20. rész - Ahogy szeretnéd...

Sziasztok Ti Drága Olvasóim! Hoztam is nektek még ma a következő részt, melynek az írását kifejezetten élveztem, mert végre elértem a történetben egy olyan részhez, amit már nagyon vártam… no de majd Ti ha elolvassátok elmondjátok nekem, hogy mit gondoltok róla. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre! Jó olvasást! Puszi Dorka

Több mint túlteljesítettem magamat, s fejben már igazából egy Oscar-díjat, s rögtön mellé egy Golden Globe-ot is átadtam magamnak az alakításomért, s a kitartásért pedig még valami érdemkeresztet is hozzábiggyesztettem a csomaghoz. Várandósan az ember kifejezetten felfokozva érez dolgokat, s most is ez történt… no de még hogy. De megmaradtam, nem lettem rosszul… csak egy mosolyt húztam ajkaimra, s próbáltam a világ legmeghatódottabb emberét játszani… s így is lett, az voltam én.

- Remélem, szereted a tejszínes, meggyes, csokis tortát… - suttogta a fülembe Kit, majd puszit nyomott arcomra. Nem tudtam elkerülni, hogy össze ne fusson a számban a nyál. A torta, mi javában volt 20 főre elegendő gyönyörűen nézett ki.

- Persze… - mosolyodtam el, s a többiek felé néztem kedvesen, hisz végülis én egy házigazda voltam valamilyen szinten, s nem volt szabad elfelednem, hogy bármi is történjen, bármi is lepjen meg másokra is oda kell figyelnem. -… szóval, most ha mindenki megbocsát, akkor én el is vonulok ezzel a finomsággal… talán elég lesz nekem egyedül. – léptem el Kit-től úgy, hogy pocakomat simogattam közben, s erre néhányan elnevették magukat. Kit is így tett, Harry pedig csak igen szolid mosolyra húzta az ajkát… nem tudtam pontosan leolvasni az arcáról a gondolatait, de inkább próbáltam nem is figyelembe venni.

- Mi nem is kapunk belőle? – kérdezte incselkedve Kit. Ebben a pillanatban sikerült egy olyan felállást alakítanunk, hogy szó szerint a két fiú közé „szorultam”… mit ne mondjak nem volt kellemes.

 „Tartsd magad… Adora… csak ügyesen!” – suttogtam magam újra és újra ezt a mondatot… ügyesnek kellett lennem, nem volt mese, de legfőbbképp hihetőnek.

- Én kaptam… nem? – kérdeztem ártatlanul vállat rántva, s lekaptam a díszítésről egy meggyet, s számba kaptam.

- Jogos… - simította meg a vállamat, s puszilta meg azt. – Nem tudom, mennyire ismered Harry Pearce-t… - s ekkor udvarias formáját elővéve fordult az említett személyhez, aki eddig igen csendben volt. Persze csak néhány pillanat volt ez, talán csak két szempillantás, de én közben két szívrohamot is kaptam, meg vagy ötször lefőttem. Számomra ez a sajátos belépő minimum volt vagy 3 óra.

- A múltkor az irodád előtt összefutottunk… - vette át a szót Harry, s ismét felvette a nem is ismerjük egymást, fonalat.

- Tényleg. – igazolta az emléket Kit. – Nagy részben az ő írásának is köszönhető, hogy felkerestünk Téged… - ismertette Kit ezt a dolgot így most Harry előtt is. Összeszorult a gyomrom.

- Komolyan? – meglepődöttnek tűnt kérdése. Én jól tudtam viszont, hogy ez így történt, rögtön azután megtudtam, amikor ott összefutottam vele.

- Igazi kis kincses dobozra talált ott akkor, amikor megírta azt a cikket… város szerte egyre nagyobb hírnek örvend a helyed. – olyan természetes volt a beszélgetés köztük, olyan nyugodt. Ezzel ellenkezőleg az én belsőmben a felszínnel szöges ellentétben olyan folyamatok mentek végig, mik közel sem voltak ilyen természetesek, s nyugodtak. Őszintén örültem, hogy arcomon egy ideg sem rángott meg úgy automatikusan.

- Ha minél többen szeretik a helyet, az nekem csak öröm. – válaszolt kedvesen.

