Sziasztok! Embertelen az a szám,
ahányszor én elkezdtem ezt a részt írni nektek… de komolyan. Sose találtam meg
az igazi hangomat benne… majd meglátjuk most sikerült-e. Jó olvasást nektek,
remélem tetszik! Puszi Dorka
Well, I'm tired of pretending
But I'm terrified of it ending
I know if not for you there's nothing I could do to ever let it end
And I know you feel the same way
Cause you told me drunk on your birthday
And as you pulled to me
You whispered in my ear, "Don't ever let it end"
But I'm terrified of it ending
I know if not for you there's nothing I could do to ever let it end
And I know you feel the same way
Cause you told me drunk on your birthday
And as you pulled to me
You whispered in my ear, "Don't ever let it end"
(Nickelback)
- Ezzel leszedhetd magadról a testfestéket!- egy
kis flakont nyomott a kezembe a kis kedves sapis, akiről időközben az is
kiderült, hogy a tisztességes neve Arnold, de nekem csakis sapis marad.
- Pedig egészen megtetszettek már… - néztem végig
karomon, ahova művészi pontossággal lettek „felvarrva” az én első tetoválásaim
egy kis trükkel. Az összhatáshoz szükségesek voltak, de meg kell, valljam
nagyon elnyerték a tetszésemet. Tetoválást már szeretnék egy ideje, s meg is
vannak a terveim, de valahogy még nem jött el az idejük… mókának ezek pedig
tökéletesek voltak.
- Dögös is vagy velük… - kacsintott rám én pedig
rögtön úgy hiszem elpirultam. – remélem, dolgozhatunk még együtt… élveztem. –
veregette meg a vállamat kedvesen. Tényleg jól kijöttünk, furán is csak azért
éreztem magam itt, mert nem ismertem magamra olyan téren, hogy ez az egész
kedvemre volt. Különös.
- Fogtok… - sétált be Simon csak úgy a semmiből.
Olyan könnyedséggel tűnt el szemünk elől, mint a kámfor, de felbukkanni is hasonló
erőkkel bukkant fel. Sosem számíthattunk rá, hogy merről közeledik, s
legfőbbképp mikor. -… most beszéltem a Terry Richardson-nal… - rázta meg
készülékét a kezében.
- Hogy kivel? – Nora csak úgy meglepetésszerűen
gurult be társaságunkban, azt hiszem a név hallatán. Ismerhette és meg merem
kockáztatni, hogy szerethette is… ábrázata legalábbis erről árulkodott.
- Terry-vel… - nekem még mindig nem jelentett
sokat a név, de Nora szeme valahogy megcsillant. -… küldtem neki néhány
tesztfotót a mai napról, s azt mondta, hogy muszáj találkoznia veled… jövő héten
Londonba utazik Ash Stymest fotózására, s szívesen látna téged is… - nézett rám
nem úgy, mint egy főnök, de mégis… sokkalta kedvesebben azért. Egy munkaajánlat
volt, melyre úgy hiszem igennel, de akár nemmel is válaszolhatok, ha akarok. A
döntés az enyém volt, s ez nagyon szimpatikus volt.
- Jó. – bólintottam rá. – gyorstalpalót majd tőled
kérek… - hajoltam le hátulról Nora felé. Első alkalom volt, hogy nyíltam ma
kedvesen felé, de valahogy az elmúlt igen fárasztó nap után kezdett feloldódni
bennem a düh, hiszen minden koncentrációmat máshova kellett csoportosítanom.
- Ez egyértelmű… - mosolyodott el magában, s
tudta… a csatabárd elásva, békepipa elszívva.
- Akkor felveszem a kapcsolatot velük, s telefonon
értesítelek… - adta tudtomra tervét.
- Ahogy gondolod… - bólogattam, s azt figyeltem
időközben, hogy Oli közelít felénk díszszatyrokkal a kezében.
- Khara… igazán köszönöm, hogy elvállaltad a
munkát, s míg itt vagy szeretnélek meghívni az új üzletünk megnyitójára a jövő
hét végén… - kezdett bele kedvesen mondanivalójába. Igazából élvezet volt
hallgatni, mert olyan tipikus brit akcentusa volt, amit úgy igazán jó a fülnek
hallania, mert olyan, mintha kis csengők dallamoznának folyamatosan. Kábító.
- Ohh… - vettem el a kezéből egy kis szépséges
meghívót.
