16. rész - Ezt neked is észre kellene venned

Sziasztok! Nézzétek csak mit hoztam én nektek, egy részt! Tudom tegnap is volt, de mára is beszerveztem nektek egyet, hisz ha már vizsgák miatt nincs sulim, akkor ha itthon vagyok azt az időmet hasznosan töltsem el. Nem? Na ugye. Jó olvasást Mindenkinek! Remélem tetszeni fog! Puszi Dorka

Ha ember élhet át kínos egy órát, akkor én most átéltem azok közül is a legrosszabbikat. Nem menekülhetve el mindenki elől muszáj volt engednem egészen sajátos akaratának, s végigcsinálni vele az órát. Hiába próbáltam minél jobban kiszorítani az elmémből, s úgy tenni mintha nem is Ő lenne, vagy, hogy nem is itt lenne, de értelemszerűen nem ment, hiszen Ő volt, aki fogott, Ő volt, aki tartott, s Ő volt, aki segített. Megtettem minden tőlem telhetőt, de éreztem, hogy teljesítményem a mai napom értékelhetetlen szintbe csapott át.

Az első 20 percben konkrétan még azt sem tudtam leplezni, hogy valamilyen szinten irritál az érintése, hogy meglepetésként ér, ahogy megfogja a kezemet… a derekamat. Volt, hogy majdhogynem sikerült seggre ülnöm vagy éppen arccal előre esnem, azért mert egyszerűen koordinálatlanul izegtem-mozogtam össze vissza… semmiképpen sem úgy, mint aki már járt jóga órán, semmiképpen sem úgy, mint aki tisztában van az óra lényegével…. a nyugodtsággal. De most őszintén… ki tudna az én helyzetemben nyugodt maradni? Várom a jelentkezőket!

A legidegesítőbb talán még az volt mindezekhez a csodálatos dolgokhoz, hogy Ő mindezt néma csendben tűrte. Nem tett hozzá semmiféle megjegyzést, egy árva rossz szava nem volt inkább a némaság burkába rejtőzve figyelt rám és segített… kiegészített engem, gondolom Ő ezt így gondolta.

- Ügyesek voltatok ma is!- köszönte meg a csoportnak az óra végén a részvételt Greta, mire én felpattanva az ülő pozícióból a vizemért nyúltam, s konkrétan majdnem laza fél litert ittam meg levegővétel nélkül. – Minden rendben van Adora? – észre sem vettem, hogy míg mindenki kezdett kiandalogni a helyről, addig Greta felém célozta lépéseit.

- Hmmm? – ráztam meg a fejemet és majdhogynem sikerült leinnom magam… jah, hogy sikerült is. A víz megszárad, szóval nem aggódok.

- Olyan elvarázsoltnak tűntél most… mintha kényelmetlenül érezted volna magad. – világított rá pontosan a lényegre, de mégsem helyeselhettem a mondanivalóját, mert egyszerűen nem tehettem.

- Sok dolog megy a fejemben mostanság… lapzárta és ilyesmi. – kopogtattam meg a halántékomat, s egy halovány, de béna mosolyt erőltettem az arcomra.

- Értem. – simította meg a karomat majd közelebb lépett, mint barátnő a barátnőhöz. – Első órán is vele voltál… azt hittem akkor, hogy együtt vagytok. – mondott ki egy olyan dolgot, mitől majdnem a már lenyelt vizet is sikerült cigányútra terelnem.

- Nem… nem… - ráztam meg a fejemet, s legyezgettem kezemmel, mi teljes mértékben eltávolodott a természetességtől így. -… mi csak… - idefele jövet még Kit-ről beszéltem vele, most meg ez a jómadár Harry a téma. Kezdett kínos lenni, s én szempontomból meg kezdtem kissé könnyűvérű lenni. Isten mentsen!

- Barátok vagyunk. – fejezte be az említett személy, s a világ legtermészetesebb mosolyával sétált oda kettőnkhöz Ő. Úgy viselkedett, olyan ábrázatot öltött, mintha minden rendben lenne… jó neki, hogy így gondolja, hogy neki ilyen könnyű saját magát becsapnia.

- Az ember sok mindent megtesz a barátaiért. – azt hiszem Greta el is fogadta azt magyarázatnak, s nyakába csapva törülközőjét lassan így kezdett tőlünk távolodni… azt hiszem megérezte, hogy mi még beszélni szeretnénk privátban is egy keveset. Legalábbis Harry mindenképpen, én haladtam volna talán Greta után, de Ő könnyedén nyúlt ujjaim után, s tartott így.

