LVIII. rész - I Will Never Let You Down

Sziasztok! Íme itt lenne egy meglepetés rész így nektek kedden! Nem is beszélek mellé feleslegesen, jó olvasást kívánok hozzá! Puszi Dorka

I Will Never Let You Down

'Cause I've been sick and working all week
And I've been doing just fine (Hey!)
You've been tired of watching me
Forgot to have a good time, boy (Hey!)
You can't take it all these faces
Never keeping it real

I know exactly how you feel

When you say you've had enough
And you might just give it up
I will never let you down
When you're feeling low on love
I'll be what you dreaming of
I will never let you down

(Rita Ora)

- Három… ismétlem 3 órát aludtam. – a tükör felé mutattam az ujjaimat, hogy hajam készítése közben mutatványomat Arnold is lássa… mondhatni a tegnap este után még kicsikét kótyagos volt a fejem, de késés nélkül voltam itt a fotózásán, mit megígértem neki… még akkor is, hogy ez igen csökkentett számú alvást jelentett, s még akkor is, ha másnapos vagyok… s nem csak én… Harry is. Nagyon.

- No és a kedvesed? – kacsintott rám a tükörben.

- Hát… - haraptam az ajkamba… arról lenne mit mesélnem.

- Ez a ruha… kikészít. – dünnyögtem, mikor két lábon állva sikerült a minket hazafuvarozó kocsiból kiszállnom… nagy segítség volt Ő is ebben, habár semmivel sem állt biztosabb lábakon, mint én. – a nyakamba fogom csavarni. – csípőmig húztam fel a hosszú anyagot, csakhogy megbotolva annak aljában ne vágódjak egy hatalmasat, s kössek ki a sövényben… merthogy ez simán esélyes lett volna.

- Mondtam, hogy leveheted nyugodtan… - hangja ingadozó volt csakúgy, mint tartása… ő is fogott ruhámon egy keveset, s úgy billegett mellettem. Nagyon vicces volt… az is, hogy az ajtónak konkrétan nekimentem, mikor az elé értünk.

- Hupsz. – kuncogtam fel, s nevetve kaptam kezemet a számhoz, miközben azt, mivel ruhámat is fogtam homlokomhoz emeltem ugyanis a lefejelem az ajtót mutatványom nem volt éppen fájdalommentes.

- Várj… megpuszilom. – fordított magával szembe, s homlokomat csókolta meg.

- Sokkal jobb már… de még fáj egy-két helyen… úgy hiszem. – angyali mivoltomat vettem elő.

- No és hol? – kérdezte szintén ártatlanul, s úgy nyúlt a kilincsért, s szinte berepültünk küszöbén. Hatalmasat csattant mögöttünk a bezáródó ajtó.

- Itt… - érintettem meg ajkamat, s ekkor ujjaimat egy kis testfelfedező útra indítottam… egyre lentebb, s lentebb. – meg itt… s itt… és itt is. – mellkasomon húztam végig ujjamat, majd a következő pillanatban ujjaimmal két pillanatba sem tellett, s letoltam vállamról szépséges ruhámat, s úgy egy szál bugyiban álltam előtte.

- Kötelességemnek érzem meggyógyítani magácskát… - kapott el zsivány pillanatában, s derekamnál fogva körített derekára.

- Gemma… - visítottam fel, s láttam meg az említett személynek egy táskáját a konyhaasztalon.

- A barátnőjénél alszik… - tette hozzá nyakamba kuncogva, s ennyi ideig számított, hogy valami azon a konyhaasztalon van ugyanis egy pillanat alatt sodort le onnan mindent, s fektetett végig rajta.

- Mit ajánl a betegségemre a doktor úr? – alatta terültem el az asztal kemény lapján, de ott akkor kicsit sem éreztem kényelmetlennek.

- Fergetes szexet… rengeteg szexet. – csillant fel a szemében a tűz… nohát, igen… illuminált állapot, vagy sem… őfelsége mondhatni eléggé tüzes lett… s testem pedig üvöltötte neki, hogy nem baj… míg szusz van bennem, addig vállalom ezt a terápiát. Vállaltam is.

- Igazából azon is csodálkozok, hogy te meg tudsz állni a saját lábadon… - valami derengett a tegnap estéről, s Arnoldról… az biztos, hogy ő is nem keveset ivott.

- Kreatív estém volt. – vigyorodott el, s rántotta meg vállát.

