Sziasztok! Ismételten egy friss résszel
jelentkezek számotokra! Ezt a részt már 2 napja elkezdtem írni, tegnap is írtam
hozzá egy keveset, de a mai nap alkalmával jutottam el addig, hogy úgy
ténylegesen sikerült is befejeznem! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást és
mindenfajta észrevételt szívesen várok, bárhol ahol utolértek engem! Puszilok
Mindenkit, Dorka
- Sajnálom… -
próbáltam megrebegtetni a szempilláimat a kellő hatás elérése érdekében, de nem
tudom mennyire jöhetett ez össze… gyanítom semennyire sem, hisz a következő
pillanatban nem törődve semmivel sem haraptam egy hatalmasat a pizza szeletembe…
Cardiff legfinomabb pizzája volt ez, kocsijának hátsó ülésén dobozból
szervírozva.
- Mégis mit? –
kérdezte jóízűen mosolyogva, ahogy velem szembe fordulva a kocsi ajtajának dőlt
a háttámla helyett.
- Hát ezt… -
mutattam körbe magamon, majd szememet is forgatva végül kicsit elkuncogtam
magam.
A történet az,
hogy nem jutottunk el a meglepetés helyig, mert útközben mikor a kocsival
elhaladtunk ezelőtt a bizonyos pizzéria előtt egyszerűen muszáj volt bemennem
oda… a bébi is akarta. Szabályszerűen könyörgött érte én éreztem. Meglátva a
villogó emblémát az üvegablak felett oldhatatlan vágyat éreztem, hogy pizzát
egyek, s ennek a vágyamnak hangot is adtam… nem tudtam visszafogni magamat, s
ezzel elcsesztem valószínűleg a tervezett estét. No, ezt sajnáltam… de ezt viszont
nagyon.
- Azt, hogy
megkóstolhattam a város legfinomabb pizzáját? – kérdezett vissza közel sem
bosszúsan… pedig elképzeltem, hogy legalább egy kicsit mérges lesz… de nem.
- Ugye? –
automatikusan kérdeztem vissza és rájöttem, hogy valahol a kulináris
élményekkel kényeztetett lelkem annyira nem is bánta ezt a dolgot… most ez a
pár szelet pizza (vagy akár egy egész nagy teljes pizza) is elvégzi a dolgát. –
Bocsi. – görbítettem le az ajkamat, s közben próbáltam elbújni a szelet pizzám
mögé… nem kifejezetten sikerült.
- Ne kérj
bocsánatot… én kifejezetten élvezem. – ismerte el. Csupa mosoly volt ez az
ember, s ez annyira pozitív volt számomra… olyan jól esett, de nagyon jól.
Arcára néztem és elfeledtette így velem már tudatlanul is azt a káoszt, ami a
fejemben keringett úgy napok óta.
- Ő is. –
mutattam mutatóujjammal a pocakomra, s elmosolyodtam. Eljött a terhességnek már
az az időszaka nálam, hogy amit a kismama érez, azt a kisbaba is. Ha én
megijedek, akkor ő is, ha én jól érzem magam, akkor ő is… s ezt mutatta nekem a
sajátos kis módján, ezt egy anya érzi, s én éreztem. – A kis hercegnő. – tettem
hozzá, s lehunyt szemmel beküldtem lehetőleg a legnőiesebben az utolsó falatot
az első szeletemből. Az elsőből, de nem utolsóból.
- Mikor derült
ki? – figyelmes volt, emlékezett rá, hogy a múltkor, szerdán még nem tudtam,
hogy miféle kis lényt hordok a szívem alatt, de most már tudtam, s büszkén
meséltem el neki.
- Ma délután…
végre hajlandó volt megmutatni magát a művésznő. – simogattam meg a feszülő
ruhámat… szabályszerűen azt éreztem, hogy a kis csajszi pacsit is adott nekem.
Felkacagtam.
- Gratulálok. –
bólintott. – Biztos gyönyörű kis hercegnő lesz… az anyukáját elnézve. – mondta
mire éreztem, hogy automatikusan az ajkamba haraptam… kezdtem elvörösödni bókja
hallatán. Sosem fejezi be, ritkán találkoztam eddig még ennyire úriemberrel.
- Igyekszek. –
rántottam meg a vállamat, majd újabb szeletért nyúltam volna, ahogyan ő is
tette volna a saját esetében, s amikor a saját dobozát felnyitotta igazán
nagyon felcsillant a szemem. Nagyot nyeltem. Az ő pizzája gyros húsos,
tejfölös, négysajtos mennyei dolog volt, s mikor ez most megint a szemem elé
tárult összefolyt a nyál a számban. Nem mintha előttem nem lett volna ott szintén
egy teljes nagy finomság, sőt mondhatni a földi mennyország.
