XLVI. rész - Weightless

Sziasztok! Úgy gondoltam, hogy így karácsony első napján hozok nektek egy kis meglepetést… így blogosan. Vagyis egy új részt! Mivel ma volt időm írni, így meg is tettem! Lehet kicsit laza lett, de ilyenre is szükség van, hogy összekösse a különböző nagy részeket! Jó olvasást és remélem mindenkinek tetszik! Ha nem… az sem baj… én azért szeretlek Titeket! Puszi Dorka

Ps.: Feliz Navidad drágáim! Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok velem, elképesztően sokat jelent ez számomra! :)

Weightless

Maybe it's not my weekend
But it's gonna be my year
And I'm so sick of watching while the minutes pass as I go nowhere
And this is my reaction
To everything I fear
Cause I've been going crazy I don't want to waste another minute here

(All Time Low)

Nem is igazán emlékszem mennyire lepődtem meg a következő kérdés válaszára: „Simon… mikor indul a legközelebbi gép Londonba? Foglalnál nekem helyet rá?”… merthogy a válasz a következő volt: „Khara… először New Yorkba repülsz, majd onnan Párizs… s utána angolföldre”. Simon meg sem lepődött, hogy egészen este hívtam őt, mondhatni még örült is, hogy megtudta, hogy élek a kis elszökésünk után, de a kérdésemre a válasza viszont engem igazán meglepett. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek. Totálisan ledöbbentem.

- Egy néhány nappal később érkezek haza… - édesanyámmal beszéltem skypeon a repülőn… hála a technikának láthattam is őket, s ez igazán jól esett most.

- Valami baj van? – kérdezte aggódóan, s közben láttam, hogy Elsa szájába dug egy kanál pépet. Náluk délutáni etetés, míg én hajnalban repülök át az államok másik oldalára… távolabbra kerülve tőle.

- Ha New York és Párizs baj… akkor igen. – próbáltam valami mosollyal is előrukkolni, s egészen sikerült is… eszem ágában nem volt édesanyámat olyannal terhelni, amit nem tartok számára fontosnak… s jelen pillanatban magam számára sem tartottam fontosnak. Nem akartam, s nem is igazán voltam hajlandó ezzel az egésszel foglalkozni… már a gondolatától is felfordult a gyomrom, s ettől viszont muszáj volt megkímélnem magam… muszáj volt és kész.

- Hogy micsoda? – lepődött meg, s közben Elsa tapsikolni kezdett én meg erre viszont őszintén elmosolyodtam, s integettem feléje, merthogy a képernyőn felismerve magát kis meglepődés után integetett valakinek… vagy nekem, vagy magának… lényegtelen.

- New Yorkba repülök, mert Simon leszervezett nekem egy fotózást ott… s utána valamelyik nap este pedig Párizsba, mert ott is várnak rám… azt hiszem. – fura volt ezt így kimondani, de mégis érdekes is kissé. Közel sem voltam még ahhoz, hogy megszokjam ezeket kimondva, vagy akár csak belegondolva, de legalább már nem okozott valami fura görcsösséget bennem ez az egész helyzet… s azt hiszem ez elég nagy javulás.

- El sem hiszem… eszméletlenül büszke vagyok rád. – nem tudom én voltam fáradt vagy a kamera szórakozott velünk, de komolyan mondom édesanyám szemében könnycseppet láttam megcsillanni. Csak ne… csak ne sírjon.

- Eszedbe ne jusson. – tartottam fel mutatóujjamat elé… ha sírna, az senkinek sem tenne jót… senkinek.

- Csak Elsa belekapott a szemembe. – törölte meg a szeme sarkát mielőtt a könnycsepp kibuggyant volna onnan.

- Remélem is hogy csak ennyiről van szó… - hunyorítottam rá, majd észrevettem, hogy újabb hívást kellene fogadnom… Nora keres. – Na de most váltok… Nora keres. Puszilok mindenkit!- integettem nekik boldogan mosolyogva… a feketeleves azt hiszem csak a következő partneremmel való beszélgetés során jön. Nem beszéltem vele az óta, mióta felhívtam az este… s az óta sok minden történt, s a legtöbb megtörtént dolog olyan dolog, amiről nem biztos, hogy most szeretnék beszélni.