- Csatlakozz hozzánk, ha gondolod… éppen desszert ideje jött el. Az, hogy ezek az emberek  zsűrik a hétvége folyamán ne is foglalkozz vele… - veregette meg Kit Harry vállát.

- Azt hiszem, én lepihenek most már… kezdek fáradni. – bukott ki belőlem a mondat, aminek időzítése több mint tökéletes volt.

- Meg sem várod a sütidet? – kérdezte, s az egyik felbérelt pincérünk – hozzájuk viszont ragaszkodott Kit, hiszen egyedül tálalni igen nehezen tudtam volna, s így ennyi segítséget megengedtem – egy tálca tányérral, s evőeszközzel közelítette meg csapatunkat.

- Egy szeletet viszek belőle. – nem akartam túl modortalan lenni, ezért vágva egy szépséges kis szeletet, azt a tányérra helyezve akartam tőlük búcsút venni. – De nektek további jó szórakozást… - mondtam, s megsimítva karját a többiektől is elbúcsúzva egy tányérral a kezemben indultam meg a mozi terem felé… most valahogy nem tudtam a Kit szobájába menni, valami nem engedte. Az viszont a legkellemesebb helynek bizonyult, hisz hangszigeteltsége tökéletesen biztosította a nyugalmat mit szerettem volna. A hatalmas ágyra felmászva csuda ruhámban törökülésben még majszolni is elkezdtem a süteményt, s próbáltam azt teljes egészében kizárni a fejemből, hogy kik is beszélgetnek odakint. Ez így biztos csak egy véletlen. Egy jó vicc… a kegyetlenebb fajtából.

Kit nem is ismeri „úgy” Harry-t, s ez a szerencse. Ez a kis titok pontosan jó, ha ott marad ahol eddig volt… a homályban. Ellenben ha fel-felbukkan ez a Göndör, s okoz, nekem ilyen hirtelen fejfájásokat nem sokáig fogom tudni kezelni a helyzetet, ezt nagyon is jól éreztem belül. Nem csak szimpla fejfájás, hanem egész testben csörgedező kellemetlenség… s egy nagy adag keszekuszaság.

A tegnapi nap olyan kellemes volt, még mondhatni el is beszélgettünk, mert megtettem azt Roy érdekében… de mi van velem? Az én érdekeimet ki nézi? Hát nem Ő ez biztos. Hogy vállalhatta el ezt, szándékosan jött ide? Ennyire buta lenne? Vagy csak én pampogom túl ezt az ügyet? Nem! Le kellett nyugodnom… egyszerűen muszáj volt… nem csak miattam, de a bébim miatt is, aki ebből az egészből valószínűleg semmit sem ért, de azt tudja, hogy a mamája nem érzi jól magát, s ez a belső nyomás egyik napról a másikra egyre csak jobban.

- Ennyire rossz? – hallottam meg egy hangot az ajtóból, s konkrétan ki is ejtettem a kezemből a villámat. Ő volt az… Harry.

- Lehet, hogy nem vagyok éhes. – nem is értettem, hogy miért válaszoltam… függőben hagyhattam volna az egészet, de mégsem tettem.

- Bejöhetek? – kérdezte, s feléje sem pillantottam. Miért éreztem, hogy ez el fog jönni? Ahelyett, hogy lefeküdtem volna, s talán el is aludtam volna (amit amúgy igen lehetetlennek tartok jelen pillanatban) ehelyett megkaptam most Őt.

- Nem tehetek ellene… - mondtam kurtán, s tudtam, hogy amúgy már bent van… hallottam az ajtó záródását. – Amúgy a mosdó a folyosó végén van, a kijárat, ami a lift pedig az ellenkező irányban. – mondatom megszületésének okát nem tudtam, de engedtem, hogy kijöjjön… nem tarthattam fel.

- Tudom. – felelte kurtán.

Fel sem néztem inkább már a tányéromból inkább csak egyre kisebb, s kisebb falatokra daraboltam villámmal a tésztát, miből a végén már mondhatni csak por maradt. Egészen úgy tűnhettem kívülről, mint egy megsértődött kisgyerek… végülis az univerzum kegyetlen játéka miatt mindenképpen volt okom megsértődni szóval…

- Sajnálom… - kezdett bele, mire hirtelen kipattant a szemem, s rögtön feléje pillantottam. Ott állt előttem a falnak dőlve, míg én sajátos kényelmemben, mint egy kis bálna ültem a hatalmas ágyon.

