Sziasztok! Igen nem káprázik a szemetek tényleg új
részt hoztam nektek, majdhogynem egy hónapos kihagyás után. Sajnálom, hogy ez
így alakult, de a suli/gyakszi és a meló kicsit közbeszólt és nem úgy tudtam
írni, ahogy szívem szerint tettem volna, na de ami késik nem múlik… itt van a
friss rész, remélem tetszeni fog és továbbra is szívesen olvassátok majd! Puszi
Mindenkinek, Dorka
- Nem gondoltam
volna, hogy komolyan gondoltál erre a lehetőségre… - Harry velem szemben ült az
ágyán, s éppen dolgozta felfele a történteket… történetesen azt, hogy egy kis
hotel szobájában ülünk ahelyett, hogy a családi házunk esetlegesen alkalmi
vendégszobája felett vettük volna át az irányítást.
- Mint látod… -
nevettem fel kínosan, s megpörgettem ujjaimon a kulcsot, mit az előbb kaptunk a
recepcióstól.
- Én nem aka… -
kezdett volna bele, de ujjamat elé tolva azonnal elcsendesítettem.
- Kérlek ne… -
ráztam meg a fejemet, s a kelleténél erősebben hajlottam előre mire pocakomat
megnyomtam kicsit… nem éppen volt kellemes, kicsikét elfintorodtam. – Minden rendben.
– nyugtattam le mielőtt aggódni kezdene még pluszban ezért is. – Szimplán csak
egyre nehezebb a mozgás… - haraptam be alsó ajkamat, majd vállat rántva
visszatértem az előző témához: - Tényleg számítottam erre… habár azt gondoltam,
hogy legalább a nappaliig bejutunk, s csak onnan kell eljönnünk, de hogy már
konkrétan küszöböt sem tudtuk átlépni ez még nekem is új. – ismertettem vele az
elképzeléseimet.
- Meglepően jól
viseled… - temette kezeibe arcát, majd hátratúrva haját nézett fel rám hatalmas,
fáradt szemeivel.
- Nem szeretek
senkivel sem veszekedni… de egy emberrel valahogy mindig is háborúban állok egy
ideje… - tényleg kifejezetten könnyen ment róla a beszéd, hisz már olyan
sokszor megjártam ezt az utat a lelkemben. Nem ronthattam el a saját kedvemet,
azért mert mások beszűkült látása az enyémet is roncsolná. Nem engedhettem
magamnak ezt, főleg ebben a helyzetben… automatikusan simogatni kezdtem
hatalmasra dudorodó hasamat.
- Az
anyukáddal. – mondta halkan, majd gondolkodás nélkül hanyatt vágódott az ágyán,
s a plafon bámulta csendesen.
Próbáltam előző
tevékenységét én is utánozni, csakhogy miután rájöttem, hogy konkrétan a
tornacipőmet nem tudom egyedül most levenni így nem is foglalkozva azzal
cipőstől mindenestől dőltem el. Persze, hogy Ő pedig észrevette
szerencsétlenségemet.
- Segítsek? –
kérdezte oldalra fordulva, megtámasztva a fejét jobb karján.
- Boldogulok. –
motyogtam szememet forgatva, de nem éppen így történt. A cipő kezdett
szorítani, s benne feküdni így nem volt a legkellemesebb. Egészen fintorogva mozogtam,
már amikor a kipárnázott ágyon hanyatt feküdtem… mondjuk inkább hasonlítottam
egy partra vetett bálnához, aki nem éri el a lábait, akarom mondani uszonyait.
- Komolyan? –
kérdezett vissza, s neki két pillanatba sem tellett, hogy újra ülő helyzetbe kerüljön,
míg nekem csak a lefekvés, s lábam felemelése egy kisebb örökkévalóság volt.
- Ühüm. –
hunytam le a szemeimet, s tenyereimet is a homlokomra helyeztem. Éreztem, hogy
pihennem kell… nagyon mozgalmas volt az elmúlt pár óra.
- Ne ijedj meg
kérlek… - hallottam hangját, mire azonnal felkaptam fejemet, s két könyökömön
támaszkodva figyeltem, hogy leült ágyam végére, s ölébe vette a lábaimat, majd
lazán kezdte kikötözni a cipőfűzőket.
- Nem szükséges…
- kaptam szemem elé is az egyik kezemet… ez olyan ciki volt. Éreztem, hogy
fülem hegyéig vörösödök.
- Csak mondd a
szemembe, hogy eszméletlen kényelmes ebben a cipőben feküdnöd, s esküszöm,
rajtad hagyom. – hatalmasra meresztette a szemeit, s jobb kezét a mellkasára,
míg bal a magasba emelte, mint aki éppen fogadalmat akar tenni. – esküszöm. –
ismételte el. Felkacagtam… nem tudtam magamban tartani, mert ez vicces volt.
Kínos és vicces legérdekesebb elegye. – Jó… én is úgy gondoltam. – bólintott, s
velem ellentétben Ő könnyedén szabadított meg szorító cipőimtől. Éreztem, hogy
lábaim olyan szinten be vannak dagadva, hogy az nem kifejezés… s egyre jobban
kezdtek is fájni.
Kirázott a
hideg egészen erősen s a gerincem mentén sistergett minden porcikám, ahogy ujjai
lábamat érve kezdték azt masszírozni. Tiltakozni akartam elég erősen, de amint
megszólaltam volna éppen csak egy kis nyögés jött ki számon… csakhogy emeljük a
kínosság szintjét, ha lehet egyáltalán mindezt fokozni.
- Bocsi. –
engedtem el magam, s jobbnak láttam, ha csak fekszek, s nem támasztom magam,
mert még a végén a kezeimet is kinyírom.
- Semmiség. –
rázta a fejét, s gyengéden simogatta a lábamat bokámtól kezdve lábujjaim
hegyéig.
Csendben
voltunk, nagyon csendben. Csakis az utcáról beszűrődő kocsik zaja volt az egyetlen,
ami megtörte a némaságot mi a szoba falait öleltek körbe. Eszméletlen ügyesek
voltak az ujjai, s éreztem, ahogy hozzám érnek újabb, s újabb energiakötegek
szabadulnak fel bennem, s hogy a nyugodtság egyre jobban terjed így szét bőröm
alatt. Felemelő érzés volt. Nyugtató.
- Adora… -
mondta ki a nevemet, mire valamiért mintha egy villám csapott volna belém. Egy
apró kis csípés… rögtön kipattant a szemem, de nem tudtam mégsem mozdulni.
Valahogy sejtettem, hogy mi fog következni… éreztem a levegő nyomásából…
tényleg.
- Harry… - nem
akartam, hogy ezzel foglalkozzon, egyszerűen nem. Én nem akartam erőltetni a
dolgot, tudtam, hogy neki fájdalmas a számára… s valószínűleg mindig is az
lesz, de még most nagyon frissek a sebek.
- Nem tudom
eléggé megköszönni azt, amit értem tettél, s teszel most főleg azok után, amin
keresztülmentünk… komolyan mondom. Ráadásul csakhogy segíts nekem, amit amúgy
egyáltalán nem érdemlek meg képes voltál magad is belekavarni egy hatalmas nagy
galibába, amire neked egyáltalán nem lett volna szükséged… - folyamatosan
jöttek a szavai, őszintén folytak belőle.
- Harry… -
csakis ennyi jött ki belőlem, s próbáltam magam fentebb tornázni a fekvés
állapotából, de egyszerűen nem ment.
- Ne… - rázta
meg a fejét kedvesen, s elmosolyodott. -… csak szeretném, hogy tudd, hogy én
nem akarok neked semmiféle zűrt okozni. Egy szavadba kerül, s akár hotelszobát váltok…
- ami amúgy lehetetlen lett volna, hisz a hely tele volt. -… de akár várost is.
Nem akarok a terhedre lenni… nem akarok ennél is több kellemetlenséget okozni. –
nagy nehezen, kisebb szenvedések árán csak-csak sikerült felülnöm, mert muszáj
volt látnom az arcát s neki is az enyémet miközben hozzá intézem szavaimat.
- Figyelj Harry…
- mély levegőt vettem, s nagyot kellett nyelnem, csakhogy össze tudjam tartani
magamat, s szavaimat is. -… számomra egyértelmű volt, hogy segítek attól a
pillanattól kezdve, ahogy megjelentél nálunk… s hála a jó Istennek, hogy
megjelentél, hova fajulhatott volna a dolog, ha nem esel be oda? Fájdalmas volt
úgy látni, s fájdalmas most is tudni azt, amit átéltél, s ha utazva egy
kevéskét tudok enyhíteni a fájdalmaidon, akkor megteszem… vannak fontos emberek
az életemben, akikért mindent megtennék… mindent. – minden szavam őszintén
hagyta el a számat… akartam, hogy tudja ezt… nekem Ő nem teher.
- Én is olyan
vagyok? – olyan meglepett arccal nézett szemeimbe, hogy konkrétan könnyeket
csalt szemeibe. Nem hittem el.
- Mindenki
felett… ezt tudod. – nem is teljesen értettem azt, hogy miért is így kellett
fogalmaznom, de így sikerült. Nem bántam. Komolyan gondoltam.
- Szereted őt? –
kérdezett rá nyíltan egy igen fontos kérdésre, mi eddig megválaszolatlan maradt
kettőnk között.
- Ezt azt hiszem,
nem kettőnknek kellene megbeszélni… - próbáltam kitérni a téma elől… tudtuk
mindketten, hogy nem ez a legjobb téma, mi felmerülhetett most.
- Adora… -
nyelt egyet, s nagyon óvatosan emelte meg kezeit, s kapta el arcomat úgy, hogy
elfordított tekintetem mégiscsak őt találja meg. Akarta, hogy a szemébe nézzek…
nagyon erős volt… csodáltam érte. – Te segítesz nekem… ez a minimum, amit
megtehetek érted, hogy meghallgatlak… s talán segíteni én is, ha tudok. Ugye
érted ezt? – olyan kedvesek voltak a vonásai, olyan szelídek. A szívemet
facsarta erősen látni Őt így… de hittem neki. – ugye érted? – ismételte meg a
kérdését, s mutatóujjával végigsimította arcomat.
- Ühüm… -
csuktam be a szemeimet, s felemelve a kezeimet övé után nyúltam, s ujjait
levettem az arcomról, majd tenyerébe pusziltam gyengéden, ártatlanul. -… igen…
azt hiszem, hogy szeretem. – ajkamat harapdáltam, s tenyerébe rajzolgattam
köröket újra és újra, s Ő ezt hagyta. – De nem akarok erről beszélni… ez… kellemetlen.
– ráztam meg a fejemet, s ekkor ugye már szemébe sem tudtam nézni. Érthető volt
ez, úgy hiszem.
- Ne érezd
annak… kérlek. Komolyan. – simogatta meg az ujjaimat Ő is, ahogy én tettem az
övével. Meghitt volt ez, olyan természetfeletti… a szívem erős dobbanásait a
normális felé kezdte terelni, s ennek örültem, nem is kicsit. – Mit szólnál
ahhoz, ha szépen lefeküdnénk mindketten, s játszanánk… - dobott fel egy olyan
dolgot, mire kicsit felnevettem.
- Hogy micsoda?
– emeltem fel a tekintetemet mosolyogva értelmetlen arckifejezéssel.
- Kérdezz-felelek…
egy kérdés innen, egy kérdés onnan. – magyarázta a dolgot én meg csak még
mindig értelmetlenül néztem rá, ez neki meg honnan jött?
- Látom, hogy
fáradt vagy… de azt is látom, hogy aludni még nem tudnál… - ismertette
gondolatait velem, majd lábaimat óvatosan levéve öléből ágyam mellé állt.
- Ahogy te sem… - tettem hozzá.
- Igaz… -
bólintott, s leült az ágyára, majd végigfeküdt azon igen kényelmesen, ahogy
figyeltem… kellemes lábmasszázsom után én is így tettem, s mint egymás
tükörképei úgy feküdtünk az egymástól alig egy méterre lévő ágyakon csodálva a
plafont, mi eltakarta felettünk a lassan feljövő csillagos égboltot.
- Mi történt
tegnap este veled? – nem ezt akartam kérdezni, nem is akartam én lenni az első
aki megszólal, de ez a kérdés kicsúszott a számon. Ha tehettem volna,
visszaszívom, s majdnem el is haraptam az ajkamat, hisz, hogy lehetek ekkora
felelőtlen ember, de ami meglepett az csak ezután jött… egészen nyugodtan
kaptam rá választ:
- Nem is
emlékszem már mit kerestem éppen a papírjaink között, amikor a frissen érkezett
posta került a kezembe… s a között volt egy levél arról az ismeretlen helyről.
A klinikáról. Biztosan eltakarította volna ő, hisz úgy volt hamarabb érkezik
haza, mint én, de nem úgy történt… s én elolvastam azt, mert gyanús volt… ahogy
ő maga is egy ideje. Nem hittem a szememnek, mikor megláttam mi állt benne…
feldúlva a házat próbáltam magamnak bebizonyítani a dolgok ellenkezőjét, hogy
ez biztos csak egy vicc… hátha találva valami dolgot bebizonyosodik az, hogy ez
nem is történt meg… de nem így lett. – tényleg meglepő volt, ahogy mesélte ezt,
hisz ahhoz képest, hogy egy napja történt mindez, tudott úgy beszélni róla,
mintha csak egy harmadik személy életéről beszélne, ami nyilvánvalóan segített
neki.
- Sajnálom. –
motyogtam. Soha nem tudnám feldolgozni az ilyet… soha. Eszméletlen erősnek tűnt
a szememben Ő, hogy képes mindezt így viselni a kezdeti első sokk után. Bámulatos.
- Én is. – halt
el a hangja, s éreztem, hogy össze kell szednie minden erejét, hogy összetartsa
magát, de ügyesen meg is tette ezt. – Ha kisfiút hordanál a szíved alatt…
milyen nevet kapott volna? – rajta volt a sor, s ezt időben tudatta is velem.
Könnyíteni akart magán, s én nem hibáztattam.
- Milán… vagy
Olivér. – mosolyodtam el, s rögtön pocakomat kezdtem el simogatni.
- A Harry-n nem
is gondolkoztál? – kérdezett rá, mire felnevettem.
- Hékás… ez már
második kérdés. – ráztam a fejemet fekve majd oldalra fordultam, hogy
kényelmesebb legyen a helyzetem, s csak ekkor vettem észre, hogy Ő mindvégig
így feküdt… engem nézett. Mosolyogva figyeltük egymást, csendben. Arcvonásaink,
apró rezzenéseink is sokat elárultak egymásnak, s ez így pontosan tökéletes
volt.
- Nem… nem
fordult meg a fejemben. – válaszoltam grimaszolva közben, mire Ő is olyan sokkolt
arctorzításokkal reagált… mint két óvodás, pontosan úgy nézhettünk ki kívülről.
Lehet, hogy erre volt szükségünk, de tényleg… lemenni egy olyan szintre, mi
teljesen üríti az agyunkat, s gondolatainkat úgy sikerül kimosnia, hogy később
azok sokkal kellemesebbé válnak… sokkal elviselhetőbbé.
- Mi az utolsó
mese, amit láttál? – hunyorogva kérdeztem meg tőle ezt, mert tudtam, hogy
mennyire irreális is lesz ez. Egészen elszégyenlősödtem.
- Ez komoly? –
kuncogott a párnába, mire én bólintottam, már amennyire ebben a pozitúrában tudtam
ilyet tenni. – Hmmm… az igazság az, hogy TV előtt is igen régen ültem már,
abban sem vagyok biztos, hogy működik a TV-m… - meresztette rám zöld szemeit. -
… de azt hiszem évekkel ezelőtt A Szépség és A Szörnyeteg-be futottam bele az
egyik csatornán… - válaszolt végül konkrétan a kérdésemre.
- Évekkel
ezelőtt? – csodálkoztam el. – Nálunk rituálé a heti egy közös mesézés… -
magyaráztam neki.
- Tudom…
mesélted már. – emlékezett rá… ez kedves volt.
- Ha gondolod,
szívesen kölcsönadok párat… jut minden szobába legalább tíz. – bazsalyogtam. –
Gondolom minden vágyad felnőtt férfiként mesét nézni… - ismertem el én magam is
a dolog abszurditását.
- Meglepődnél…
- emelgette a szemöldökét.
- Gyerekes vagy
sem én szeretem őket… van bennük valami felemelően egyszerű, s csodálatos.
Megnézve kicsi korodban látod a színeket, a formákat gyereki egyszerűséggel
megérted azt mit mondanak, de később mikor idősebb korodban újranézed, őket
minden más értelmet nyer… minden. – okkal voltam oda minden meséért, kivétel,
azért amiért nem.
- Érdekes
szemlélet. – ismerte el. – Ha választhatnál egy szupererőt… mi lenne az? – az Ő
köre következett, s kérdezett is.
- Hmmm… -
gondolkoztam el. -… egészen biztosan a gondolatolvasás mellett voksolok. Néha
szabályszerűen fizikai fájdalmat érzek, hogy nincs meg ez a képességem… de
komolyan. Persze szeretném, ha kikapcsolható lenne meg minden, de akkor is
olyan nagyon megkönnyítené az életemet… kíváncsi természet vagyok. – rántottam meg
a vállamat.
- Ha egyetlen
egy étel lenne, amit ehetnél mostantól kezdve életed végéig, mit választanál? –
jöttem én.
- Ez egyszerű…
joghurtos meggyes fagylalt. – vágta rá szemrebbenés nélkül. Összefolyt a
számban a nyál, ahogy egy nagy kehely fagyi képet beúszott a szemem elé.
- Kaphatnék
belőle én is? – csillogott a szemem.
- Minden
bizonnyal… - mosolyodott el. – Ha megnyernéd a lottót… mit kezdenél a pénzzel?
- Azt hiszem,
első körben vennék egy kertes házat a külvárosban… szeretnék egy saját kis
kertecskét, egy kis barátságos nyugodt zugot ahol megpihenhetnék egy dolgos nap
után… ahol Sadie felnőhet szépen. Másodikként pedig megnyitnám álmaim vintage
boltját a belvárosban, s a világ legkülönlegesebb helyeiről szerezném be a
dolgokat… mindeközben persze továbbra is írnék, s talán egy receptkönyvet is
megjelentetnék… vagy kettőt. – s csak beszéltem meg beszéltem, mert ez olyan
egyszerű volt… nem kellett gondolkozni csak hagyni, hogy a gondolatok szavakat
formáljanak.
- A „Bite”-ban
tarthatod majd a könyvbemutatót… talán még kedvezményt is számítok fel neked. –
kacsintott bohókásan.
- Majd megfontolom…
- raktároztam el ezt a lehetőséget is.
S innentől
kezdve szinte hajnalig töretlenül beszélgettünk, mi kifejezetten jó érzés volt…
mindkettőnket feltöltött élettel. Az ember lelkét ilyen dolgokkal lehet ám csak
igazán gyógyítani. Nem egyszerű folyamat ez, senki sem mondja ezt, de valahol
el kell kezdeni… hiába van az, hogy az emberek téglával dobálnak meg téged,
tudnod kell abból a helyzetből kilépni, s akár azokból a téglákból a legszebb
palotát is megépítheted, mellyel megmutatod mindenkinek, hogy milyen erős is
vagy… de legfőbbképpen magadnak.
Több mint
csodálatos illatok terjengésére ébredtem… szinte éreztem, ahogy az illatfelhők
kanyarogva jutnak el az orromig ahol megcsapva engem szerelembe ejtenek.
- Koffeinmentes
tejes kávé… - motyorásztam még ki sem nyitott szemmel.
- Többek
között. – válaszolt egy olyan hang, akire nem számítottam volna. Apa volt az.
- Ha nem kelsz
fel valószínűleg a tiéd is én fogom meginni… - s ez már öcsikém volt… Brian.
- Azt te csak
hiszed. – azonnal kipattant a szemem, s úgy nyomtam fel magam a lehető
legkényelmesebb ülő pozícióba. Ahogy tisztult a látásom megláthattam azt, hogy
az immáron beágyazott ágyában ott ült Harry, az ágyam végében apa, míg az öcsém
előttünk a dohányzóasztalnál éppen reggelizett… gyanítom nem először a mai nap.
– Jó reggelt! – töröltem bele a szemembe… minden bizonnyal csipás voltam
rendesen. – Tudjátok elég ijesztő az, hogy hárman néztetek alvás közben…
bizarr. – vallottam be, s kinyújtva a kezemet elfogadtam apától a kávémat, mit
még az én állapotomban is megihattam.
- Csak nemrég
érkeztek… - tette hozzá Harry.
- Jah… így már
teljesen normális az egész… nem. – ráztam meg a fejemet miközben nevettem. –
Honnan tudtátok egyáltalán, hogy hova kell jönni? – kérdeztem tőlük, mire saját
magamnak megválaszoltam a kérdést fejben.
- Köszönöm. –
suttogtam Harry felé egy kora reggeli mosoly kíséretében.
- Gondoltam
látni szeretnéd őket… - ismerte el.
- Igen. –
bólintottam egyetértően. – Mi a helyzet… otthon? – kérdeztem rá rögtön, jobb túl
lenni az ilyesmin még kifejezetten korán, közben pedig addig mutogattam Brian
felé, míg vette a lapot, s odaülve Harry mellé az ágyára hozta nekem is a finom
reggelit, mire igen szükségem volt, hisz eszméletlenül éhes lettem.
- Anya nem
hajlandó hozzánk szólni… - jegyezte meg Brian. -… ami valószínűleg még most
egészen jobb is, hisz ha megszólalna, valószínűleg ordítana… de egyben azért
elég bizarr is. – ismerte el.
- Hagyni kell
neki egy kis időt… fel kell dolgoznia a dolgot. – apa azért próbálta menteni a
menthetőt, s biztatni engem.
- Tíz év alatt
nem sikerült elfogadnia azt, ami vagyok… újabb tíz év múlva szerinted lesz
haladás? – egyszerűen nem tudtam máshogy lekezelni a helyzetet, csakis ezzel a
meglepő „egyszerűséggel”… csak így tudtam elfogadni.
- Mivel
valószínűleg nekem lesz a legjobb fej unokahúgom így lehet, majd ő megpuhítja a
szívét. – Brian meglepően jó fej volt, persze csakis a saját modorában.
- Hmmm… érdekes
gondolat. – ismertem el.
- Na azért csak
kedvesen… - emelte fel apa mellettem a kezét. Ő volt az, aki anyában mindig
megtalálta a pozitív oldalt, mert szerette őt… hitt benne, hogy nem egy gonosz
hárpia ő. S tényleg nem volt az, egyszerűen csak teljesen különbözött tőlem
olyannyira, hogy ez a különbség gátat épített közénk.
- Mit tud… most
hol vagytok? – kérdeztem rá.
- Eljöttünk és
kész… tisztában van vele, hogy hova… nem kellett ezt kimondani. – felelte apa. –
Mi akarunk veled időt tölteni… veletek. – javította ki magát, ahogy Harry-re
nézett. – Hiányoztál nekünk. – mondta, s úgy forgolódtam mindeközben, hogy én is
lelógattam az ágyról a lábamat, s mellé ülve így már át tudott ölelni. Az apai
ölelésnél nincs is szebb, s jobb a világon. A lehető legbiztonságosabb érintés
kerek e földön.
- Nekem azért
annyira nem. – tette hozzá Brian két falat között, mire Harry felnevetett apa
meg úgy sajátosan rámorgott öcsémre. Csak a szokásos.
- Mit
terveztetek a mai napra? Meg egyáltalán meddig maradtok? – érdeklődött apa.
- Anyával
szeretnék hajat fonatni, meg csacsogni az élet nagy dolgairól… - valahogy ez
úgy kicsúszott a számon, de nem bírtam megállni, hogy ne így legyen… öcsém
szemben velem felemelte a kezét, s testvériesen pacsiztunk egyet, mert ő
értékelte a megjegyzésemet. Apa csak forgatta a szemét én meg csak vigyorogtam,
mint a tejbe tök.
- Nem
terveztünk semmit… és nem tudjuk. – válaszolta Harry. – De igazából én nem is
akarok zavarni ebben a családi találkozóban… - kezdett bele, mire hatalmasra
nyílt a szemem, s igen magasra emeltem a szemöldökeimet.
- Na, na, na… -
állítottam le, s úgy hunyorogtam rá.
- Adora barátai
a mi barátaink is… - mondta apa kedvesen.
- Nah jah…
barátai. Tényleg te ki is vagy neki pontosan amúgy? Mondd azt, hogy az
unokahúgom apukája és én, veszlek el feleségül rögtön… - ha az idiótaság fájna,
az öcsém minden bizonnyal éjjel-nappal ordítana.
- Nem egészen. –
válaszolta Ő, s kifejezetten ügyesen bírta a megjegyzést… ahogy én is.
- Ő az egyik
legjobb barátom… aki kirándulni jött velem. – válaszoltam végül én is próbálva
menteni a menthetőt.
- Hát akkor
köszöntünk a csodás New Port -ban, ahol az élet csupa móka és kacagás… kezdve
az édesanyánkkal. – tárta szét kezeit öcsém, mire apával egyszerre nyúltunk
egy-egy párnáért s vágtuk hozzá nyugodtan. Mind a négyen egyszerre nevettünk
fel.
- Jó fej fiúnak
tűnik… egészen jól kijön az öcséddel, elsőre. – ismerte el apa, ahogy az utcán
sétáltunk előttünk a két említett sráccal. Kora délután mozdultunk ki a hotel
szobából, hisz ekkor már nem volt akkora meleg, szóval nyugodtan sétálhattunk,
s akár beülhettünk valahová ebédelni.
- Ami azért
meglepő… valljuk meg az őszintét. – s ahogy apába karoltam vállára hajtottam a
fejemet.
- De Ő nem Kit…
- mondta csendben. Ő tudott róla, neki meséltem Kit-ről, de kifejezetten rendes
volt tőle, hogy eddig a pillanatig nem hozta fel… hálás voltam neki ezért.
- Nem… - ráztam
a fejemet. -… a helyzet, amiért itt vagyunk az az igazság, hogy sokkal
komplikáltabb, mint ahogy ti tudjátok… de ne is beszéljünk erről. Élvezzük ki
azt, hogy láthatjuk egymást. – simogattam meg a karját.
- De ugye
rendben vagy… vagytok vele? – kérdezte… aggódott értem, s szerintem tudatlanul
is fel tudta mérni a helyzetet.
- Igen…
kedvelni fogod Kit-et, ha megismered… - mosolyogtam már magamban is.
- És az mikor
is lesz, leányzó? – érdeklődött kedvesen.
- Először ez a
vihar csendesedjen el, ami körülöttünk van… - értetlenül nézett rám.
- Biztos, hogy
minden rendben? – kérdezett rá még egyszer.
- Idővel
megérted apa… ígérem…
- Mennyire
várod azt, hogy nagypapa legyél? – ebéd után ejtőztünk a folyóparton egy kis
családias étteremben várva a desszerteket, amikor öcsém feltette apának a világ
legfurább kérdését… legfurább volt ez, mert tőle sosem számítottam volna erre.
- Szavakkal nem
lehet elmondani azt… - válaszolt mosolyogva, s pocakomra nézett, mi hatalmas
helyet foglalt el előttem.
- Szerencsés
kis szaros lesz, a gyerek valljuk meg… - dőlt hátra Brian. -… először is ilyen
nagybátyja lesz, mint én… na de azért a nagyapja sem lesz semmi… és talán az
anyukája is egészen tűrhető nőszemély. – sajátosan bókolt ő, ilyen ez az én
öcsém.
- A legjobb
anyuka lesz. – szólalt meg mellettem Harry csendben, s megemelte boros poharát
(én voltam az egyetlen egy, aki nem azt fogyasztott az ebédhez, helyette
frissen facsart gyümölcslével oltottam szomjamat) hisz azt hiszem koccintani
akart.
- A legjobb
jövőbeli anyukára… - tette hozzá apa, s emelte ő is poharát, majd Brian is
csatlakozott.
- És rám nem is
iszik senki? A legjobb jövőbeli nagybácsikára? – kérdezte ő felháborodva.
- Nem. – vágtam
rá rögtön, majd nevetve magasba emeltem a kezemet velük együtt. – A családra. -
s abban a pillanatban, ahogy mosolyogva koccintottam velük valami eszméletlen
fájdalom szúródását éreztem hasamban, s ennek hatására úgy ejtettem ki üvegpoharamat
kezemből hagyva, hogy a földre esve millió darabra törjön.
Felsikítottam a
fájdalomtól… azonnal a hasamhoz kaptam.
- Adora… mi az?
– kérdezte azonnal Harry, s muszáj volt megragadnom kezét, hogy azt szorítsam
miközben újabb szúró érzés rángatja meg testemet.
- Fáj… nagyon…
fááááááj. – kaptam a számhoz, s éreztem, hogy könnycseppek szöknek a szemembe,
majd figyeltem azt, ahogy fehér könnyed nyárias ruhám elpirosodik lábaim között…
véreztem.
- Nee… –
fagyott meg bennem minden, s azt hiszem, hogy néhány pillanatra a szívem is
megállt.
- Mély levegőt
be és ki… tudod, mint az órán. – csak Harry hangját hallottam, s éreztem
karjainak tartását. – Csak ügyesen… - suttogta. – Hívjon már valaki egy
kibaszott mentőt… - ordította el magát közben, s fel sem fogtam, hogy közben
körülöttünk mekkora nagy sürgésforgás lett… s mindez miattam… nem tudtam
feldolgozni… se a figyelmet, se azt a fájdalmat, s pánikot mi bennem volt látva
magamat. Mi történik most? Nagyon féltem.
Fáradtnak
éreztem magamat, kifejezetten kábának… kb. mintha egy egész ló tenyészetnek
elegendő nyugtatót nyomtak volna belém. Zsibogott a fejem, szúrt a hasam,
fájtak a lábaim… semmim sem működött úgy, ahogy kellett volna neki.
Nem volt jó
érzés, mikor szinte a leragadt szemhéjamat próbáltam nyitogatni. Mintha
pillanatragasztóval leragasztották volna.
- Vizet…
kérlek. – motyogtam, s éreztem, ha még egy szót szólok a szárazság tönkreteszi
az egész számat.
- Azonnal… -
hallottam egy ismeretlen hangot, s szívószálat éreztem a számnál mivel
könnyedén tudtam inni egy keveset.
- Köszönöm. –
suttogtam, s ekkora már tisztult kissé a látásom, s rájöttem, hogy ott vagyok,
amire számítottam… kórházban. Ellenben bármerre néztem semerre nem láttam
ismerős embert. A szoba üres volt, ismeretlen… idegen… rideg.
- Nemrég volt a
vizit, azért vannak kint a többiek… - magyarázta a nővérke. Automatikusan a
hasam felé nyúltam, de az infúzió és az egyéb gépek nem kifejezetten engedték
ezt olyan könnyen. Könnybe lábadt a szemem… remegtem az idegességtől… fel sem
mertem tenni a kérdést, mi ott úszkált a fejemben.
- A babával
minden rendben… ahogy az anyukával is. – simította meg a karomat, s addig
igazította a dolgaimat, míg meg nem tudtam fogni a pocakomat. Ez volt a
biztonság számomra, hogy éreztem őt.
- Hála a jó
istennek… - hatalmas kő esett le a szívemről. -… nagyon megijedtem. – vallottam
be.
- Ezért nem
hibáztatja senki sem… ellenben majd ahogy az orvos is elmondja, magának tudnia
kell, hogy így az utolsó hónapjára veszélyeztetett terhes lett… ami pedig külön
megszorításokkal jár majd az Ön és a baba érdekében is. – mondta a nővérke, s
egyre jobban csak dobogott a szívem, majdhogynem kiugrott a helyéről. – De most
viszont jobb, ha próbál lenyugodni… ha úgy érzi, akkor be is engedem a
látogatóit, akik el sem mozdultak innen mióta behozta Önt a mentő tegnap…-
magyarázta.
- Tegnap? –
csodálkoztam mikor elindult az ajtó felé.
- Nagyon erős
nyugtatókat kapott… - magyarázta, s nyitotta is az ajtót, amiben olyan
embereket láttam meg akikre nem számítottam… egyáltalán nem, hiszen akiket
elsőként megpillantottam az nem volt más, mint az édesanyám és Kit… és, hogy
nyugodjak le. Megmondaná nekem valaki, hogy azt mégis hogyan?
- Jó reggelt!-
kínosan integettem feléjük, s vártam, hogy belépjenek ide, ahogy meg is tették…
mind a négyen… az egyetlen, aki hiányzott az Ő volt. Harry már nem volt itt.
Remélem Harry nem ment sehova es nem lesz gond amig megszül;)!
VálaszTörlés