- Rengeteg képet készíts! – adta ki az utasítást édesanyám, mintha valami katonai parancsnok lenne.

- De nem várost nézni megyek… dolgozni. – ahogy kiejtettem ezt a számon a bizarrság járta át egész testemet… Dolgozok.

- Az én dolgozó lányom… - eléggé patetikus megjegyzés volt ez édesanyámtól.

- Szia, anya. – s kissé meggyorsítva a folyamatot kinyomtam kamerát vele.

„Tudom, hogy ott vagy… más esetben nem lennél online” – még nem fogadtam hívását barátnőmnek, ezért addig úgy gondolta, hogy üzenetekkel bombáz.

- Itt vagyok. – villantam fel magam előtt, s előtte is meglehet kissé fáradt ábrázatommal… tegnap óta nem igazán aludtam. Majdhogynem 24 órája talpon vagyok. Ez kicsit több mint a normális… de hát az éjszaka nem tudtam aludni… nem mintha akartam volna.

- Te hol vagy? – azt hiszem valaki Sherlock-ba ment át, s mintha a kamerához közelebb hajolás közelebb vinné számára a hátteremet próbált szerintem maga is rájönni, hogy hol vagyok.

- Repülőn… úton New Yorkba. – jegyeztem meg egyenletes hangon.

- Egyedül? – dőlt hátra.

- Gyanítom több száz társammal együtt. – nem voltam benne biztos mennyi embert képes befogadni egy ilyen robosztus gép, de a több százzal gondolom nem lőttem nagyon mellé.

- Harry? – s tessék… bele a közepébe. Nem hiszem, hogy barátnőm saját magát hozta volna, ha nem ez lett volna a következő kérdése.

- Őszintén? Nem tudom. – rántottam meg a vállamat, s úgy néztem barátnőmmel farkasszemet, mintha tényleg itt lenne előttem… azt hiszem az arcomról akart leolvasni valamit, de ez nem ment számára… most nem. Szempillám sem rebbent, arcizmom sem mozdult, úgy ültem a kamera előtt.

- Milyen fotózásra mész? – úgy váltott témát, mint a csoda… teljesen átszellemülve dőlt hátra székében s folytatta a beszélgetését.

- Azt hiszem valamilyen luxus bár promózása lesz itt… Párizsban pedig a francia Vogue-nak fotóznak. – igazából ez számomra semmit sem jelentett, inkább csak sodródtam az árammal, s próbáltam legalább minimálisan fejben tartani azt, hogy hova és miért megyek… azért mégsem lehetek egy buta modell… nem?

- A Vogue-nak? – kerekedett ki a szeme. – Jó… megfogtad az isten lábát… egyáltalán halandókhoz hozzászólsz még? – tette maga elé a kezét, mintha ő kérne elnézést azért, mert egyáltalán hozzám szólt.

- Meglehet… - billegetve fejemet gondolkoztam el felvetésén, s kissé elmosolyodtam… de ez a mosoly… előtte… nem volt kellemes… fájt.

- Nem kell erőltetned… - rázta a fejét, s hangját is halkabbra vette. -… nem akarsz róla beszélni? – lassan, óvatosan puhatolózott.

- Miről? – azt hiszem ez felért egy „nemmel”… ő is tudta.

- Pihenj egy kicsit azért… mert nincs az a smink, ami azokat a karikáidat eltűnteti. – próbálta viccesebbre fogni a figurát… talán a kimondatlan szavak miatt.

- Kedvesebb sem lehetnél. – jegyeztem meg.

- Én már csak én vagyok. – rántotta meg a vállát felvállalva önmagát. – majd azért hívj, ha földet érsz… meg, ha rájössz, hogy oda akarsz költözni… mert tudd, viszel magaddal engem is!- voltak sajátos elképzelései, s mielőtt válaszolhattam volna neki valami igazán rendeset is csókot küldve nekem eltűnt a szemem elől.