- Dehogy sajnálod… - nevettem fel kínosan, s hadonásztam a villámmal már magam előtt.

- Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak… nem akartam, de nem utasíthattam vissza Kit kérését. – vallotta be.

- Hát ezt rögtön gondoltam… - forgattam a szememet. -… csak azt nem értem, hogy ebből neked mi a jó… mert nekem semmi, de tényleg. – egészen megeredtek szavaim, s nem akartam visszafogni magam… közel sem. Érett bennem ez nagyon, s ha már képes volt idejönni, akkor most meg is kapja. – Őszintén mondom, hogy tegnap láttam némi reményt, hogy talán még el fogjuk tudni viselni egymás jelenlétét… de ez most miért kellett? – tettem fel a kérdést.

- Úgy érted tegnap, amikor kimenekültél a társaságunkból? – kérdezte, s erre majdnem kiesett a szemem a helyéről. – Nem vagyok buta, láttam, amit láttam… nem viselted jól azt, hogy Luana olyan közel volt. – szemrebbenés nélkül mondta ezt ki, s jobb is volt, hogy félretettem már ekkor a tányért, mert vagy a fejéhez vágtam volna vagy éppen csak én magam fulladtam volna bele a szénhidrátba.

- A barátnődről beszélsz, akivel kedden csajos napot tartok? – kérdeztem vissza nem is értem miért. Egészen másnak éreztem magam, mint aminek kellett volna. – Gondolom mesélte… - vigyorogtam kínosan, s az ágy szélére csúszva feltápászkodtam, majd a tabletért indultam, amiről indíthattam filmet itt. – Most meg, ha megkérhetnélek, fáradj innen ki, s hagyj békén. – fordítottam neki hátat, s indultam meg a másik irányba.

- Adora… - kezdett bele ismételten, de rólam csak leperegtek szavai.

- Ez már rég nem nevezhető barátságnak Harry… jól tudod. Ne bonyolítsuk tovább egymás életét… kérlek. – háttal beszéltem neki végig, s felkapva a is kütyüt bekapcsolva azt kezdtem a filmek közül válogatni teljesen reménytelenül. Az ujjam alatt süvítettek a filmek borítói, de egyszerűen nem tudtam rájuk figyelni… hatalma alá kerített az az érzés, hogy itt volt. Éreztem testének minden egyes rezgését, s ezt minél jobban akartam elnyomni magamban annál jobban nem sikerült.

- Tudod Adora… veled lehetetlenség beszélni. – ismerte el.

- Tudod Harry… - utánoztam le stílusát nem merve azért továbbra sem megfordulni. -… van, akivel egyszerűen nem akarok beszélni… mert nem tudok. – őszinte voltam… tényleg.

- No és miért? – képes volt visszakérdezni… meg merte ezt lépni.

- Miért? – kacagtam fel kínosan, s megfordulva, kikerülve őt nyitottam ki a szekrényt, s vettem ki belőle egy takarót miközben a kis kütyü továbbra is a kezemben volt. Totál láthatatlannak tartottam Őt.

- Miért? – kérdezte halkabban, sokkal halkabban, mint eddig. Igazán higgadtak voltak a szavai. – hmmm… miért? – éreztem, hogy mögöttem állt, nem szorosan, de így is tudtam, hogy ott van… meleg lehelete súrolta a nyakamat.

- Ezért Harry… ezért… - fordultam meg hirtelenjében, s szinte ettől egészen a beépített szekrénynek estem, de nem zavart… így biztosan magam elé tudtam tartani a kezemet, kettőnk közé jelezve azt, hogy ahogy ujjaim úgy egész kezem remeg… csillapíthatatlanul, s most már nem tudtam, hogy leplezni, s talán nem is akartam. -… boldog vagyok Kit-tel… feltétel nélkül boldog… biztonságban érzem vele magam, de tessék… felbukkantál csak úgy és nézd… nézd… - szinte már erőszakosan nyomtam felé a tenyeremet, hogy lássa az egyre erősödő remegésemet.

- Én ezt nem akarom Adora… elhiszed? – kérdezte halkan, mondhatni igazán hihetően, s meg akarta érinteni karomat, de megráztam a fejemet… jobb, ha nem ér hozzám.