- Azt hiszem… láttalak a múzsáddal. – hunytam le a szememet, mert éreztem, hogy elvörösödök.

- Kedves kis… úriember volt. – vallotta be, s megbökte vállamat, mert én meg kuncogni kezdtem. Teljesen természetesen kezelte az ügyet, s ez nagyon tetszett.

- Kicsi mi? Hát én nem úgy láttam… - tört ki belőlem a vihogás hirtelen… s tekintve, hogy éppen a hajamat csinálta ez nem volt a legmegfelelőbb dolog.

- Kisasszony, jobb, ha moderálod magad, mert különben levágom a hajad…

- Nem mernéd. – néztem vele a tükörben farkasszemet.

- Ne legyél benne olyan biztos. – vágta vissza rá.

- Megöllek, ha egy centit is vágsz belőle… - fenyegettem meg.

- Na, ebben viszont biztos vagyok… - nevetett fel, s mivel éppen az asztal felé nyúltam azon ügy érdekében, hogy elkapom az ott pihenő könyvemet, ő segített benne, s megtoldva a kezemet ideadta, amit szerettem volna elérni.

- Köszönöm. – nyugodtam le végül, s próbáltam ébren töltött pillanataimat hasznosan eltölteni, míg ő alkot. A tervek alapján bőven van időm olvasgatni, s valljuk be… szükségem is van rá.

- Törit tanulsz? – lepődött meg igen nagyon.

- Olvasni nem vagyok képes… a tanulás az pedig elég erős szó erre. – forgattam a szememet, s próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy az információkat befogadja az agyam.

- Izgulsz? – kérdezte meg.

- Kellene… - tettem hozzá. – egy hét és vége… s esküszöm, többet nem veszek könyvet a kezembe… legalábbis ilyet semmiképpen sem. – panaszkodni a tanulásról… no, ahhoz bezzeg volt energiám.

- Miért sejtem, hogy korábban nem töltöttél oly sok időt a tanulással? – kíváncsiskodott.

- Mert pl. egy jós vagy Arnold… azért? – okosan felmérte a helyzetet.

- Meg egy zseni… istennőt faragok belőled…

- Soha… ismétlem, soha többet nem fogok sminket viselni!- mindezt akkor jegyeztem meg, mikor késő esti órákban végre ágy közelébe sikerült kerülnöm, s végre szót válthattam kedves barátnőmmel… a holnapi nap az ő nagy napja lesz, s úgy hiszem megérdemel egy kis lelki támogatást… nem mintha a túlzott fáradtság mellett le tudnám hunyni a szememet… beütött az a fajta fáradtság, amikor már túl fáradt vagyok az alváshoz. Ennek nem lesz jó vége. – gyanítom még holnap is csillám fog kijönni a fülemből is… - nevettem el magam, s továbbra is arctisztító kendőkkel törölgettem az arcomat, s igen… erre még az alapos fürdés, subickolás után is szükségem volt. 

- Csillámpóni a fedélzeten? – kérdezte elmosolyogva… talán csillogó fényem még a webcamerán keresztül is vakított.

- Ne tudd meg… Csoda, hogy nem nyerítek. – forgattam a szememet, s újabb koszos kendőt dobtam a szemetesembe…. vagy mellé. – izgulsz? – tértem rá inkább arra, mi lényegesebben fontosabb, mint az én nyávogásom.

- Most? Nem… holnap este? Minden bizonnyal… - vallotta be… nagyon ügyesen kezelte ezt az egészet, mint egy totál profi… s azt hiszem az is volt. Csakhogy most már nem csak én fogom ezt mondani neki, ha mindenki más is, aki meglátja az alkotásait abban a londoni galériában… s ki tudja onnan hová vezet majd az útja. – köszönöm, hogy ott leszel… hogy számíthatok rád. – köszönte meg ismét, mi szóra sem érdemes.

- Ez egyértelmű volt… Simon elé is egyértelmű tényeket fektettem… holnap estére nem szervezhet semmit sem keresztbe… cserébe én meg megjelentem a saját bulimon… - ismertettem vele a háttértörténeteket, amit eddig igazából nem is meséltem neki.

- Ami amúgy igazán jól alakult… Ha már fele olyan jó lesz a kiállítás megnyitó… összeteszem a két kezem. – imádkozó pózba fűzte ujjait.