- Ne… - ráztam a fejemet, s kaptam ki kezéből az ujjaimat, s ezt mondhattam már nyugodtan a saját, természetes hangnememben, hisz az ajtót bezárva az oktatónk eltávozott közülünk, s csak ketten maradtunk a teremben. Még jó, hogy hangszigetelt a hely, csak kár hogy üvegfalak kerítik körbe majdhogynem minden oldalról.

- Beszélni szeretnék veled. – kezdett bele, de én mintha meg sem hallottam volna indultam el a balett rúdhoz, s annak támaszkodva teljes fapofával illegtem-billegtem, de semmiképpen sem rá figyeltem. – Adora… én… - kezdett bele, de valahogy nem éppen tetszett a neve a számhoz. Volt benne, s bennem is valami fura.

- Luana nem ezt érdemli Harry… - próbáltam a legdiplomatikusabb modoromat elővenni, s míg nem Őrá néztem, míg nem kellett éreznem bőrét bőrömön, ahogy ezt az elmúlt egy órában elkerülhetetlenül kellett, egészen jól viseltem… legalábbis jobban. -… mindketten benne vagyunk nyakig, nem tagadom… de kérlek, próbáld elfelejteni. – a rúdra nyújtásként, majd a következő pillanatban továbbsétáltam a fit ball labdákhoz, így még távolabbra kerülve tőle.

- Elfelejteni? – kérdezett vissza, majdhogynem kínos nevetés kíséretében. – Bárhogy is próbálnám, azt elég nehéz lenne… - ez nem az a nem- tudom-elfelejteni kijelentés volt, amely a dolog lehetetlenségét mutatta, hanem sokkal inkább az, amelyik ragaszkodik-a-dologhoz-mert-élvezte alternatíva… tudta jól, hogy én jól értem őt.

- Próbálkozz erősebben. – olyan lett a stílusom hirtelenjében, mit nem igen szoktam tapasztalni magamon. Mondhatni kicsit bunkó… távol álljon tőlem ez a modor, de van, amikor előjön… például talán most.

- Mondd azt, hogy nem élvezted… - s Ő folytatta az Ő elképzelését, míg én leülve a labdára, s azon kicsit rugózva próbáltam minél semlegesebb maradni. Tekintetem az előttem lévő tükör helyett inkább a földre szegeződött ugyanis még a tükörben sem szerettem volna látni. -… mondd ki. – folytatta, s éreztem, hogy közelebb ért, de nem érintett. Az kellett volna még mindenképpen sikítottam volna, annak ellenére is, hogy hangszigetelt a terem.

- Befejeznéd, kérlek? Én nem vagyok ilyen Harry… nem… - ráztam a fejemet, s mély levegőket vettem csakhogy fel ne robbanjak… kezdtem pezsegni, de a katarzist próbáltam volna elkerülni.

- Milyen Adora? – kérdezett vissza, s ekkor kezeit végighúzva karjaimon tenyerét nyakamra, vállaimra fonta, s gyengéden, óvatosan masszírozni kezdett. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam mit tenni.

- Olyan, aki a barátaival lefekszik… - nevettem fel kínosan, s erőt véve magamon kikerültem az ujjai közül, s a terem másik végébe indultam meg… esetleg az ajtó felé. -… olyan, aki ezzel megbánt másokat. – s tudta, hogy kire gondolok, hisz Ő volt az, akit otthon amúgy egy igen kedves leányzó vár, kár is tagadni.

- No és mi van Ash-sel? Vagy éppen ezzel a Kit-tel? Velük is csak jóban vagy, mert csak barátok vagytok? – olyan váratlanul, olyat kérdezett, ami az ütőt is megállította bennem. Elpattant az agyamban egy húr, rögtön megtorpantam a járásomban.

- Mit mondtál? – fordultam vissza, s mély levegőket kifújva próbáltam testemet egyben tartani, megőrizve minden hidegvéremet, de azt hiszem nem értem el a kellő hatást.

- Nem fogom elismételni még egyszer. – rázta a fejét, s egyenesen a szemembe nézett. Sosem voltam az az erőszakos jellem, de most szívesen kilöktem volna az emeletről a kedvest. – Sajnálom, hogy hazudsz magadnak… - vallotta be ezt, s egészen szomorú arckifejezése lett… még majdnem hittem is neki. Jah, nem.