- Szeretnél
ebből is? – ajánlotta fel, s megemelte a dobozt felém.
- Nekem is van.
– mutattam a dobozomra, de nem hiszem, hogy túl hihető volt az alakításom… az
arcom mindent elárult.
- S mi van
akkor, ha nekem meg a tiédből kellene? A tiédből szeretnék… hhhm? – emelte meg
mindkettőnk dobozát, merthogy hiába volt azért elég kényelmes a kocsi, s elég
tágas mégsem pizzázásra tervezték így ölünkből ettük azt… kétlem, hogy valaha
bárki más elegánsabban ette volna a pizzát, öltöny s már majdhogynem
kisestélyi.
- Háááát… -
gondolkoztam el széles mosolyra húzva ajkaimat. -… talán akkor lehetek kedves
és adhatok az enyémből… egy kis cserekereskedelem, csakis a meglévő jó
kapcsolat megtartása érdekében. – úgy beszéltem hirtelen, mint egy diplomata,
de nagyon jól elszórakoztam.
- Cseréljünk? –
rázta meg a dobozokat zsiványan.
- Aham. –
bólintottam akkora hévvel, hogy csoda, hogy nem repült le a fejem. Ennyit
arról, hogy profi diplomata leszek… a hasam irányít, ez nyilvánvaló volt.
Összecserélve a dobozokat letette az ölünkbe az új szerzeményeinket, mi
számomra tényleg annyira egy rendes tett volt, s olyannyira örültem neki, hogy hirtelen
arrébb csúsztam, s arcára céloztam egy puszit hálám jeleképpen, de nem minden
úgy sült el, ahogy én azt elterveztem… merthogy ahogy ő fordult, nem várva rám,
én nem az arcára, hanem ajkára leheltem egy ártatlan csókot. Ott volt az a
pillanat, amikor hirtelen mindketten megfagytunk. Nem is tudtam onnan
elmozdulni… ennyit arról a hirtelen, oda majd vissza tervemről.
Leheletnyi
távolság sem volt köztünk, s úgy pislogtunk egymásra mindketten meglepetten,
majd a következő tevékenységemen igen meglepődtem… ajkaim lassan, óvatosan lágy
mosolyra húzódtak, s mit erre ő reagált nem vártam volna. Lágyan megfogva
nyakamat csókolt gyengéden ajkaim közé, téve ezt úgy igazán ismerkedősen…
mintha csak lassan, de biztosan derítené fel a terepet nem okozva semmiféle
meglepetést. S én nem ellenkeztem… nem éreztem úgy, hogy azt kellett volna
tennem.
- Sajnálom. – s
ezúttal ő mondta ezt halkan, lehelve mindezt ajkaira. Nem távolodtam el tőle,
jól esett közelsége. Biztonságot nyújtott. – Nem kelle… - kezdett volna bele,
de én ajkaink közé emeltem mutatóujjamat.
- Shhhh. –
kuncogtam el magamat közben. – Semmi baj. – ráztam meg a fejemet, majd végül
ténylegesen is adtam az arcára egy puszit, hisz végülis mindvégig ez volt a tervem.
- Nem akarom,
hogy azt hidd… - bocsánatkérését még véletlenül sem hagyta abba. Olyan lovagias
volt, olyan igazi férfi.
- Mit hinnék? –
távolodtam el tőle, de immáron már csak felsőtestemmel, ülni már szorosan mellette
ültem. – Nem hiszek semmit. Egy ártatlan csók volt, nem több, s nem kevesebb… -
magyaráztam a dolgot, mert tényleg úgy gondoltam, hogy megérdemli a
megnyugvást.
- De mi van, ha…
- ismételten csak belekezdett egy mondatba, de ezúttal csak maga miatt nem
fejezte be, ő lassított le, s némult el. Tudtam mit akar mondani… láttam az
arca ragyogásából.
- El sem tudod
képzelni mennyi problémával járok. – fogtam a fejemet, s ha csak a felét is
elmesélném neki, ami éppen a fejemben járt fejvesztve menekülne a kocsiból. EZ
biztos.
- Elhiszed,
hogy nem zavar? – kérdezett vissza teljesen nyugodtan.
- Ez addig
szép, amíg nem realizálod, hogy éppen egy bébi növekszik bennem… - ismertettem
a tényeket, s igazából magamat is megleptem, hogy ilyenekről kezdtem el
beszélni. Mikor fordult át ez a beszélgetés egy kapcsolati tanácsadásba? Ja,
hogy akkor amikor „véletlenül” megcsókoltuk egymást. Értem én.
- Tudnám
kezelni… hidd el. – mondta halkan… hanglejtéséből éreztem: komolyan gondolja.