-… s ezt is
fogadd el tőlünk. – a következő két szatyrot is átadta nekem. – egy kis ajándék
a mai napért… - kacsintott, s figyelte, ahogy letéve a szatyrokat a mellettem
lévő asztalra meglesem tartalmukat… DropDead cuccok minden mennyiségben… a
kedvenceim ráadásul.
- Ohh… - ismételten csak ennyit tudtam kimondani,
mert ez teljesen meglepett. -… erre nincs semmi szükség. – nem kicsit lepett
meg a dolog, hanem nagyon… valljuk meg az őszintét.
- De… szuper voltál. Nagyon. – simogatta meg a
hátamat, mire kirázott a hideg.
- Hát akkor köszönöm… - ajándékoztam meg én egy
mosollyal cserébe. -… s mindenképpen ott leszek a megnyitón. – fogadtam el már
verbálisan is a meghívást.
- Ennek nagyon örülök. – mosolyodott el. – A
londoni koncertünkre pedig vedd természetesnek a meghívást. Szívesen látnánk a
backstage-ben… - ajándékok… Khara örül. Még tölthet, több időt tölthet Oli-val.
Khara még jobban örül. Személyes meghívót kap a Bring Me the Horizon
backstage-ébe... Khara meghal az örömtől.
- Köszönöm. – mosolyodtam el félszegen, s
próbáltam uralni a bennem éppen amúgy, mint egy majom ugráló rajongói énemet.
Lassan viszont a kezembe vettem a csomagjaimat, mielőtt bármit is itt hagynék.
Készülni indultam már egy ideje… már lassan, lassan minden a helyére kerül, s
nekem is így kellene tennem.
- Hívjunk neked taxit?- kérdezte meg Simon
figyelmesen.
- Nem szükséges… megvan a mai fuvarozóm. – tettem
a kezemet Nora vállára, erősítve benne a tudatot még inkább, hogy már nem
akarom meggyilkolni. Most már nem… ez azért fontos hozzáfűznivaló.
- Akkor vigyázzatok magatokra…
- Viszlát, mindenkinek… - integettem, s Nora-val
egymás mellett indultunk meg a lift felé.
- Fárasztó nap volt… - jelentette ki, ahogy
beszálltunk a kis helyiségbe.
- Állva elalszok… ha nem mozgok, összeesek. – vallottam
be kicsit kuncogva… a fáradtság az agyamra is ráment.
- De élvezted. – állapította meg.
- Élveztem… - bólintottam, s kinyitottam magunk
előtt az ajtót, majd ahogy felpillantottam hozzátettem magamban. -… eddig a
pillanatig.
Egy pillanatra megtorpantam járásomban, de nem
akartam teljesen lefagyni… Harry eljött ide. Az út túloldalán állt, hanyagul,
de mégis tökéletesen dűlve kocsijának hol a telefonját babrálva, hol pedig a
kijáratot figyelve. Észrevett minket, de nem mozdult… csak felénk pillantott
óvatosan, s tekintetünk össze is akadt egy pillanatra, de az tényleg csak egy
pillanat volt… nem akartam vele beszélni, még nem voltam rá felkészülve. Mérges
voltam rá is, magamra is, úgy abból a körből mindenkire… el akartam attól a
mindenségtől zárkózni, legalábbis egy kis időre.
Észre sem vettem, hogy mindeközben akarva
akaratlanul is, ahogy elfordítottam tőle a fejemet a rózsáim óvó ölelésébe
fordítottam arcomat… olyan volt, mintha ők megvédtek volna. Szemem sarkából
láttam, hogy óvatosan elmosolyodott ő is, én is.
- Biztos, hogy velünk jössz? – zökkentett ki Nora
gondolatmenetemből, s áldottam ezért nevét… de úgy tényleg.
- Kivel, mással mennék? – ráztam meg kissé
fejemet, s egy friss mély levegő beszívásával próbáltam kitisztítani agyamat, s
úgy egész testemet, nem engedve annak az érzésnek miszerint belátható közelébe
kerültem.
- Például… - tudtam, hogy feléje nézett, s
bólintva köszönt neki, de én már nem voltam hajlandó már a túloldalra sem
nézni, nem akartam megadni még a lehetőségét sem annak, hogy a gondolataimba
férkőzzön tökéletességével… mert az volt… még így is… tökéletes.
- Veletek. – néztem rá kínos mosollyal, de éreztem
hangom kissé megremegett, habár mindenképpen határozottnak akartam tűnni.
- Velünk. – bólintott s felém emelte tekintetét…
valami olyasmit olvashatott ki ekkor szememből, mely minden kérdésére választ
adott. – anya már itt vár… akkor már mehetünk is!- tapsolt egyet hirtelen,
mintha ezzel a valóságban akarna tartani, s kezeit kocsijának kerekeire
helyezve gördülni is kezdett előttem.
- Kérlek. – reagáltam válaszára, s kapkodva nem
túl erősnek bizonyuló lábaimat elindultam utána.
A kocsiig vezető néhány lépést szinte
lélegzetvisszafojtva tettem meg, valahogy automatikusnak tűnt, hogy a tüdőmnek
nincs szüksége oxigénre, s fejemet is olyan szög egyenesen tartottam Nora-ék
kocsija felé, hogy még eszembe se akarjon jutni, átfordítani azt a túloldal
felé.
- Gyönyörű rózsák… - Nora édesanyja ezzel
köszöntött mikor kocsija mellé érkeztünk. Érezte, hogy valami nincs rendben,
ugyanis néma csendben voltunk Nora-val… s mint aki jól ismert már minket
leszűrhette az, hogy ez már nem a meg-akarjuk-ölni-egymást kedv volt.
- Bizony anya… gyönyörűek. Indulhatnánk? – Nora a
kezébe vette az irányítást, hálás voltam neki, én pedig meg csak mosolyogtam
fedezve ezzel minden gondolatomat. Végülis igazán elfáradtam a mai nap s így
még akár érthető is, hogy szóláshoz igen kevés energiám volt.
- Jól van, na… - tette fel maga elé édesanyja
kezét, majd pikk-pakk intézkedett, s pakolta Nora-t a kocsiba, kocsiját meg
hajtogatta össze, míg én meg ott álltam a járda szélén, mint egy bábu. Nem
feltétlen tudtam magamról, minden erőm arra ment el, hogy kizárjam a tudatomból
Őt. Még mindig ott volt, s még mindig minket figyelt… éreztem… éreztem, mert
tekintete a bőröm alá hatolt.
- Khara… jössz te is? – teljesen elbambultam, ez
érthető, s totál nem figyeltem arra, hogy amúgy már be is szállhattam volna a
kocsiba Nora mellé.
- Persze… - motyogtam halkan, majd lépve egyet
ügyesen becsusszantam barátnőm mellé, de ügyességemnek köszönhetően éreztem,
hogy a lehetetlent is megcsináltam… a szépen, szorosan összekötött
rózsacsokorból elég ügyesen hagytam el közel három szálat. Szinte éreztem
fájdalmukat, ahogy a járda széléhez csapódnak, de nem törődve velük húztam be magamra
az ajtót, s ezzel a lendülettel dűltem hátra az ülésnek hátrahajtva fejemet,
lehunyva szemeimet. Valahogy a virágok hirtelen egyre nehezebbek lettek
ölemben, de nem tudtam tőlük megszabadulni… lehet nem is akartam.
- Minden rendben? – nyúlt barátnőm kezeim felé, s
kirázott a hideg érintésétől… míg az ő kezei melegek voltak addig az enyémek
szinte jeges hangulatot idéztek.
- Persze…
- Köszönöm a fuvart… és a vacsorát is. - nagy
ügyeskedve megannyi csomagommal együtt sikerült kéz-, láb- és nyaktörés nélkül
kiszállni a kocsiból, mikor végre hazaérkeztem. Már egészen sötét volt, mikor
utcánkba kanyarodtunk, s kifejezetten örültem, hogy Nora anyukája meghívott
minket vacsizni így mikor hamarosan be fogok esni az ajtómon nem, lesz más
dolgom, mint behullani az ágyba, s fel sem kelni holnap délig.
Integettem volna a távolodó kocsinak, de szabad
kezem nem igen volt, így csak halovány mosollyal kísértem útjukat, míg nem
látható távolságba kerültek. Lassan, komótosan indultam ajtónk felé, nem voltam
benne biztos, hogy édesanyám itthon volt, heti 7 napból ugyanis 8-at dolgozik,
s munkarendje kiszámíthatatlan… sosem lehet tudni mikor, kell valamit neki
személyesen elintéznie, s mikor hagyhatja a dolgokat a néhány beosztottjára.
- Szia!- hatalmas örömmel nyugtáztam mikor
kulcsomat a mindenség elejtése nélkül tudtam előhalászni, de mikor mellettem a
verandán megszólalt egy hang a kulcs ugyan a lyukba nem került sokkal inkább a
padlóval kezdett ismerkedni.
Imádkoztam, nagyon erősen imádkoztam, hogy csak az
előbbi köszönést beképzeltem magamnak… tényleg ezt kívántam. Mit keres ő itt?
Semmit sem letéve hajoltam le óvatosan a kulcsért,
de nem éppen volt túl hasznos ugyanis remegő kezem összeért az övéjével…
- Segítek. – mondta halkan, mire akkorát dobbant
szívem, hogy szabályszerűen minden más érzékszervem felmondta a szolgálatot, s
automatikusan engedtem el kezemből a dolgaimat, s vágódtam hátra játszva így be
egy hatalmas seggest a földre… még szerencse, hogy egyenesen így a korlátnak
csapódtam, s nem estem be valami bokorba… még szerencse.
- Mit keresel itt? – becsuktam a szememet, s rá
sem akartam nézni. Elég volt tudni agyammal is, hogy itt van.
- Beszélni szeretnék veled a tegnapról… az
egészről… - mondta halkan, s habár szemeim be voltak sötételve érzékeltem, hogy
leguggol elém a falnak támaszkodva kissé.
- Én nem… nagyon nem… - ráztam a fejemet, s
törökülésbe húztam lábaimat, miközben ölembe gyűjtöttem a mindenfelé
szétszóródó dolgaimat. Tudtam, hogy esélyem sincs felállni, tisztában voltam
azzal, hogy nem valószínű, hogy két lábon kibírnám a jelenlétét.
- Kh… - kezdett volna bele, de megakadályoztam a
folytatását.
- Zack… nincs, miről beszélni. Menj el kérlek…
komolyan. Csak menj… - nem néztem rá, csak beszéltem, s beszéltem… muszáj volt
tudtára adni.
- Khara.. nézz rám, kérlek. – hangja lágy volt,
nem parancsoló. – nem akarom elrontani ezt az egészet… tényleg nem akarom. –
mondta, mire kínosan felnevettem.
- Mit Zack? Mit?
- A barátságunkat…
- Sosem voltunk barátok ezt te is tudod… neked
megvoltak a haverjaid, nekem megvolt az enyém… én többet éreztem, te nem.
Ennyi. – elég tömör összefoglaló volt az elmúlt néhány hónapról, de mégis
minden lényeges benne volt.
- Nézz rám kérlek… - kérte ismételten, s éreztem
ahogy ujjai közelebb kerülnek arcomhoz, de én automatikusan elcsaptam onnan
őket… ösztönből jött ez, mélyen belülről.
- Nem akarok… menj el, kérlek. Nagyon szépen kérlek,
menj. – mondtam, s izegve, mozogva egy kicsikét, de lassacskán megpróbáltam két
lábra állni. – hosszú napom volt, fáradt vagyok… nagyon. – magyarázkodtam neki,
nem is tudom miért, de valahogy azt éreztem ezt kellett.
- Elcsesztem… - hátrált egy kicsit, pont annyira,
hogy megadja nekem a megfelelő teret, hogy normálisan fel tudjak állni.
- Elég ügyesen… - egyenesedtem fel, s ez által
kiláthattam az útra ahol pedig éppen leparkolt volna egy kocsi elénk… de nem
tette. Meglátta kivel vagyok a teraszon, s le sem állította a motort…
egyszerűen tovább hajtott. Habár jelen pillanatban sem akartam vele beszélni, a
szívem egyenesen kettéhasadt, mikor összefonódott újra tekintetünk arra a pár
pillanatra, de ő, mintha itt sem lett volna, mint egy szellem tűnt el.
- Sajnálom. – mondta, s végigkövette a jelenetet
őt is.
- Cseszheted a sajnálatodat… - éreztem, hogy
valami ismeretlen, valami erős növekszik bennem, majd ebből összeszedve elég
energiát sikerült gyorsan, s nagyon ügyesen kinyitnom az ajtót, majd mindent a
kezembe kapva bevágódni azzal úgy becsapva az ajtót mögöttem, hogyha tudott
volna tokostul hullt volna ki maga alá temetve egyikünket.
Szép terv volt az miszerint behullok az ágyba, s
alszok én majd holnap délig… az első része még meg is történt, miszerint mint
dúvad megindultam szobám felé, s mindent ledobva a padlómra arccal előrefele
bele is fordultam a takarómba, de nem idéztem elő a megfelelő hatást, mit
kellett volna. Megfordultam, de nem jó úgy sem… beleordítottam a párnámba,
fejemre húztam azt… egyik sem könnyített helyzetemet. Felálltam, majd ide-oda
járkáltam a szobámban, de egyszerűen nem tudtam volna nyugvásra csillapítani
magamat… próbálkoztam pedig. Leültem a szoba közepébe törökülésbe, szembe a
tükrömmel s mintha éppen meditálni kezdtem volna néztem szembe tükörképemmel.
