14. rész - Ő nem a pékfiúm / Nem-e?

Sziasztok! Már tegnap elkezdtem, de akkor nem igazán jött össze, no de ma már befejeztem nektek ezt a részt! Remélem örültök neki, mert én kifejezetten! Jó olvasást kívánok hozzá, remélem jól telt a hetetek! J Puszi Dorka

Mint tükörképei egymásnak úgy ültünk a konyhasziget két ellentétes oldalán, a földön. Először azt sem tudtam, hogy pánikrohamot fogok kapni, vagy szimplán csak menten összeesek egy szívroham rezgései miatt… de egyik sem jött. Csak ültem ott, ahova szinte négykézláb kúsztam és csendben voltam. Itt a szavaknak nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy leírják mi is történt… amúgy meg: mi a fene is történt? Hogyan? És miért?

Össze voltam zavarodva, de úgy éreztem, hogy ezen a helyen nem én voltam az egyetlen ilyen ember. Csakis a szuszogását hallottam, mely igen intenzív volt, s az enyémmel karöltve alkottak igen sajátos dallamot, de ő sem szólt… néma maradt.

- Itt vagy még? – kérdezte halkan, de én nem tudtam válaszolni, s talán nem is akartam. Fél szemmel megláttam, hogy felettem a pulton még egy félig épen maradt tányér valami lebeg vár arra, hogy leessen, s inkább óvatosan felnyúlva azért pocakomra téve kezdtem azt eszegetni. Zöldségkarikák a díszítésből, mennyei. Enni legalább azt bármikor tudtam, nem esett nehezemre.

- Jó étvágyat! – jegyezte meg csendesen, s hallottam, ahogy kelni kezd, hisz míg egyes izmaim tökéletesen elernyedtek, némely izmom, s képességem erősen feljavított változata működött most bennem.

Nem tudtam mit csinál, próbáltam nem figyelni rá, míg látókörömbe nem került, tehát csakis a tányéromon lévő színes dolgokat tologattam, ide-oda míg éppen rágtam, s míg a következő adag nem fért a számba. Fel sem emeltem a tekintetemet csakis a tányérig tartott a látásom.

- Adora… - nem kaptam fel a fejemet nevemre, de testem összerezdült abban a pillanatban, mikor látókörömbe került keze… felém nyújtotta azzal a céllal, hogy majd jó lesz itt ülnöm.

- Jó itt. – ráztam meg a fejemet elutasításaképpen, s tettem mindezt olyan hanglejtéssel, hogy több mint büszke voltam magamra. A közömbösség egy újabb szintjére léptem.

- Kérlek… - s ekkor már le is guggolt mellém, de én meg automatikusan el is fordítottam a fejemet. Nem akartam ránézni, nem tudtam. A testem érzékelte a közelségét, mintha az egy aranykereső szenzor lenne, ő pedig egy életnagyságú aranytömb. Beleremegett mindenem. -… nem akarom, hogy felfázz. – suttogta, s nem tágított onnan. Én viszont kellőképpen voltam makacs, s rántottam meg a vállamat, s próbáltam úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, hogy egészen behatolt az aurámba… áltatni még lehet magamat, nem? – Na, jó… - elégelte meg a várakozást, s abban a pillanatban mikor ezt kimondta ő felállt, de nem egyedül... konkrétan engem is emelt magával. Míg én fel sem tudtam fogni a történéseket addig ő két lábra állított, s szerencse hogy ott volt mögöttem a konyhapult hisz a lábam nem egészen bírta volna a strapát, s tény hogy ezt ő meg felismerte nagyon jól, hisz fogta a derekamat biztosításképpen.

Elhajtottam felőle tekintetemet, s inkább a végén már lecsuktam a szememet, nem tudtam a kezelni a dolgot, egyszerűen nem ment. Muszáj volt elfordulnom tőle, mert éreztem, hogy minél tovább nézi arcomat, annál jobban émelyegni kezdek. Óvatosan kezdtem megfordulni hát a pult felé, s így neki háttal örömmel tudtam már támaszkodni még két kezemmel is a pultban… szükségem is volt rá. Ő elengedett, de egy lépést nem távolodott tőlem. Tudtam, hogy mondani készül valamit, egyszerűen tudtam.

- Adora… - kezdett volna bele, de én megráztam a fejemet.