- Hogy micsoda? – majdnem felkacagtam, de éreztem, hogy sikerült az elmúlt pillanatokban annyira dühössé válnom, hogy szemem párásodva kapta könnyedén a fátyolt. – Harry… mi barátok voltunk. – mondtam ki számomra a kifejezetten megfelelő végszót.

- Voltunk? – kérdezett vissza… nem tudom, hogy hogy fogom tudni magamat kordában tartani.

- Igen. – bólintottam, s muszáj volt megtörölnöm a szememet, mert már a könnyeimtől, mik még éppen nem csordultak ki a szememből, már nem láttam. Csak gratulálni tudtam az alakításom miatt magamnak. – Nem jó, amit tettünk, s jobban tisztelem Luana-t, s magamat is annál, minthogy ezt a nem is tudom mit folytassam… ezt neked is észre kellene venned. – próbáltam nem is azzal törődni, hogy az előbb konkrétan Ash-t, s Kit-et vette a szájára… minél hamarabb el akartam tűnni innen.

- Nem értem miért véded ennyire Luana-t? Nem is ismered valójában… - úgy mondta ezt, mintha nem is a párjáról beszélt volna… ez nekem így durva volt, s tőle kifejezetten nem várható.

- Hogy beszélhetsz így róla? – még konkrétan nekem esett rosszul, ahogy mondta… a hanglejtése olyan durva volt.

- Az egy dolog, hogy te mit látsz belőle… s az másik, hogy Én mit… közel sem olyan jó ember, mint ahogy te azt gondolod. – rázta a fejét, s közelebb lépett hozzám.

- Na, jó… kezd elszaladni veled a ló, Harry… ennek most kell véget vetni. – úgy beszéltem vele, mintha amúgy nem is ismerném őt, de komolyan… ez nem az a Harry volt, akit megismertem, akit a barátaim közé fogadtam… valami nagyon megváltozott.

- Mióta hazajött amúgy alig látom, mert folyton a laborban van, mindig van valami dolga… s hozzátenném, se fizikailag se érzelmileg nem igazán voltunk együtt az óta… egy dolog, hogy mit látnak az emberek… egy dolog, ami valójában történik. Valami megváltozott, bármennyire is próbálja titkolni, átlátok rajta… jó színésznő, de nem ennyire. – mondta, s mondta, de én egyszerűen nem tudtam jelentést adni a szavainak… nem ment. – Egy párkapcsolat nem erről szól Adora… egyszerűen nem. – tárta szét a karját igen sebezhetően… látszott rajta, hogy próbálkozott a meggyőzésemen, de valahogy agyam mindezt nem nagyon szerette volna befogadni.

- Harry… ne… - ráztam meg a fejemet, nem akartam ezt tovább hallgatni. Felzaklatott, s éreztem, hogy a mellkasom nem bírja sokáig.

- Adora… - mondta Ő is… nem közeledett tovább, azt hiszem megértette, hogy szükségem van erre a fizikai távolságra, habár az érzelmi közelségünk talán sosem volt ennyire nyílt.

- Harry… azt hiszem mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha mostantól egy kis szünetet gyakorlunk a barátságunkban. – s kellőképpen megnyomtam az utolsó szót neki, hogy egyértelműsítsem az akaratomat.

- Kérlek, csak magadról beszélj. – tette hozzá.

- Fejezd be Harry… elég. – tettem magam elé a kezemet. – Nekem ez nem megy… a lelkiismeretem nem engedi. A stressz, ami a testemet dolgoztatja nem egészséges… állapotos vagyok, s nekem ez mindennél és mindenkinél fontosabb. Nevezzenek önzőnek vagy bárminek, aminek akarnak, de a kislányom számomra most mindennél fontosabb… - mondtam, s azt hiszem ezzel pontot tettem a dolgok végére, majd megfordulva el is indultam igen határozottan az ajtó felé.

- Kislányod lesz? – kérdezett vissza csodálkozva… igen Ő még nem tudta ezt a hírt, most hát megtudta.

- Igen… - nyúltam a kilincsért a távolban tőle.

- Sadie. – pihekönnyűnek tűnt a neve az ő szájából. Kirázott tőle a hideg… muszáj volt eltűnnöm előle, s úgy mindenki elől.