- Nem tudom már, hogy mit higgyek… - s inkább átkarolva magamat álltam ott előtte totál megsemmisülve. Jobb volt saját omladozó testemet nézni, mintsem az Ő bármelyik testrészére is pillantani. -… de azt tudom, hogy mit szeretnék most. – össze kellett szednem magam, s pontot tenni a dolgok végére.

- Mit? – tette fel a kérdést, pedig nagyon jól tudta már ő is előre a választ.

- Azt, hogy elmenj… kérlek… - s mégis felemeltem a tekintetemet a pocakomról, s igen fátyolos tekintetemmel néztem az Ő szemébe.

- Ahogy szeretnéd… - mondta belenyugodva, s egy lépést közelebb lépve igazán közel került hozzám… a levegőt is visszaszorítottam, nem hazudok. Egy igazán édes puszit nyomott az arcomra mellé lehelve bőrömre egy utolsó szót… „viszlát”.

Hálás voltam ennek a hétvégi programnak, nem tudom tagadni… ugyanis minden pillanatomat lekötötte onnantól kezdve, hogy felkeltem péntek reggel. Közösen készülődve Kit-tel kezdhettük a napunkat olyan események sorozatával, mint sajtótájékoztató, TV interjúk, rádiós dolgok és fotózás… de persze a legjobb része mégiscsak a finomabbnál finomabb dolgok kóstolása volt. Ez után a hétvége után talán az ételre se fogok tudni majd nézni… ugyan kit áltatok? Imádok enni most pedig kettő helyett, tehetem, s ennél boldogabb igen nehezen lehetnék.

- Még szerencse, hogy hoztam magammal emésztést elősegítő bogyókat… mindent ki akarok próbálni. – karolt át hirtelen Roy, ezzel kicsit megijesztve engem.

- Úgy örülök, hogy 3 teljes napom van végigjárni a standokat… egy nap alatt nem bírnám. – nevettem fel kedvesen, s így karöltve sétálgattunk így a csodálatosan feldíszített asztalok, standok előtt, amelyiknek mindegyike felől olyan illatok terjengtek, hogy csak ha az illatokat néztük is jól laktam.

- Nekem muszáj lesz mindent belesűríteni egy napba… nem hagyhatok ki semmit sem. – rázta a fejét a lelkesen. Ő ezen a napon tudott elszabadulni egy kicsit, holnap pedig Joan látogat majd el ide, s szórakoztat engem, nem mintha amúgy unatkozni.

- Kihívás elfogadva. – ütöttem össze tenyereimet nagy vidáman.

- Hogy sikerült a tegnapi vacsora mellesleg Mrs. Rayson? – kérdezte érdeklődve, újabb szokásaként hív mostanság így.

- Jól. – egészen kurta volt a válaszom… sejtettem, hogy ennyivel viszont nem fog megelégedni. – Nem mérgeztem meg senkit… gyomorrontás sem következett be senkinél… szóval szerintem sikeres volt. – adtam elő válaszom bővített válaszát is.

- Ennek örülök… - simította meg a karomat kedvesen. -… nem tudod, Harry-ék asztala merre van? – érdeklődött egészen óvatosan.

- Ott a kezedben a prospektus. – nevettem fel, s ezzel a válasszal is csak céltudatosan próbáltam kerülni a témát. Muszáj volt úgy konkrétan elfelejtenem a tegnap, s amúgy az összes mindenség alatt történt dolgot, ami vele kapcsolatos.

- De minek ez a prospektus, mikor a csajom fejében úgyis benne van, az egész helyszínnek gyanítom a teljes alaprajza is. – a helyszín Hermione-jének éreztem magam… de valahol ténylegesen így volt, hisz kívülről-belülről tudtam, hogy mit hol találok.

- A keleti részen vannak… - mutattam arra mutatóujjammal, s reménykedtem, hogy nem fordult meg a fejében az, hogy odavisz engem is… de rosszul reménykedtem, hisz engem el nem engedve indult meg előre.

- Beszélnem is kell vele, meg is éheztem valami finomságukra… nem tudod, hogy mivel készültek? – érdeklődött.

- Persze, hogy tudom… minden itt felmutatott ételnek tudom a receptjét titokban, s amúgy ezt még nem mondtam el senkinek, de ezek az emberek mind csak az alkalmazottjaim… az igazság az, hogy minden itt látható finomságot én csináltam… egyes egyedül. – remélem kielégítő volt a válaszom számára, s egy csodálatos Colgate mosollyal megspékeltem még ezt az egészet.