- Harry… ne. – el akartam kerülni a legkisebb kommunikációs folyamatot is, tényleg el akartam. Lassan, s megfontoltan nyitottam ki ekkor már a szememet, s ekkor még igen sajátos, s összezavarodott gondolataim mellé társult egy olyan látvány is, melyet mi tettünk a konyhával… nem azt mondom, hogy amin egész délelőtt dolgoztam azt fél óra alatt úgy tettük tönkre, hogy huss… jah, de… ez tényleg úgy történt.

Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy elásni akarom magam vagy éppen csak egy hatalmas nagy fejbekólintást szeretni egy péklapáttal… belegondolva kifejezetten ironikus az utóbbi gondolatom.

- Egyél nyugodtan… én összerámolom a helyet. – próbált valami olyasmit mondani szerintem, amivel nem igazán zökkenthet ki a lelkiállapotomból, ami azt sem tudom, hogy milyen is volt… ezek után talán azon is elgondolkozok, hogy van-e lelkem.

- Höööhhh… - csúszott ki a számon, s éreztem, hogy a darab zöldség mi számban volt varázsütésszerűen vált kifejezetten keserűvé… azonnal ki kellett köpnöm, mert ha nem tettem volna más is jött volna vele, s azt el akartam kerülni, nagyon el akartam kerülni. Két pillanatba telt, míg a mosogatókagyló felé fordultam, s beleköptem az összerágott csomót a számból, ha muszáj volt hát muszáj volt… undorodva megtörölve a számat kinyitottam a csapot, s óvatosan felé hajolva öblögettem a számat, hisz ez volt a minimum… de a keserű íz nem múlt.

- Jól vagy? – kérdezte igazán érdekesen… van egy olyan érzésem, hogy ő maga sem tudta feldolgozni az elmúlt eseményeket, de ő talán egy kicsit jobban próbálkozott, mint én… az agyam egészen biztos megszűnt létezni, szabályszerűen éreztem, hogy a koponyámban olyan üresség keletkezett, hogy a prérin süvöltő szelek is lazán eljátszadozhattak volna benne.

- Jól? – egyszerűen csak visszakérdezni volt erőm, nem teljesen éreztem, hogy saját magam vagyok, főleg e miatt a kérdések miatt. – A jó egy igazán relatív dolog… - nevettem fel kínosan, s próbáltam minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy megindítsam a lábaimat, s nekikezdjek a törmelékünk összetakarításához... mégsem hagyhatom itt ezt az egészet a nyakára, hisz végülis én magam is csináltam.

- Ne legyél mérges magadra. – hangzott tőle el a mondat, mi megállított a járásomban, s szabályszerűen azt követelte tőlem, hogy forduljak meg, s erősen szemeibe nézve reagáljak neki… pontosan így is lett.

- Hogy micsoda? – kérdeztem majdhogynem remegő hangon, de oly mélyen a szemeibe nézve, hogy talán jobban nem is lehetett volna… egy enyhe fokú düh is megjelent ereimben mi lázította véremet.

- Ne legyél mérges magadra… - ismételte el ugyanazt mit mondott az előbb, csak egészen más hangszínnel. Éreztem, hogy a pumpa nőtt bennem. Hogy is mondhatott ilyet? Hogyan?

- Ezt te sem gondolhatod komolyan. – esküszöm, hogy még pislogásra sem volt szükségem miközben vele beszéltem. Éreztem, hogy lassan remegni kezd a testem elindulva felső részemtől végig lefele.

- De igenis komolyan gondolom… - reagált rá egészen határozottan, s alig észrevehetően jött egy kicsit közelebb hozzám, s mondtam azt, hogy alig észrevehetően, hiszen nem láttam valóságos közeledését, de illata már közelebbről csapott meg, teste már testemhez ért.

- Ketten voltunk itt. Ketten. – emeltem fel kettőnk közé az ujjaimat mutatva a kettes számot, s nem tudtam, hogy itt és most sírjak-e vagy nevessek. Nehéz döntés volt, de az egyik hamarosan úgyis kibukik belőlem.

- Tudom. – bólintott, s nagyot nyelt. Én is követtem tettét. Csak néztem és néztem az arcát és nem tudtam elfordítani ekkor már fejemet tőle, egyszerűen nem ment. Legszívesebben pofon vágtam volna, mert volt bennem egy ehhez bőven elég lévő düh, de én nem éreztem magam olyannak, aki csak úgy pofonokat osztogat… na, jó olyannak se, aki ezt műveli a barátjával, amit… inkább hagyjuk.