- Jobb is lesz… hidd el. Meg fogod kapni azt, amit te is megérdemelsz… az igazi elismerést. – hittem abban, hogy mindezt megérdemli… számomra ő egy igazi hős volt, hisz a természettel szembeszállva éli úgy az életét, hogy sok ember megirigyelhetné… s még tehetséges is. Ő az én legjobb barátnőm… aki egy zseni. Egy művész.

- Van egy jó és egy rossz hírem… - Harry-vel beszélgettem úgy, hogy telefonom a fülem és a vállam közé volt szorítva, miközben az ajándékruhák között válogattam, mik az elmúlt napokban jöttek az ügynökségen keresztül különböző helyekről, s melyeknek egy nagy részét ma hoztam el én magam az ügynökségről, mikor egy megbeszélésen voltam bent délelőtt… a felét sem fogom viselni ez biztos, de most talán egy szettet hasznosíthatok belőlük. Kihangosítani azért nem hangosítottam a készüléket ugyanis tudtam, hogy édesanyám még éppen a házban járkál valahol Elsa-val, s tudva, hogy Harry-vel a beszélgetésünk igen fura irányokba sodródhat jobb volt előre gondolkozni.

- Kezd a rosszal. – nem tetszett már a hangvétele sem… de annyira mégsem volt ijesztő sem. Fogalmam sem volt mire számítsak.

- Nem tudok ott lenni a megnyitón… - vallotta be. Meglepett a hír, pedig tudtam, hogy személyesen Ő ígérte meg Nora-nak, hogy ott lesz, hisz az elmúlt időben nagyon jóban lettek, s ezt nem bántam. Ráadásul Harry igazán művészi hajlamú, s nem csak azért élvezte volna az egész eseményt, mert ismeri az alkotót… hanem mert úgy ténylegesen érdekli is őt az egész.

- Hogy, hogy? – egy fehér inget húztam ki az egyik szatyorból, s végül nem cicózva sokat is annál állapodtam meg miközben egy új cipőt bontogattam dobozából… nem volt sarka, s így nyerő volt… bárkitől is kaptam, áldom nevét. Arnold neve volt egy kártyán a dobozra tűzve… „Hálám jeléül”.

- A repülőtéren vagyok… - vallotta be, s mintha ekkor tisztult volna igazán a hallásom… háttérben ekkor lettem figyelmes igazán a tipikus ottani zajokra. -… meghatározatlan időre Los Angelesbe kell repülnünk… - azt hiszem szándékosan gyorsan mondta ki, mert túl akart rajta lenni… a szívem nagyot dobbant. Fájdalmasan nagyot.

- Ez azt jelenti? – éreztem, hogy hangom megremeg.

- Azt… - adott nekem igazat, s bár ne tette volna… nem látjuk egymást egy ideig, s az utolsó pillanat, amikor amúgy is láthattuk egymást az tegnap reggel volt. Elég erősen egymáshoz vagyunk nőve, s ez így fura helyzet, főleg, hogy még esélyünk sem volt elbúcsúzni.

- És mi a jó hír?- próbáltam azért mégsem túldramatizálni a helyzetet… mindketten dolgozó emberek vagyunk, s vannak kötelességeink… s ha ez azt jelenti, hogy óceánoknak, s kontinenseknek kell közöttünk lenniük… le kell nyelnünk azt a békát. Csak mondjuk arra nem számítottam egyáltalán, hogy ez a szituáció ilyen hirtelen, a semmiből pottyan az életünkbe… nagyon váratlanul.

- Az, hogy szeretlek… - suttogta, s erre újra nagyot dobbant a szívem. Elmosolyodtam.

- Én is… - haraptam ajkamba, s ledobtam magamról a ruhámat, s készültem is átvedleni… s még csak ekkor vettem észre, hogy a felsőnek, mit kiválasztottam szimplán nincs háta… no, ez szép. -… most ha már úgyis elmész… kirúgok a hámból, s rossz kislány leszek. – nevettem el magam, s magam előtt kezdtem méregetni a felsőt. Ez egy olyan kiállítás megnyitó lesz, ahova ez a ruházat még belefér… remélem legalábbis. A nacival, ami rajtam van, s a csodás új cipőmmel visszafogott, de mégis mutatós darab. El sem hiszem, hogy mindezt én magam gondoltam.

- Mire készülsz? – lepődött meg. 

- A blúzomnak eltűnt a háta… nuku melltartó. – kuncogtam fel, s rögtön bele is bújtam a kis anyagba, miután már egy fekete szűkszárú farmert is magamra rángattam. 