- Jól van, na… nyugi. – emelte maga elé a kezét.

- Innen megtalálod már őket? Nekem még van egy két elintéznivaló dolgom… majd még kicsit később összefutunk… okés? – kérdeztem tőle… nem akartam a stand közelébe menni olyannyira.

- Ellenkezni nem nagyon tudok. – kacsintott rám, s puszit nyomva arcomra tovább is lépkedett, míg én 180 fokot fordulva megindultam egy teljesen másik irányba… lehetőleg megtalálva így ettől a helytől legtávolabbra eső helyszínt.

- Remélem, van a szolgálatodban vagy két teherautó vagy legalább egy daru… esküszöm szükségem lesz rá. – a második napja tartott már ez az egész, s úgy jártam, s keltem a finomságok között miközben mellettem egy régen nem látott ismerősével társalgott a mai randim Joan, én pedig Kit-tel tartottam a kapcsolatot, aki valószínűleg az épületben volt valahol, de mégis telefonon értekeztünk… ugyanis kettő nem szakadhattunk.

- Utánanézhetek a dolgoknak… a beszállítóink valószínűleg tudnak majd nélkülözni a kedvedért egy-egy kocsit. – válaszolt kedvesen.

- Hálás lennék… - ismertem el. Még jó, hogy igazából a várandósságra rá lehetett fogni, hogy mekkora darab is vagyok, hisz ha az nem lenne, akkor gyanítom, hogy alapjáraton már vagy 10 ruhaméretet nőtte volna… ez tuti. – mikor végzel a fejeseiddel? – kérdeztem rá érdeklődve, s megpillantva egy korábban már kóstolt finomságot megragadtam Joan kezét, s jelnyelvvel elmagyaráztam neki, hogy „ezt, ezt, ezt” neked is kóstolnod kell.

- Olyan 7 óra fele… netalán hiányzok? – érdeklődött.

- Ugyan dehogy… csak tudni akarom, hogy hány órán keresztül növelhetem súlyomat még büntetlenül itt a mennyországban. – a pocakomat simogattam miközben hatalmas mosoly volt az arcomon, olyan fültől-fülig érős.

- Jah… hát az úgy teljesen más. – nevette el magát. – De azt el kell neked mondanom viszont, hogy kifejezetten szeretem a kerekded hölgyeket… - hintett el egy apró kis információt.

- Akkor mire hazaérünk, kérlek, szerezz be egy hatalmas nagy akváriumot is, mivel egy bálnával fogod tölteni a szabad pillanataidat.  – már szinte a fejemet fogtam a hülyeségemnek köszönhetően, de virultam nagyon is.

- Haza? – megragadta a mondat legjelentősebb részét… saját maga számára. Az ő otthonáról volt szó, de úgy automatikusan jött az, hogy ezt mondjam én is rá. Haza.

- Ühüm. – erősítettem meg a válaszomban.

- Van lent medencénk… akkor megoldhatjuk a vízi élőlények tárolását. – fordult vissza a poénosabb értelmezésre.

- Szuper… na de nem tartalak fel Mr. Fontos… majd akkor később! – s kinyomva a telefont visszacsöppentem Joan-ék társaságába, akik amúgy igen jól elvoltak így is. Éppen valamilyen olasz finomságot kóstoltak, de nekem most jobban megragadta a figyelmemet az emelletti stand sajátossága. Ott voltak a magyarok. A titkos kedvenceim… ilyet ugyan, mint zsűri nem mondhattam, éppen ezért tartottam meg ezt a gondolatomat csak fejben. Volt valami, ami vonzott a népükben, az országukban… megmagyarázhatatlanul.

- Kérhetnék abból a „Somlói galuskából” egy adagot? – nem tudom hogyan sikerült, de konkrétan egyszerre szólaltunk fel egy emberrel, s hangunk egymásba fonódva próbálta kimondani a nem angolosított eredeti magyar nevet. Kicsit mókás volt. S az is, hogy amikor oldalra fordultam, s megláttam, hogy ki is volt ez az ember kaptam egy gyorslefolyású szívrohamot. Harry állt ott mellettem. Eddig a pillanatig tudatosan, tudatlanul sikerült elkerülnöm, de nem volt túl meglepő, hogy majd össze fogunk futni.

