XLVII. rész - Gypsy

Sziasztok! Íme itt lenne a következő rész csak nektek… mint előszülinapi meglepetést hoztam nektek, ugyanis holnap leszek 20 éves, s ma pedig ünnepelni fogom este, s ezért gondoltam, hogy Titeket is megleplek egy kicsikét így blogosan… egy résszel. Remélem örültök neki! Mindenkinek hatalmas nagy puszit, remélem mindenki jól van ott ahol van! Üdv, Dorka

Gypsy

So I said, "I don't wanna be alone forever.
But I can be tonight
I don't wanna be alone forever
But I love gypsy life
I don't wanna be alone forever
Maybe we can see the world together
I don't wanna be alone forever
But I can be tonight, tonight."

(Lady Gaga)

- Ki a felelős ezért? – csak ennyi jött ki a számon. Percek óta az oldalamat bámulom, nem mozdultam, s talán alig pislogtam. Ez nem lehet valós… biztos csak egy rossz vicc. Egy nagyon rossz vicc.

- Nem tudom… próbálom kideríteni, de egyszerűen nem megy. De ha megnyugtat nem te vagy az egyedüli áldozat… - lassan adagolta a dolgokat, de ezzel sem ért el semmit. Az agyamban meghatározhatatlan mennyiségű információ kezdett el varázsütésre keringeni, oly gyorsasággal, hogy agyam kerekei szabályszerűen belefájdultak.

- Szerinted megnyugtat? Nem… nem. – alig néhány sort olvastam az irományból azon nyomban lecsaptam monitoromat… s nem, nem azért mert nem igaz mi benne áll… hanem épp azért mert igaz. Az igazság, mi homályban volt eddig… most már nincsen tovább. Okkal nem volt felfedve a kilétem, mert szerettem ezt az anonimitás által nyújtott némi féle nyugalmat… biztonságot.

- Valami rosszmájú csodagyerek több ismert ember email címét feltörte… néhány órája robbant a bomba. – magyarázta a dolgokat, de én konkrétan csak magam elé bámulva ültem egy helyben… csendben. Az agyam nem akarta befogadni az információkat, amit kapott… egyszerűen megtagadta a megértés folyamatát.

- Ismert? Ismert? – kínosan kacagtam fel, s egyre biztosabb voltam benne, hogy ez egy álom… tegnap ételmérgezést kaptam, s talán az nem csak rossz álmokat okoz, lehet bele is haltam. Szép new yorki út. Hatalmas élmény.

- Összeköttetésben veled… Harry-ét is. Vagy fordítva… de ez lényegtelen. – mondatának második felét nem is igazán hallottam meg… leragadtam az elsőnél. Néma csönd következett… nem szóltam. Oly gombóc alakult ki a torkomban, hogy maga erejével, levegő vétel, s nagy nyelés nélkül is simán meg tudott volna fojtani. Konkrétan ülve megszédültem… alkohol nélkül éreztem azt, hogy a világ megfordult velem kissé, s kezd el pörögni természetellenesen tengelye körül.

- Mi? – a kérdés csak úgy kicsúszott a számból, nem is igazán tudom miért… ösztönösen, automatikusan jött.

- One and only… - mondta ki halkan, s nem kellett folytatnia… tudtam miről van szó. Ha éppen nem is beszélek vele (okkal), akkor is tudok legalább annyira reálisan gondolkozni, hogy tudjam… az az oldal sokat jelent számára. Rengeteget. Ez engem nem érdekelhet, de mégis… érdekel. – széjjel fogják szedni. – tette hozzá még Nora… s mélyen, nagyon mélyen belül tudtam, igaza van.

- Mennem kell… - kezdtem el hadarni, s pattantam fel ültő helyemből oly gyorsan, hogy még rendesen még jobban beleszédültem a mozdulatsorba… nem éppen volt túl okos döntés ez a mutatvány.

- Mi? – kérdezte Nora… meglepte válaszom.

- Mennem kell… bocs. – mondtam, s kinyomva a telefont, szinte futólépésben dobtam a készüléket a táskámba, majd gépemet mellkasomhoz szorítva indultam meg majdhogynem futólépésben az úttest felé. Szükségem volt egy taxira… el kellett tűnnöm innen. Nagyon gyorsan.

Nem mondhatni, hogy ez volt a sokadik alkalom, mikor repülőre kellett várnom – egy héten belül viszont simán megdöntöttem a saját, eddig a pillanatig nem is létező rekordomat – de mikor beérkezve a helyre tudomásomra került, hogy a párizsi járat késni fog, csaknem két órát… mondhatni nem éreztem magam kellemesen. Rosszabb voltam, mint egy idegesítő óvodás… s a tény az, hogy az egyetlen egy ember, akit idegesítettem az saját magam volt. Dühös voltam, eszméletlenül dühös, s ez kezdett egész testemre kihatni, közérzetemre mindenre. Nem tudtam, s igazából nem is akartam senkivel sem beszélni, de mégis olyan volt, mintha a ki nem mondott szavak fojtogattak volna… s nem csak torkomat, egész létemet.

- Mély levegő ki és be… próbálta már? – hallottam meg mellettem egy hangot, s egy idősebb nőre lettem figyelmes, aki fel sem nézve újságából beszélt… hozzám?

- Hmmm? – tettem mellkasomra a kezemet jelezve ezzel, hogy nekem beszél-e? Mikor került ide egyáltalán? Mindvégig itt ült, s olvasott? Észre sem vettem.

- Igen kedves neked mondtam. Ha nem kezdesz el normálisan lélegezni pillanatokon belül megfulladsz… vagy felrobbansz. Nem tudom melyik a valószínűbb… de ahogy nézem mindkettő elég esélyeses. – összébb hajtva újságát végre felém pillantott. Nem értettem közeledését, egyáltalán nem. Csak nézett engem komoly ábrázatával, én pedig szó nélkül pislogtam rá vissza. Fogalmam sem volt mit akart. – olyan szinten vibrál az aurád, hogy már én magam is mindjárt ideges leszek, csak nem tudom miért. – jegyezte meg fejét rázva, s nem tudtam eldönteni, hogy most éppen beszólt, vagy mi. – beszélsz angolul? – továbbra sem szóltam, csak meglepődött arccal figyeltem őt, s azt hiszem ez megrendítette mondanivalója folytatásában.

- Igen. – bólintottam, s még mindig próbáltam hova tenni ezt a nőt.

- Akkor azt hiszem érthető számodra az, ha azt mondom… nyugodj meg. – húzta széles mosolyra ajkát, de ebben volt valami bizarr… lehet, mondjuk csak nekem.

- Tessék? – muszáj volt rákérdeznem, totál elveszett voltam.

- Jól hallottad. Nyugodj le… ezzel csak ártasz magadnak. Olyan vagy, mint egy hatalmas nagy méreggel teli lufi. Ki kell pukkasztanod magad vagy különben nem lesz semmi jó következménye az egésznek. – magyarázott s magyarázott tovább én meg köpni, nyelni sem tudtam.

- Maga meg miről beszél? – érdeklődtem, s kezdtem azt hinni, hogy valami dilinyós mellé ültem… mármint úgy szó szerint.

- Nem vagyok bolond mielőtt elkeresztelnél annak… - egy pont neki, hisz az előbb éppen ez történt meg. -… egyszerűen csak nem vagyok vak. Fél órája sem ülsz itt, de legalább tízszer váltogattad a lábadat egymáson, úgy dobolsz a talpaddal, mintha egy rock koncerten lennél, s az ujjaid csak úgy járnak… az előbb azt hittem, hogy saját magadnak töröd csontod. Mellesleg a feszültség az arcodra is kiült bármennyire is próbálod tagadni… a halántékodnál olyan erősen ki vannak dülledve az erek, hogy talán az nem egészséges.

- Hát köszönöm a… diagnózist. – s ahogy beszéltem szó szerint fájt a szám… olyan sokáig csendben voltam, hogy most így az első szavak kiejtése szabályszerűen kínokkal járt együtt.

- Tegyél ellene… nem olyan nehéz. Egy mély levegő és törődj bele abba, ami megtörtént… ne a múlthoz ragaszkodj, hanem a pillanatnak élj… csakis a jövő számít. – olyan volt akkor ott számomra ő, mintha valami égből pottyant spirituális guru… csakhogy én minden vagyok csak éppen nem a megfelelő spirituális alany.

- Már megbocsásson… - próbáltam én is hozzászólni az egészhez valamit, s már igen erősen azon gondolkoztam, hogy inkább a maradék időt inkább végigállom, vagy bejárom a JFK teljes egészét, csak ne kelljen még egy szavát hallanom a nőnek… vagy akár bárki másnak. -… de mit tud maga rólam? – emeltem meg kissé szemöldökömet ráncolva homlokomat.

- Mondjuk pl. azt, hogy nem tudod eldönteni, hogy felhívd vagy sem… Harry-t. – ahogy kimondta ezt a nevet őszintén mondom, hogy az ütő állt meg bennem… s hogy levegőt elfelejtettem venni az már csak tényleg mellékes… nem volt rá szükségem. Ez a nő egy boszorkány... vagy egy bolond. S megvallva az őszintét inkább az utóbbinak adnék több lehetőséget.

- Nem vagyok bolond… még mindig. – rázta a fejét elképedve, s komolyan elmosolyodott kissé. – A telefonodat szorongatod egy ideje az egyik kezedben… s egy Harry nevű emberkénél van megnyitva a telefonkönyved. Szimpla megfigyelés. – mondta, mire én szinte már pánikolva ugrottam fel a székemből… ez a nő talán még veszélyes… volt valami bizarr a szemében. Az persze teljesen mellékes, hogy eddig a pillanatig azt sem vettem észre, hogy a telefonom a kezemben… fogalmam sem volt, hogy került oda… biztosan kiesett a táskámból, én felvettem és ott maradt. Ez logikus lenne.

- Magának elment az esze. – tény és való volt az, hogy ez az elméletem talán egészen valós.

- Csak mondd, hogy nem igaz… nézz a szemembe, s gondolkodás nélkül mondd azt, hogy nem igaz. – úgy meredt a képembe a nő, hogy hiába ő ült, én meg álltam mégis úgy éreztem, hogy szinte minden egyes pillantásával egy kicsit összébb nyom. Komolyan. Valóságos méretekkel éreztem magam kisebbnek. Mi az isten ez?

- Magának orvosra van szüksége. – könnyűszerrel mondtam ezeket a szavakat ki, s egészen el is hittem őket.

- Terelsz. – rázta a fejét rosszallva, majd felpattanva a székéről egy szintbe kerülve velem lepett meg azzal a lépésével, hogy könnyedén mozdítva kezét elkapta a kezemben lévő telefont… s megnyomta a hívás gombot. – tessék… - nyújtotta felém büszke mosollyal a készüléket. – meg fogod még ezt köszönni. – helyezte a készüléket a kezembe… én meg… én meg… totálisan megfagytam. Legszívesebben a nőt megütöttem volna, komolyan mondom… legalább egy pofont megérdemelt volna, hátha észhez tért volna… de egy idősebb hölgyet mégsem üthetek meg. Pedig tényleg meg kellett volna.

- Magának sürgősen segítségre van szüksége. – sziszegtem oly csúnyán, ahogy csak tudtam.

- Azért nem szakítottad meg még a hívást… igazam volt, látod. – halkabban hallottam már hangját, mert valahogy olyan érzésem támadt, mintha megszűnt volna körülöttem a világ, s belepottyantam volna egy buborékba, melyben csak én vagyok… s a telefonom.

Komolyan… erősen próbálkoztam azzal a mozdulatsorral, hogy elveszem a telefont a fülemtől, s kinyomva a hívást akár a kukába dobom a készüléket, de egyszerűen az agyam megtagadta ennek az utasításnak a kiadását a testem felé. Teljesen le voltam blokkolva… a telefon pedig csörgött… s csörgött… majd egyszer csak megszűnt a várakozás zaja, s a hívás néma csendje jelent meg. Köztünk.

- Khara… - hangja halk volt, mélyebb, mint a világ legmélyebb pontja, s gyötörtebb, mint… gyötörtebb, mint emberi lélek megengedhet magának.

Nem tudtam mit mondani neki, egyszerűen nem jött semmi se számra, de még a gondolataimban sem jelent meg semmiféle használható dolog. Totális fehér fal akadályozta működésemet.

- … mondj valami kérlek. Drága Khara… beszélj hozzám. – minél több szava jutott el fülembe mellkasomban annál nagyobb lett a nyomás… a szívem dobogott, de most valahogy máshogy… mintha hozzákötöttek volna egy nagy fekete követ, ami minden egyes dobbanásánál nehezíti annak létét… mondhatni fájt az a szerkezet a bordáim között.

Hallottam a nehéz lélegzetét… durva volt, nagyon erős, s hallottam a sajátomét is… hasonlóképpen érdes volt, irreálisan létező.

- Kérlek… - nem adta fel, kitartó volt… hangja úgy hangzott, mintha életének utolsó pillanataiban fohászkodna valakihez. Hozzám.

- H… - ajkaim már majdnem formálták nevét, de egy H-nál nem jutottam tovább… olyan volt, mintha ezt is csak úgy a telefonra leheltem volna. Égette számat, s jobban még belsőmet.

- A Párizsba tartó járat utasai megkezdhetik a beszállást. – valahol messze, messze a buborékomon túl egy hangot hallottam visszhangzani, egészen homályos volt ahhoz képest, ahogy Őt hallottam. Mintha a hang lett volna az ország túloldalán, s Ő itt.

- Hol vagy drága Khara? Úgy szeretnélek látni… hiányzol. – hangja lelassult, mintha fájt volna neki mindezt kimondania. – ezt nagyon elcsesztem. – ha ember hangja lehet elveszett, fájdalmas… akkor az övé most olyan volt.

- El… - bólintottam, s első szó volt, mit ki tudtam mondani anélkül, hogy elhalt volna ajkaimon. Kicsike volt ám, de annál valósabb. –… sajnálom. – tettem hozzá, majd behunyva szememet, s azt erősen szorítva egy pillanat alatt kinyomtam a vonalat. A vér fémes ízét éreztem számban ekkor… elharaptam az ajkamat ez idő alatt.

Nem éreztem magam jól… azt sem egészen tudom, hogy hogy sikerült egyáltalán felszállnom a gépre, teljesen megszakadt életem filmje bennem. Darabokban rémlett valami olyasmi, hogy elindultam a bejárathoz… lépcsőkön jártam… leültem… de mintha csak egy rab lennék a saját testemben. Egy szellem. Nem éreztem magam jól… konkrétan nem éreztem magam egyáltalán. Saját magam.

Nem tudtam mire gondolni, nem tudtam mit érezni. Oly sok minden keringett bennem, oly sok dologgal kapcsolatosan, hogy ahogy azok a képek, hangok, események összekeveredtek egy hatalmas nagy zűrt alkottak… amin még a legjobb kódfejtő gép sem jutna át.

- Az első repülésed? – hallottam meg egy egészen bohókásnak tűnő hangot magam mellől. A kis folyosó túloldaláról egy mosolygó nő szólt hozzám, majd mire észbe kaptam fogta magát, s a mellettem lévő üres helyre huppant be.

- Harmadik… a héten. – valahogy kérdése válaszra várt, s én meg megadtam neki, de ettől függetlenül nem lettem beszédesebb kedvemben.

- Nézd csak… - s vállán lógó retiküljéből egy dobozkát vett elő.

- Mi ez? – semmi nem volt írva a dobozkára, csak egy fehér valami volt előttem, de hallhatóan valamiféle bogyók voltak benne, a csörgésükről megítélve.

- Természetes nyugtatók… - mondta, s mire észhez kaptam már a kezembe gurított egyet, s magamat észre sem véve én kinyújtva másik kezemet a dobozka végét megbillentettem, hogy a tenyeremben ne egy, de egyenesen legalább három bogyóka legyen. Nem tudom mi vezérelt, de valószínűleg bármi is tette ezt, mindez okkal történt.

- Ezekkel átalszod az egész utat. – jegyezte meg, s kinyúlva oldalra a stewardess kocsikájáról elvett egy pohár vizet, s kezembe adta.

- Remélem is…

Öt óra fele keltettek a gépen… hajnalban. Európai idő szerint ugyanis ekkor érkeztünk a francia főváros felé. Úgy éreztem, hogy nálam a repülési idő szó szerint elrepült… s a valóság az volt, hogy ez így is történt. Végigaludtam az egész utat, nyugodtan, minden probléma nélkül.