- Te a barátom vagy… - viszont, hogy ez a megállapításom honnan jött, agyam melyik elzárt részlegéből nem tudom, viszont hazudni nem hazudtam vele.

- Igen. – bólintott, s némi halovány mosoly megjelent az arcán… hatalmas gödröcskéi már ettől az aprócska mosolytól is megjelentek… nem tudtam visszafogni magamat, ujjaim saját maguktól indultak el valami bűverő hatása miatt, s úgy simítottak bele óvatosan azokba a gödrökbe. Libabőrös lettem, ahogy Ő is. Tetszett neki a dolog.

- Neked barátnőd van… - valahogy folytatódott a gondolatmenetem, amit biztosan amúgy egy alternatív énem mondatott velem.

- Igen. – ezt már igazán keserűen, s máshogy sikerült leokéznia.

- Látod… itt bukott meg az egész. – nevettem fel kínosan, s megsimítottam volna az arcát, ahogy elvettem volna a kezemet, majd ezután rögtön indultam is volna elfele, de ezt Ő nem engedte. Megragadta gyengéden kezemet, s majd vele együtt arcomat is és magához rántott.

- Ne menj el még… kérlek. – suttogta ezt úgy, hogy ajkai az enyémekkel szövetségbe lépve simogatták egymást.

- Muszáj. – s ahogy ezt kimondtam éreztem meg magamban igazán azt a késztetést, hogy lelépjek innen… nem törődve azzal, hogy mit hagyok, magam után legyen az érzelmi, vagy éppen fizikai dolog.

- Nem muszáj… - rázta meg a fejét, s ahogy ezt megtette valahogy szinte lábujjhegyre álltam azért, hogy közelebb legyek hozzá az Ő mindenéhez. Nem uraltam a testemet.

- Kérlek… - nem tudom mi mondatta ezt velem, de kimondtam. Azt sem tudom igazából, hogy mit is kértem tőle. Azt, hogy elengedjen… vagy azt, hogy… megcsókoljon? - … Harry. – mondtam ki a nevét, s ekkor bármit is szerettem volna igazából egy dolog történt… ajkaival enyémeket fedte. Lágy volt ez a csók, olyan puha, mintha éppen a felhőkben jártunk volna… csodálatosan édes, s mesés.

Ezután valahogy még nehezebb volt megtennem azt, amit akartam… abban a pillanatban, hogy elszakadtam tőle kinyúltam a táskámért, miben benne volt a fényképezőm, s úgy indultam meg kifele az üzletből, hogy vissza sem néztem, gondolkodásnyi időt sem engedtem neki, muszáj volt eltűnnöm… muszáj.

- Taxi… - ordítottam el magam abban a pillanatban, ahogy kiértem az üzletből. Valahogy még a zárt is sikerült kinyitnom, s az egyáltalán nem jelentett könnyítést, hogy benne volt belülről a kulcs… remegett a kezem, reszkettem egész testemben már. -… taxi. – kalimpáltam az előttem elmenő kis kocsikának, de semmi hatása nem volt.

- Adora… te itt ilyenkor? – hallottam meg mögülem egy olyan hangot, mit okkal nem akartam beazonosítani. A gyomrom olyan szempillantás alatt lett mákszemméretű, hogy el sem lehet gondolni azt. Földbe gyökerezett a lábam a padka szélén… nem mertem feléje nézni. – Adora… minden rendben? – jött közelebb hozzám ő, s ekkor, már ha nem akartam is láttam őt… Luana volt az. Átkarolva fogta meg a kezemet mielőtt majdhogynem kisétáltam egy kocsi elé.

- Ühüm. – minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy életem leghitelesebb hazugságát előadjam neki. Ezt nevezné a világegyetem karmának, hogy pont ekkor pont ő jelenik meg itt az ajtóban? Nevetni szeretnék magamon, könnyekkel tarkítva.

- Nem úgy tűnik… mi történt? – fogott még mindig ő… tényleg aggódott, ettől pedig rosszul lettem. Ő egy rendes lány… egy nagyon rendes lány, én pedig… te jó isten, mindjárt elhányom magam, vagy összeesek. Az istenek mentsenek meg. Legalább most utoljára.

- Roy… - próbáltam menteni a menthetőt, de éreztem, hogy a lábaim ikszben összekapaszkodva omlanak ki alólam.