- Hölgyeké az elsőbbség. – kimért volt a hangja, pontosan annyira volt benne élet, mint amennyit az illem megkívánt magának.

- Köszönöm. – igazából a kiszolgálónak köszöntem meg az ételt, de tudtam, hogy ez Neki is megy egy kicsikét. Átadva az árát a finomságnak kaptam is kezembe a kis kanalacskát, s kóstoltam is bele rögtön. – Hmmm… - mosolyodtam el, s fordultam is volna Joan-ék fele, aki ekkorra eltűntek… nem hazudok sehol sem láttam őket. Fordultam jobbra, balra ágaskodtam, de sehol láttam őket.

- A francia konyha felé láttam őket ólálkodni… - szólalt meg Harry.

- Szuper. – azt hiszem, ez a szó most már talán jelmondatommá növi ki magát, majd amennyire tudtam elindultam a legrövidebb úton a fiúk után… csakhogy ez azt jelentette, hogy Harry-ék standja előtt is el kellett haladnom ergo tudtam, hogy Ő most ott halad végig mögöttem.

- Adora… - Lidia mosolyogva köszöntött mikor meglátta, hogy alakom elhalad előttük. Pontosan ezt akartam elkerülni valahol legbelül, hogy a hely barátságos részlegén ragadjak. Nem akartam ezt… viszont tudtam, hogy bunkó sem vagyok így örömmel üdvözöltem én is őket. -… mit kóstolsz? – érdeklődött.

- Somlói galuska. – válaszolt Harry helyettem is, s elhúzta Lidia orra előtt a finomságot miközben Ő pedig elfoglalta a benti helyét a pult mögött.

- Sejthettem volna, hogy valami magyar dolgot eszik… van valami kattanása a magyar ízek iránt. – nevetett fel a leányzó én meg csak vigyorogtam. – Úgy látszik, ebben lelki társak vagytok… - jegyezte meg kedvesen, mire igen majdnem félrenyeltem… de csak majdnem.

- Aham. – sutyorogtam magamban, s inkább ettem. – Mesélj… hogy van Helga? – azonnal terelni kezdtem a témát, de azt hiszem igen ügyesen tettem azt.

- Hát emlékszel? – igen meglepődött kérdésemen, de hogyan is felejthettem el, hogy milyen kedves volt velem, s hozta fel kislányát, mint téma egykor mikor látta, hogy én is várandós vagyok.

- Miért ne emlékeznék? – nevettem el magam, de csak kedvesen.

- Köszönöm szépen jól van… jövőre készül óvodába. – mesélte fülig érő szájjal.

- Micsoda nagylány… - csodálkoztam el. -… remélem, jóban lesznek Sadie-vel… - simítottam meg hasamat, amiben igen nagyon éreztem, hogy a kishercegnő éppen balettelőadást tart.

- Szóval kislányod lesz? Ezt nem is tudtam. Ohhh de örülök neked. – ölelt át érzelmesen. Olyan egyszerű volt ez az érzés… ellentétben azzal, hogy mögöttünk ott volt Harry… s ha ki is tudtam volna zárni fejemből létezését, akkor a világ rögtön emlékeztetett arra, hogy Ő bizony itt van, amikor emberek kérésére megszólalt.

- Én is. – mosolyogtam. – No de nekem lassan indulnom kellene hisz amúgy Joan-ék után indultam el, merthogy bújócskáznak velem… - totálisan meglepődött arcot vágtam miközben kicsit megráztam a fejet.

- Ugyan nem is bújócskázunk… - kapott el hátulról az említett személy… szóval már nem kell keresni őket.

- Majdnem elejtettem miattad ezt a csudát. – teremtettem le rögtön fejemet rázva.

- Úgysem tudsz rám haragudni… a barátaidra sosem tudsz haragudni. – jegyezte meg, s kikapva a kezemből elkezdte falatozni az én adagomat. No de mérges lettem én ekkor.

- Hékás… hékás… HÉKÁS. Teszed le nem azonnal? Ez az enyém volt… menj és vegyél magadnak. – kaptam volna utána, de ő kitért utamból.

- Tudod, hogy szeretlek. – vigyorgott a zsivány, mire egy mási irányból egy másik kéz nyúlt felém.