- Asszony… ha arra kell hazajönnöm, hogy pucéron szaladgálsz majd London utcáin… én nagyon ki fogom porolni a popódat. – fenyegetett meg, s el tudtam képzelni a közelében lévő emberek arckifejezését, akik hallják ezeket a szavait.

- Kedves Uram… nem érdekel. – rántottam meg a vállamat, habár tudtam ezt nem láthatja.

- Jobb lesz, ha nem rángatod a vállad… mert a végén nem ülök fel erre a gépre. – folytatta.

- Tudod, hogy nem félek tőled… továbbra sem. – jobb volt inkább ezt a csipkelődős vonalat folytatni, mintsem arra gondolni, hogy ki tudja, mikor láthatjuk egymást megint… a meghatározatlan idő ugyanis simán lehet 2-3 nap… de akár 2-3 hét is. Na, jó… utóbbiba bele sem gondolok inkább, mert nem.

- Ne játssz velem Khara… - jó érzés volt feltüzelni szemtelenségemmel.

- Most jutott eszembe, hogy talán az alsó is felesleges. – csúszott ki a számon, s szinte éreztem, hogy a szavak égetik a számat. Nagyon zsivány volt ez… pofátlan.

- Kezdek azon gondolkozni, hogy talán jobb is, ha most elhagyom a kontinenst… mert ha a kezeim közé kaparintanálak… napokig nem tudnál semmilyen fotózáson megjelenni… egyáltalán ki sem tudnál kelni az ágyból.

- Persze, persze. – csaptam vissza neki jóízűen.

- Halál komolyan mondtam…

- Miért van az… hogy néhány képedet még én sem láttam? – a művésznőt így közelítettem meg, egy pohár pezsgővel a kezemben. A kiállítást már kétszer jártam körbe, s legalább még ennyiszer tervezem, mert nagyon tetszettek az alkotásai… ráadásul azért tettem ezt egyedül, mert az ő közelébe nem igazán tudtam kerülni, mert, mint meg tudtam állapítani fontos emberekkel társalgott, s én pedig nem akartam zavarni.

- Mert néha csak nézel… de nem figyelsz. Ezért. – persze, hogy rögtön le tudott oltani… nem is ő lenne.

- Kedves vagy, mint mindig. – ráncoltam a homlokomat, s elképedve ráztam a fejemet.

- Kedvesnek tudod, most neked kell lenned… velem. Én vagyok az ünnepelt. – kocogtatta meg mellkasát… no, neki meg volt a kellemes önbizalma. Helyes.

- Ez a kép az, amire én gondolok? – sétáltam vele együtt az egyik falhoz, mi közelünkben volt.

- Igen… - bólintott, s rám kacsintott. Harry tetoválásának rajza volt, valamivel méretesebb változatban. Káprázatos, aprólékos munka.

- Őszintén sajnálja, hogy nem lehet itt… - mondtam el én is Nora-nak a dolgot.

- Beszéltem vele… muszáj volt mennie. De már lefoglalózott egy képemet… szóval jó üzletet kötöttünk. – kacsintott rám.

- Ugye nem azt a képet vette meg, amin én vagyok? – egyetlen egy kép volt a falon, min én szerepeltem… s hogy az ott szerepelhessen Nora külön engedélyemet kérte, s én megadtam neki. Ez a minimum volt.

- Azt más foglalta le… - jegyezte meg Nora, mire majdnem elejtettem a kezemből az üvegpoharat.

- Arról volt szó, hogy az nem lesz eladó… - ennyiről biztosan megállapodtunk. Tisztán emlékeztem rá. -… kiállítás okés… no de hogy valaki falán lógjon… nem. – ráztam a fejemet gyengéden.

- Még nekem sem? – s köreinkbe ekkor egy harmadik személy is megjelent. Miss Lewis.

- Na, várjunk csak… mi? – Allie megjelenésére nem számítottam… nem mintha ez nem egy szabad bejárású hely lenne, de akkor is.

- Szeretném megvenni azt a képet, amin te szerepelsz. – mondta el ismét tervét Miss Lewis. – nekem is nemet mondasz? – vizslatta az arcomat kedvesen.

- Miért? – csusszant ki a számon… miért lehet valaki számára értékes az, amin én vagyok? Érthetetlen számomra.

- Mert tervem van vele… - avatott be terveibe.