- Valami történt vele? – a nyakába akasztotta a kezemet, s úgy óvott meg az eséstől. – Valami szörnyű? – kérdezett rá, s mondtam én volna erre valamit, de csak az ujjaimat tudtam a szám elé tenni, azon dolog érdekében, hogy megakadályozzam, hogy elhányjam magam. – Te reszketsz te lány… - hangja őszintén aggódó volt, fordítva a helyzetemen óvatosan kezdett el lépegetni az üzlet felé, de mivel helyesen felmérte az állapotomat egészen csak a párkányig segített el, s ott ültetett le. -… biztos minden rendben lesz, bármi is történt vele. Okés? – kérdezte tőlem miközben próbált lenyugtatni. Leguggolt elém, s úgy fogta a kezemet… úgy próbált a szemembe nézni, de én ezt nem tudtam véghezvinni. Egyszerűen nem.

- Ühüm. – keserűbben, mélyebben sem igazán tudtam volna dörmögni.

- Szuper… - állapította meg, s simította meg ekkor a kezemet… majdnem elrántottam azt tőle, de kővé váltam, valóságos szoborrá. -… megmaradsz itt néhány pillanatig? Bemegyek Harry-ért és hazaviszünk… vagy éppen elviszünk Roy-hoz bárhol is legyen ő, okés? Okés? – kérdezett rá. – Itt hagyhatlak egy picit… megleszel?

- Persze. – hihetőnek kellett tűnnöm, bár már előre tudtam, hogy mire készülök… ez tényleg nem volt kérdés.

- Szuper… egy pillanat és itt leszünk. – ugrott szinte fel guggolásából, s lenyomva a kilincset tűnt el az üzletben. Nem volt sok időm, azonnal kellett cselekednem… amennyire magamhoz képest tudtam, gyorsan felálltam helyemről, s nem hazudok szaladni kezdtem úgy mindenestől. Messze vagyok a sportos alkattól, s az affinitástól is, hogy mozogjak, de most úgy éreztem, hogy egy maratont is képes lennék lefutni annak érdekében, hogy eltűnjek a lehető leghamarabbi módban. Az első lehetséges utcán letértem, csakhogy azonnali módban lekerüljek látókörükből. A tüdőmet majdnem számon köptem ki, a levegőt már mindenemen vettem volna legszívesebben csakhogy némi oxigén jusson belém. Meg kellett állnom, s térdemen megtámaszkodnom csakhogy össze ne essek. Ma még tuti rosszul leszek… egészen biztos.

Ahogy viszont így támaszkodtam mellettem éppen megállt egy taxi, melyből két leányzó szállt ki… meg kellett ragadnom az alkalmat, le kellett csapnom a kocsira. Összeszedve magamat, legalábbis járásnyi mértékben topogtam el a kocsi ajtajáig, s szabályszerűen majdnem beestem az ajtóján… a sofőr kicsikét meg is ijedt azt hiszem. Eldarálva neki köszönés nélkül a címet dűltem hátra.

- Nem lehetne kerülő úton? – hajoltam még egyszer előre, mert tudtam, ha tovább megy még akár egy métert is, letérünk arra az utcára, amiről az előbb úgy halálos futamként jöttem el.

- Ahogy szeretné kisasszony… ahogy szeretné. – mondta nekem bólintva, majd fordítva egy cseleset a kocsin indultunk meg egy ellentétes irányba, mint ami a helyes lett volna. Azt hiszem ez az én is nyertem a dolgon, s ő is… fair play.

Majdnem elsírtam magam az örömtől, mikor végre hazaérkeztem. Egyetlen egy dologra volt szükségem, ami pedig konkrétan az ágyam volt. Se telefon, semmilyen egyéb eszköz, amin bárki utol tudott volna érni. Kerestek, de a második próbálkozás után kikapcsoltam a telefonomat, pedig nem szoktam ilyet, de most mégis megtettem. Felérve a lakásunkhoz a lehető leghihetőbb álcát próbáltam magamra ölteni, s még némileg a mosolygást is gyakoroltam néhány pillanat erejéig az ajtónk előtt. Én hittem magamnak… egészen ügyes voltam.

- Sziasztok!- fordultam be a lakásba, s üdvözöltem a két srácot, akik éppen uzsonnáztak/vacsoráztak az asztalnál… rendelt kaját persze.

- Hello!- üdvözöltek, közel sem gyanakodva… egy kő esett le a szívemről.