Hittem neki.
- Ne siessünk
előre. – vallottam be egyszerűen, s hátradőltem az ülésben, s lecsukott
szemekkel pihengettem egy keveset, majd némi öntudatlanság közepette ujjaimat
megkirándultatva az övéire zártam. Kifejezetten kellemes érzés volt.
- Min
gondolkodsz? – kérdezte csendesen nem megtörve azt az idilli csendet.
- Meg fogsz
lepődni… - fogtam meg a homlokomat, mert tudtam, hogyha felfedem előtte
gondolataimat ki fog nevetni… ez a minimum volt.
- Hátha nem. –
tette hozzá, s éreztem, hogy ő is úgy hátradől, mint ahogy én tettem… kezét ő
nem húzta el tőlem, s talán inkább szorosabban is fogta. Egy biztos pont.
- De komolyan
ne nevess… - mondtam. - … azon gondolkoztam, hogy hogyan is tudnék bevágni egy
teljes tálca krémes sütit miközben mesét nézek egy kanapéról betakarózva
nyakig. – nem tudom honnan jött ez az ötletem, de tényleg ez élvezett most
prioritást az agyamban.
- Ennyire jól
érzed magad itt? – kérdezett vissza. Hupsz, én ezt nem ilyennek szántam.
- Jajjj… nem,
nem, nem. – nyitottam ki a szememet, s fordultam felé aggódva… nem akartam
megbántani. – Nem akartalak… - kezdtem el hebegni, habogni, s a hirtelen elég
ijesztően komoly arcán mosoly villant fel. – Ez gonosz volt. – mutattam rá
szabad mutatóujjammal… megviccelt az átkozott.
- Annyira azért
nem. – rázta a fejét kedvesen. – No és milyen mesét néznél? – kérdezett rá
kedvesen. Végülis teljesen normális, hogy egy közel 30 éves férfi és egy
majdnem 25 éves nő ilyenről beszélget egy randin… randin? Hmmm… érdekes
belegondolni így. Maradjunk talán első körben a vacsoránál.
- Talán a
Hamupipőkét… - bukott ki a számból, majd éreztem, hogy elvörösödök. Ilyenekről
így beszélni elég ciki… azt hiszem, most biztos azt gondolja, hogy valami
elmaradott butagyerek vagyok. Biztosan így van.
- Értem. –
emésztette meg, s a kilincsért nyúlt. – Ha megbocsátasz egy pillanatra. –
mondta, s felemelve az összefont kezünket adott rá egy puszit, majd kinyitva az
ajtót szinte kilibbent a társaságomból. Most jött el az a pillanat, amikor
elijesztettem… biztos voltam benne. Egyedül ülve hát a kocsiban magam elé
vettem az egyik pizzás dobozt, s lazán benyomtam még egy szeletet… de hirtelen
többhöz már nem is volt kedvem. Gratulálhatsz magadnak Adora… egészen tűntél
most vagy 5 évesnek. Pacsi.
Nem tudom
mennyi időt töltöttem egyedül a kocsiban, lehet, hogy csak néhány pillanat
volt, de én tényleg milliónak gondoltam… s a legrosszabb az egészben, hogy az
agyam végig dolgozott. Már majdnem én is elindultam volna kifele, nyúltam is a
kilincsért, de ekkor kívülről is nyílt az ajtó.
- Hova, hova?
Szökni készülsz? – kérdezte kíváncsian, s újra csatlakozott hozzám.
- A szökés
talán az ön asztala Mr. Rayson… mondjuk érthető. – rántottam meg a vállamat.
Logikus, ha ennyi idősen nem akar bébiszitterkedni egy majdnem vele egyidős nő
felett.
- Ezt mégis
honnan veszi, kedves? – fordult felém érdeklődve felhúzott, ráncolt
szemöldökökkel.
- Az előbb…
egészen biztos, hogy megijesztettem, ami tényleg érthető… - vallottam be.
Nem szólt egy
szót sem, sokkal inkább csak közelebb hajolt a fülemhez, s úgy készült abba
súgni valamit.
- Mi van akkor,
ha azt mondom, hogy éppen csak telefonáltam azért, hogy való váltsam a
kívánságát… kisasszony? Hmmm? – kérdezte s hajamba simított kedvesen.
- Mi? –
csúszott ki a számon.
- Lenne kedve
velem mozizni? – kérdezte, s annyira elhajolt tőlem, hogy ne az arcomnak, hanem
a szemeimnek beszéljen.
- Hogy micsoda?
– kérdeztem vissza egészen meglepődve…
- Te egyedül
élsz ebben a lakásban? – a fejemet, ha tudtam volna, akkor biztosan 360 fokban
forgattam volna, de mivel ez nem jött össze csak simán nézegettem hol
jobbra-balra. Hatalmas volt a lakása, s talán a hatalmas nem is volt megfelelő
kifejezés.