Egyszerűen bármennyire is szörnyen néztem ki, vagyis mondhatni szörnyen fáradtnak, nyúzottnak mégsem tudott rávinni a lélek, hogy aludjak… lehunytam a szememet, fülemben a zenével, de egyszerűen pilláim felröppentek, gyomrom pedig felfordult… a zenétől… egyszerűen nem éreztem jól magam vele. Soha… ismétlem soha nem történt még ilyen. Kirázott a hideg tőle. Elmondhatatlanul szörnyű érzés volt ez.

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, ültem betakarózva ölemben a gépemmel, s a hajnali ég színeiben vártam a csodát. Létezik az egyáltalán? Azt hiszem a csoda létének valóságában megrendült hitem. S ez még talán érthető is volt.

„Hát akkor menj…” – hangzott a mondata újra, s újra a fülemben, s egyre jobban kerítette hatalmába a testemet… gyengített el, pedig én nem akartam neki engedni, de mit sem számított mit akartam. Talán aludni… életem végéig.

- Kisasszony… esetleg nincs szüksége valamire? – a látókörömbe került a stewardess, s kedvesen ajánlotta fel segítségét, s nem tudom azért, mert látta, hogy segítségre van szükségem, vagy, mert ez a dolga.

- Egy… teára? – kérdeztem bizonytalanul.

- Egy nyugtató teára? – mosolyodott el, s szavak nélkül megértette arcom kifejezését.

- Azt nagyon megköszönném. – bólintottam gyengéden.

Habár az LA-ből, NY-ba tartó út a valóságban nem volt oly hosszas, mint a Londonból LA-be vezető út, de én belül legalább háromszor annyinak éreztem… nem bírtam a saját testemmel egy légtérben lenni, kiborítottak a gondolataim… az érzéseim. S habár a tea segített, s kissé még el is szunyókáltam, frissebb nem sokkal lettem.

- Nagy buli volt tegnap este? – Simon így köszöntött a kocsiban, mikor a reptéren csak, mint egy bomba repültem be mellé. Ő már tegnap átrepült ide, nem igazán hiszem, hogy 24 óránál többet töltene egy városban, mindig van valami dolga valahol… részben azt hiszem, hogy most már miattam is.

- Persze. – mondtam, s eszem ágában nem volt levenni szememről a fekete napszemüvegemet, aminek nem feltétlen volt oka fent lennie rajtam… főleg egy sötétített kocsiban.

- Azt csiripelték a madarak, hogy ott voltál Eric Smith partiján… többen is láttak. – enyhe túlzás az, hogy ott voltam… inkább mentem, robbantam, pusztítottam s kisuhantam onnan.

- Örülök nekik. – azt sem tudtam, hogy a srácot Eric-nek hívják, de hát legalább ma is okosabb lettem.

- Idd meg ezt… tökéletes másnaposságra. – nyomott a kezembe valami ismeretlen eredetű, s színű lötyit egy átlátszó üvegben.

- Mérgező? – játszottam vele, s még nem igazán gondoltam, hogy ki is nyitom. Elég bizarr volt.

- Gondolnád, hogy odaadom neked hercegnő? – vetett felém szúrós pillantásokat.

- Nem vagyok másnapos… - ráztam a fejemet, s a valóság tényleg ez volt… hogy mi a bajom, az most mindegy… s mindegy is. Okkal jöttem ide, s ez az ok legyen nekem most a fontos, ha azt mondom… s azt mondom.

- Na, ne mondd… - nem hitt nekem, s talán ez volt az első alkalom mostanság, hogy örültem is annak, hogy valaki nem hisz nekem. – egy fél óra, mire odaérünk… max egy óra, a forgalomtól függ… addig gurítsd le. Csodákat tud tenni. – kacsintott rám, s előre hajolva felette mappáját, mi a két első ülés közé volt behelyezve.

- Ha elhányom tőle magam a te hibád lesz. – dünnyögtem neki, s kb. a hányás volt az első dolog, amire gondolhattam mikor a beazonosíthatatlan itókát foghattam a kezemben.

- Nem fogod. – s mindezt csak alig rám figyelve mondta ugyanis már mappájának tartalmát tanulmányozta. – Amúgy mutatni akartam neked valamit… Terry átküldött néhány nyers fotót a tegnapi napról… lenyűgözőek. – mondta, s ölembe helyezett néhány képet egyesével, ugyanis közben ő is nézte őket. – az eltűnésetek egészen feltüzelte… - nevette el magát. – büszke vagyok rád kislány… nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fognak menni veled a dolgok, de kellemes csalódást okoztál, szóval… köszönöm. – na… ettől a dicséret dologtól még mindjárt zavarba jövök… jah nem.

- Őszintén… mit gondoltál? – dőltem hátra az ülésben, s kissé lentebb csúsztam, de csak éppen addig, míg kellemesen kényelmes nem lett a helyzet, majd a csodaszeremet készültem megízlelni. – hogy egy vadállat vagyok? – 1…2…3… s beleittam. Nem is volt olyan szörnyű az íze… elsőre. Az utóhatás volt az, ami konkrétan kiégette a nyelőcsövemet. – uram teremtőm. – tartottam el magamtól az üveget, csakhogy még a közelembe se kerüljön… konkrétan bekönnyeztem az égetéstől.

- Van benne egy kis chili is. – jegyezte meg félvállról, de azt hiszem jót szórakozott rajta.

- Nem mondod… - muszáj volt feltolnom szemüvegemet, s megtörölnöm a könnyes szememet, mert lassan már sírtam… ez szörnyen csípett. Legyezve a szememet próbáltam túlélni a következő néhány pillanatot.

- Holnap délben indul a párizsi járat. Megleszel egyedül? – kérdezte, könnyen váltogatott témát, de azt hiszem ez részben nekem teljesen okés is lesz, mert folyamatosan tereli majd a gondolataimat különböző helyekre.

- Abban az esetben, ha ezt nem kell tovább innom… igen. – csúsztattam le a szemüvegemet, s a kupakot rácsavarva erre a szörnyűségre kedves ügynököm ölébe helyeztem azt.

- Szuper. – jegyezte meg, s könnyűszerrel fogta meg az üveget és vágta be a lába alatti kis helyre, a vezető ülés alá. – Volt… nincs.

A sminkesek, fodrászok gyanítom, amúgy földi életük során újra megtanulják a varázslat használatát ugyanis korábbi életükben minden bizonnyal boszorkányok voltak… persze a jók közül. A fejem minősíthetetlen volt érkezésünk során, de amit ők ott műveltek velem… csakis természetfeletti erővel lehet magyarázni.

A fotózás egy a ’20-as éveket idéző klubban volt, ami a jövő hónapban készül az újranyitására, s ahhoz volt szükségük promotáló anyagra… így kerültem ide én. Alakítottam a képek kedvéért gazdag úri hölgyet, jazzt éneklő tehetséget, vagy éppen egy elcsábított fiatal kislánykát, de a szivarosztogató hölgy sem maradt ki a repertoáromból. Olyan ütemben folyt a munka, hogy időm sem lett volna mással foglalkozni… minden pillanatom le volt foglalva. Tökéletes dolog ekkor.

- Néhányan elmegyünk bedobni valamit… ha gondolod, tarts velünk!- az egyik modellsrác jött oda hozzám, amikor már végeztünk mindennel.

- Most nem igazán van… hangulatom. – ráztam a fejemet. – de azért köszi… nektek meg jó szórakozást. – kacsintottam, s simítottam meg vállát.

S az igazság az, hogy hangulatom nem volt tényleg… de úgy semmihez se. Így, hogy a pörgés lelassult körülöttem kezdtem lassan visszaesni abba az állapotba, ahol a repülőn is voltam.

- Megérkezett a taxid… - szólt az egyik srác, s az ajtó felé mutatott.

- Köszi… - köszöntem meg, s felkapva minden cuccomat a kijárat felé indultam, s reméltem, hogy ahogy beérek, a szállodába lezuhanyozok, majd bezuhanok az ágyba s ez a nap befejeződik. Szép tervek.

Törölközővel a fejemen, s talán a világ legpuhább köntösével a testem körül sétáltam ki meglepően nyugodtan a fürdőszobából, s vetettem be magamat a takarók közé, s elkapva a távirányítót nyomtam be a TV-t, de abban a pillanatban, ahogy benyomtam ki is kapcsoltam… hogy az istenbe indult el egy One Direction reklám pont most? Köszöntem. Ennyit erről.

Törökülésbe helyezkedve kezdtem lapozgatni a szálloda ismertetőjét, s próbáltam találni benne valami érdekeset… találtam is… ételt. Az igazság az, hogy nem igazán sokat ettem még a mai nap, nem mintha tudtam volna, de most az ínycsiklandozó képeket látva a prospektusban felcsillant a szemem… legalább egy hadseregnek is megfelelő mennyiségű különböző ételt rendeltem össze magamnak, s míg vacsorámat vártam a gépemmel próbáltam elfoglalni magamat. Ha én magam indítok valami olyat, ami érdekelhet, akkor nem találkozhatok össze olyan dologgal, amivel nem akarok… ez tény. Gondoltam én.

Milyen felsőbbrendű, magasságos tudjamisén vezetett engem oda, hogy belépjek bármelyik közösségi oldalra… jah, hogy Simon volt az. Üdvözlöm őt innen is. Képekkel találkoztam, mikkel nem szerettem volna… olyat láttam, amit nem akartam volna. Egész Hollywood ott volt Eric buliján… s mindezt én észre sem vettem... konkrétan Matt képét láttam a the1975-ból viszont elsőképpen. Mondhatni elkerültem őt… kicsikét. De őszintén mondhatom, hogy még az atya úr isten is megjelenhetett volna ott előttem még ő sem tudott volna marasztalásra bírni abban a partiban. Semmi eséllyel sem.

Beengedve a szobaszervizt, s nekikészülve királyi vacsorámhoz oly hévvel sikerült lehuppannom a földre… merthogy igen ott ettem, az volt az egyedüli hely, ahol a minden finomság elfért, s ott igazán biztonságban éreztem magam… hogy konkrétan az ágyról lesodortam a táskámat, amiből nem is az az érdekes, hogy majdhogynem minden kirepült, hanem az is, hogy a telefonomat csak éppen hogy tudtam megmenteni a rá váró kukoricasalátában való úszástól.

Nos, igen… a telefonom. A készülék, ami úgy hiszem lassacskán már úgy 24 órája kikapcsolva található a táskám alján… mióta visszakaptam, s mióta Simon-nal beszéltem a rám várakozó dolgokról. Nem voltam benne biztos, hogy működésbe akarom hozni, mert meglehet, hogy el akartam valamit ezzel így kerülni, de mivel megmentettem a majdnem biztos haláltól, így megkönyörültem rajta… s az igazság az, hogy ami fogadott rajta kissé meglepett. Senki nem keresett… senki. Nulla nem fogadott hívás, nulla üzenet.

- Helyes. – emésztettem meg a dolgokat, nem mintha számítottam volna valamire, s éppen egy random ötletnek köszönhetően a narancslémbe akartam megúsztatni a készüléket… az megcsörrent. Ismeretlen volt a szám… nem szívesen vettem fel, de egy nagy adag levegővétel után, s egy falat krumplipüré után máris bátrabb voltam.

- Igen? – hangosítottam ki a készüléket, s tettem le combomra.

- Khara… Niall vagyok. – köszönt be a szőkeség a vonal túloldaláról. – egész nap próbáltalak elérni… de nem voltál elérhető. – mondta.

- A telefonom nem jelzett ilyet… ki volt kapcsolva. – jegyeztem meg, s így belegondoltam… mi minden tűnhet el az éterben. Érdekes. Ennyit a technikáról.

