam nyitott szemekkel maradni, s meg kell vallanom ez igen nagy és nehéz feladat volt.

- Te… - mondta ki, s az időzített bomba robbant bennem, s lábujjam hegyétől, fejem bújáig kezdtem bizseregni.

- Úgy hiszem, szükséged lenne egy ágyra is… - méltóságteljesen, ízlelve a szavakat mondtam ezt neki, de mindez csak egy igen nem erősen sikeredett próbálkozás volt.

- Csakugyan? – kérdezte ártatlanul. – minek kell oda ágy?

- Aludni… gondolom aludni is szeretnél. – felettébb furán hangoztak szavaim, mintha nem is a saját hangomat hallottam volna.

- Szeretnék-e? – ezek a kérdései teljes mértékben földbe tiportak… érezte, hogy mit művel velem, s előszeretettel folytatta is. – drága Khara sok mindent szeretnék én abban a házban csinálni… veled. – nyomta meg az utolsó szót, egy kis hatásszünet után. – s egy tökéletes ágy kiválasztása… nagyon fontos ám… nagyon, nagyon. – mondta, s ellépett tőlem, majd a hatalmas, fehér takarójú csodák előtt kezdett el sétálgatni. – Először is fontos, hogy megfelelő méretű legyen… - nézett felém, s mintha tanár-diák jelenetté alakult volna ez, úgy tett, mintha éppen okított volna… s én ittam minden szavát, kábán ugyan, de ittam.

- Megfelelő méret… - ismételtem el, mintha fejemben jegyzeteltem volna.

-… s persze az is fontos, hogy szép legyen… - mondta, s megmarkolta az egyiknek a lábtartóját, s visszafele közeledett már felém.

- Szép… - ismételtem el, mint egy papagáj.

- De a legfontosabb tulajdonságát sem hagyhatjuk ki… - nem jött teljesen közel hozzám, de ebből a minimális távolságból is éreztem teste vibrálását. (Fejemben jegyzeteltem mindez alatt, hogy gyorsan kell osztályt váltanunk, s el kell mélyednünk a konyhai kiegészítők világában, vagy különben szívelgyengülésben el fog engem vinni a mentő. Egészen biztos voltam benne.)

- Mégpedig? – mint a tudásra szomjazó kisdiák néztem feléje képzeletbeli jegyzetemből.

- A megfelelő ágynak erősnek kell lennie… bírnia kell a strapát, minden helyzetben. – a szemembe nézve mondta mindezt, s ha akartam volna, sem tudtam volna elszakítani tekintetemet az övéből… fogva tartott így ilyen távolból is. – szóval… ezen leírás után a kisasszony melyik alanyt tekintetné tökéletes lehetőségnek? – szegezte nekem gyorsan a kérdést, s nekem ennek felfogására időm sem volt.

- ÖÖöööö… - újabb ötöst kérek az értelem tantárgyból.

- Ezt sajnos nem értem. – rázta a fejét csalódottan. – próbálná esetlegesen érthetőbben megfogalmazni gondolatait?- tette keresztbe karjait mellkasán, majd hosszú, de lassú lépteivel elindult felém.

- Hmmm… – megbuktam nyelvtanból is.

- Ez mit is takarna, kérem szépen? Nem értem még mindig, sajnálatos módon. – biggyesztette le ajkát.

- Az? Esetleg… az? – mutogattam random ágyakra, s csak remélni tudtam, hogy azokon túlmutatva, nem valami más fura kiegészítőre sikerül ráböknöm.

- Pontosítana egy kicsit, ha megkérhetném? – jött oda hozzám, s megragadta az ujjaimat. – erre gondolt? – s ujjaimmal simította meg az egyiknek a matracát. – vagy erre? – s az egyiknek a fém keretére csukta rá ujjaimat.

- Nem… - tiltakoztam.

- Hanem?

- Arra… - nyúltam előre, s egy tökéletesen felépített egyszerű, de nagyszerű modellre esett választásom, s ahogy egyre közelebb értünk hozzá, egyre jobban meg is tetszett. 