- Többnyire. –
bólintott el nem engedve a kezemet. – Az ingatlanügynökömnek egészen jó a
rábeszélő képessége. –ismerte el.
- Hatalmas… de
mégsem rideg. – véleményeztem.
- Köszönöm.
Valami frissítőt esetleg? – kérdezett rá illedelmesen.
- Nem köszönöm…
- ráztam a fejemet, s ezután pedig konkrétan elindult egy irányba. -… a
nappalid ott volt. – mutattam vissza vállam fölött, de lépésemben mégsem
torpantam meg. Nappalis mozizásról volt, s most kifejezetten távolodtunk attól
a helytől.
- Tudok egy
jobbat. – kacsintott, s megállt egy fehér ajtó előtt. Nagyot nyeltem… fura
dolgok jutottak eszembe.
- Kérlek… ne vágj
ilyen riadt arcot… nyugi… - karolt át, majd kinyitotta az ajtót, s előttem
közel sem a hálószobája teljesedett ki, pedig meglehet átfutott az agyamon az
az opció is… ahova pedig beléptünk egy sajátos mozi szoba volt, ahol a hatalmas
képernyőn már a jól ismert Disney kastély feszült ki, várva a film
elindítására. A vászon előtt pedig egy óriási kanapé terült el, mi akár simán
vagy 10 személyes franciaágynak is szolgálhatott volna.
- Azta… -
kaptam a számhoz és a vigyor letörölhetetlen volt az arcomról.
- Ez így
megfelelő? – kérdezte érdeklődve mellőlem.
- Felülmúlja az
elképzeléseimet. – ha nem fogtam volna vissza magamat már régen ugrálva
tapsikoltam volna… ez biztos. – Az ott… - közelebb lépkedve az ágyhoz, középen
egy kis reggeliző asztalkát láttam felállítva, amin pedig egy tálca sütemény
volt… nem jutottam szóhoz. – Elment az eszed. – kacagtam fel. – Nem lett volna
egyikre sem szükség… jézusom. – ráztam a fejemet, mert konkrétan nem hittem a
szememnek. – Először elrontom a vacsorát… - kezdtem el magam előtt számolni,
hogy mennyire sikerült jól teljesítenem a mai estén. -… majd utána bevallom,
hogy olyan vágyaim vannak, mint egy 5 évesnek… - emelte még egy ujjamat fel. -…
erre te meg… - nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.
- Hékás, hékás…
- kezdett el lecsitítani, ahogy közelebb ért, s kedvesen, közel sem tolakodóan
kapta el mindkét oldalt a kezemet, s tartotta ott azokat mellettünk. -… ha nem
szívesen tenném, nem tenném… de mint látod, teszem, szóval… nem kell aggódnod. –
mondta mindvégig a szemembe nézve.
- Komolyan? –
kérdeztem vissza.
- Komolyan. –
bólintott, s teljesen közelebb lépve hozzá adtam egy puszit az arcára. Éreztem,
hogy kirázta a hideg tőle. Engem is.
- Köszönöm. –
suttogtam miközben igen lassan távolodtam tőle.
- Ha nem
gondoltad még meg magad, akkor helyezd magad kényelembe… s kezdhetjük is. –
ajánlotta fel, mire én továbbra is fogtam két kezét, de ezúttal már kiléptem
magas sarkú cipellőimből, s így csak lazán úgy kb. 10 cm-rel lettem így
alacsonyabb. – máris jobb? – kérdezte kíváncsian.
- El sem tudod
képzelni… - nevettem el magam, s belegondoltam, hogy ez a ruha kifejezetten nem
lesz alkalmas fekvésre meg semmire, mert nem a kényelméről volt híres… inkább
csak szép meg minden, de ha le is fekszek benne itt valószínűleg szét is
szakadna rajtam, tekintve hogy egészen fura pózokat tudok felvenni.
- Mi az? –
kérdezte és látta, hogy éppen gondolataimmal küzdök.
- Lesz egy fura
kérésem… - mutattam magam előtt egyet az ujjammal.
- Hujajjjj… -
mosolyodott el.
- Kaphatnék egy
inget, pólót vagy bármi felsőt kölcsönbe, mert ha ebben a ruhában én tovább mozdulok,
minden bizonnyal szétreped rajtam. – a fejem égett a mondatom elhangzása alatt,
nem is nagyon mertem a szemébe nézni… bezzeg a bébi az nagyon is jól érezte
magát, egész tánc showt nyomott le bennem.
- Ez csak
természetes. – mondta, s lehajolva, elseperve az egyik plédet kihúzott alóla
egy inget.