- Nézd csak itt az enyém… ha ennyire megszeretted. – tolta elém Harry az Ő dobozkáját kilépve ismét az asztaluk mögül.

- Nem szükséges… - ráztam a fejemet, de nem tudtam odébb mozdulni, hogy elinduljak egy másik adagért.

- Ragaszkodom hozzá. – mondta, s tenyerembe nyomta a műanyag tálat. – Tudod… a barátaidra úgysem tudsz haragudni… - ismételte el Joan mondatát alig néhány pillanatról ez előttről, majd mielőtt mondhattam volna el is tűnt előlem… mint a kámfor. Csak úgy, huss. Ez most miért és hogyan történt? Nem tudom.

Vasárnap délután el sem hittem úgy ténylegesen, hogy ennek az egésznek vége… harmadik napunkat töltöttük itt a központban ahol a konferencia volt tartva, s már az eredményhirdetés kis ünnepsége miatt álltunk kint a jó időben a hely udvarán. Eszméletlen nehéz volt a döntés, nem hazudok… annyi sok minden jófajta dolgot kóstolhattunk, ami oly ízletes volt, s kreatív megőrizve a népek hagyományát hogy egy élet sem lenne elég meghálálni ezt az isteneknek, hogy megteremtették a konyhaművészetet, mint művészeti ágat. Ez maga volt a paradicsom. Korábban kijönni egy napra is hatalmas élmény volt, no de most az eseménynek szerves részének teljesen másmilyen volt lenni… sokkal áthatóbb, sokkal magával ragadóbb. Imádtam csinálni. Külön boldogsággal töltött el, hogy a személyes kedvenceim a magyarok megkapták az egyik legfontosabb díjat, így fangirl szívem nyugodtan aludhat majd.

- S végül, de nem utolsó sorban… az új versenyszám, a Helyi vállalkozások versenyében a nyertes a… York városának képviselője. – én már előre tudtam, hogy nem a Bite nyerte, de mégsem keseredtem el miattuk, mert tudtam valami olyat, amit ők nem. Mindentől függetlenül egyértelműen örültem volna, ha Harry-ék nyernek, hisz szakmai szempontból mindenképpen megérdemelték volna, de ez most nem úgy jött össze… ellenben:

- Gratulálunk minden nyertesnek. S még mielőtt mindenkit útjára indítanánk, szeretnénk felfedni a Közönség-díjas standot, melyet a látogatók szavazatai alapján… a cardiffi, a helyi Bite kap hatalmas nagy előnnyel. Gratulálunk. – s őszintén tapsoltam mikor kimondták ezt, s ugyanígy követtem szememmel azt is, ahogy Harry felsétált a díjért, amit…

- Adora… nézd csak. – hirtelen a kezembe nyomták, teljesen feltűnésmentesen, s így nekem kellett azt átadnom.

- Gratulálok. – helyeztem Harry kezébe abban a pillanatban a díjat, amikor pontosan előttem állt… persze szigorúan a kézrázás után. Ő is meglepődött ezen a hirtelen jött dolgon, de én is… de mint profik csodálatosan végigcsináltuk.

- A közös kép sem maradhat el. – jegyezte meg a fotós, mikor indult volna lefele Harry kinek a száján igen széles volt a mosoly.

- Semmiképpen sem. – kapta fel a fejét vigyorogva, majd beállt mellém hatalmas nagy vigyorával.

- Gratulálok. – suttogtam neki mosolyom alól.

- Köszönöm…

- Lehet, befalaztatom a konyhát, hogy soha többet ne jusson eszembe akár egy falatot sem enni… - jegyeztem meg Roy-ék társaságában, amikor vasárnap este az ő társaságukban tanyáztam a kanapénkon valami totálisan idióta filmet nézve. Ezt az estét úgy megérdemeltük így együtt.

- Aham… ez a fagylalt is erről árulkodik, amit olyan jóízűen kanalazol a hasadról. – szólalt meg csipkelődve.

- Már megbocsáss… de ez rózsa és feketeáfonya fagylalt… - keltem saját védelmemre, s büszkén nyomtam be számba egy újabb falatot. A fagylalt segített emészteni… főleg az ilyen finomságok.

- Így már minden érthető. – nevette el magát, s ekkor a fenti csengőnk igen hangosan szólalt meg… mondhatni mintha valaki ráfeküdt volna olyan volt.