- Elégeti? – vigyorodtam el, mire Nora, a művész felhorkant. Lehet megbántottam kicsit a lelkét.

- Ki szeretném tenni a központba… a közös terembe. – s ahogy jöttek ki a szájából a szavak én úgy nem hittem nekik. Totálisan váratlanul érintett a dolog. Meglepett.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza rá.

- Példaként szeretnélek felmutatni az ott lévők számára… példaként, hogy van remény mindenki számára, s hogy a rosszból lehet táplálkozni, s soha nem vélt magasságokba lehet a jövőt emelni, a legmélyebb, s legsötétebb múltból is. Remélem nem bánod… - szemem hatalmasra nyílt, s csak alig festett pilláim alól pislogtam kifele csak, mint egy kisbaba, ki most hall életében először emberi szavakat.

- Wow… wow… - éreztem, hogy a szívem a mellkasomon keresztül mindjárt kiszökik helyéről. – ez… wow. – értelmes vélemények alkotásában mindig is nyerő voltam. – Én, mint követendő példa? Így?

- Szóval? – kérdezte tőlem.

- Legyen… - bólintottam rá… hallva Miss Lewis szavait, igazából gondolkodnom sem kellett… eszméletlen volt a mondanivalója.

- Komolyan? – lepődött meg… úgy tényleg.

- Komolyan… - bólintottam. -… kerüljön jó helyre ez a kép. – rántottam vállat.

- Mert Harry lakásában nem lett volna jó helyen? – nem igazán tudta összetenni a dolgokat Nora… sebaj.

- Lényegtelen… - nem igazán tudtam volna megmagyarázni, hogy miért is nem szerettem volna azt, hogy Harry-nél, a falon lógjon egy ekkora képem… egyszerűen nem tudtam rá ésszerű választ találni. – örülök, hogy megtaláltad a legjobb helyet számára… - fordultam Allie felé, s lassacskán Nora el is szivárgott társaságunkból ugyanis valaki kereste őt… hát persze, hogy kereste valaki, hisz most ő a sztár.

- Örülök, hogy mégis meggondoltad magad… és hajlandó vagy eladatni a képet. – köszönte meg ismét Miss Lewis az előző döntésemet.

- Lehetne-e esetleg szó róla, hogy én magam vigyem el oda? – ugrott ki fejemből egy ötlet, mely habár igen váratlan volt, de ahogy hangosan meghallottam én is… igen nagyon megtetszett.

- Semminek sem örülnék jobban… - vallotta be.

Elmondhatatlan volt az érzés mikor újra azon az úton gördült a taxim kereke, mi egyszer egy olyan félelmetes, s mumusi helyre vezetett… s a hely még mindig ott volt, de én valahogy mégsem úgy tekintettem rá, mint ahogy. Teljesen más volt. Most szabadon érkeztem ide, s a legfontosabb… önszántamból. Látogatás céljából, egy ajándék elhozásával.

Hónom alatt a képekkel szálltam ki a taxiból a parkolóban, s ekkor már kint pillantottam meg Miss Allie-t, aki már várt rám.

- Két kép? – mondhatni, hogy elcsábultam, s egy bizonyos alkotásra nekem is rá kellett tennem a kezemet. Muszáj volt.

- Nem tudtam ellenállni… - ráztam meg a fejemet, s elmosolyodtam. Magaménak akartam tudni Harry tetkójának tervét, s le is csaptam rá… habár barátnőm elsődlegesen már szerdán tudatta velem, hogy én egy fontot sem adhatok egy képéért sem, mert ha szeretnék egyet, akkor már pedig nekem azt ajándékba fogja adni… de én ezen elképzelését ügyesen kerültem meg, s vettem meg a galériától egy álnéven a képet. Ez volt a minimum, hogy a művészt így támogatom.

- Örülök, hogy tényleg eljöttél… - simította meg vállamat, s karolt át. Ő tényleg olyan lett nekem, mint egy barátnő… egy kicsit idősebb, de mégis fiatalos barátnő. Egy lelki társ.

- Örömmel tettem. – vallottam be. Rengeteg időm volt ezen gondolkozni szerdától kezdve, s minél több időt töltöttem ezzel a gondolattal annál jobban tetszett… s egy módban úgy különleges nyugodtságot terített lelkemre.

Tanultam, megbeszélésekre jártam, s Londont beutaztam úgy, mint még soha az elmúlt 3 napban… olyan helyekre juttatott el Simon, miknek még a létezéséről sem tudtam, pedig én is tősgyökeres brit fővárosi vagyok. Minden percem le volt foglalva, s habár ez fárasztó volt ez a folyamatos nyüzsgés mégis szükségem volt rá. Harry nem volt itt, keveset beszélhettünk az elmúlt napokban, s így legalább ha volt mit tennem másra kellett koncentrálnom, s nem arra, hogy Ő jelen pillanatban is egy másik kontinensen, s annak is a túlsó végén van.

- Hogy vagy? – érdeklődött kedvesen, de hisz ő mindig kedves. Soha, semmivel nem tudtam felbőszíteni, pedig tudom, hogy volt, hogy tényleg próbálkoztam vele, s minimum az, hogy egy pofont lekeverhetett volna a viselkedésemért… de soha semmi.

- A pillanatok husss…- csaptam magam előtt egyet a levegőbe jelképesen. -… így telnek nálam. Egyik pillanatban lehunyom a szemem, hogy pislogjak… s ekkor még szerda este van, a kiállításon vagyok… a következő pillanatban meg mikor már kinyitom, a szememet az ügynökség épületében ülök szombat reggel a sokadik megbeszélésen, a héten…

- Szóval akkor ezért van rajtad napszemüveg még így a felhős délután is. – állapította meg a valóságot.

- Eszméletlen hasznos kiegészítő… - toltam fel végül bent az épületben a fejem tetejére ezt az aprócska, de mégis hasznos darabot.

- S a vizsgáiddal hogy állsz? – kérdezett rá egy kevésbé barátságos témára.

- Nem nyilatkozok… - ráztam meg a fejemet. -… a jövő hét első fele igazi kínszenvedés lesz. De valahogy túlélem… muszáj lesz. – s pontosan ennyi volt az, amennyit akartam erről a témáról beszélni.

- No, ez az igazán jó hozzáállás… - veregette meg a hátamat, s megérkezve a teremhez nyitotta is előttem az ajtót. -… néhányan úgy gondolták, hogy jó lenne, ha szerveznénk neked egy kis meglepetés bulit… olyan itteni stílusban. – amint megtettem az első lépést a küszöbön belülre úgy ragadtam is meg az állóhelyemben. Lefagytam. Ismerős itteni arcok voltak állva, ülve előttem, akik mosolyogva vártak engem… tudtam, hogy vendégeskedek majd egy délutáni csoportnál, de nem ez volt az, amire számítottam.

- Na, jó… - kaptam a számhoz… nem tudom mi ütött belém, de konkrétan éreztem, hogy nedvesedni kezdenek a szemeim… s nem, nem a fények miatt… azok miatt már kikészültek a szemeim az elmúlt napokban. -… ezt nem gondolhattátok komolyan. – konkrétan, ahogy elnevettem kínomban magam éreztem, hogy kissé szipogva teszem mindezt. Mi az isten van velem?

- De… ez komoly. – vette ki a kezemből Allie a képeket, s tette le őket, hagyva hogy csak úgy magamban is dolgozhassam fel a történéseket.

- Ezt… miért?

- Mert van néhány ember, aki szeretne megismerni… aki szeretné hallani a történetedet… néhány embernek ez rengeteget jelenthet. El sem tudod képzelni mennyit… - suttogta hátulról a fülembe.

- Hát akkor… sziasztok!- mint a legidiótább baba álltam meg előttük, s úgy integettem feléjük. – néhány embernek az arca rémlik közületek… de néhány ember ismeretlennek tűnik… - közeledtem kicsikét feloldva feléjük… mégsem állhattam ott mindenki előtt, mint egy szobor.

- Gyere… foglalj helyet közöttünk. – s mindenki elrendezkedve megtalálta a helyét, többek között nekem is szorítottak egy kis helyet a kanapén.

- Nem is tudom, mit mondhatnék… erre így nem számítottam. – tártam szét a karomat. – Marie jól tudja, hogy sosem voltam az az igazi beszédes emberke… - pillantottam az említett nő felé, aki korábban a csoportom vezetője volt, s most ő is itt volt a társaságunkban. Elmosolyodott.

- Mondhatni az esetek nagyobb részében valamiféle némasági fogadalmat fogadtál. – tette hozzá ő is saját véleményét.