- Te máris
készültél? – vettem el tőle meglepődve a puha, fehér darabot.
- Kölcsön ruha
nélkül mit érne az az ottalvós buli? – kérdezett rá, s elnevette magát.
- Szóval ez egy
ottalvós buli? – vigyorogtam rá.
- Úgy tűnik. –
ismerte el.
- A legjobb
kétszemélyes ottalvós buli. – ismertem el, s mielőtt belegondoltam volna, hogy
mit is mondtam inkább gyorsan megfordultam s vetkőzni próbáltam volna. –
Elfordulhatsz nyugodtan… - jegyeztem meg sunyin… éreztem, hogy pillantásai
bizsergetik hátam szabad felületét.
- Azt mondod? –
kérdezett vissza.
- Vagy azt,
hogy segíthetsz is… - nem tudtam ruhám tetejét kioldani, hiába próbálkoztam
igen erősen. Kettő pillanat sem telt el, már mögöttem éreztem őt, s ujjait a nyakamon,
ahogy óvatosan oldja ki felsőmet, majd szépen lassan húzza le azt rólam…
derekamnál elengedve a fekete kis anyagot könnyen engedett a gravitációnak.
Csak egy alsóban álltam ott előtte, háttal neki. Nagyot nyeltem, s hallottam,
hogy ő is így tett.
Kinyújtva a
kezét kérte el tőlem ekkor az ingjét, s gondolkodás nélkül adtam oda neki azt,
majd engedelmeskedve neki szépen bújtam bele abba, ahogy ő azt diktálta.
Elkezdtem én alul begombolni a gombokat, némileg remegő kezekkel, hisz
közelsége igen nagy hatással volt rám, de ekkor ő hirtelenjében megfordított, s
kezeit kezeimre zárta.
- Ha megengeded…
- éppen, hogy jártam a pocakomnál a gombokkal mikor ő átvette tőlem.
- Meg. –
bólintottam szelíden, s ajkamba harapva figyeltem ujjainak útját. Tetszett,
amit csinált. Nagyon tetszett.
S az éjszaka
úgy telt, ahogy én azt el sem gondoltam volna. Begubózva abba a csodálatos
kanapéágyba szabályszerűen tényleg majdnem egyedül vágtam be a tálca sütit,
amiről kiderült, hogy arról a helyről rendelte, ahova eredetileg mentünk volna…
csak végülis sosem jutottunk el. Ábrándozva nézve a mesét pedig végül egészen
elkényelmesedve a mellkasára hajtva a fejemet szenderültem el… egy rossz szava
nem volt, tényleg.
Reggel, viszont
amikor felkeltem ő sehol sem volt, s mielőtt elindulhattam volna ebben a
hatalmas nagy lakásban a keresésére egy levelet találtam tőle az ágyban
mellettem.
„Sürgősen be
kellett mennem egy megbeszélésre, nem akartalak felébreszteni olyan bájosan
aludtál. Lent van egy étterem, rendelj nyugodtan reggelit, vagy amit szeretnél.
Köszönöm az estét… remélem te is olyan jól érezted magad, mint én. Majd hívlak,
amint végzek… Kit”
- Mrs.
Rayson-nal beszélek? – Joan csak ennyire volt vicces, amikor Roy-t el nem érve
őt hívtam fel akkor, amikor már Kit lakását elhagyva léptem Cardiff zsúfolt
utcájára ki. Ez a férfi valójában volt annyira figyelmes, hogy még ma reggelre
is készített ki nekem ruhát, nem tudom hogyan és mikor, de a világ
legkényelmesebb kismama ruhái vártak az ágy szélén.
- Felettébb
vicces. – grimaszoltam habár ő nem is látta.
- Szerintem nem…
- ráztam a fejemet, s közben elmosolyodtam azért.
- Előre mondom,
hogy álompár lennétek. – hozta fel ezt, mint témát.
- Nem történt
semmi… befejeznéd? – nevettem el magam, de haragudni nem tudtam rá feltevése
miatt… egyszerűen nem ment.
- Semmi, semmi?
Ejjj… ejjj. – rosszallta mondatomat.
- Csak egy csók…
vagy kettő. – haraptam szám belsejébe egyet.
- Hmmm… lassú
az úriember. Figyelmes. Még jobb… - elemezte a történteket, habár nem tudott
semmit… gondolom kitalált magának valamit. Ráhagytam.
- Most
hazamegyek, de egy ebéd együtt? – kérdeztem rá.
- Jó lenne
bébi, de nem érek rá… Roy is kora reggel ment a szállodába, mert sikerült
valami színvakkal dolgoznia és a mélyvörös festék helyett halovány vöröst
kentek fel a falra mindezt úgy, hogy nemsokára megnyitó lesz. – magyarázta a
helyzetet.