- Köszönöm… - meg akartam köszönni ezt az egészet még egyszer annak a kedves nőnek, kinek még nevét sem tudtam meg, de mire felé fordultam volna Ő már leszállt a gépről… mintha ott sem lett volna úgy elillant.

Meglepően sokat javított közérzetemen ez a varázslatos, alvással töltött néhány óra… mondhatni hiába forogtak újra és újra ugyanazok a dolgok a fejemben, egyszerűen mégsem késztettek arra, hogy fogjam magam, s a reptér egyik emeletéről ugorjak ki. Ott voltak… tényleg ott voltak, de egyszerűen nem voltak hatással rám. A blogok feltörése, Ő… minden.

Emlékeimben keveredett a majdnem elalvás élménye a repülőtéri hippie nő jelenségével. Nem tudtam rá haragudni… egyszerűen nem ment.

Jártam az emberek között, de nem egészen éreztem úgy magam, mintha ott is lettem volna… s ezt nem is bántam annyira. Könnyednek éreztem magam, s ha csak néhány óra erejéig is sikerül ezt megtartanom, már akkor is többet értem el, mint jó.

Ha nem gondolunk bizonyos dolgokra, vagy éppen más perspektívából tekintünk rájuk lehet egészen más színben láthatjuk őket. Nálam most a nem-érdekel perspektíva jött be igazán.

S meglehet ennek az egész hangulatnak köszönhettem azt is, hogy nem kaptam első körben agyvérzést, amikor kedvesen közölték velem még a reptéren, hogy a két bőröndöm közül az egyik márpedig elveszett. Végülis csak a ruháim voltak benne… ugyan mi az. Az ajándékos bőröndöm még épp, s egészséges volt, s azt hiszem ennek még egészen örültem is.

Bejelentkezve előre lefoglalt hotelszobámba még éppen annyira volt időm, hogy lezuhanyozzak, s visszabújjak az egyetlen egy ruhámba mi megmaradt, s mire nyolcat ütött az óra a kocsi már itt is volt értem… Simon-nal benne. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez az ember tud teleportálni vagy legalább úgy hatezer van belőle ugyanis mindig, mindenhol ott van… eszméletlen idők alatt.

- Ez tényleg a tiéd? – a köszönése ismételten sajátos volt... az ipadját tolta az arcomba abban a pillanatban, amikor beültem mellé. A blogom legutóbbi bejegyzése sütötte ki éppen a szememet.

- Jah. –bólintottam, s leeresztettem a szememre a fekete napszemüvegemet… azt hiszem ez lassan olyan lesz számomra, mint a levegő. Praktikus, s elengedhetetlen… mondhatni.

- Nem azt mondom, hogy tökéletes… de egészen jó írások vannak fent. Gondoltad ezt valamikor megosztani például… velem? – kérdezte s lapozgatni kezdett a korábbi bejegyzések között.

- Nem. – az ablakon kibámulva próbáltam átengedni magam a francia varázsnak. Nem akartam azzal foglalkozni, amivel Simon zaklatott… s nem is fogok. Könnyedén tudom ignorálni őt, ha kell… vagy éppen őrületbe kergetni a válaszaimmal.

- Ahogy azt sem gondoltad, hogy felveszed a telefonodat? – kérdezte, mire én csak ráztam a fejemet… meglehet, hogy elhanyagoltam őt az elmúlt jó pár órában, mikor ő pedig nagyon is utol akart érni.

- Az embereink rajta vannak a dolgon… kiderül kik vannak e mögött fizetni fognak érte. – jegyezte meg kicsit hivatalosabban.

- Fantasztikus. – ajkam szinte az üveget érintette.

- Ugye tudod, hogy a kedves fiúd is érintett az ügyben? – puhatolózott egyre jobban… a téma, amihez úgy egyáltalán semmi köze nem volt.

- Befejeznéd? – fordultam feléje, s szemüvegemet levéve néztem a szemébe. – Nem érdekel ez az egész… nem akarok róla beszélni, nem fogok róla beszélni. Amit meg Őt illeti… szállj le a témáról. – s széles, ördögi vigyort kerekítettem arcomon.

- Ez a botrány, ez az egész nagyot robbant a világhálón… hatalmas visszhangja volt már csak az elmúlt pár órában is, s ez még csak a kezdet. – nem bírta befejezni, de én meg nem voltam hajlandó hallgatni tovább.
- Melyik részét nem értetted? A nem… vagy az érdekel? Nem érdekel. – ráztam a fejemet, s kezemet a kilincsre tettem.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte.

- Komolyan mondom, hogyha megemlíted, még egyszer ezt az egészet az elkövetkező pár percben nem érdekel, hogy a forgalom közepén vagyunk, kiszállok és eltűnök. – s okosan néztem rá, mert tudtam, hogy ezt azért nem lépné meg most.

- De beszélnünk kell majd róla… Neked beszélned kell róla. – valamivel értelmesebb volt már most a mondanivalója.

- Nem most. – ráztam a fejemet, s a táskámba belenyúlva elővettem a telefonomat, s vele együtt fülesemet is, s összeszerelve a kis kedveskét próbáltam a zenével elszigetelni magamat… még akkor is, ha nehezemre esik a dallamokat hallani. Őszintén mondom, hogy komoly bajom van.

- Áúúúcs. – sikkantottam fel kicsikét akkor, amikor a tűnt éreztem véletlenül a bőrömbe szúródni.

- Bocsika. – bújt ki hatalmas szoknyám alól a szabó leányzó, aki éppen a szoknya egyik rétegét igazította belül, felül rám.

Kint voltunk már a helyszínen, egy gyönyörű belvárosi kastélyban, s ott igazgatták rám a ruhákat a hozzá értő kezek… egy órája lassan, hogy csak éppen annyit teszek, hogy egyik ruhából a másikba bújok, s állok az állványon, mint egy baba, s várom, hogy megnézzenek, megcsodáljanak, lefotózzanak próbaként. S még az igazi dolog el sem kezdődött. Sürögtek, forogtak körülöttem, s nekem csak annyi dolgom volt egyelőre, hogy ott álljak és… tündököljek.

- Csörög a telefonod… megint. – szólt az egyik lány, aki éppen a gombostűket tartotta a kezében, a kis párnácskában.

- Szokása. – jegyeztem meg mosolyogva, s fellélegeztem, ahogy felemelve kezeimet a magasba megszabadítottak ettől a fűzős ruhától… mondatni örülök, hogy nem minden nap kell ilyenben járkálnom.

- S szokásod-e az, hogy felveszed? – kérdezte, s kérésem nélkül fogta, s miközben a hátra terítette a köpenyemet kezembe adta a készüléket.

- Mostanában nem… - ráztam a fejemet mosolyogva, s nem akarva megnézni még a képernyőt sem, hogy ki keres, úgy akartam a köpeny zsebébe csúsztatni a készüléket… s sikerült is. Ha akarok valakivel beszélni a távolból, akkor majd én keresem… fordítva nem igazán fog összejönni a dolog.

- Le is ülhetsz a székedbe… most már csak sminkes, fodrász és kezdhetünk is. – valamiféle asszisztensféleség topogott elém, s kaptam tőle az utasítást… s egészen örültem neki… végre leülhetek. A próbababa lét nem olyan hálás feladat.

- Nézd csak… óvatosan igyál belőle egy kicsikét. – a sminkem már majdhogynem készen volt, a hajam, s minden egyebem is be volt már lőve, s éppen ekkor tartott a számhoz egy szívószálat az egyik ott dolgozó lány.

- Mi ez? – nyitottam ki a szememet.

- Egy kis energia. – kacsintott, s úgy tettem, ahogy mondta, s a számban ekkor pedig tömény folyékony csoki kezdett el örömtáncot járni.

- Ez isteni… - csillant fel a szemem, s elmosolyodva köszöntem meg ezt neki.

Óvatosan vette le ezután rólam a köntöst a lány, merthogy már a ruhám rajtam volt, de mozdulatsora meglehet mégsem volt oly óvatos ugyanis a zsebemből célirányosan esett le a földre, pofával lefele a telefonom… egész szépen csattant.

- Bocsánat… bocsánat. – s ismételte, s ismételte újra és újra ezeket a szavakat a lány, majd a kezembe helyezte a készüléket megbizonyosodva így arról, hogy amúgy annak semmi baja nincs. Csak egy… megnyitott egy üzenetet.

„Szüksége van rád. Most igazán szükségetek van egymásra. N”

Volt valami különleges dolog a kamera előtt állni, olyan volt az, mint egy másik világ… ott az lehettél, aki te szerettél volna lenni… sikkes francia üzletasszony, bohém leányzó a divathetekről, vagy éppen egy hercegnő, csak éppen bármiféle korona nélkül.

Meglehet átgondolva az én történetemet, s azt kijelenteni, hogy „jól érzem magam itt” egészen ellentmondásos, s meglehet egészen hihetetlen, de mégis volt a helyzetben valami nyugtató. Mindenki szeme rád figyel, olyan figyelmet kapsz, mire sosem vágytál, mégis egyfajta biztonsággal tölt el az, hogy ott vannak. Megmagyarázhatatlan.

A gondok nélküli világban élheted ott a pillanataidat, s csak egy feladatod van… elbűvölni a kamerát.

- Ezt egészen biztos használni fogjuk. – székemben ültem a rengeteg monitor előtt, s a fotós, s az újságtól egyfajta szerkesztő valaki mutatott rá egy képre, ami rögtön nagyra váltott ott előttem.

- Szép. – mondtam halkan, s örültem annak a néhány pillanatnak, hogy letehettem a seggemet egy székre. 

- Több mint szép Khara… betesszük az újságba, s bárki ránéz el fog gondolkodni rajta… próbálja majd megfejteni vajon mi járhatott akkor a fejében annak a hölgynek… milyen szerepet öltött fel akkor? Van ebben a képben valami… fájdalmasan gyönyörű. A képeknek története van… a saját történeted, a karakter története… az olvasó története, a fotós története. Mindenki története egy képben. Egyetlen egyben. – mutatóujját emelte szemem elé.

- Egyetlen egyben… - suttogtam, s most ahogy még egyszer ránéztem a fotóra máris máshogy láttam az egészet… sokkal többet mondott nekem ez akkor, mint korábban. Sokkal többet.

- Ragadd meg a szoknyád alját, s szaladj a kamera felé. – utasított a fotós, aki jó néhány méterre volt előttem egy hosszú szőnyeg közepén sétálva egyre hátrébb és hátrébb.

S én úgy tettem… lehajolva a hatvanhat alsószoknyát megragadva kezdtem megközelíteni a fotóst… mintha csak az életemért futnék… s futottam is. Kikerülve őt befutottam a hatalmas kastélyba, s ahogy csak tüdőm bírta kezdtem el a folyosókon futni. Mintha egy labirintusba kerültem volna úgy kerestem a kiutat, vagy legalább egy szabad szobát, de semmi… ehelyett csak néhány lefutott méter után már csak, mint egy elveszett lélek kóvályogtam a falak között húzva magam után a hatalmas szoknyámat, amiben legalább úgy néztem ki, mint egy hercegnő. Sosem akartam hercegnő lenni, de most ott voltam egy mesebeli kastélyban Párizs szívében… egyedül bóklászva az ismeretlen termek között. Talán még egy kicsit hallottam is az engem kereső emberek hangját, de nem foglalkoztam vele… nem szöktem el én, csak éppen a szemük elől tűntem el egy kicsit. Úgyis meg fognak találni… ha akarnak… s ha engedem. 

Éppen be akartam fordulni az egyik folyosóra, mikor ott szembe jött velem egy ismeretlen ember. Láttam arcán, hogy szólni készül, de mielőtt megtehette volna ajkamra tettem mutatóujjamat. Ennek a fogócskának még nem lehet itt vége… nem engedem. S nagy meglepődésemre ő csak elmosolyodott, majd engem utánozva mutatta a csend jelet, s hátrálva indult meg a folyosón, s én is így tettem addig a pillanatig, míg neki nem mentem valakinek… akiről addig azt sem tudtam, hogy ott van.

Megfordulni sem volt időm, hogy felmérjem vajon ki ő, ugyanis megfogva derekamat könnyen tartott háttal meg engem, s egyszeriben kendőt kötött szemem elé… teljes sötétség borult elém. Elordítottam volna magam, nyúltam volna én a szemkötőmért, de egyszerűen nem tettem… nem mozdult kezem, csak ott álltam megbabonázva, mintha hirtelenjében egy varázsige hatása alá kerültem volna. Érthetetlen.

- Most jöjjön az én játékom… az én szöktetésem…