- Megerősítem ezt az állítást. – bólintottam, s kínosan felnevettem, ahogy tették ők is. – de hiszitek vagy sem… életem egyik legpasszívabb időszakában tanultam a legtöbbet. Olyanok lettek a barátaim, akikről sosem gondoltam volna… mert elérték, hogy megnyíljak… mert elérték, hogy a körém épített falak leomoljak… s hogy egy jobb, új emberré válljak. Talán fura azt kijelenteni, hogy életem egyik legfontosabb, s legemlékezetesebb időszaka volt az, amit itt töltöttem, s így visszagondolva talán a szenvedések ellenére is örülök, hogy itt voltam… s higgyétek, el én vagyok az, aki a legjobban elhiszi nektek, ha azt mondjátok, nem akartok itt lenni, mert „minek?”… de higgyétek el… megéri maradni. Mindennél többet jelent meggyógyulni a barátaink segítségével…

- Ez most komoly? – kérdezte Allie felhúzva szemöldökét. Nem hitt a saját fülének.

- Aham. – az igazán barátságos beszélgetésbe átcsapódó mondhatni teadélután során merült fel egy itteni pletyka… miszerint én képes voltam egyszer beindítani a tűzjelzőt csak azért, mert nem szerettem volna, hogy foglalkozáson kelljen legyek.

- Az te voltál? – sosem derült ki, hogy mi is okozta az úgynevezett „problémát”… hát most lekerült a fátyol a titokról.

- Aham… - s egy párnát, mit eddig is az ölemben szorongattam, most az arcom elé húztam… csakúgy, mint egy éppen kis csintalanságot elkövető gyerek.

- Ezt meg sem hallottam… meg sem hallottam. – nem igazán hitt a fülének… nem csodálom. Ha korábban derült volna ki ez az egész, talán súlyosabb következményei is lehettek volna… most így az idő elteltével talán nem zárnak el. Rosszul is lennék.

- Akkor én meg nem mondtam semmit. – cipzároztam be a számat jelképesen… mindenki jóízűen nevetett rajtunk.

Az óra bennem éppen akkor állt le, mikor elkezdtem beszélni… én lepődtem meg legjobban saját magamon, ezt mindenki elhiheti, mikor úgy önszántamból, s úgy igazán őszintén szólva oly mondatok hagyták el a számat, mik sokkal érettebbnek mutattak a koromnál. Fontosnak éreztem azt, hogy megosszam velük a gondolataimat, s ismertessem velük azt, hogy mindig van más opció… hogy meglehet tanulni élni betegségekkel, hogy meglehet tanulni élni a saját démonjainkkal.

 – viszont ha megengeditek, én ellépek mosdóba… mert finom ám ez a mindenség, mivel készültetek… de én komolyan bepisilek. – s lábamat összeszorítva álltam fel helyemről, s ez nem volt egy túl jó döntés. Majdnem felvisítottam.

- Úgy őszintén… megtudhatnám, hogy te hány éves is vagy?- Allie csattant fel jóízűen… minden érett mondanivalómmal ellentétben előző kijelentésem max egy óvodástól származhatott.

- Ennyi… - szétfeszített bal tenyeremet mutattam feléje, s úgy iszkoltam ki a teremből, mintha csak puskacsőből lőttek volna ki.

Őszinte megkönnyebbülés volt az, mikor testem megszabadulhatott az őt zavaró tényezőktől… alsóhangon legalább két liter teát ittam meg az itt tartózkodásom ideje alatt, hisz beszéltem, s száradt a szám. Rengeteget beszéltem, nagyon száradt a szám.

Visszafele tartva a többiekhez kapott el egy dallam magának a folyóson, mi oly ismerős volt… ismerős volt, mert ez az Ő hangja volt. Énekelt… énekelt a többiekkel. Követtem… követtem a dallamfonalat, fordulva erre… fordulva arra jutottam egy ajtóhoz. Bentről jöttek a hangok… kíváncsi lettem, nagyon kíváncsi.

- Ez Amber szobája… - Allie lepett meg hátulról épp, mikor követve ösztöneimet majdnem benyitottam a szobába… nagyon be akartam nyitni. Vonzott magához a dallam, a hang.

- Jézus Isten. – kaptam a szívemhez, s maradtam egyelőre kint. Miss Lewis megijesztett… hogy került egyáltalán ide?

- Hívtuk a csoportos kezelésre… de nem volt hajlandó jönni, s nem akartuk erőltetni egyelőre. Ez a második napja bent… ő is az én betegem. Semmiképpen nem mondhatnám, hogy jól viseli… nagyon nem. – ismertette velem a helyzetet Allie.

- Mivel hozták be? – nem voltam benne biztos, hogy ezt az információt megoszthatja velem… de azért egy próbát megért.

- Vágdosta, s hánytatta magát… a karjai, a lába is csupa seb. Az ilyen esetek miatt nehéz néha ez a szakma… - profin kezelte az egészet, de látszott, ahogy kimondta ezeket a szörnyűségeket sajnálatot közvetített némileg a leányzó felé.

- One Direction-t hallgat… - csúszott ki a számon ez a megállapítás.

- Eszméletlenül szereti őket… egyedül ezt hallgatva fennhangon tud igazán nyugodt lenni… ergo én engedem neki, hogy ezt tegye. – vallotta be.

- Ami gondolom annyira nem szabályos…

- Az orvosa vagyok… gyógyszerként írtam fel őket neki. – mosolyodott el mégis. Sajátos módszerei vannak… én már csak jól ismerem.

- A zene csodálatos gyógyító ereje. – el kellett mosolyodnom nekem is. – Szerinted bemehetek hozzá? – újabb információ, ami csak úgy elhagyta a számat.

- Hmmmm?

- Szívesen elbeszélgetnék vele… - gondoltam jó ötlet lenne.

- Próbálkozz… - s a kilincsért nyúlt, de én még visszafogtam őt abban, hogy le is nyomja a kilincset.

- Egy pillanat. – nyúltam nadrágom zsebébe, s azonnali tárcsázáson indítottam egy hívást. – még egy telefont el kell intéznem. – álltam ott előtte, s próbáltam életem legönzetlenebb cselekedetét véghezvinni… random volt, de annál erősebb.

- Hmmm? – ismételten nem értett engem… nem hibáztatom.

- Szia!- köszöntem neki rögtön.

- Szia!- fáradtan mély volt a hangja… kirázott tőle a hideg. Hiányzott. – később épp hívni akartalak, amikor végzünk… - mondta.

- Nem szeretnélek zavarni, de most nem magam miatt hívtalak… Szeretném, ha beszélnél egy leányzóval… egy rajongótok, s itt fekszik a központban, s rengeteget számítana neki, ha váltanál vele néhány szót… csak úgy simán, mindentől mentesen. – hadartam el neki a tervemet. -… ahogy nekem is fontos lenne. – belegondolva, hogy nálam Oli mit tudott elérni… próbáltam megadni ugyanazt a lehetőséget ennek a lánynak is, habár ez sokkal hirtelenebb ötlet volt… s következő pillanatban (még mielőtt Harry bármit is reagált volna), nyitottam is be a kórterembe ahol Amber az ágyán végigfeküdve a plafont bámulta. Miss Lewis azt sem tudta, hogy mit is kezdjen velem éppen… érdekes, s kíváncsi volt tekintete. Bizakodó, ámbár tuti azt is elkönyvelte magában, hogy megőrültem… újra.

- Már ott vagy? – hallottam hangját a vonal túlsó végében, habár nem teljesen tisztán, hisz már nem volt ott a fülemnél.

- Amber… telefon… téged keresnek. – úgy lépkedtem ágya felé, mintha mindig is ismertem volna. Igazán határozott voltam, céltudatos. Fáradtan fordult az ajtó felé, s szeme mondatni majdnem kiesett mikor meglátott.

- Ki? – talán most ébredhetett nemrég… igazán nyúzottnak tűnt.

- Harry Styles… - bólogattam, s már szinte kezébe tettem a telefonomat. Azt hiszem ekkor felejtett el majdnem levegőt venni.

- Aham… persze. – nem hitt nekem… pedig láttam, hogy szemében némileg a felismerés tüze csillant meg… tudta, hogy ki vagyok.

- Amber ott vagy? Itt Harry… - hallatta hangját a Göndör a vonal túlsó oldalán, s abban a pillanatban, mikor nevét az Ő szájából hallotta a lány szinte mintha fellökték volna ágyából úgy ült fel.

- Én mondtam… - rántottam meg a vállamat, s óvatosan engedtem át kezébe a telefonomat, s elmosolyodva lépkedtem egyre hátrébb, s hátrébb az ajtóhoz figyelve azt, hogy ő milyen bátortalanul emeli füléhez a készüléket.

- Harry… - remegett meg a hangja csendesen a fájdalomtól…