- Akkor azt hiszem ki is kellene próbálnunk. – jelentette ki, s én erre hatalmasat nyeltem, de ő nem állt meg, s nem is nézett hátra.

- Mi? – kicsit lehet sikítva tettem fel ezt a kérdést neki.

- Nyugi… - nevetett fel kedvesen. -… nem eszlek meg. – kínált helyet nekem az ágy szélén, majd ahogy bátortalanul lehuppantam annak puha matracába ő is követett engem, s azzal a lendülettel szépen hátravágódtunk mindketten bámulva a modell fa tetejét. – Még. – tette hozzá, s szorosabbra fonta ujjainkat.

- Még? – nem értettem, hogy éppen ez mihez tartozott… kicsit valahol máshol lebegtem, s hiába mennyországba való puhasággal rendelkezett az ágy, nem az képezte bennem a lebegés érzését.

- Még… még nem eszlek meg. – báránybőrbe bújt farkas megjegyzése hangzott el… összeszorult kezem, lábam mindenem. Hallottam, hogy ezen elmosolyodik… én tényleg hallottam. – azt hiszem, megveszem… - ült fel rögtön, én nem tudtam követni, mert biztos leszédültem volna.

- Szuper… - motyogtam, s szemeimet kinyitva próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy megmozduljak.

- Tényleg az… könnyen lehet benne matracot cserélni… - paskolta meg maga mellett az ágyat.-… abban az esetben, ha szükség lenne rá… - csöpögtette az információkat, s egyre jobban gondolkoztam azon, hogy lefordulok az ágyról, s a földön fetrengek egy sort, mire lesz annyi energiám, hogy két lábra álljak.

- Csodás. – valamit reagálnom kellett rá, hogy tudja éppen még nem haltam bele az igazán kétértelmű megjegyzéseibe… pedig már de… meghaltam, belül legalább már vagy negyvenezerszer, kívül még csak fele ennyiszer.

-… és szükség is lesz rá. – s ezzel a kijelentésével hirtelen felrántott engem maga mellé ülésbe. – Garantálom. – fordult felém, majd megcsókolta arcomat, s ekkor kellett rájönnöm, hogy ez a vállalkozásom tényleg életveszélyes volt… de ami a legmeglepőbb volt, hogy valahol belül nagyon is élveztem ezt a veszélyt. Nagyon… s ez megijesztett egy picit.

- Mi lenne, ha nem mennél el? – kabátja sarkát szorongattam, s úgy húztam magamhoz, miközben a tornácunkon álltunk olyan hajnali egy környékén… a hajnalba nyúló éjszakai vásárlás, randi névvel illetve csak annyira volt szürreális, mint amennyire tökéletes volt.

- Mi lenne, ha te pedig bemennél, mielőtt megfagynál nekem itt kint? – kérdezte igen erős éllel hangjában, tényleg aggódott értem.

- Nem fázok. – ráztam a fejemet, majd ahelyett, hogy fogjam felsőjének a szélét, kabátja alá nyúlva öleltem át, s így már nem csak a rám adott felsője melegített, hanem Ő maga is.

- Én pedig a királynő vagyok. – jegyezte meg, s ő is átölelt.

- Tudhattam volna. – motyorásztam mellkasába… kezdtem fáradni, hiába bennem volt még az egész nap drukkja… nem estem még át a holtponton, s úgy éreztem nem is fogok… max a küszöbön, ha így folytatom.

- Azért én a te helyedben nem incselkednék… - fejem tetejét puszilta meg. -… aludnod kellene. Tudom, hogy fáradt vagy… ráadásul egy modell szépségnek sokat kell aludnia, hogy kiegyensúlyozott legyen. - hozta fel úgy elég stílusosan az én boldogságom forrását is, az övé mellett.

- Álmos sem vagyok… - szuszogtam mellkasának.

- Rögtön gondoltam… - simogatta meg hátamat. – ne várd, meg míg én, viszlek ágyba… - fenyegetett meg.