- Igen… - bólintottam, s ezután majdhogynem szaladtam az öltözőbe. Nem pepecselve sok dologgal magamra kaptam egy felsőt, s cipőt erőszakoltam a lábamra, s úgy viharzottam ki a helyről, hogy csoda, ha azt emberi szem látta. Áldottam az eget, hogy valaki feltalálhatta a napszemüveget, ugyanis így már az épületen belül sikerült eltakarnom a szememet… nagyon, nagyon küzdöttem az ellen, hogy el ne eredjenek könnyeim. Érzelmileg olyan szinten megterhelt ez a másfél két óra, hogy tudtam ennek nem lesz jó vége… éreztem legbelül.

- Hékás, hékás… csak nyugodtan. – éppen szálltam volna kifele a liftből, s indultam meg, amikor is fejemet fogva konkrétan nekiszaladtam egy embernek.

- Bocsánat. – ráztam meg a fejemet, s próbáltam összeszedni magamat, mikor is észrevettem, hogy Kit karjai voltak azok, mik megakadályozták a földre esésemet.

- Adora… jól vagy? – nem engedett el, azonnal észrevette, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán… alig kettőt lépett oldalra, hogy elengedje az embereket, de engem nem eresztett.

- Ühüm. – motyorásztam, s tudtam, hogy a legmegfelelőbb számomra most az lenne, ha eltűnnék innen… el akartam tűnni innen, de tényleg.

- Nem, nem vagy jól… - rázta a fejét, s óvatosan egyik szabad ujjával feltolta szememről az szemüvegemet, s megláthatta a valóságot… konkrétan vörösre törölt, könnyekkel edzett volt a szemem. S hogy miért? A semmiért. Ez az egész nem történhetett meg… ugye nem történt meg az elmúlt egy hetem sem? Ugye? -… na, jó… így nem engedlek sehova. – rázta a fejét, majd átkarolt. – tudsz járni? – kérdezte tőlem puhatolózva.

- Ühüm. – bólintottam, s visszahúztam a szememre a sötételőt.

- Nem tudom mi történt, de elviszlek innen… Ana, a kocsimat. – szólt oda a recepciósnak a fél hallon keresztül, s el is indult volna velem, de lábaim kicsuklottak alólam… erre nem számítottam.

- Igenis. – hallottam a recepciós válaszát, s derekam körül éreztem erős karjait.

- Nem kell… - ráztam a fejemet, tiltakozva az ölbe kapás ellen, de már nem volt mit tennem… a talaj már nem a lábam alatt volt.

Szótlanul tűrtem az utat, konkrétan egy éppkézlább mondattal nem tudtam volna szolgálni számára. Lefektetett kocsija hátsó ülésére, majd ő maga is beült mellém, s ölébe vonva, félve a fejemet simogatta hajamat. Nem kérdezett egy szót sem, de érezte, hogy nagy a baj… az érzelmi vihar.

Hiába erőlködtem azzal, hogy összeszedem magam, s esetlegesen mondok neki valamit, nyelvem konkrétan összeakadt, s a sírás mellett, mi erősen már meg nem álló zokogás volt majdhogynem sikerült meg is fulladnom. Ennyit erről. Totál ronccsá alakultam. Ez fájt.

- Shhh… - simogatta az arcomat, hatalmas nagy ujjával, s próbált a számára ismeretlen történtek miatt lenyugtatni… feltétel nélkül óvott engem.

A kisbabám is nyugtalan volt szívem alatt, éreztem, hogy neki sem tetszett a helyzet… közel sem. Zavartan rugdalódzott bennem, s nem a kedves, aranyos fajtából. Neki is fájt.

- Nem tudom mi történt… de rossz így rád nézni kedves. – mondta halkan, s lassan úgy tűnt a zokogásom is alább marad. Magatehetetlen csődtömeg voltam… biztos kifejezetten jó pont ez nála.

- Sajnálom. – motyogtam neki… az, hogy a nadrágját összenyálaztam, sírtam és minden egyéb az egészen biztos volt. – Nem kellett volna ezt tenned… - ráztam meg a fejemet, s próbáltam legalább annyira összeszedni magam, hogy fel tudjak ülni… javítani a helyzeten már úgysem tudok, de azért hátha tudok próbálkozni.