- Mindegy is… hogy vagy? – érdeklődött. – no és hol? Próbáltalak volna keresni Arnold-on keresztül… de ő sem tudta, hogy merre lehetsz. Minden rendben? – olyan tényleg aggódó volt a hangja… ő volt az, aki mindenről tudott, hisz szemtanúja volt egy részben a dolgoknak, más részben meg hallhatott egyéb dolgokat. – nincs kedved találkozni? Beülni valahova? – nagyon lelkes teremtés volt, azt hiszem, ami energiát én nem birtokoltam… azt ő mindet magába szívta.

- Ez egészen nehezen lenne kivitelezhető… - jegyeztem meg, s bekaptam egy hatalmas falat salátát.

- Merthogy?

- New Yorkban vagyok… - jegyeztem meg, s nyugodtan eszegettem mintha éppen nem is telefonálnék.

- Hogy micsoda? Mikor?

- Ma reggel… volt egy fotózásom itt. – jegyeztem meg.

- Oh… értem. – s egy kis csend ült közénk… tudtam, hogy mire gondol, szinte éreztem, ahogy fejében pörögnek a kerekek, miközben én csakis arra tudtam gondolni, hogyha ezt mind elpusztítom, holnap egy darunak kell jönnie értem, hogy kivigyen a reptérre… s akkor a minimális városnézés, amire esetlegesen lenne, időm szóba sem jöhet. Majd következőleg.

- Nem… nem beszéltünk… s igazából nem is akarok vele beszélni. – fel sem tette a kérdést úgy válaszoltam neki egy idő után… egyszer úgyis túl kellett esni rajtam, s jó ízzel akarom elfogyasztani a vacsorámat, nem akartam, hogy ez a gondolat megkeserítse ezt a csodás pillanatot.

- Egész nap nem láttam. Szavát sem hallottam… mondhatni gyanúsan csendes. – mondta azokat a szavakat, amikre igazából pontosan nem voltam kíváncsi.

- Niall… Harry nagyfiú, tud vigyázni magára… ha mégsem… akkor meg vessen magára. – jegyeztem meg, nem engedhettem, hogy beférkőzzön az a személy a gondolataimba… de megtette… még az ételtől is elment a kedvem.

- Csak az alkohol beszélt belőle… ő sem gondolhatta komolyan azokat, amit mondott… tudod jól. – mintha a Göndör védőügyvéde szólalt volna meg a vonal túloldalán.

- Nem kell védened… és mellesleg… de… komolyan gondolta. Tudom. Ismerem…

- Ahogy én is…

Meglepően frissen, s felszabadultan ébredtem… van benne valami, hogy ebben a városban van valami varázslatos. S még az ételmérgezéses gyomorrontás sem nálam kopogtatott, úgy keltem a tegnap estével nem foglalkozva, hogy rendesen éhes voltam. Ránézve az órára, majdnem kiesett a szemem mikor megláttam, hogy csak hajnali 6 van, de egyszerűen az ágy kidobott… nem tehettem róla. A gépem pedig csak délben indul tovább, szóval bőven van még időm egy kis szabad csavargásra.

Pillanatok alatt elkészülve, egészen szabadon kavarodtam ki a szobából, s indultam neki a nagyvárosnak… vagyis legalábbis egy részének.

- Még valamit?- egy kávézót, mint első célpontomat céloztam meg… a nyertes a legközelebbi hely volt, s boldogan fogadtam azt is, hogy a pultban istenien kinéző fánkok tökéletesen illettek a reggeli kávémhoz.

- Ami azt illeti igen… - gondoltam bele, s a barista kezébe nyomtam a pénzt, nem igazán értette a dolgot.

- Tudsz valami olyan néznivalót a környéken, ami meglátogatása nélkül semmiképpen sem hagyhatom itt a várost? – meglehet így kora reggel kicsit megleptem.

- Angol turista? – mosolyodott el,s számolta nekem a visszajárót.