- Mert mi lesz akkor? – ha egy kicsit is, de kipattant a szemem… erősen harcoltam az álmosság ellen.

- Nem akarod tudni.

- Dehogynem… - haraptam be az ajkamat, s lehunytam a szememet s hallgattam szívének ritmusát… annál szebb dalt még én sem hallottam… sose.

- Nem. – elég szépen, határozottan jelentette ki, tiltakozást el nem fogadó hangon.

- Jó… bemegyek. – szedtem össze magamat, majd a kilincsért nyúltam. – de előtte…

- visszafordulva erősen kapaszkodtam nyakába, ahogy ajkaira támadtam, s különösen kényelmesnek tűnt, ahogy rögtön az ajtónak nyomott ennek hatására.-… elköszönök. – s úgy gondoltam hátha így marasztalni tudom. Nem sikerült sajnos… holnap kora reggel kel, mert interjút adnak egy rádiónak, s muszáj most mennie. A szívem szakadt volna meg abban az esetben, ha lett volna hozzá elég energiám, de elkerülve minden „felesleges” energiaölést, távozása után lassacskán beslattyogtam a házba, s egészen el is jutottam a kanapéig, ahol egy kicsit megpihenve, végül el is aludtam… ilyenkor áldom azt, hogy emeleten van a szobám… esélyem sincs eljutni addig.

- Minden rendben van vele? – hangokat hallottam reggel, s fura volt, mert mindezt szobámból igen nehezen kivitelezhetőnek gondoltam, de ahogy óvatosan nyújtózkodtam rá kellett jönnöm, hogy közel sem a szobámban vagyok, hanem még mindig a kanapén… ezt a nyakam nagyon bánni fogja. Nagyon.

- Minden bizonnyal. – édesanyám válaszolt az eddig a pillanatig még be nem azonosított személlyel, reggel volt, nem lehetek rögtön csúcsformában.

- Minden bizonnyal… - válaszoltam én is, s lassan, igen óvatosan tápászkodtam fel a kanapéról. -… velem minden rendben. – integettem feléjük, s láttam, hogy a folyosón állnak, s onnan figyelték, ahogy én magzatpózban fekszek a kanapén, teljesen indokolatlan okkal, mikor amúgy van egy saját szobám is.

- Jó reggelt!- köszöntek, s közelítve felém leültek az egy-egy fotelre, ami szabad volt.

- Jó reggelt! – próbáltam még így reggel is mosolyogni kettőjükre, hisz anya beszélgetőpartnere nem más volt, mint Miss Lewis… régen láttam már. Nyakamig húzva a puha plédet, amivel úgy hiszem édesanyám takart be, még egy mosolyt is próbáltam összehozni.

- Érdemes megkérdeznem, hogy miért nem az ágyadban alszol? – kérdezte anya gyanakvóan.

- Nem jutottam fel addig… - jelentettem ki, s ez igen nem úgy hangzott, mint ahogy én szánni akartam. -… megszondáztathatsz, nem ittam. – nevettem fel. – egyszerűen csak hulla fáradt voltam… szó szerint. – húztam fel a vállaimat, majd engedtem le lassan őket.

- Jó látni, ha mosolyogsz. – mondta Miss Lewis, s őszinte mosoly terült szét arcán.

- Jó tudni, hogy tudok mosolyogni… - mondtam, s magam alá húztam törökülésben a lábaimat. - minek köszönhetem a látogatásodat? Anya te meg, hogy-hogy itthon vagy ilyenkor? – néztem az órára, ami amúgy már lazán késő délelőttöt mutatott.

- Mindenképpen meg akartalak látogatni a héten… a kapcsolatot nem veszíthetjük csak úgy el. – mondta kedvesen, s keresztbe tette egyik lábát a másikon.

- Ezt valahogy én is gondoltam… - vallottam be, s megköszöntem anyának, aki a dohányzóasztalról a kezembe nyújtotta a meleg teát, amit szerintem éppen alig most pakolhatott ide, gondolom készültek felkelteni is engem, de én megelőztem őket.

- Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Jól… kifejezetten jól. – s belehörpintettem a teámba, s reméltem, hogy gőzölgő ereje eltakarja éppen pirosodó arcomat.

- Jó tesz neki az a fiú. – édesanyám büszkén mondta, úgy hiszem első pillanattól kezdve elfogadta a Göndört, habár nyíltan még ő semmit sem tudott rólunk… mármint, na.

- Jól alakulnak a dolgok Harry-vel? – kíváncsiskodott Miss Lewis.

- Úgy hiszem… - olyan érdekesnek tűnt ez a forró tea, ami égette a nyelvemet, mint a csuda… nem olyan móka azért már kora reggel górcső alá kerülni, ha kedves a szándékuk, akkor sem.

- Ez nagyon pozitív akkor… - mosolyodott el.

- Gondolom. – mindent csak gondoltam, de hát ne várjanak mást tőlem, mit mondhatnék? Talán azt, hogy Harry szó szerint észveszejtő, sosem éreztem még így magam senkivel sem, sőt a csókja olyan természetfeletti, hogy nehezemre esik elhinni, amikor ajka az enyémet megtalálja, hogy az tényleg a valóság.

- Anyuddal beszélgettünk, míg fel nem ébredtél a jövő heti iskolába visszamenetelődről… - nahát, ez szép témaváltás kérem szépen, de hát ez volt a valóság.

- És? – furán hangzott a felvezetés, s miközben egy croissantért nyúltam, érdeklődve figyelem Miss Lewis arcát, de meglepetésemre anya szólalt meg.

- Úgy gondoltuk, hogy az lenne a legmegfelelőbb számodra, ha nem is mennél vissza az iskolába, s magántanuló lennél az év hátralevő részében… - vázolta fel a tervet anya, amit azt hiszem már több háttéremberkével egyeztetett is, hisz nagyon úgy mondta az egészet, mintha ez már egy éppen valóságos dolog lenne. -… tudjuk, hogy ez a végzős éved, de a te érdekedben mindenképpen jobb lenne, ha ezt meg tudnánk így valósítani.

Az ember gyermeke ilyen esetben többféleképpen reagálhatott volna a hírre, de szerintem a lehetséges reakciók között az nem feltétlen volt ott, amit éppen én éreztem ott. Sokan felsikíthattak volna azért, mert „juhúúú nem kell kötötten iskolába járni”, vagy azért, mert „lemaradok a végzős évemről”, s habár ez a két dolog igen egymásnak az ellentétje, mégsem közelítették meg az én gondolataim egyiket sem. Valahogy valami fura könnyedséget éreztem magamban… nem éreztem azt, hogy valamit elvesznek tőlem, sőt… úgy éreztem kaptam éppen valamit… egy lehetőséget.

- Okés. – mondtam, s letettem a bögrémet, mielőtt magamra öntöm a tartalmát.

- Okés? – anya őszintén meglepődött a reakciómon, de nem tudom mire számított.

- Aham… - eresztettem le lábamat a földre, s hagytam, hogy lassan lehulljon oldalamra a takaró.

- Nem fog hiányozni az egész iskola dolog? Mármint a légkör? – olyan kérdéseket tett fel nekem anya, mintha nem is ismerne, teljesen nevetségesek voltak számomra.

- Az utolsó dolog lenne, ami hiányozna az életemből… - kacsintottam rá.

- De tudod, hogy a magántanulós dolognak is vannak feltételei, be kell tartani néhány dolgot… az iskolát ettől függetlenül még be kell fejezned. – mondta Miss Lewis.

- Ez szándékomban állt, de örülök a felajánlott lehetőségnek, hogy mindezt sokkalta szabadabban is végigvihetem… - oly diplomatikusan szóltam, mintha nem is én magam lettem volna, de tényleg így gondoltam, s örültem, hogy így meg tudtam fogalmazni gondolataimat.