- Nem éppen tűntél olyan állapotúnak, hogy erről vitát tudtunk volna nyitni. – mondta, s megfogva kezemet segített felülni… még ennyi szintváltástól is sikerült megszédülnöm, fejemet rögtön a háttámlához dűtöttem.

- Ez szörnyen gáz volt… s azt hiszem még mindig az. – próbáltam megtörölni az orromat, vagy a szememet, vagy bármimet, de nem volt mivel… erre adott ő a kezembe egy ruhazsebkendőt. – Ha megtennéd, hogy most kitennél a kocsiból szívesen elásnám magam. – mutattam az ajtóra, de ő csak rázta a fejét.

- Szó sem lehet róla. – adott szavakat is a gondolataihoz, s halovány mosoly jelent meg az arcán. – Nem tudom mi történhetett, de elég padlóra küldött. – ismerte el.

- Höööhhhh… - kacagtam el magam kínosan, s éreztem, hogy a könnyeimnek nem lehet gátat szabni… maguktól is folynak, még akkor is, amikor nem kellene. -… a hormonok. – vágtam rá, s hátha megfelelő magyarázat lett volna ez, de nem voltam benne elég biztos. – S egy csúnya veszekedés. – tettem hozzá még halkan.

- Őszintén nagy barom, aki képes veled veszekedni… azt mégis hogy? – ténylegesen nem hitt a fülének, látszott rajta, hogy igenis meg volt lepődve.

- Elhiszed, hogy talán én magam voltam a rosszfiú? – kérdeztem tőle, s beletöröltem a szemembe, mert már a zsebkendő sem segített.

- Nem… - rázta a fejét.

- Pedig de…

- Nagyon csendes vagy. – jegyezte meg, ahogy a szívószálammal kevergettem az italomat konyhapultja mellett a bárszéken miközben ő főzött nekem… úgy gondolta ez majd jókedvre deríthet, s talán igaza volt… vagy sem.

- Bocs… - ráztam meg a fejemet.

- Semmi probléma… - tette hozzá. -… már most jobb színben vagy, mint lent a kocsiban, szóval ezt haladásnak veszem… azt hiszem, ebben mindketten megegyezhetünk… ugye? – kérdezett vissza, s egy mosolyt dobott felém.

- Meg. – bólintottam, s kezembe temettem arcomat, mert még most sem hittem el, hogy képes voltam ilyen szintre süllyedni… de nem tudtam tenni ellene, az érzelem had jött… és legyőzött.

- Ne szégyenkezz Adora… az élet egy hullámvasút tudod. – kacsintott rám, majd egy falat húst kiszedve a fakanállal a serpenyőből megfújta azt, majd rögtön utána szám felé irányította. Lassan ráfújtam én is egyet, végig őt nézve majd bekaptam… s az érzés isteni volt. Eszméletlen finom volt, azt az igazi olasz hangulatot visszaidézve… mint ugyanis kiderült korábban Kit anyai ágon olasz, s ez a Rayson egy itt felvett neve.

- Ennyire szörnyű? – ijedt meg arckifejezésem láttán. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit megtréfálom, s reakciója alapján úgy tűnt ez össze is jött.

- Aham. – kaptam a szám elé, s amúgy nem azért amiért ő azt hitte… gyanítom ő azt hitte, hogy ki fogom köpni, míg amúgy csak annyi történt, hogy a nevetésemet próbáltam leplezni… nem bírtam sokáig.

- Te zsivány kedves… te zsivány. – esett le neki a dolog, s takarékra véve a gázt a fakanállal a kezében indult meg a pult felőlem lévő oldalára.

- A-a. – ráztam a fejemet, s kifordultam feléje a forgós széken, s úgy kacagtam képébe… nagyon vicces volt. Képes volt megnevettetni. Könnyed volt a vele töltött idő, mindenféle teher nélküli.

- De bizony…- lóbálta előttem a fakanalat, amivel talán „fenyíteni” akart, de sikeresen össze is mázolta arcát, borostáját vele helyette. Mutatóujjamat kissé begörbítve hívtam magamhoz közelebb, mert csak úgy tudtam igazán elérni. Néma csendben állt meg előttem, s úgy leste a történéseket. Közelebb hajolva ujjammal leszedtem arcáról a paradicsomszószt, s lassan, bájosan nyaltam le azt majd én ajkaim szuper lassú közreműködésével. Nagyot nyelt.