- Jó étvágyat!- kacsintottam rájuk, majd mindkettejük feje búbjára nyomtam egy-egy puszit… ez egészen megnyugtatott, habár talán milliónyi ilyen puszit kellene most kiosztanom, hogy igazából lenyugodjak… nem ment ez olyan könnyen. Egy volt kívülről álcázni a dolgokat, s más volt belülről velük élni.

- Kérsz? Neked is rendeltünk volna, de nem tudtuk mikor jössz haza… - jegyezte meg Joan kis kedvesen.

- Ettem. – zártam le ennyivel a dolgot, s végülis nagyot nem hazudtam… s tényleg nem. – azt hiszem, én ledűlök… kimerültem eléggé. – mondtam nekik, s még kint lerúgva a cipőimet mezítláb lépegettem a szobám felé.

- Okés… csak nyugodtan bébi. – mondta Roy, majd valami szemkontaktusos beszélgetés után Joan-nel ő felállt, s átkarolva derekamat indult el velem együtt a szobámba. Azon nyomban megéreztem, hogy többet tud, mint kellene. – Ne is kérdezzek rá? – értünk be lassan a szobámba. Megráztam a fejemet, s ő megértette a dolgokat… ismert eléggé. – Leestem a létráról, s eszméletemet vesztettem… elég jó „alibi”? – kérdezte tőlem.

- Több mint tökéletes. – egyeztem bele, s feléje fordultam s adtam neki egy puszit az arcára is.

- Pihenj nyugodtan bébi… nem zavarunk. Majd mesélsz, ha szeretnél… - mondta ezt úgy, hogy konkrétan én magam sem hittem el, hisz ő pont nem olyan, aki ennyivel elintézné ezt.

- Ezt nem te mondtad. – ráztam a fejemet öltözködés közben, s kínosan elmosolyodtam.

- Tudod… én is fejlődök. – nevetett vissza kedvesen.

- Kackac. – nyújtottam ki feléje a nyelvemet. – honnan tudtad? – kérdeztem rá rögtön… úgy éreztem ezt így kell.

- Azon kívül, hogy a pékfiúd felhívott, hogy megint eltűntél úgy jöttél be a lakásba, hogy egy pillantást sem vetettél az új konyhai berendezéseidre, s egyetlen egy csípős megjegyzést nem kaptunk tőled, pedig már készültünk is… tényleg. – magyarázta, s így belegondolva igaza is volt. Eszembe sem jutott még egy pillantást sem vetni az új konyhámra, amit most estére szakemberek segítségével sikerült újraéleszteniük… valahogy ez teljesen kiment a fejemből.

- Ő nem a pékfiúm. – tagadtam meg azonnal a lényeget.

- Nem-e?

A vasárnapot átaludtam, vagyis ha azt a szenvedést, mit az ágyamban leműveltem lehet annak nevezni, akkor tényleg úgy volt. Nem egészen voltam kommunikatív, s ezt a fiúk hála a jó égnek rám is hagyták. Próbáltak kedveskedni nekem finomságokkal a kedvenc helyemről, de nem jött nagyon be… nem egészen tudtam sokat leerőltetni a torkomon. A telefonomat pedig eszem ágában nem volt visszakapcsolni, nevezzék ezt nyugodtan kicsinyességnek vagy bárminek, aminek akarják, de nem voltam kompatibilis már csak a rezgésével sem… rosszul voltam tőle. Ellenben a hétfővel már egészen más gondolataim voltak…

Az új hétre virradóan 2 óránál többet sikerült aludnom egyhuzamban, ami konkrétan 5öt jelentett, s egészen pozitívan keltem fel… mondanám azt, hogy úgy keltem, mint akit kicseréltek, de akkor hazudnék… egyszerűen csak meglepően derűs ábrázattal indultam neki a napnak, s így sokkalta jobb kedvem lett… de tényleg. Még a mosolyom is őszinte lett.

- Szóval te még élsz. Helyes. – kacsintott rám Joan, mikor teljes pompámban kiléptem a szobámból. Lazán egy órát töltöttem szépségtükröm előtt, hisz olyan sminket varázsoltam magamnak, mi szembemegy a hétfő undokságával, s sokkalta barátságosabbá teszi azt. Jól esett az, hogy így foglalkoztam magammal.

- Teljes egészemben. – pördültem egyet előttük, s így sikerült a szépséges szoknyámat is megpörgetnem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Hangosan felkacagtam, min ő igazán meglepődött. – újabb virágok? – egy friss csokor pihent a pultunkon, mit még eddig nem láttam.

- Ezek a szombatiak… ott vannak a tegnapiak, s a mainak még nem találtam megfelelő vázát. – mutatott a csokorra mi víz nélkül pihent az asztalon.

- Ohhh… - kaptam a számhoz, s éreztem, hogy fülemig vörösödök… legalább. -… úgy hiszem, ezt illene megköszönnöm. – haraptam az ajkamba, s elvarázsolva lépkedtem az asztalig, ahol felkaptam a virágcsokrot, s megsimogattam azt, majd mélyet szippantottam csodálatos illatából.

- Azt hiszem, egészen jól gondolod azt. – bólintott elismerően. – Kezdetnek, ha bekapcsolod a telefonodat talán az is megteszi… - utalt arra, hogy elérhetetlen vagyok így lassan már lazán két napja a világnak.

- Egészen okos vagy te. – kacsintottam rá, s a virágokkal együtt indultam meg a fürdőbe, miközben még a szobámból is felkaptam a telefonomat. – elmehetsz nyugodtan… megleszek. Nem kell tovább őrködnöd, tudom, hogy csak azért vagy még itthon. – lepleztem le átlátszó cselekvését.

- Okéééé. – tette fel kezét maga elé védekezésképpen. – délután akkor az orvosnál 4kor? – kérdezett vissza rá azért.

- Ühüm. – bólintottam, s puszit küldve neki tűntem el a fürdőben.

Míg vizet engedtem a szépséges rózsáimnak, mik szinte már egy egész nagy virágoskertté alakították a lakásunkat, addig a kád szélére ülve a telefonomat is visszahoztam a való világba egy bekapcsolás gomb segítségével. Pin kódom beütése után automatikusan töröltem ki megnézés nélkül a nem fogadott hívásokat, s az üzeneteket is csak addig nyitottam, meg míg a főoldalon eltüntettem azt, hogy mutassák azt, hogy van üzenetem egyáltalán. Egy bizonyos számot, meg mindenféle gondolkodás nélkül némítottam el… pontosan ennyi időt szántam rá, nem voltam hajlandó többet.

Nem tudom ezt követően mi ütött belém, de ahogy kivittem a rózsacsokromat, mi immáron a negyedik szépség volt, szépen elrendezve őket lefotóztam magam a társaságukban, s kikeresve az egyik csokor mélyén lévő kiskártyát, miben ha jól láttam egy telefonszám is volt, elküldtem hát arra a képet, s csak reménykedtem hogy ez Kit száma volt, s nem valamilyen alkalmazottjáé, akin keresztül küldte a virágot, mert no aztán az lenne ciki.

Amint elment az üzenet a telefonom rögtön megcsörrent… ez gyors volt.

- Szóval tetszenek? – szólt bele rögtön, s ezáltal tudtam, hogy ez bizony nem egy alkalmazott volt.

- Gyönyörűek. – ismertem el, s mutatóujjammal az egyik babarózsaszín szirommal kezdtem el játszadozni.

- Örülök, hogy tetszenek… - mondta halkan.

- Kit… - valahogy bele akartam abba kezdeni, hogy amúgy én nem kerülöm őt meg semmi ilyesmi, de egyszerűen a nevénél elakadtam.

- Most szeretnéd megerősíteni a mai vacsoránkat? – egészen határozottan sikerült megkérdeznie ezt, azt hiszem amúgy igen erősen sejtette, hogy amúgy én magam mit szerettem volna neki mondani.

- Hogy találtad ki? – nevettem el magam, s forgattam közben a szememet… s az igazság az, hogy utóbbit tettem magam miatt.

- Egy mentalista vagyok… - vallotta be.

- Onnan tudtad, hogy a kedvencem ez a fajta rózsa? – kérdeztem vissza, de majdnem rá is csaptam a számra, hogy miért is tettem ezt… habár, hogy honnan tudta a címemet az megint jó kérdés… hát persze a cégének kitöltött adatlap… visszaélt vele a kis cseles.

- Most lebuktam. – vallotta be szomorúan. – Szóval, ha 8ra érted megyek, akkor az jó lesz? - konkretizálta a dolgokat.

- Tökéletes… - adtam rá áldásomat.

- Valami kívánság, hogy merre szeretnél menni? – milyen figyelmes volt ez a kérdés.

- Lepj meg. – csúszott ki belőlem.

- Úgy lesz… akkor 8kor kedves…

- Ha egy picikét fordul a bébi, akkor… - mondta az ultrahangos nővérke a mondatát, s ekkor el is akadt a szava, s elmosolyodott… ő már tudta a választ.

Néhány perce vagyunk itt a srácokkal az orvosnál, a kötelező rutinomon melynek során talán most meg fogják tudni mondani a csöppség nemét… izgultam, tényleg. Egész nap ezen a látogatáson járt a fejem, de ettől függetlenül is egészen termékeny voltam a munka terén. Csakis arra koncentrálva mire kellett haladtam a dolgaimmal, sőt mondhatni, hogy még be is pótoltam, sőt előre is haladtam kicsikét… büszke voltam magamra.

- Na? – kérdeztem rá úgy, mint a türelmetlen kisgyerek… úgy is éreztem magam az az igazság.

- Mondhatom? – kérdezte a nő, s aranyosan mosolygott, hiszen jól szórakozott azon, ahogy leolvasta arcomról az izgatottságot.

- Igen!- egyszerre néztünk rá szinte egészen rögeszmésen.

- Gratulálok Adora, magának egy kislánya lesz… egy egészséges, gyönyörű szépen fejlődő kislánya. – jelentette be az örömhírt a nő én pedig majdhogynem felugrottam a helyemről… jó pár héttel ezelőtt is meg tudták volna mondani ezt az információt nekem abban az esetben, ha éppen a bébim nem úgy forgolódott volna időszakos albérletében, hogy nem mutatta meg magát ott.

- Kislányom… - mondtam én is ki, s majdhogynem bekönnyeztem, s valójában ez nem majdhogynem volt… valóságosan is megtörtént… elsírtam magam.

- Kis hercegnő. – jegyezte meg Joan, s szerelme ekkor átkarolta, miközben mindketten amúgy egy-egy kezükkel az én kezemet is fogták.

- Az én pici Sadie-m… - simogattam meg a hasamat, s ekkor rájöttem, hogy ez annyira nem volt túl jó ötlet, hisz még javában zselés volt a pocakom.

- Máris választottál nevet? – lepődött meg Roy.

- Minden esetre volt alternatívám… s a leányzóra ez a legkedvesebb…

- Basztikuli… - csúszott ki Joan száján akkor ez, amikor kijöttem a szobámból már abban a szettben, miben vacsorázni indultam.

- Ó ha nem lennék meleg basszus… biztos rád ugranék azonnal. – jegyezte meg, s felállva a tv elől megfogta a kezemet, s megpörgetett maga előtt.

- Nem túlzás egy kicsit? – kérdeztem tőle, pedig ilyet sosem szoktam… mindig azt veszem fel, mit szívemben úgy igazán szeretnék, de most ahogy magamra öltöttem ezt a csodát némileg talán sok(k) lehetett.

- Dögös kismama… - kapott el Roy is oldalról. -… gyönyörű vagy. – bólintottak elismerően, s ekkor megszólalt a kapucsengőnk… minden bizonnyal Kit volt az. Joan az ajtóhoz szaladva benyomta a beengedő gombot majd leszólt… - 3. emelet 8-as lakás. – s ezzel szakította is a vonalat.

- Ezt meg kell örökíteni. – csapta össze a tenyerét Roy, mire kikerekedett a szemem.

- Nem valami végzős bálba megyek hékás… és még nem is az esküvőm, nyugi. – próbáltam visszafogni őt, de hajthatatlan volt. Míg Joan már nyitotta is az ajtót, addigra ő már a gépet is előhalászta. – Meg fogjátok ijeszteni Kit-et… biztos vagyok benne. Jézus Isten. – fogtam a fejemet miközben ezek, meg mint valami mérgezett egerek szaladgáltak körülöttem.

- Ki ijeszt meg ki… - hallottam meg a hangját, de valahogy a szavai elálltak mikor meglátott engem… vagyis legalábbis akkor nem folytatta a mondatát mikor látóközegembe került az ajtó túloldalán. – Azta. – túrt bele a hajába, s azt hiszem viselkedése, s meglepődöttsége alapján is lazán letagadhatott volna vagy 5-6 évet.

- Erről van szó kérem szépen. – csapta össze a kezét Joan, mire szememet forgattam, s szépen lassan elindultam feléje. – szia. – köszöntem neki.

- Szia. – mosolygott vissza.

- Nem sok ez…? – a ruhám mondhatni kiadta a formámat, s nem tudtam, hogy nem-e túl extravagáns egy vacsorára, amit nem is tudom, hol fogyasztunk el.

- Csodálatos. – bólintott, s megragadva a kezemet megpuszilta kezem fejét. Micsoda lovag. – Hölgyem. – pillantott fel.

- Előre bocsánatot kérek. – húztam a számat el, mert tudtam, hogy mellettem a fiúk már készülődnek, s zsongnak, mint a méhecskék.

- Miért? – lepődött meg, nem értette a dolgot.

- Ezért… - tettem fel az ujjamat, s erre kínosan rám vigyorodott Roy.

- Ha bentebb jöttök, akkor jobbak lesznek a fények, szépen tudlak titeket fotózni. Hajrá, hajrá!- kezdett minket sürgetni, az én fejem meg csak égett, s égett.

- A lakótársaim miatt. – nevettem el magam, s valahogy automatikusan a vállához fordulva abba temettem el az arcomat. – Sajnálom tényleg… - suttogtam halkan.

- Ugyan… - simítottam meg a hátamat, mitől majdnem felsikkantottam hisz a keze jéghideg volt az én hátam meg mondhatni pucér. -… ez kifejezetten szimpatikus… csak nem tudtam, hogy egy végzős bálba megyünk. Öreg vagyok hozzá egy kicsit… azt hiszem. – jegyezte meg, s megfogva szépen derekamat próbált úgy pózolni velem, ami megfelelő lesz az alkalmi mesterfotósunknak is.

- Öreg? Ugyan kérlek… - legyintett Joan, s nézte Roy-t, ahogy a munkáját végzi.

- Ő Joan… a fotós pedig Roy. – magyaráztam közben azért.

- Mondjuk, ha nem beszélnél kedves könnyebb lenne a dolgom. – kacsintott Roy, s kattintgatta a gépet újra és újra.

- Ha tudnék futni, esküszöm elszaladnék most, de se a ruhám, se a cipőm nem engedi.. – dugtam ki a lábam a rucim alól, miközben vallomást tettem Kit-nek mosolyogva.

- Ha gondolod, az ölembe kaphatlak és elmenekülhetünk. – súgta kicsit közelebb hajolva mégis közben pózolva.

- Fiatalság… hallak ám titeket… - jegyezte meg Roy, s maga mellé is eresztette a gépet. – azt hiszem, kész vagyunk.

- Szuper. El sem hiszem, hogy eljött ez a pillanat. – mondtam neki kínos vigyorral.

- Ha választhatok, akkor talán pillanatragasztóval etesd már, hátha az segít majd rajta. – ajánlotta fel Roy.

- Ugyan… - rázta a fejét mosolyogva Kit.

- Tényleg sajnálom… - suttogtam neki halkan miközben már Roy a hátamra terítette pelerinemet, s lassacskán útnak is engedtek minket. Nem volt egy egyszerű menet ez tény… nagyon nem.

- Megígérem, hogy megpróbállak majd kárpótolni ezért a trauma miatt, de nem vagyok biztos, hogy sikerülni fog. – jegyeztem meg neki, mikor sikerült még így magas sarkúban is igen szép idő alatt letopognom a 3. emeletről.

- Igazán kedvesek a fiúk… jó emberek. – jegyezte meg, s hangjából csakis őszinteség sugallott. Melengette a lelkemet.

- Bizony… - bólintottam elismerően, s megálltam, amikor előttem éppen nyitni akarta az ajtót, s meg is tette… ám mikor felemeltem a fejemet, s megláttam, hogy ki áll a kaputelefonnál a létező összes mindenség megállt bennem. Harry volt az.

- Segíthetünk valamiben? – ajánlotta fel a segítséget, Kit… nem akartam Harry-re nézni, de egyszerűen valamilyen természetfeletti erő felé vonzotta tekintetemet. Farkasszemet néztünk. Beleremegtem.

- Nem… azt hiszem összetévesztettem a házakat. – rázta meg a fejét, de közben végig engem nézett.

- Szerintem is… - csúszott ki a számon, majd lassan önkéntesen elindultam lefele a kinti pár lépcsőnkön is, megragadva persze közben Kit kezét. -… szerintem is… – motyogtam magamban…