- Angol igen… turista… kevésbé. – mosolyodtam rá, s beleittam a kávémba. Mennyei volt. – időhiányban vagyok, s délben indul a gépem Párizsba… de ami kis időm van, azt szeretném a városnak szentelni!- mosolyodtam el.

- Tekintve, hogy vasárnap van, ilyen múzeum dolgok nem nagyon vannak nyitva… de sétálj a Central Parkban... ilyenkor egész nap családi programok vannak, amik egész érdekesek. – jutott eszébe a gondolat, s felém nyújtotta a pénzt, de én visszatoltam.

- A segítségért… - kacsintottam rá, majd kifordultam s megcéloztam az aszfaltdzsungel zölden lélegző rengetegjét.

Szokták mondani azt, hogyha zenével a füledben sétálsz valahol, akkor a körülötted történő események egy videoklippé változnak… tekintve, hogy a zenétől még jelen pillanatban is rosszul voltam így ez nálam nem jött össze, de mégis a fejemben egy ismeretlen dallam játszódott, ami a város szívdübbenéseivel együtt elképesztő erőt szabadított fel bennem… s saját képzeletem videóját forgathattam így. Egyedül… s még valahogy így is jónak, s szépnek éreztem.

- Nekem ehhez semmi közöm nincs. – Nora hívott engem, s mikor felvettem a telefonomat akkor köszöntött így, én éppen a parkban egy padra heveredtem le egy kis időre… vettem egy csodás utcai hotdogot minden finomsággal, s gondoltam békében megeszem, mielőtt elindulok a reptérre.

- Öhhhmm… mihez? – kérdeztem, s egészen el voltam a várossal bűvölve. Okkal szerettem Amerikát.

- Nem láttad még? – kérdezte, s kérdésében volt valami oly hangvétel, ami egyszeriben könnyen rántott vissza a földre.

- Mit? – érdeklődtem.

- Akkor nem is szóltam… - hátrált visszafele a beszélgetésből. – hogy vagy? – csapott át egy másik témába, kicsit sem sikeresen.

- Nora… okkal hívtál. Mi az? – kérdeztem, s ebben a pillanatban okosan elejtettem a kissé korai ebédemet az ölembe… az egész combom olyan lett, de sebaj.

- Ezt neked is a saját szemeddel kell látnod. – adta tudtomra, s volt hangjában valami baljós… s annál is több.

- Tekintve, hogy több ezer kilométerre vagy tőlem… nehéz lesz. – válaszoltam neki, s vállam és fülem közé szorítottam a telefonomat, míg zsebkendőim segítségével próbáltam újra emberivé tenni nadrágom kinézetét.

- Van nálad gép? – kérdezte ezt az ismerős kérdést most ő tőlem.

- Persze Nora… hozzám van tapadva. – jegyeztem meg szememet forgatva… de a valóság az volt, hogy a gépem tényleg a hátamon volt… a táskámban. Az ő társaságában indultam el várost nézni… féltettem, s nem akartam, hogy a csomagszolgálatosok összetörjék a reptérre menet.

- Ülsz? – kérdezte, s egészen egyre gyanúsabb lett a viselkedése.

- Elmondanád, mi a fene folyik itt? – kérdeztem tőle kicsit talán nem a megfelelő hangnemben, majd kihalászva tokjából a gépemet törökülésbe vágva magamat ölembe tettem azt. – mit kell majd látnom? Mi az? – kérdeztem tőle, s nem válaszolt még… csak fokozott levegővételét hallottam a túloldalról.

- Próbáltam bejutni az oldalra, de egyszerűen lehetetlen… totálisan le vagyok blokkolva. Nem akarlak idegesíteni, de ez… - ahogy ő beszélt aközben az én gépem pedig kapcsolt, s meglepő gyorsasággal töltötte be azt a dolgot, amit kellett neki.

- … hogy az a … mi a büdös franc ez? – a zenés blogos oldalamon voltam, ahol alig néhány perce közzétettek egy új cikket… egy leleplező cikket… hogy ki is áll az oldal mögött. Rólam. Khara Clayton… modellről.