- Finom. – ismertem el még egyszer, most már úgy nem viccelődve, majd a következő pillanatban átkarolva nyakát amennyire testi adottságaim engedték magamra rántottam, s vele is megízleltettem főztjét ajkaim segítségével. Szó szerint felfaltuk egymást.

Nem számított rá ismételten, de nem visszakozott… élvezte, ezt éreztem. Nekem meg egyszerűen erre volt szükségem… biztonságban éreztem magam, s ez volt a legfontosabb.

Férfias kezei végigsiklottak testem vonalán miközben én pedig erőteljesen kapaszkodtam a nyakába, s lábaimmal már némileg testébe is. Kezdtem erőteljesen felszabadultnak érezni magam… s ezt most neki köszönhettem.

Kezei igen óvatosan jutottak el pólóm alá, nem sietett csakis kísérletezett én pedig nem szabtam határt a vágyainak… ahogy ajkai nyakamat érték szinte automatikusan hátrafeszítettem nyakamat s úgy engedtem neki át magamat. Míg ajkai puhák voltak, édesek, addig borostája közel sem… e kettőnek a párosa volt, mi igazán finom volt számomra.

Mondhatni teljesen egymásba gabalyodtunk, teljesen elfeledkezve a vacsoráról, amikor is a pulton megszólalt a telefonom, amit ebben a pillanatban talán megfogva a falhoz vágtam volna legszívesebben. Talán.

- A telefonod… - suttogta a fülembe, s ahogy nyakam vékony bőrén elhúzta borostáját egészen kirázott a hideg.

- A főzted… - neki is lett volna mire figyelnie, ami nem én vagyok.

- Jogos. – nevetett nyakamba, s ajkamra lehelve egy ártatlan csókot, megsimítva pocakomat libbent vissza a helyére… kellett néhány pillanat, míg magamhoz tudtam térni, de ez tény, hogy a bébim az szaltókat vágott albérletében. Ez tuti.

- Igen? – kaptam el a telefont miközben lassan visszafordultam feléje, hogy őt láthassam, miközben főz. Olyan relaxáló volt.

- Hejjejejjjejjjj… talán zavarunk? – hallottam meg Joan hangját, de tudtam, hogy Roy is ott van mellette, egyértelmű volt, hogy kihangosították a telefont… nem ritka ez náluk. – Mi ez a szaggatott lélegzetvétel drága kisasszony? Magán jóga óra? Hmmm? – kérdezték, s csak reméltem, hogy nem olyan hangos a telefonom, hogy a pult túloldalára is hallatszódjon.

- Fejezzétek be azonnal. – sziszegtem nekik, s közben bájos mosolyt virítottam Kit felé, aki zsiványan pillantott ide.

- Szóval… ma este sem jössz haza? – kérdezték okosan gyanakodva.

- Nem hiszem. – vallottam be.

- Szuper akkor hatalmas nagy orgiát csaphatunk a lakásban… ez az. – rikkantotta el magát Joan, akiben gyanítom már fél üveg borocska benne volt, hanem egy egész. Hallatszódott hangszínükről, hogy nem alkoholmentes az estéjük.

- Fúúúúúúúj… ezt nem akartam tudni. – kaptam a kezemet a szemem elé, hátha ezzel eltakaríthatom azokat a képzelgéseket szemem elől, mik hirtelen oda beúsztak.

- De most már tudod. – kacagta el magát, s gyanítom éppen hátravágódott az ágyán.

- Csak vigyázz magadra okés, bébi? – Roy hangja még beszámíthatóbb volt azért.

- Persze, persze… ti meg a lakásra kérlek… - forgattam a szememet, de igen elmosolyodtam mellette amúgy.

- Úgy lesz. – mondták egyszerre, s úgy éreztem eljött a pillanat, amikor megszakíthatom a vonalat mindenféle szívfájdalom nélkül, hisz ha egy pillanatig tovább tartottam volna, akkor olyan telefon szexnek lettem volna tanúja, aminek nem is vagyok résztvevője. Jézus Isten.

- A lakótársaid voltak? – érdeklődött a szakács.

- Visszautasíthatatlan kimenőengedélyt kaptam. – vigyorodtam el. – Szóval most fedél nélkül maradtam az estére… hozzáteszem ezen beszélgetés után, hamarabb aludnék egy híd alatt, mintsem betegyem a lábam abba a lakásba. – forgattam ismételten a szememet, s inkább nem mentem bele a részletekbe… szerintem jobb is.