- Zack fog járni hozzád néhány órát adni… - tette hozzá anya.

- Na, ezzel a részével viszont kevésbé értek egyet… - jegyeztem meg kínosan, majd az asztal azon részén akadt meg a szemem, ahol egy nevemre címzett hatalmas nagy boríték állt, BodyBeauty pecséttel.

- Pedig már ma délután is jön… - jelentette ki anya, majd figyelte azt, ahogy a borítékért nyúltam.

- Szuper. – magyaráztam, s nem is figyeltem már annyira oda rá, mer a borítékot kezdtem tanulmányozni.

- Ma reggel hozta egy futár neked… Köze van ennek ehhez? – s egy cetlit mutatott felé kezéből, amit még tegnap írtam neki, hatalmas hírem van kis jelszóval.

- Azt hiszem igen… - s ölembe zártam a borítékot, majd mély levegőt véve minél határozottabban próbáltam előadni a teljesen abszurdnak hangzó történetemet. – Felajánlottak egy lehetőséget nekem, hogy modellkedjek… mindezt az egészet Nora nyertes fotópályázatának köszönhetően. Azt hiszem, mindkettőtök elhiszi nekem, hogy az utolsó ember lennék a földön, aki ezt önszántából modellnek áll, de olyan lehetőséget kaptam, ami felcsillantotta a szememet, s nem hagyhattam volna elúszni… felajánlották, hogy legyek a Dropdead arca. – mondtam, s erre édesanyám továbbá is értetlen arcot vágott, Miss Lewis azt hiszem értette, miről beszélek.

- Oliver Sykes-ék? – érdeklődött.

- Igen… s volt szerencsém tegnap találkozni is vele. – még belegondolva is kirázott a hideg tőle.

- Úgy gondolod ez jó lesz számodra? Miss Lewis vajon mit szól hozzá? – habár teljesen nem értette anya, hogy eszik-e vagy isszák azt, amiről éppen beszéltünk, mégis annyi leesett neki, hogy nagy jelentősége van annak a névnek számomra, akit az előbb említettem.

- Ez jogos kérdés… - gondolkozott el az említett személy. -… s habár furán fog hangzani, de alapvetően fura Khara nevét hallanom a modell szó mellett, s nem mert nem lenne a tökéletesnél is több erre a munkára, csak ismerve minden történést, mégiscsak fura, de azt hiszem ezt megérted… - pillantott felém. - ... ettől függetlenül úgy gondolom, hogy amilyen fura olyan jó dolog is lenne ez Khara számára… a hátrányából előnyt kovácsolhat, s megadhatja neki azt a kezdőlökést, amire eddig is szüksége lett volna. Én az egészséges kereteken belül támogatom, persze bizonyos ellenőrzések alatt… - vázolta véleményét.

- Tényleg így gondolja? – lepődve fordultam feléje.

- Hallottam már erről a cégről… - mutatott az általam szorongatott borítékra. -… jók abban, amit csinálnak, megbízhatóak. Okosan csinálva az egészet, szerintem igenis hasznod is lehet belőle… - örült nekem, tényleg örült, s ahogy mindezt a tudtomra adta bennem is nőtt az az érzés, hogy esetlegesen tényleg érdemes lesz aláírni azt a szerződést, melyet ajánlottak számomra.-… persze most már nem, mint orvosod, hanem mint rajongó társad mondom… Dropdead? Hatalmas lehetőség. – csapta össze tenyerét, s tényleg csillogott a szeme.

- Ugye? – szinte pattogtam ülő helyzetemben, mire édesanyám torkát köszörülő hangjára lettünk figyelmesek.

- Nagyon örülök én is ennek a véleménynek, s támogatlak, mert talán tényleg azt látom, hogy szeretnéd, s ha okosan csinálod, miért is állnék az utadba, de… - mutatta fel mutatóujját.

- De? – kérdeztem vissza.