- Áúcs. No,
mindegy… akkor este tali gondolom. – jegyeztem meg.
- Csók, csók
bébi. – köszönt el.
- Csók…
Hazaérve
ismételten belevetettem magam a munkába, s egészen újfajta energiával sikerült
feltöltődnöm. Kinyitva a ház összes ablakát engedtem, hogy minden helységet
átjárjon a friss tavaszi szellő, hisz most már ténylegesen megérkezett az új
évszak, mi igazán feldobott. Halk zenét indítva néha még majdhogynem táncoltam
a lakásban miközben egy-egy dolgot elintéztem. Nagyon jó kedvem volt. Mindennel
pontosan úgy haladtam, ahogy azzal kellett, s ez által nagyon elégedett voltam.
Ráadásul a délután folyamán még Ash-sel is sikerült egy néhány percet
skype-olnom, ami pluszban dobott a napomon, hisz már több mint egy hete elment,
s az óta nem sok mindent hallottam róla, hisz elfoglalt ő kérem szépen.
- Szóval
megcsalsz? Rosszkislány. – rázta a fejét lebiggyesztett ajkakkal, de közben
félig nevetett is. Csak szimplán Ash-ként viselkedett.
- Kérlek szépen…
ki küldte az előbb azt a képet azzal a Palvin Barbival? – világítottam rá a
valóságra mókásan.
- Együtt volt
fotózásunk tegnap, s buliztunk egyet utána… magyar a leányzó. – tette hozzá.
- Szép. –
ismertem el.
- De mutasd
csak magad… látni akarlak és a kis pocaklakót is. – kacsintott a kamerába, s én
eltávolodva egy kicsit felhúztam a pólómat, mi az egyetlen egy anyag volt
rajtam, s úgy simogattam meg a hasamat.
- Amúgy a
pocaklakónak már neve is van… Sadie… kislányom lesz. – újságoltam el neki is a
nagy hírt.
- Egy újabb
Walsh tündér a világnak… - csillogott a szeme az örömtől… olyan jó volt látni,
habár így távolból is. -… szóval ez a Kit gyerek lesz az apukája? – egészen sajátosan
fogalmazta meg a dolgokat, mondhatni nyersen.
- Persze…
holnap lesz az esküvőnk. – mentem bele a játékba, ami az arckifejezését nézve
igen vicces végnek nézett elébe.
- És engem meg
sem hívtál? Ez fájt. – kapott a szívéhez.
- Te Barbi
babázz okés? – vágtam vissza neki rögtön.
- Ez meg még
jobban fájt… - majdnem hátra is vetődött a székén, de szerintem tudta, hogy
nagyot esne ezért inkább csak ülve dramatizálta túl a dolgokat. – De amúgy
tényleg csajos… minden rendben? Jól vagy? – azért valahol mélyen volt benne egy
kis komoly lélek is. Az igazi barátom. – mi van a pékfiúddal? Nem is említetted
eddig. – mondta ki az egyetlen egy dolgot, minek örültem volna, ha kihagyjuk a
beszélgetésből. Próbáltam teljesen ignorálni a kérdését, s inkább csak
visszaültem a székemre, majd pakolgattam a papírjaimat a gép előtt, de azt
hiszem ő maga is észrevette, hogy ez egy meredek téma volt. – Hoppáré, hoppáré…
- jegyezte meg, s ezzel valahogy mintha egy kést is döfött volna a mellkasomba,
mi felszabadította azokat az gondolatokat, érzéseket, mit a hétvége óta
sikerült elkerülnöm igen eredményesen. – Mi történt? – kérdezte.
- Hagyjuk
inkább… okés? – kínos mosolyt villantottam felé, de egyenesen a kamerába nem is
néztem.
- Tudod bébi,
hogy nekem mindent elmondhatsz… szóval… mi történt? – kérdezett rá ismét, de
tényleg úgy, mint aki a több ezer kilométert is átszelve segíteni akar nekem.
- Lefeküdtem
vele. – hadartam el, majd meg sem állva a pakolgatásban folytattam munkámat,
sőt fel is álltam és úgy folytattam ide-oda forgásomat.
- Elnézést… azt
hallottam, hogy lefeküdtél vele. – kicsit ledöbbent… kicsit nagyon. Még így
képernyőn keresztül sem akartam látni reakcióját ezért inkább mondhatni a gép
mögé sétáltam és ott csináltam azt, mit kellett.
- Igen… mert
azt mondtam. – próbáltam még így is a legnagyobb pókerarcot vágni a dolgokhoz…
nem tudom mennyire sikerült.
- Mégis hogy…
meg mi? Gondoltam, hogy fog rád hajtani, de úgy gondoltam a vacsora után meg
amúgy is, hogy egy egész rendes pasas… barátnője van, nem? vagy már nincs?