- Talán ezt a fedélnélküliséget orvosolhatjuk. – mondta igen kedvesen.

- Mégis hogyan? – érdeklődtem ártatlanul.

- Talán az általad olyannyira megkedvelt mozi szoba ágya szabad… - mondta, s azonnal felcsillant a szemem.

- Olyan nagy az a hely… mi van, ha este félni fogok? – játszottam az elveszett bárányka szerepét.

- Talán szólhatok a házigazdának, hogy vigyázzon a vendégjére. – reagált kedvesen.

- Szólj neki mindenképpen…- bólogattam hevesen, majd rákacsintva elloptam egy darabot a frissen megfőzött nyerstésztából. Máris jobban éreztem magam.

S habár a szerdám egy része igen kaotikus, s említésre közel sem méltó volt, a további napjaim igazán könnyedek voltak. Másnap Kit mellett ébredtem, s habár nem történt semmi olyan köztünk mégis olyan jó volt magam mellett tudni. Békét árasztott felém, s kedvelte a társaságomat, ahogy én is kedveltem az övét.

Az aznapi TV-s szereplésem is kifejezetten jól sikerült, amikor is terhes kismamáknak összeállított menümet főztem meg az egyik helyi adónál. Még a nem várandósoknak is igen nagyon ízlett, s örömmel vették a hírt, hogy a receptet majd megtalálják a TV honlapján. Sikerem volt, s boldog voltam miatta.

A napjaim ezután sem álltak meg, s mondhatni kifejezetten pörögtem az állapotomhoz képest. Két hetem úgy szállt el, hogy végre úgy érezhettem, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba. Kit-tel többször találkoztam, s volt, hogy csak az irodája négy fala között, mert annyira volt éppen ideje, de nem bántam… kezdett valami alakulni, legalábbis azt hiszem. S úgy szívem legmélyén kifejezetten helyeseltem a dolgot. Bébi lépésekkel haladtunk, s élveztük az egymással töltött lopott pillanatokat.

Ellenben Vele, s Róla azóta senkivel sem beszéltem, ez volt az egyedüli opció, ahogy el tudtam kerülni a bajt mit okozott bennem… nem kell nevén neveznem, hogy tudjuk, kire gondolok. Kedves lakótársaim is észrevették, hogy jobb, ha nem is említik, s így igen kellemes légkörben tudtuk élni a mindennapjainkat.

- Adora? – köszöntött mosolyogva Kate Kit titkárnője irodája előtt.

- Szia!- köszöntem neki, s mosolyogva fogtam és letettem elé egy finomságos kávékülönlegességet, amivel gondoltam meglepem, ha már úgyis beugrottam ide. – Ezt neked… - mondtam neki. -… remélem ízleni fog. A főnököd bent van? – kérdeztem tőle fejemmel egy kicsit az ajtó felé bökve.

- Nemsokára találkozója lesz, de igen bent van egyedül. – bólintott kedvesen.

- Ne jelents be kérlek… meglepem. – kértem őt, majd tovább is haladva indultam meg az ajtó felé.

- Okés. – hallottam hangját, majd halkan lenyomtam a kilincset, s amennyire egy kiselefánttól tellett próbáltam minél halkabban megközelíteni az éppen amúgy telefonáló Mr. Rayson-t. Nagyon bele volt merülve a témájába, így nem volt nehéz mondhatni észrevétlenül mögé surrannom, s úgy kezemet óvatosan a vállára tennem. Nem megzavarni akartam, csak köszönni neki.

- Szia. – suttogtam neki, s lábujjhegyre állva egy puszit nyomtam arcára. Elmosolyodott.

- Figyelj Jack… majd visszahívlak később. Addig pedig intézzétek el az engedélyeket. Okés? Szia. – s azonnal meg is szakította a vonalat, majd letéve telefonját az asztalra felém fordult.

- Szia. – köszönt ő is nekem, s tenyerébe véve arcomat ajkaimba csókolt.

- Tudom, hogy nemsokára megbeszélésed lesz, nem is zavarok sokáig, csak erre jártam, s gondoltam behozok neked egy kávét… nem mintha amúgy nem szerezhetnél magadnak könnyen itt, akár az épületen belül is, de ez a város egyik legjobb kávézójából van… történetesen egy magyar vállalkozó kinti üzlete, Café Frei. – magyaráztam neki talán többet is mint kellett volna.