Nem segített… pumpálódott bennem valami… valami nagyon erős, s energikus.
Kicsapva lábaimat magam alól elindultam a
földszintre, s mintha éhes lettem volna kezdtem készíteni a semmiből valami
ehetőt. Mire kész voltam a remekművel addigra el is ment tőle a kedvem… egy
falat után toltam rögtön arrébb.
- Jó estét… azt hittem mire hazajövök, te már
alszol… vagy itthon sem leszel. – édesanyám megjelenésétől konkrétan majdnem
kiugrott a szívem a helyéről. Olyan szinten megijedtem, hogy felsikkantottam
kissé.
- Jézus… úr… isten. – markolva a márványpultot
fordultam feléje.
- Nem volt szándékomban megijeszteni… - kért
elnézést, s a szendvicsemre nézett, ami mellettem pihent.
- Neked csináltam… - nyújtottam feléje ferdítve
kicsit az igazságon.
- Éhen veszek… - vette el tőlem, de szájához még
nem emelte az egészet, hanem inkább még csak az én fejemet tanulmányozta.
Észrevette, hogy nem minden van velem rendben. – milyen volt a fotózás? – óvatosan
kezdett puhatolózni, nekem meg valahogy a lábam is dobolni kezdett alattam.
- El kell mennem… bocsi… el kell mennem… - s mint
a szélvész indultam meg az ajtó felé mindenféle gondolkodás nélkül.
- Minden rendben? – nem tudta hová tenni
viselkedésemet.
- Hívnál nekem egy taxit? – kértem tőle, s
valahogy ekkor is használatba vettem az anya-lánya titkos kommunikáció
előnyeit… csupán néhány pillantással tudtára adtam, hogy muszáj elmennem most…
pontosan most.
- Persze… - bólintott, s én már cipőmet húztam,
mint akinek az élete múlna ezen, felsőmért meg úgy rohantam az emeletre, mintha
az életem múlna rajta, ha nem kaparintom meg azonnal. – nem lesz egy kicsit
késő? – kérdezte, s a lépcső aljánál várt engem már majszolva szendvicsét.
- Nem tudom. – motyogtam, s ellenőriztem
zsebeimet, majd szinte könyörögtem az isteneknek, hogy átlássak az ajtón
megtudva, hogy itt van-e már a kocsim.
- Vigyázz magadra… és üdvözlöm Harry-t… - nyitotta
előttem az ajtót, s ha nem tette volna így valószínűleg keresztülmentem volna
azon…
- Jó. – bólintottam, s szinte szálltam a taxi
felé… a jelenet abszurditásán nem is akartam elgondolkozni… nem érte volna meg.
- Köszönöm… - a taxis kezébe nyomtam a bankókat,
majd megvártam, míg elhajt mögülem.
Szembe álltam házával, s mély levegőt véve
továbbra is veszekedtem magamban saját magammal, de elég ügyesen megindultam az
ajtó felé. Nincs értelme annak, hogy itt vagyok. Eszem ágában nem volt
magyarázatot találni, mert akkor, talán ha megtaláltam volna az okot, akkor
összerombolta volna az egész illúziót.
Felsietve ajtajához kocsi beállója előtt
ismeretlen kocsit véltem felfedezni, s ezzel az az elfogadhatatlan teóriám,
miszerint lehet, hogy nincs is itthon rögtön megdőlt. Itthon van… csak van nála
valaki. Szuper. Sajnos, vagy nem sajnos ez nem akadályozott meg azon tervemben,
miszerint beszélni fogok vele… a józan eszemet akkor hagytam el, mikor szinte
kirepültem otthonról.
A csengetéssel egy időben kezdtem kopogtatni is az
ajtaján, s való igaz a szimpla csengetéstől ez egy kicsit messze állt… meglehet
ráfeküdtem kissé a készülékre. Egy picikét.
- Okés… okés… jövök már. – hallottam egy
ismeretlen hangot, s mozgolódást, majd zárkattanást észleltem a túloldalról.
- Khara… - egy szőke srác állt előttem. Eddig csak
képekről láttam őt, de most, hogy így megelevenedett előttem kezdett
tudatosulni bennem, hogy miért is kedvelheti őt Harry… már csupán a kisugárzása
is barátságos.
- Niall… ha nem tévedek. – csak remélni tudtam,
hogy eltalálom a nevét, nem éppen volt olyan az agyi kapacitásom, hogy biztos
legyek a dolgokban.
- Nem tévedsz… - rázta a fejét kedves mosollyal.
- Harry? – csúszott ki rögtön a számon.
- Gyere bentebb… a konyhában vagyunk mindannyian.
– olyan kedvesen kérte, hogyha akartam sem tudtam volna ellent mondani kérésének.
Habár tekintetében meg volt egy fura csillogás mi tudtomra adta én voltam az
utolsó ember a földön, akit éppen most ide vártak.
- Mindannyian? – kérdeztem halkan, s ahogy
tökéletes közelségbe értünk a konyhához észrevehettem, hogy miről is beszélt.
- Niall jó, hogy… - szólalt meg a sötétebb bőrű srác,
aki ott ült az egyik bárszéken a márványpultnál. Azt hiszem mindkettőnk arca
igen furán nézhetett ki, mikor egymásra pillantottunk, s rájöttünk mi már
láttuk egymást… kirázott a hideg.
- A lány a fotózásról… - elevenítette fel
emlékeit… vele találkozhattam azon a bizonyos fotózáson, ahol minden
elkezdődött… ő volt az, aki cigivel kínált, s kedves szavaival lenyugtatott.
- Khara. – mondta ki Niall.
- Khara? – hangzott el a nevem, min kérdés abban a
pillanatban, ahogy a másik helyiségből egy cd-vel a kezében felfedezte
ittlétemet Ő.
Megfagyott a pillanat körülöttünk. Se hátra, se
előre nem tudtam volna egy lépést sem tenni… földbe gyökerezett a lábam, de
ezúttal nem tudtam pillantásait elengedni, tekintetét megragadtam, s nem
engedtem el. Láttam, ahogy mellkasa megemelkedik, s nagyot nyel… nyakán
kidülledtek az erek, s kezében valahogy erősebben kezdte szorítani azt az
albumot.
Hálát adtam az istennek, hogy csak őt látom, s
magamat nem… egészen biztos vagyok benne, hogy reakcióm enyém is hasonlóképpen
teátrális volt. Nem vettem levegőt… ismételten. Éreztem, hogy a szívem is
észrevehetően hagy ki ütemeket, amikre neki amúgy szüksége lenne. Megremegtem.
- Zayn… azt hiszem, hogy mi megyünk… - simította
meg kedvesen karomat Niall, gondolom ezzel tudtomra adva, hogy még élek.
- Jól hiszed… - s kissé homályosan, de láttam,
hogy Zayn is megindult helyéről felénk, vagyis a kijárat felé. - Csak ügyesen
kislány… tudod… - hajolt közelebb hozzám, s kis borostás arcával egy puszit
lehelt arcomra. Ugyanezt mondta akkor is.
- Nem szükséges… - ráztam meg a fejem kissé, s
fordultam feléjük, hogy ne hagyják itt társaságukat, de már késő volt… úgy
szívódtak fel, mintha teleportálni tudtak volna… mi meg ketten maradtunk.
Csakis ketten.
Nem szólt egyikőnk sem… hogy is szólhatott volna.
De mozdulni se igazán akaródzott testünk. Csak álltunk, s néztük egymást… míg
az agyamba nem úszott egy dolog. Nem tudom annak melyik eldugott szegletéből
jött elő, de előjött s ez a lényeg.
- Nehogy azt hidd, hogy csak te vagy dühös… -
ráztam meg a fejemet, s tudatosult bennem, hogy ahogy a szavak elhagyták a
számat testem, mintha újra betöltődött volna, s készséggel viselkedett, úgy
ahogy akartam… az az ismeretlen energia újra színre tört. -… mert dühös vagyok
én is… nagyon. – indultam meg bentebb a lakásban, konyhapultja túlsó oldalára.
- Höhhh… - nevetett fel kínosan, s úgy látom ő is
mozgásba lendült.
- Nem höhhh… - ráztam a fejemet, s megközelítettem
kicsit őt. -… igenis dühös vagyok rád is… még mindig.
- Rám is? – fordult felém a pultnál, s hunyorítva
nézett szemembe.
- Igen… - bólintottam. -… legfőbbképp azt hiszem
rád. – azt, hogy gondolataimnak szabad utat engedtem, egészen kellemes érzéssel
töltött el.
- Nem vagy egy kicsit álszent? – kérdezte nevetve…
jót szórakozott.
- Azt hiszed? – úgy hiszem kedves szavaival még
pöccintett energikusságomon, ami lassan, de biztosan már nem kifejezett tiszta
energia volt bennem. – azt kértem tőled, hogy kerüld el… megígérted. – mondtam,
s ekkor csattant mellettem valami… erőteljesen tette le a pultra a CDt, mit
eddig tartott.
- Nem gondolod, hogy az a tény, hogy az a jófiú
megcsókolta az ÉN barátnőmet, kicsit felülírja a kérésedet? Hmmm? – szinte már
testemen teste vibrálását, majd a következő pillanatban éreztem, ahogy fordítva
egyet rajtam maga elé ránt.
Hátam erősen mellkasának szorult… nem kaptam
levegőt, s, most nem azért mert nem akartam venni… most szimplán nem tudtam
venni. Kiszorult hirtelenjében még az élet is belőlem.
- Nem gondolod, hogy kicsit pofátlan volt ez a
kérés abban a pillanatban? – egyik kezét hasamra tette, másikkal pedig könnyen
bontotta le rólam kabátomat. – ki akartam tekerni a nyakát… isten bizony a
nyelvét is ki akartam tépni a szájából, s nyakláncként nyakára fonni azt… - simította
meg vékony bőrömet a nyakamnál. – de nem tettem… - fújt bele nyakamba, s
ajkaival megérintett egy pillanatra… de tényleg csak éppen egy pillanatra. Úgy
hiszem készült a mézesmadzagot elhúzni előttem.
- Mi? – azt hiszem kicsit meglepődtem mondanivalóján,
ficánkolni kezdtem tartásában… úgy mintha bármi esélyem is lett volna.
- Nem… nem… - rázta a fejét, s élvezte ereje által
kapott előnyét felettem. – nem mesélte a kis esti csevejeteken? Nem nyúltam
hozzá egy újjal sem… pedig isten a tanúm rá, hogy akartam… nagyon akartam. –
pólóm szélét óvatosan húzta le egyik vállamon miközben mondta mindezt.
Annyira ellentmondásos volt az egész szituáció, a
szavak, s tettek nem lehettek volna jobban egymásnak mondóak… írni sem lehetett
volna még abszurdabb dolgot, de megtörtént… tényleg megtörtént. Mintha a
szavak, s tettek két teljesen különböző szituációból származnának… azt hiszem
ezért is volt olyannyira igazán ránk jellemző. Ránk.
- Addig a pillanatig, míg meg nem láttam, legalább
tízféleképpen intéztem el a fejemben, s küldtem a sürgősségire… - hallani is
rossz volt, komolyan mondom. Behunytam szemeimet, s csak reméltem, hogy nem
fogom elképzelni… de… elképzeltem. -… de mikor megláttam hozzá érni sem tudtam.
–vallotta be, mire testem önnön szorítása engedett kicsit.
- Miért? – nevetséges volt a kérdésem, de agyam
mégis kimondatta velem.
- Miattad… - suttogta fülembe, majd egy pillanat
leforgása alatt pördített rajtam 180 fokot, s érte el így azt, hogy szembe
kerüljek vele.
- Miattam? – néztem fel gyönyörű szempárjába.
Olyannyira össze volt testem, lelkem, mindenem zavarodva az elmúlt pár óra
történései miatt, hogy lassan kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán ez a
valóság-e vagy egyszerűen csak egy álom… valami kicseszett fura álom.
- Miattad… - bólintott, s lassan konyhapultjának
nyomott… szorította ám magát rendesen hozzám úgy mindenestől… –… nehéz
megemésztenem azt a tényt, hogy számodra mindig is fontos lesz az a jófiú, de
akkor valahogy sikerült néhány pillanat erejére. Én nem akarok olyan lenni,
mint ő… én nem akarok könnyeket csalni a szemedbe, amit neki akkor ismételten
sikerült elérnie… - óvatosan fogta meg államat, s húzta ajkaimat sajátja felé. -…
én leszek az egyetlen, aki csókolhatja ezeket az ajkakat… ha még egyszer bepróbálkozik,
nem csak lovagiasan fogom elküldeni a pokolba… értetted? – ajkaimra csókolta
szavait, de mégsem ért hozzájuk igazán.
Mindenem megbolondult… húzódott a gyomrom csípője
közelségétől, kerettyelőm mellkasomban meg úgy tett, mintha az övéjével akarna
egyesülni úgy dobogtatta bordáimat, hogy kiszakadva onnan találkozhasson azzal.
Minden kitörlődött fejemből mi történt, varázsa alá vont.
- Értetted? – ismételte meg még egyszer kérdését.
Hallottam szavait, megértettem azokat, s több is volt ez, mint megértés, mert
valamilyen szinten hálás voltam miattuk, de akkor is… a kémia kezdett felülírni
mindent. Elképzelhetetlen erő szabadult fel kettőnk között.
- Haragszol rám? – kérdeztem tőle halkan,
kábultan.
- Majd meglátjuk…
- Mikor?
- Inkább hol..
- Hol?
- A hálószobában…
Nagyon tetszett! Szuper rész volt! *.*
VálaszTörlésNagyon durva, végem van teljesen.. ez egy rövidített verzió mert az előző ismét kitörlődött és nincs energiám újra olyan hosszút írni.. <3
VálaszTörlésSzóval, tudtam, hogy ott lesz (wííí:D) és tudat alatt vártam, hogy Harry odamegy, de rájöttem, hogy túl egyszerű lenne, és ezt imádtam. :D Tudtam Khara önmagának feltett kérdésétől kezdve, hogy Zack van a verandán és legszívesebben fejbe vertem volta egy rohadt nagy lapáttal. Utálom és utálni is fogom az örökkévalóságig. :D Na ettől többett erről a jelenetről nem kívánok beszélni. (óó, hogy esett volna rá az ajtó, és tört volna el minden csontja :3 :D ) Jaj annyira aranyos volt, és nagyon tetszett, hogy Khara tette meg az első lépést még akkor is ha utána Harry kezében volt az irányítás. :D Ohh és a fiúk annyira cukik voltak.. :D :3 Nem tudom mi oknál kifolyólag, de én Harry ahogy megjelent a Cd-vel a kezében fél pucérnak képzeltem, sokkal kellemesebb volt így a jelenet, hogy nem volt rajta póló. Nagyon tetszett. és ajj de végem volt, hogy beletetted, bár modorálva, de akkor ííjj de végem volt ott és ezt te is nagyon jól tudtad.. :D :D Én az eredeti verzióban olvastam.. :D úgy viccesebb :P ,,lovagiasan elküldte a fa**ba" ez sokkal jobb.. :P Viszont te még ezután is képes voltál leadni a halálos döfést..békülős szex, ohh de még milyen.. :D Nagyon gonosz író vagy te nővérkém.. :D de így szeretlek.. :P ♥ ♥ ♥ Puszikállak és nem volt mitől félned, szuper rész volt.. :D várom a kövit. :D Most nincs aranyköpésem, de dolgozom rajta.. :D
Ui.: #I'm the number 1 ♥
I-M-Á-D-O-M. Nem kicsit, nagyon <3
VálaszTörlésRettentően boldoggá tettél hogy folytattad ezt a csodát, köszönöm :* Várom a következő részt. xxx
hmm.. legkozelebb nem olvasom el a komikat... mindegy...nem viszalyozok itt senkivel...
VálaszTörlésajj ket nap keses.. pedig tudtam hog van csak szunet vaaaan es dolgom volt
de azert igy az egyik szabad napomban jo volt elolvasni. es ezzel a eggel alig varom hogy olvashaassam a kovit csak meg vannak kotelessegeim(komi iras)
ajj de orultem annak hogy khara ilyen hol erezte magat a fotozas utan is. hogy ilyen felszabadult volt es hogy csak ugy siman elvallalta a kovit is :D olyan jo belegondolni hogy az elso fotozasa ota ez most mennyivel jobb lett :)
es elment ele a fotozasra. hat en azert a nyakaba ugrottam volna. mondjuk eppen akkor hariba voltak de azert nem midenkiert megy el harry styles a fotozasra. hat ertem biztos nem.
zack. meg midig nem tudom mit erezzek iranta. nem utalom mert miert utaljam? azert mert nem taplalt ugyan olyan erzeseket khara irant mint khara. megesik. mai vilag. story of my life. aztan most azert mert kezd kozeledni kharahoz mikozben harryvel jar. most ezert se lehet utalni. khara harryt szereti mar. ennyi. es lehet vannak erzesei meg zack irant de azert megiscsak harryvel fekudt le. forro szex.
Niall baby!!! vegre o is szerepet kap. es zayn. tejoszagu eg. emlekszem arra a reszre amikor talalkoztak. es elkepzelem ahogy ott neki dol a korlatnak mikozben olyan rosszfiusan nez mint egy model de ez neki a taigereiben van eszre se veszi hogy o egy szex isten. ohh deeply in love.
forro szex.
ez vegszo ;)
<3333333333
utoiratnak inkabb nem irok semmit