- Elmondanád nekem ki ez az Oliver Sykes? – kérdezte teljesen komolyan, s arcának láttán Miss Lewis-szal együtt elkezdtünk kacagni, s édesanyám is rögtön csatlakozott hozzánk… egy élmény volt ez a reggel.

Nem akartam, hogy ami be fog következni megtörténjen, de édesanyám hajthatatlan volt, s valamilyen szinten meg is értem őt, de ettől függetlenül elég hevesen tiltakoztam az ellen, hogy úgy alakuljon a délutánom, ahogy ők ezt kitalálták. Mikor máskor kell Zack óráinak kezdődnie, mint ma? Pedig szép lett volna a házhoz kapott szerződésemet böngészni, s esetlegesen felvenni a kapcsolatot Mr. Terrington-ékkal, de megmondták, hogy a matek az első… kegyetlen rossz vagyok belőle, s muszáj javítanom belőle, vagy ha nem teszek, úgy akkor Oliver Sykes és az összes létező férfiú az életemből ki lesz zárva… édesanyám a tipikus barát megvonást akarta gyakorolni rajtam, s azt hiszem nagyon ügyesen játszotta ki a kártyáit.

- Itt tökéletes lesz. – mutattam a konyhaasztalra, mikor Zack megérkezett hozzánk, úgy vélem iskolából egyenesen.

- Szerintem is. – mondta, s letette táskáját az egyik székre.- hogy vagy Khara? – kérdezte, s leült az egyik székre, s én pedig pontosan vele szembe ültem le. – tudod, hogy így elég nehéz lesz a magyarázás… - jegyezte meg.

- Köszönöm jól vagyok. – bólintottam, s nem is foglalkoztam a másik megjegyzésével. – közölték már veled anyáék, hogy nem megyek vissza a suliba? – kérdeztem meg tőle.

- Hogy micsoda? – azt hiszem ez volt a nem válasza.

- Magántanuló leszek, kezdve a mai nappal… szóval elég valószínű, hogy szükségünk lesz rád még egy ideig, abban az esetben, ha nem találunk valaki mást helyetted. Gondoltam szólok. – habár igen jó volt a közérzetem, mégis valamiért jelen helyzetben feszélyezett Zack társasága, eddig ilyen még nem történt, vagyis ennyire nyíltan még nem járta át testemet ez a fura érzés, melyet most éreztem.

- Mást? – furcsállta. – szívesen segítek neked… - mondta.

- Viszont én nem biztos, hogy szívesen viselem el ezeket az órákat. – néztem fel az asztallapról, egyenesen a színváltós gyönyörű szemeibe. – kezdhetnénk akkor most azonnal az órát? Később még dolgom lenne… - úgy nyitottam fel a matekkönyvet, mint még soha máskor… igazából tanulás szempontjából egyszer sem volt még a kezemben így igazat is mondtam.

- Harry? – rákérdezett, de elengedtem a fülem mellett a kérdését, ragaszkodtam egy Zack-ről kialakított képhez, s ebből nem engedtem.

- Hányadik oldal? – néztem a könyvre, s éreztem, hogy ebben a szituációban most valahogy mindennél jobban érdekel engem a matek, s ez pedig igen nagydolog volt.

- 128… - válaszolta, s alakította azt a szerepét, amit elvártam.

- Tudod, hogy feltalálták a skype-ot is… nem? Mondhatnád neki is. – Harry fantasztikus ötleteivel bombázott, miközben éppen a nem is tudom hova tartottunk, ugyanis azt mondta, hogy felvesz engem, s elvisz valahová, de hogy hová azt nem tudom meg addig, míg oda nem érünk. Hát köszönöm szépen.

- Hékás… megoldottam. – állítottam le mielőtt még egy újabb okossággal megdobna.

- Komolyan gondoltam… távtanítás. Nem igazán bírom Mr. Tökéletest. – rázta a fejét. – sose fogom, s ezt elmondtam már neked egy párszor.

- Féltékeny vagy… - meredtem rá hatalmas szemekkel, s ezt kimondva igen fura érzés öntött el.