- Nem zavarsz, tudod. – mosolyodott el, majd a csók után egy puszit is nyomott az arcomra, s örömmel vette el a kezemből a kávéját. – Ez tényleg jó. – mondta elismerően, s míg ő a helyére, addig én a vele szembeni székre ültem le… mostanság nem bírok már annyit állni… lassan 30 hetes terhesen ez már kicsikét megterhelő nekem.

- Mondtam… hahh. – kacsintottam rá. – Mi ez a nagy sürgésforgás az emeleten itt nálatok? Mindenki, mint a mérgezett egér. – állapítottam meg a nyilvánvaló helyzetet.

- Tudod jövő héten lesz a Világ Ízei Ételkonferencia, ezúttal Cardiff-ban… - magyarázta.

- Ühüm… én is kint leszek a magazinok képviseletében. – mondtam neki. Beszéltünk már erről, de nem egészen említette még eddig, hogy neki mi a szerepe benne.

- Na mivel a főszervező cég az egyik pillanatról a másikra befuccsolt nem is tudom még egyelőre pontosan mi történt, így hát felajánlottuk, hogy mi átvesszük az irányítást felette, tekintve, hogy így is nagyrészt vállaltunk belőle, hisz az egészségvonal így is a mi asztalunk volt… próbáljuk menteni a menthetőt. – avatott be a dolgokba, s látszott, hogy elég stresszes a körülmény.

- Olgáék még nem is szóltak róla. – mondtam, s ez így elég para volt, tekintve, hogy elég nagy volumenű eseményről van szó, s nem kis feladat a lebonyolítása, s az esemény előtt egy héttel ilyen probléma nem kis dolog.

- Mert még próbálják csillapítani az ügyet… a sajtóközlemény csak holnap kerül nyilvánosságra. – temette kezébe az arcát. Sok minden szakadt rá így hirtelen.

- Nem hiszem, hogy sokat érek, de ha tudok, szívesen segítek. – ajánlottam fel, s átnyúltam az asztalon a kezéért, s ujjait rögtön összefonta az enyémekkel.

- Egyszerűen lehetetlen találnunk egy új, helyi, független zsűrit, akinek megfelelő a háttere az ilyenhez, s ráadásul rá is ér… pedig már egy fél osztályom ezen dolgozik itt. Nem szeretnél esetleg zsűrizni? – kérdezte kínosan felnevetve, s azt hiszem ő első körben csak viccnek szánta. Utolsó pillanatokban ilyenekről

- Én benne vagyok. – én viszont komolyan válaszoltam neki.

- Komolyan? – csillant fel a szeme, szerintem nem biztos, hogy hitt a fülének.

- Komolyan. Ha megfelelő a hátterem, akkor benne. – mondtam neki, s azt figyeltem, hogy feláll székéről és szép lassan felém indul meg.

- Azt hiszem most megmentetted az életemet. – kacsintott rám, majd megfogva a kezemet szépen lassan felállított a helyemről, s átkarolva a derekamat csókolt az ajkaimba, s kissé felemelve meg is pörgetett.

- Azért ne túlozzunk… - kacagtam fel. -… habár a kisasszony is zsűrinek jelentkezik, önkéntes alapon. –mutogattam a pocakomra, ahol éppen balettelőadást tarthatott a primadonna annyira izgett-mozgott.

- Ez csak természetes. – mondta, s ekkor az ajtaja nyílt, melyen félig Kate jött be.

- Nem akarok zavarni, de megérkezett a 4 órási fél… - mondta.

- Engedd nyugodtan, én amúgy is indulni készültem. – mondtam neki, s felkapva a táskámat a székről egy puszit nyomva arcára indultam is megfele az ajtó fele Kit kíséretében.

- Később az előbbi dolog miatt még hívlak, okés? Amint itt végeztem. – mondta lelkesen.

- Remélem, azért nem csak emiatt fogsz hívni. – haraptam bele az ajkamba, s az ajtóhoz is értem, ahol pedig szembekerültem az újonnan érkező ügyfelével. Abban a pillanatban viszont mikor realizáltam, hogy ki is állt ott előttem igen komolyra véve a figurát, kicsípve magát vigyáznom kellett, hogy ne hátráljak meg azonnal, vagy éppen össze ne essek a látványtól. Ő volt az… Harry.