Miről maradtam le basszus. – hangja komolyan olyan volt, mintha élete
pletykáját hallotta volna épp meg.
- Jah…
barátnője van. A hogyan történt dologra meg csak annyit… megmagyarázhatatlan…
egyszerűen nem tudom felfogni hogyan és miért? Egyszerűen nem. – válaszoltam neki…
ő volt az első, akivel erről beszéltem.
- Kedvenc meleg
párod mit reagált rá? – kérdezett rá, s ekkor értem vissza a képernyő elé.
Azonnal levágta a helyzetet. – El sem mondtad nekik… - okos ez a fiú.
- A-a. – ráztam
a fejemet, s megtámaszkodva az asztalon próbáltam összeszedni magamat. Ez
biztos nem történik éppen, ezek a dolgok a múltban meg sem történtek… ugye?
- Ha
belegondolok… érthető. De nem is akarsz róla beszélni… mármint… ismerlek bébi,
tudom, hogy… - mondta, s ekkora értem el azt az állapotot, hogy le tudtam ülni
végre úgy, hogy rá is figyeltem. Éreztem, hogy most vagy soha alapon beszélnem
kell valakinek róla, vagy különben belülről fog felemészteni és azzal senki sem
fog jól járni. Egy dolog az, amit a külvilág lát belőlem, s egy teljesen másik,
ami valójában megy bennem… úgy igazán legbelül.
- Nem tudom Ash…
nem tudom. Fogalmam sincs mi történt, fogalmam sincs hogyan is engedtem, hogy
megtörténjen. Egyszerűen nem voltam képes leállítani… olyan gyorsan történt. –
magyaráztam, s homlokomat támasztottam a kezeimmel. Vajon leeshet a fejem a
helyéről? Egészen kezdtem benne hinni, hogy igen.
- Jó volt? –
kérdezett rá.
- Hogy micsoda?
– nevettem fel kínosan.
- Jó volt a
szex vele? Hmmm? – kérdezett rá még egyszer, sokkal egyértelműben… majdnem
kiesett a szemem, ahogy a képernyőn keresztül a szemébe néztem.
- Jézus Isten…
Ash. – próbáltam terelni a témát, nem ez lett volna az éppen ideális
beszélgetés vele, de olyan szemrebbenés nélkül kérdezte meg, hogy csak lestem.
Ez tipikus ő volt.
- Na de most
komolyan. Előttem nem kell szégyenkezned… két lábon járó seggfej vagyok, de
legalább szép. – rántotta meg a vállát, mire elnevettem magam… még így is
sikerült megnevettetnie. – Szóval… jó volt vele?
- Jó… -
összeszorítottam a szemeimet, s úgy mondtam ezt ki… el sem hiszem, hogy
kimondtam amúgy. -… nagyon jó. – takartam el a szememet is, s legszívesebben a
fejemet már az asztalba vertem volna, de talán a falba is tehettem volna.
- Ez a lényeg
bébi… látod. A jó szexet az ember nem tagadhatja meg magától… a
lelkiismereteddel meg békélj meg, aki csúnyát tette az ő… egye az ő lelkét a
tett. Hülye az, aki helyetted mást választ… ez tény. – adta ki magából
cenzúrázatlan véleményét.
- No és te mi
vagy akkor? – kérdeztem rá.
- Minden
bizonnyal a legnagyobb hülye, akit a hátán hordhat a föld… de te ettől még te
szeretsz. – folytatta. – Hisz a barátok már csak ilyenek… nem? – kérdezte kisfiús
tekintettel.
- A legjobb
barátok…
- És úgy hiszem
végeztünk is… - ordította el magát a kamera mögül a fotós, akivel már egészen
kora reggel óta dolgoztunk. Eljött az az idő is, ami a fotózás ideje volt a
magazin számára, így hát egy majdhogynem egész napra beköltöztünk a magazin
főhadiszállására, s különböző helyeken, különböző emberekkel, s ruhában
fotóztuk az anyagot a következő számhoz. Meglepően kellemes volt az, hogy én
is, mint modell vettem részt ezen a dolgon, hisz kifejezetten élveztem azt,
amikor körülöttem forgolódtak a sminkesek, vagy éppen fodrászok. Másik oldalról
tekintve pedig elmondhatom, hogy nem is mint csak szereplő, de mint „rendező”
is részt vettem az egészben, hisz mint alkalmi szerkesztő egész sok mindenbe
beleszólhattam. Ez nagyon bejött.