- Ha azt mondjátok, hogy kaját rendeltetek esküszöm, kiugrok az ablakon. – jegyeztem meg őszinte ijedtséggel, s nagy sunyin falatoztam még közben a fagyimat.

- Én ugyan nem. – hevesen rázta a fejét Roy.

- Én sem. – tette hozzá Joan is, majd kicsit húzva a száját „önkéntesen” felállt helyéről, s elindult az ajtó felé. – Jól van, na… jól van, na… jövünk. – magyarázott az ismeretlen vasárnap esti vendégünknek, amikor pedig kinyitotta az ajtót rendesen a félelem jelei jelentek meg az arcán. – Uram teremtőm. – kapott a szájához… az ütő is megállt bennem. Megfagytam a helyemben már csupán Joan reakcióját látva is… vajon mit láthatott ő?

- Mi az? – kérdeztem, s mozdultam is volna megfele, de Joan rázta a fejét.

- Roy… gyere csak. Te gyere csak. – s kívülről nyöszörgést hallottam, de Joan hangja igen komolynak tűnt.

- Na, ne már… fiúk mi az? – álltam fel, s Roy hiába próbált visszatartani én mégis tartottam vele… elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne tudjanak a seggemen tartani, ha arról van szó, s most arról volt szó.

- Jézus Isten… - kaptam a mellkasomhoz mikor megláttam, amit nem kellett volna.

- Erről beszéltem… - jegyezte meg Joan, s örültem, hogy ott volt Roy mögöttem, s megtartott, mert egyszerűen nem bírtam volna egyedül megállni.

Harry volt az az ajtónk előtt… nem kicsit összetörve. S innen látva is megmondhattam azt, hogy nem csak kívülről volt összezuhanva, hanem belülről is… de ha csak kívülről is néznénk: az arca lila, piros foltos felszakadva egy két helyen miközben ujjai is több helyen véreztek, s ruhájáról nem is nyilatkoznék. Borzasztóan festett… félelmetesen. Látni is fájt… nem kicsit. Szörnyű volt.

- Jézusom… mi történt vele? – nem egészen vagyok benne biztos, hogy eszméleténél volt-e ekkor… gyanítom a csengő nyomása után összezuhant… szó szerint.

- Jobb ha bemész… - szólalt meg Roy, de összeszedve minden erőmet kitörtem a kezéből, s gondolkodás nélkül sétáltam Harry mellé,  aki mellett letérdelve próbáltam arcából kiseperni kissé sáros, s véres haját. Egyáltalán nem érdekelt mi történt korábban, nem érdekelt semmi más… valaki bántotta őt, s most leírhatatlanul fájt az, ahogy kinézett… s gyanítom ez neki is fájt nem is kicsit. 

- Harry… - simítottam meg az arcát nem törődve azzal, hogy véres lesz a kezem. Majd kiugrott a szívem a helyéről, nagyon rossz volt így látni. - … mi történt? – remegő hanggal kérdeztem ezt tőle, s láttam, hogy amennyire tudja kinyitja a szemét.

- Adora… - suttogta szaggatottan… szemében leírhatatlan félelem és fájdalom. -… elveszett… elveszett… - mondta, de nem igazán értettem, hogy mit.

- Mégis mi? – kérdeztem tőle, s közben a fiúk is odajöttek mellénk.

- A keze… - szólalt meg mögöttem halkan Roy, s rögtön oda is pillantottam, amiben pedig egy papírlapot szorongatott… gondolkodás nélkül szedtem ki azt ujjai közül. Gyűrött volt… megviselt… s alig olvasható.

- Jézus Isten… - automatikusan kaptam a hasamhoz, miközben éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, s tüdőm nem telik meg újra és újra levegővel.

- Adora… mi az? – azonnal mögém jött Roy, látta, hogy ez nem lesz szép. – Adora… - szólongatott.

- A papír, ami azt írja, hogy Luana nem Thaiföldön volt a távolléte alatt… hanem egy klinikán ahol… ahol… - megremegett a kezem, kiejtettem a lapot belőle. -… ahol elvetette a Harry-vel közös gyereküket. Luana-nak abortusza volt. – kimondani is félelmetes és fájdalma volt. Égető.

- A gyerekünket… - suttogta Harry… csend borult a társaságra.