- Baszottul… - nem vitatkozott megállapításommal. – rengeteg időt fog majd veled tölteni, s ez nem tetszik. Nem azért mert nem bízok benned, hanem azért mert féltelek… az a kis mocskos egyszer már összetört téged, s ha még egyszer megtenné biztosan, hogy addig élne. – egészen meglepődtem, ahogy a hangja, s kedved mennyire ellentétes volt a mondanivalójával, hisz míg a szavak elég erőszakosak voltak, addig hangja nagyon nyugodt, túl nyugodt.

- Ne bántsd azért őt… szavakkal sem. Ő csak korrepetál, semmi egyéb… tudja ő is. - védtem egy kissé.

- Kötve hiszem… - s befordult a parkolóba, s ekkor figyeltem csak ki az ablakon igazán, s ekkor vehettem csak észre, hogy a házához hozott. – mindegy… ha tehetném, én magam korrepetálnálak abból a hülye matekból, de mondhatni nem vagyok egy géniusz… viszont van, amiben a korrepetálásodat nem engedem át… - ellágyult a hangja, s sunyin kiszökve a kocsiból átkerült az én oldalamra, mielőtt még szólhattam volna bármit is. – ma már leszállítottak néhány dolgot, gondoltam megleshetnénk, hogy mi a helyzet… - kacsintott, s szinte kiemelt a kocsiból.

- Megkaptad a kulcsokat? – csillant fel a szemem.

- Már tegnap… - csörgette meg azokat mellettem.

- Ez nagyon izgalmas… - tapsoltam, s tényleg izgatott lettem.

- Bezony az… - s kezemet megfogva indult az ajtó felé, majd nyitotta ki azt, s a látvány, ami a szemünk elé terült elképesztő volt.

- Azt mondtad, hogy néhány dolgot… nem? - kérdeztem, s ekkor még be sem léptünk.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire profik…

- Nem gondoltam volna, hogy beköltözött a házadba a teljes IKEA… dobozok… dobozok mindenhol. – lépkedtem elkábulva a rengeteg doboz között, elképesztő látvány volt. – jó… ez kész. – ahogy bentebb kerültem, s megpillantottam a konyhával összekötött nappalit majdhogynem sírva fakadtam a látványtól. – mit is mondtál a profiról? A franciaágyad a nappali közepén van. – komolyan mondom a könnyem csorrant ki, amint megláttam ezt az egészet.

- Egyedi elképzelések… - próbálta felmérni a terepet, s furán fordította minden felé fejét, hátha valamelyik szögből megfelelőnek találja majd ezen bútor elhelyezését.

- Határozottan. – bólintottam, majd kitört belőlem a visszafojthatatlan kacagás. – azt hiszem, jó ötletnek tűnne egy kis belső rendezés… felajánlom segítségemet. – dőltem a falnak, s közben lassan letoltam a cipőmet magamról, biztonságosabbnak tűnt a simán zokniban járás itt.

- Én pedig elfogadom. – kacsintott, s hozzám lépve egy csókot lopott tőlem, majd felkapva egy dobozt a konyhapultra tette azt. – evőeszközök…

- Konyha. – mutattam ésszerűen arra a helyre.

- Köszönöm… hatalmas nagy segítség.

- Hahahaha… - lábamat hátul  hajlítva rúgtam volna seggbe őt, de mivel nem értem fel, így csak kb. a lába hajlatát tudtam megérinteni.

- Jó végem… nem mozdulok. Nem tudok. – hátast vágtam a fura helyen lepakolt franciaágyra, miután a jól megérdemelt vacsoránkat elfogyaszthattuk a kis pakolgatás után, ami szinte meg sem látszódott ugyanis, a dobozok feléhez, ha hozzányúltunk. Ráadásul az volt a poén, hogy árammal volt valami gixer is, s ezért minden világítást egy-egy gyertyával kellett megoldani… szerencsére a random ki nem ürített raktárban találtunk egy-két még el nem használtat, így azok, s a csillagok világították be a konyha-nappali helyet ahol tartózkodtunk.

- Köszönöm a segítséget. – vágódott Ő is hátra, mint én, csak ő az ágy másik oldalán, így ha testünk ellentétes irányban is volt, fejünk pont egymás mellé került.

- Nincsen mit. – mondtam, s örültem, hogy lefeküdhettem egy kicsit, s magamba szívhattam a ház nyugodtságát. Olyan csend volt, olyan megnyugtató volt, csak az hallatszódott, ahogy a levegőt vettük, s szuszogtunk egymás mellett…

- Csukd be a szemed, s szívd magadba a ház lelkét… - fordítottam oldalra fejemet, hisz tudtam, hogy Ő engem néz, égett az arcom pillantásától.

- Szebbet is láthatok én így. – mosolyodott el, s én is reagáltam erre egy mosollyal.

Csendben feküdtünk egymás mellett, egymást nézve… nem farkasszemet néztünk, de még így sem mertünk pislogni, mert ha megtettük volna, akkor lehet ez a pillanat megszűnt volna… s ezt nem akartuk.

- Köszönöm. – duruzsolta mély hangján.

- Mit?

- Azt, hogy itt vagy… - sebezhetően őszinte volt a hangja, s ez úgy szíven ütött, mint akkor ott a kocsiban.

- Mindig. – mondtam ki ezt a mágikus szót, majd éreztem, hogy el kell vennem tőle ezt a kósza, fájdalmas gondolatát mely most fejébe úszott, bármi áron el kell vennem… megcsókoltam. Megcsókoltam úgy, hogy érezze, itt vagyok, s ne tudjon másra gondolni csak arra, hogy ajka az ajkamon. Csakis arra, mert csak az létezik a világban, csak mi létezünk. Viszont ez a csók nem járt egyedül, ahogy megkaparintottam ajkát, s nyelvével enyém őrületes csatába kezdett, majd testem olyan cselekedetekre kapcsolt, melyet még nem csinált eddig… tudatomon kívül mozdultam olyan szenvedélyes gyorsasággal, hogy azon is meglepődtem, hogy erre egyáltalán képes vagyok.

Egymás előtt térdeltünk az ágyon, s faltuk egymást, mind szemmel, mint ajkainkkal. Óvatosan simítottam végig a karján, majd nyakába karolva tartottam magamhoz közel, s akartam többet és többet. Olyan érzések kezdtek burjánzani testemben, amiknek nem akartam megálljt parancsolni… nem és kész. Ha megtettem volna menthetetlenül összetörtem volna. Minden porcikám remegett, de mégis cselekvésre képes voltam, nem adtam volna el a pillantott semmiért sem.

Ő mindeközben oly szenvedéllyel ragadta meg derekamat, hogy szinte magába olvasztotta testemet, miközben ujjai szinte húsba vájódva tartottak meg… mindez nem fájt, sőt sokkalta inkább biztonságot adott… éreztem azt, hogy Ő is ott van. 

Zsibogott a fejem, elfelejtettem a nevemet, nememet, mindenemet, ahogy ujjával végigsimítva nyakamon, nyelvével követte azt a felvázolt felfedező utat, ami, lassan de biztosan elért kulcscsontomig, majd ingem azon részéig, ahol a legfelső gombom volt begombolva… ott megállt.

- Nem akarlak bántani. – addig várt, míg én a szemébe nem néztem. Elképesztő vágy égett szempárjában, de az is benne volt, hogy azonnal abbahagyja azt, amit tesz, ha én azt mondom, hogy állj… de nem tettem, nem szóltam. Egyszerűen egy szó sem hagyta el a számat, csak ujjaimat lassan lecsúsztattam mellkasán keresztül az enyémre, s ujjaira helyeztem enyémeket, elhatározva így magam.

- Akarlak téged Harry Styles… akarlak… szeretnélek mindennél jobban. – mondtam, s éreztem, hogy kettőnk fogására ujjai között kettétört műanyag gombom… így robbantam én is…