- Köszönöm
mindenkinek a munkát, fantasztikusak voltatok. – mondta, s ő elkezdte majd a
többiek folytatták a tapsot, mit az egész stáb megérdemelt. Én is
becsatlakoztam hozzájuk. – Adora… akkor majd a napokban kereslek a szerkesztett
anyaggal és akkor válogatunk. – fordult felém Ted, hisz így hívták őt. Én már
ekkor kényelmesen ültem egy székben, s fogtam az ölemben az edzőcuccomat
ugyanis szerda lévén indultam nemsokára a jóga órámra… valahogy tudtam, hogy
igenis jó döntés lesz az, hogy járni fogok én ezekre az órákra, mert a megnyugvást,
mit ott kapok, sehol máshol nem szerezhetem meg.
- Szuper… ahogy
kész leszel, legkésőbb szombatig gondolom… – magyaráztam neki.
- Persze,
persze… - mondta.
- Jók voltatok…
jók képek készültek rólad. – simította meg Olga a kezemet, aki nemrég
érkezhetett le, hisz eddig nem volt körünkben. Ő a magazin főszerkesztője.
- Köszönöm. –
mosolyodtam el.
- Hova, hova
amúgy ekkora cuccal? – kérdezte kíváncsian a sporttáskámra bökve.
- Jógaórára. –
vallottam be.
- Ennyire
bejött a centrum? – kérdezte.
- Ha te azt
tudnád… - vigyorodtam el…
Tekintve, hogy
a magazin székhelye és a Health Life Centrum között nem volt túl nagy a táv így
békésen, gyalog indultam meg a távnak. Jól esett egy kis séta a kimerítő
sürgés, forgás után.
- Ohhh az egyik
lelkes kismamánk. – kapott el a recepciónál az oktatónk.
- Nem tehetek
róla… rabul ejtettek az óráid. – rántottam meg a vállamat, s üdvözöltem őt egy-egy
puszival.
- Kisasszony…
ezt Mr. Rayson hagyta itt magának. – s egy borítékot nyújtott át nekem a pultja
felett, majd megköszönve azt elindultunk a lift felé.
- Hmmm… Mr.
Rayson. Na, mesélj csak nekem kedves… - karolt belém, s már így léptünk be a
liftbe.
Igazából nem
volt sok minden, mit megoszthattam vele, de amit lehetett azt lazán kihúzta
belőlem, s ha akartam volna tiltakozni, akkor sem ment volna. Nagyon értette a
dolgát.
- Várjunk csak…
ma is páros jóga lesz? – kérdeztem, s mivel egészen több férfi volt a teremben,
mikor beléptünk oda gyanús lett a dolog nekem.
- 1 páros… 2 egyedül…
1 páros… - kezdte magyarázni a sémát, mire mostanra ténylegesen rájöttem, ahogy
visszaszámoltam egy kicsit
- Szuper. –
mondtam neki, s készültem arra, hogy milyen jó is lesz nekem a páros
gyakorlatokat egyedül végeznem. No, sebaj. – Azt hiszem, hogy most nem lesz
párom… - mosolyodtam el, mire ő már rázta is a fejét.
- Én nem úgy
hiszem… - mutatott vállam fölött el a távolba, s ekkor az ajtóból közeledve
megláttam egy ismerős alakot. Majdnem összeestem abban a pillanatban, ahogy
megláttam Őt. Harry sétált felém teljes bemelegítő, edző ruhájában.
- Egy pillanat…
- fordultam Greta felé, s összeszedve minden erőmet elindultam én is Harry
felé, majd elhaladva mellette egyértelműen tudtára adtam, hogy kövessen. Elég erősen
érzékelhette, hogy nincs más választása.

- Ugye most ez
egy vicc? – kérdeztem tőle, derekamra tett kezekkel. Forrt a vérem… pezsgett. Dühös
voltam.
- Nem hiszem. –
rázta a fejét, s könnyedén beletúrt a hajába.
- Mit keresel
itt? – kérdeztem rá az egyértelműen zavaró dologra.
- A páros jóga
lényege, hogy az emberek párban vannak… - válaszolta, s nem közelített, csak
lazán megtámasztotta magát az ajtó mellett.
- Neked elment
az eszed Harry… ez nem lehet igaz. – tártam szét a kezemet.
- Így legalább
nem menekülsz előlem… muszáj lesz beszélnünk. – jött ki belőle valószínűleg az
ok, amiért tiszteletét tette itt. S ekkor viszont Greta nyitott be ránk.
- Kezdünk…
gyertek. – invitált be minket, de úgy éreztem, hogy az egyetlen egy hely, ahova
én megyek most az az elfele lesz.
- Nem… - ráztam
a fejemet és mára legjobb kifogást találgattam kifele a fejemben, mikor pedig
Harry óvatosan rákulcsolta ujjait az enyémekre és megindult kifele.
- De… -
bólintott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése