26. rész - Ennél többet mit kívánhat az ember magának?

Sziasztok! Azt nézzétek csak… egy újabb rész! Csak mert Ti szuperek vagytok, s én nekem meg van egy kis szabadidőm… remélem, örültök neki! Jó olvasást Mindenkinek! Puszilok Mindenkit, Dorka

- Az ágyban pihenés melyik részét nem értetted meg… asszony?- hallottam meg Kit hangját éppen abban a pillanatban, amikor liftje kinyílt, s eléje tárult képem miszerint a falnak támaszkodva vártam őt. A portásnak letelefonálva előre jeleztem, hogyha ezen ház ura megérkezik, akkor szóljon fel, mert itt szeretném fogadni őt… ez a minimum, amit ő megérdemel.

- Talán az ággyal van némi problémám. – vigyorogtam rá zsiványan, s rántottam meg közben a vállamat igazán ártatlanul.

- Késő van… - jegyezte meg, s órájára pillantott, ami már javában mutatta azt, hogy 11 óra elmúlt. -… elhúzódott a munka. – tette hozzá szomorúan, utalva arra, hogy sajnálja, hogy a közös vacsorát kihagyta.

- A lényeg, hogy egyben hazaértél. – mondtam, s ne bírtam tovább megragadva a kezét összefontam testünket, s nyakába kapaszkodva leheltem ajkaira egy csókot.

- Ez egészen olyan, mintha a feleségem mondta volna… - örömtől telien csillogott a szeme, ahogy ezt kimondta… éreztem, hogy a szó kiejtésére hatalmasat dobbant a szíve.

- Muszáj gyakorolnom. – rántottam meg a vállamat, majd átkarolva őt karjai alatt szorítottam őt már amennyire pocakom mindezt engedte.

- Helyes. – simította meg a hajamat, s adott rá egy puszit. – nem kellett volna megvárnod… - mondta, s a némi csendes ringatózás után kezét leengedve enyémhez azokat összekulcsolva indult meg a konyha felé.

- Azt hiszed eddig fent voltam? – kacagva legyintettem mellette. – Ugyan kérlek… miután elment Harry végre tudtam aludni… a portásnak pedig külön lett szólva, hogyha megérkezel, hívjon a telefonomon… s lám tessék, itt vagyok. – vigyorogtam, majd örültem, amikor a lentebb vett bárpultszékemnél megfogta a kezemet, s felsegített rá.

- Szóval itt volt Harry? – kérdezett rá, s mindezt olyan természetesen, semmi féltékenység, semmi rosszindulat nélkül.

- Igen… s erről is szerettem volna beszélni veled. – eddig tartott, hogy én ott ültem ugyanis lecsúszva a székemről mögéje osontam és habár pocakommal hamarabb jeleztem neki, hogy ott voltam mégis átkaroltam derekát és így öleltem ismét magamhoz őt. – Köszönöm. – suttogtam neki hátának dőlve.

- Mégis mit? – hallottam hangjában az édes meglepődést.

- Azt, hogy tényleg… itt lehet. – homlokomat izmos hátának támasztottam, habár az ingjének vékony anyaga elválasztotta bőrünket. -… mindenféle probléma nélkül. – muszáj volt újra és újra elmondanom neki, hogy ezért mennyire hálás voltam neki, hisz akartam, hogy tudja.

- Miért akarnám, hogy szenvedj nélküle? – s lassan óvatosan elő nem véve semmit fordult meg, hogy velem szembe legyen, s így kaparintotta meg államat, s megemelve fejemet érte el, hogy rá nézzek… csakis rá.

- Akkor is… tudom, hogy milyen lehet ez. Mármint, na… - össze-vissza magyaráztam már dolgokat, magam sem tudtam, hogy igazából mit is szeretnék itt mondani.

- Figyelj… - tartotta meg hatalmas tenyerébe simítva tartotta meg arcomat.

- Ühüm? – doromboltam neki, mint egy kismacska.

-… nem vagyok a féltékeny típus, de ezt tudod. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen a természeted, s hogy a barátaid a lételemeid… ezt irigylem benned olyannyira… miért fosztanálak meg egytől? Igen talán ezzel az eggyel egyszer volt több… igen talán egy kicsit nehezebb volt feldolgoznom ezt, de sikerült… miattad. – s olyan közel hajolt már ekkor, hogy szavait ajkaimra pakolgatta át. – Mert nem tudnám elviselni azt, hogy szenvedsz valami miatt… az persze csak szép a dologban, hogy ez a fiú egy kifejezetten értelmes ember, akivel nyíltan, s harag nélkül lehet dolgokról beszélni… - olyan jó volt azt hallani, ahogy így beszélt róla… ezért is éreztem azt, hogy benne a tökéletes embert találtam meg.

- Például az eljegyzésről… - suttogtam halkan.

- Szóval tudod, hogy tőlem tudja… - állapította meg.

- Persze, hogy tudom… - kacsintottam. -… és mérhetetlenül boldog vagyok miatta, hogy két ilyen érett, értelmes ember lehet az életem része egyszerre… - mosolyodtam ajkaiba… meg akartam őt csókolni, de nem csak ajkain, mindenhol. Kezeim azt hiszem egyértelműen indultak saját útjukra, máris egy felsőbb, nagyobb erő irányítása alatt álltak. A vágyé alatt.

- Adora… - hangja kissé nagyon ellazult, mikor nyakába csókoltam, de mégis tartotta magát valamiért.

- Ühüm? – kérdeztem, s ingjének felső pár gombját már egyszerűen sikerült kigombolnom. Bizsergett a teljes mindenem, ahogy szakálla puha arcbőrömet, kulcscsontomat, vállamat érte… fel akartam őt falni most.

- Ezt nem biztos, hogy… - azt hiszem most ő volt az óvatos, én meg az éhes várandós. Egyértelmű a párbajunkban, hogy ki fog nyerni… Én.

- A babának az a jó, ami az anyukájának… az anyukának meg az jó, ha… - s nyakába kapaszkodva fülét húztam magamhoz közelebb, s ahelyett, hogy belesúgtam volna valami iszonyatosan szexi dolgot egyszerűen csak óvatosan ráharaptam arra.

- Az anyukájának legyen jó az apuka. – jegyezte meg, s nem tudom, hogy az istenben kivitelezte azt, de két pillanat után már az ölében vitt egyenesen a hálószobába.

- Az apukának meg legyen jó az újfajta vacsora… - bújtam a nyakába, s örömmel rúgtam ki a háló ajtaját némi kalimpálásommal. Örömmel nyugtáztam azt a tényt, hogy Iza a lakás túlsó oldalán van vendégszobában, s így semmit sem fog hallani… remélhetőleg.

- Örömmel ízlelgeti azt, mi neki jár… - kacsintott rám huncutul, majd letéve engem az ágy szélére kezdte tovább bontogatni magát.

- Á-á. – ráztam meg a fejemet. – Majd én. – kacsintottam, s egy pillanat alatt rántottam le őt az ágyra, s mászkálódtam úgy, hogy éppen nadrágja korcán tudjak ülni vele szemben. Hanyattfeküdve, s magán tudva engem nem igazán tudott mozdulni… no de vajon akart-e? Kétlem. - Szeretlek. – suttogtam neki, ahogy mellkasán támaszkodtam félig meddig miközben lassan, de biztosan szabadítottam meg ingjétől engedve láttatni így testét, ami csakis az enyém volt. Az enyém pedig az övé. 

- Én is. – mondta, s igen nagyon megszorult teste mikor nadrágjába kapaszkodva kettő darab pillanat alatt szabadítottam ki azt, mire szükségem volt belőle. Már csak a látványtól is összefolyt a nyál a számban… V vonala a gyönyör legmagasabb fokáig volt kidolgozva, s ha nem vigyorogtam volna, mint egy vadalma mindenképpen könnyek gyűltek volna össze a szememben szépségétől.

- Szeretlek. – suttogtam el neki még egyszer abban a pillanatban, mikor úgy alakítva helyzetünket egymást töltöttük meg… két tenyerébe kapaszkodva mellkasán egy olyan világba mentünk el ketten, mi szebb volt, mint bármelyik álomvilág… sokkalta szebb.

- Adora… - nevemet hallottam valakitől, de még olyannyira kapaszkodtam az álomvilágomba, hogy nem tudtam azt sem megmondani, hogy fiú volt-e vagy lány, ki szólongatott. - … Adora… - hallottam ismételten a hangot, s mivel érintésével párosította hangját azonnal felismertem ki próbál ébresztgetni.

- Kit… - ki nem nyitva a szememet fordultam hangja felé, majd pusziltam tenyerébe. Egész teste libabőrös lett tőle éreztem.

- Ébresztő… - suttogta lágyan, de mégis valami extrával a hangjában. Nem tudtam még ekkor felfogni, hogy vajon mi is lehet az. -… itt vannak a szüleim. – mondta ki mondatának második felét mitől olyan szinten kipattant a szemem, hogy egy pillanatig azt hittem sosem fog újra lecsukódni.

- Hogy micsoda? – kérdeztem tőle, s azonnal mozgolódni kezdtem az ágyban, s ekkor már észrevehettem, hogy ő ugyan már fel volt kelve egy ideje, talán edzett is, vagy kétszer zuhanyozott is, majd fel is öltözött… velem ellentétben. – nem úgy volt, hogy délután érkeznek? – még a tegnapi nap folyamán mondta nekem ezt Kit egy telefonváltásunk során, hogy szülei érkezését beleszólásunk nélkül a hét elejére kellett időzíteni, s az eredeti tervben úgy volt az egész, hogy majd valamikor délután fele jönnek… de rápillantva az órára meg kellett állapítanom, hogy a 10 óra az még sehol sem délután.

- Az érkezésükre sosem tudod, mikor számíthatsz… - fintorgott mire én csak pislogtam, valószínűleg még az ébertelenség is segített ezen.

- De ez… ez… - kezdtem el motyogni, majd lelökni magamról a takarót, s fejben azon gondolkozni, hogy 10 perc alatt vajon mennyire fogok majd tudni embert varázsolni magamból úgy, hogy első benyomásként ne egy holtkóros terhes leányzó legyen majd előttük, hanem egy felnőtt nő, aki egy szem fiúk felesége lesz.

- Csak nyugodj meg kérlek… - fogta meg mindkét kezemet talán azért is, mert látta, ha a kalimpálást így folytatom, valakiben kárt teszek.

- A szüleiddel fogok találkozni… s így nézek ki. – egészen biztos voltam benne, hogy olyan olimpiai karikák vannak a szemem alatt, hogy az irigylendő, pluszban a bubi hajam hátránya, hogy össze vissza tud állni, mint szénakazal… itt 10 perc csodát nem tud varázsolni… ráadásul azt sem tudom, mit vegyek fel.

- Csodásan nézel ki. – vette tenyerébe arcomat, de sajnos ezzel most nem tudott megnyugtatni.

- Nem… nem… - éreztem, hogy testem bizseregni kezd, s nem bírok egyhelyben megülni már. -… nem vagyok semmiféle szülőkkel kompatibilis így. Pánikolok. – hatalmasra dülledtek ki a szemeim, s az alapvetően barátságos énem, a terhes hormonok, s az első találkozás ízének kettősével keveredve teljes mértékben eltűnt hagyva felülkerekedni a valamiféle iszonyatosan elutasítandó, de mégis jelenlévő női hisztit. Magamra sem ismertem, de ez akkor közel sem érdekelt.

- Shhhh… csak ssssh… - s közelebb hajolva csókolt lehelt ajkamra, majd arcomra, homlokomra, nyakamra mindenhová merre szabad bőrfelületet látott. -… csak nyugodtan, a világ minden ideje a tiéd, ahogy én is… ők meg nem számítanak… - próbált nyugtatni.

- De a szüleidről van szó. – éreztem, hogy testem kezd lenyugodni igen ügyes próbálkozásának köszönhetően, de akkor is tudtam, hogy voltak még itt tények mik mellett nem mehettünk el csak úgy.

- Akik tudnak várni… - fűzte hozzá. -… minden bizonnyal amúgy is a telefonjaikon lógnak, hisz elválaszthatatlanok tőlük. Munkamániásak. – jegyezte meg.

- Ezt tőlük örökölted… - jegyeztem meg vigyorogva, s nyakába borulva öleltem át. -… mi lesz, ha nem tetszek majd nekik? – kérdeztem tényleg félve.

- Visszaadod a gyűrűdet, s még a délután folyamán kiteszem a szűröd a lakásból. – válaszolta olyan hangnemben, hogy bennem az ütő is megállt… s ezt érezhette ő is nagyon jól. – csak vicceltem… butus. – kezdte „visszaszívni” az egészet, de én még mindig a túlságosan hihető szavainak hatása alatt voltam.

- Ez nem volt… vicces. – szinte dadogtam, s kezemmel úgy kellett visszatartanom a szívemet, hogy ne szakadjon ki bordáim között. – Nagyon nem. – ráztam a fejem, s eltávolodva tőle próbáltam végre ki is kelni az ágyból.

- Ez egy vicc volt… - fogta még mindig a kezemet mikor én már kikászálódtam az ágyból.

- Egy csúnya vicc. – pillantottam felé, s bármennyire is próbáltam villámokat szórni a szememmel, s ábrázatomat is olyanná varázsolni mi elég bosszús két pillanatnál tovább semmiképpen sem ment hisz igen bűnbánó tekintetétől máris megtört a jég bennem. – Akkor is félek. – jegyeztem meg gyorsan, s közelebb hajolva loptam tőle egy csókot… jelezve minden rendben… vagy sem. Utóbbi belsőm pontos leírása lett volna.

- Nem kell. – rázta meg a fejét, s elkapva megint kezemet, csókot lehelt rá. – Iza segített kiválasztani neked ruhát… ezzel már nem kell foglalkoznod. – tette hozzá kedvesen, s a gardróbom felé mutatott, minek ajtajára ki volt akasztva egy kis ruhácska.

- Tökéletes… - bólintottam, s tényleg tetszett, majd távolodni is kezdtem tőle azonnal. -… most pedig ha megbocsátana, a jövendőbelim szüleivel kell találkoznom… jobb lenne, ha nem tartana fel… - kacsintottam, majd a ruhát elkapva bevonultam a fürdőbe elkezdve a lehető leggyorsabb készülődést, mit világéletemben produkáltam.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ez a lány létezik… - egy idősebb női hangot hallottam a nappali felől akkor mikor nagyon max 15 perc múlva én is megközelítettem a társaságukat.

- De… létezik. – próbáltam egészen hatásos belépőt teremteni magamnak, de hangom nem tudom mennyire volt erős hozzá. – Vagyis… létezek. – s mondatom második felvezetése már sokkalta magabiztosabb volt.

- Ohhh… a kisasszony. – édesapja azonnal fordult felém a kanapén ülve, s feltolta szemüvegét úgy nézett végig… még a telefonját is letette kezéből.

- Annyira azért nem kicsi… - jegyeztem meg kuncogva, s pocakomat tartottam mutatva, hogy ezzel a kis plusz csomaggal minden vagyok, csak nem kicsi.

- Jó reggelt! – köszöntem nekik azt hiszem még éppen napszaknak megfelelően, majd örültem, amikor Kit mellém csatlakozott, s megfogta a kezemet… most kellett a bátorítást. – Elnézést a várakoztatásért… de nem mindig én döntöm el, hogy mikor kelek. – simogattam meg a hasamat, hisz azt hiszem abban találtam meg a legmegnyugtatóbb dolgot az egész térségben.

- Hát persze aranyom… - mondta az édesanyja, nem mondhatnám, hogy túlhihetően vagy éppen úgy, mintha egyáltalán érdekelné. -… kedves Kit… bemutatnál esetleg a párodnak? – tette hozzá kicsit talán szemrehányóan a fiának.

- Anya, apa… ő itt Adora Walsh, a menyasszonyom, gyermekemnek anyja… - nevezett meg végre mindenki előtt Kit.

- Stella… - mondta a nő.

- Joseph… - mondta a férfi.

- Örülök a találkozásnak. – mosolyogtam rájuk, s örömmel ráztam kezet velük.

- Azt azért ne mondd… tudom, hogy szívesebben aludtál volna még egy kicsit… bevallom jómagam is. – tette hozzá édesapja nevetve… s nem tudtam megállni én is nevettem rajta egy kicsit. Egészen jópofának tűnt, s ezzel kifejezetten oldotta a feszültséget.

- A gyermeked? – kérdezte az édesanyja, mire Kit azonnal odakapta a fejét… nem tetszett az arckifejezése.

- Igen… a lányom. – pontosított, s talán minden hidegvérét próbálta megőrizni.

- Biológiailag erősen kétlem… főleg, hogy alig 4 hónapja ismered a kedveskét, s tekintve az állapotát ő éppen lassan már szülni fog. – úgy mondta ezeket az információkat, hogy közben szeme sem rebbent… én viszont éreztem, hogy Kit-nek közel sem tetszik, s be kell vallanom nekem sem.

- Ülj le kedves Adora… jobb lesz neked. – igen barátságosan nyúlt kezem felé Kit édesapja, de mozdulni nem nagyon tudtam. Megfagyott bennem minden.

- Jó ez így. – motyogtam alig hallhatóan, de azért egy bátortalan mosolyt eleresztettem feléje… s szemében a megbánás, s az együttérzés egyvelege volt olvasható… mintha készült volna erre.

- Mivel is foglalkozol kedveském? Szabadúszó újságíró vagy mi? – meglepően sokat tudott rólam, de a szavai annyira voltak kellemesek, ahogy előadta őket, mintha egy kanál sót nyaldostam volna épp.

- Anya kérlek… ezt fejezd be. – megszorítottam Kit, kezét, s próbáltam energiát adni neki miszerint minden rendben lesz, ne is törődjön vele, de tudtam, s éreztem… semmit nem érek el vele. – lehetőleg mielőtt elkezdenéd. – kínos mosolyt húzott ajkaira.

- Most mégis mit? – kérdezte széttárt karjaival, s egy újabb kortyot ivott azt hiszem friss martinijából. – Először találkozunk jobb, ha tudjuk, hogy milyen kártyákkal játszunk… nem? Végülis az egy szál fiúnk jövendőbelijéről van, szó te sem gondolhatod komolyan Joseph, hogy ez a lány bárki lehet… - s most az anyuka egy pillanatig nem Kit-re nézett, hanem az ő párjára. Ekkor adatott egy pillanat, amikor én is Kit-re tudtam nézni, s ő rám. Ugyanaz a sajnálat, mi édesapja szemében volt látható.

- Köszönöm szépen az érdeklődését felém… - minden erőmet összeszedtem, hogy tudjak válaszolni úgy, ahogy talán meg sem érdemli ebben a pillanatban. Meg akartam neki adni az esélyt, s meg is fogom. -… nagyon is jól érzem magam a bőrömben, s ahogy észrevettem ezt a boldogságot a fiával is meg tudom osztani, mikor vele vagyok… higgye el nincs még egy ember a földön, akit ennyire tisztelnék, s megbecsülnék. – s olyan mosolyt kerekítettem ajkaimra, mit még sosem sikerült eddig a pillanatig… büszke voltam magamra.

- A szenvedélyes színésznő… ez a kedvenc fajtám. – jegyezte meg félvállról, s igen kellett egy kis erő hozzá, hogy Kit-et magam mellett tartsam.

- Kedveském… mindenki számára jobb lesz az, ha most kettesben hagyjuk ezt a párost… van mit megbeszélniük. – Joseph édesapja fogta meg a kezemet kedvesen, s egy kis szemkontaktus alatt hallhatatlan szavakkal tárgyalták meg a helyzetet fiával.

- Megleszel? – kérdezte Kit tőlem megsimítva arcomat.

- Az apukád kedvesnek tűnik… - suttogtam alig hallhatóan, s puszit nyomva az arcára hagytam ott őt a pokol kapujában… habár persze mindezt nem tettem olyan szívesen mégis jó ötletnek tűnt az, hogy inkább leüljek, vagy esetleg lepihenjek, tőlük távolabb mielőtt szemük láttára leszek rosszul… ami simán esélyes lenne ilyen szikrapattogások mellett.

- Nem akartalak nagyon megijeszteni… - simogatta a kézfejemet az édesapja.

- Ugyan… - próbáltam kicsit sem a lesokkolt hangomat feleleveníteni, de hát ez nem jött be.

- Tény, hogy Stella egy nem egyszerű ember… - vallotta be, s a teraszt megtalálva vezetett ki oda engem. -… de hidd el meg lehet kedvelni előbb vagy utóbb… nem olyan rossz ember, mint aminek látszik… ha az lenne, nem rendezné holnapra azt az eljegyzési partit. – kínált hellyel Joseph, de azt hiszem egyértelművé vált a véleményem az egészről, amikor megpillantotta az arcomat.

- Hogy… micsoda? – kérdeztem tőle… még szerencse, hogy sikerült időben leülnöm ugyanis minden bizonnyal hanyatt vágódtam volna, mint egy facövek.

- Szóval te sem tudtál róla… - azt hiszem ez nem volt neki valami új infó. -… logikus, hogy az eljegyzési partiról csak az ifjú jegyes pár nem tud… ez a feleségem. – kínosan nevette el magát, mire próbáltam a lehető legbátrabb arckifejezésemet elővenni… micsoda reggel kérem szépen.

- No és milyen volt az első találkozás? – kérdezett rá Roy mikor a délután folyamán sikerült olyan időt találnom, amikor egyedül lehettem… mondhatni bezárkóztam a mozi szobába abban a pillanatban, amikor Kit a szüleivel együtt elmentek a cégének a látogatására… vagyis igazából azt hiszem az édesapjával ment csak, mert édesanyja egy teljesen más irányba indult meg, de én érthetően nem voltam velük… ki voltam merülve, s ezt mindannyian tudták… nem volt szükségem még több izgalomra, s habár félve de Kit itt hagyott engem… jók a meggyőző képességeim.

- Őszintén? Katasztrófa. Az édesapja kedves… nagyon kedves, konkrétan az életemet mentette meg, de az édesanyja… okkal féltett tőle. Nem értem az ilyen embereket… egyszerűen nem. Ráadásul eljegyzési partit szervez holnapra, majdhogynem a tudtunk nélkül… -nevettem el magam kínosan, majd vágódtam el az ágyon. – Ugye jöttök? – kérdeztem egészen félve.

- Ez természetes… ki nem hagynám ezt a filmes klisés szülői párosítást. – nevette el magát mire én felmordultam.

- Te most nevetsz rajtam? – kérdeztem tőle miközben a falat bámultam.

- Kellett lennie valami gikszernek az egészben… túl tökéletes volt minden. De persze hogy megyünk… vigyünk erősítést? – kérdezett rá.

- Minél nagyobbat, ha lehet… - csaptam a homlokomra, s az igazság az el sem tudtam képzelni, hogy mi várhat rám még a következő napokban, de ahogy Joseph felkészített az eljegyzési parti hasonló lesz egy üzleti koktélpartihoz, ahol az égadta világon senkit sem fogok ismerni tehát jobbnak látta ő is azt tanácsolni, hogy hívjak minél több ismerőst… minél többet.

Iza bármennyire is próbálta lefoglalni a gondolataimat egyszerűen egy szavára nem tudtam odafigyelni… annyira a délelőtti történések hatása alatt voltam, hogy egyszerűen nem tudtam megülni a fenekemen hiába az lett volna a dolgom. Ki kellett szabadulnom innen mielőtt megzápul az agyam… ahhoz képest, hogy még csak ez lett volna így a második napon bezárva a kalitkámba igen hamar feladtam a bentlétet… de ez érthető volt egyrészről szerintem, hisz erre nem számítottam… a szülői látogatás mindent felkavart.

- Kit fog rúgni engem… legalábbis kitekeri majd a nyakamat. – Iza meg volt róla győződve, hogy nem jó ötlet az, ha útnak kelek… én meg arról voltam meggyőződve, hogyha ott maradok, akkor zápul meg az agyam.

- Itt vagy velem… vigyázol rám. Nem sétálok, fuvaroztatom magunkat… semmivel sem megerőltetőbb, mintha bent járkálnék le-fel… - egészen ügyesen felépítettem az érveimet már magamban mikor már utcaképesre öltöztettem magamat.

- Ki fog térni a hitéből… - mondta, s közben besegített a kocsiba, ami várt ránk a parkolóban.

- Hidd el a délelőtt után ez már semmiség lesz… majd én megnyugtatom. – mondtam neki, s örömmel adtam meg a címet a sofőrnek mikor már Iza is mellettem ült. Jól tudtam, hogy percekkel ezelőtt beszélt Kit-tel, s mégis játszotta ezt a szerepét… de ez mégis valahogy tetszett, s mégsem voltam rá mérges.

- Amúgy is… nem egy kalandtúrára indulunk… mindössze egy kávézóba. – próbáltam azért javítani a helyzetet, már amennyire lehetett.

- Egy kávézóba… ami zárva van? – kérdezett rá a nyilvánvalóra Iza mikor beparkolt a fuvarozó kocsink a „Bite” elé.

- Na, erre nem számítottam… - szálltam ki a kocsiból azért mégis, persze kis segítséggel. Egyedül már nem megy minden mozdulat.

- Pedig még Roy-jal az előbb beszéltem, aki azt mondta, hogy akkor igen találkozzunk itt, hiszen úgyis be kell ugrania az engedélyekkel meg ilyesmi… de sehol senki. – fordultam körben s majdhogynem azt tudom mondani, hogy az egész utca üres volt… pedig ez a később délutáni időpont ebben a napsütéses májusi időpontban pontosan olyan, amit az emberek nem szívesen töltenek bent a négy fal között.

- Tévedsz. – kapott el valaki engem hátulról, majd ölelt meg igen nagyon.

- Joan. – sikkantottam fel a felismeréstől. –… a frászt hoztad rám. – simogattam meg arcocskáját mikor a szemem elé került. –

- Joan… Adora ex-lakótársa. – köszönt a lánynak, ki mellettünk állt.

- Iza… Adora jelenlegi plusz lakótársa. – fiatalos volt a lány így könnyen fel tudta venni jó barátommal a fonalat.

- Én meg Adora lennék, akinek találkozója lenne többek között Roy-jal… de a hely, ahova indultam zárva. – mutattam a zárva táblára. – Harry sem említette, hogy zárva lennének… pedig éhezek valami édesre… és a szökésemnek legyen már értelme. – jegyeztem meg zsiványan.

- Szökés? – húzta fel szemöldökét Joan.

- Madárka vagyok az aranykalickában, aki ha ma nem repült volna ki bent pusztult volna meg… - próbáltam mosolyogva előadni a szomorú valóságot, s egészen sikerült is.

- Csak nem… - karolt át Joan, s indult meg az ajtó felé.

- Csak de… - billegettem a fejemet. -… a hely zárva van, nem tudom feltűnt-e? – kérdeztem tőle.

- Zárva van a járókelőknek… nem nekünk. A srácok hátul vannak, és a terveket tárgyalják… meglephetjük őket. – mondta elismerően, majd a zárban elfordítva a kulcsot indult meg előre fogva az én kezemet, én pedig a másik szabad kezemet Iza kezébe helyeztem, hogy őt se hagyjuk el azért.

Átmenve az egész helyen, majd a konyhába érkezve torpant meg előttem vezérünk, s fordult velem szembe.

- Csak mert tudd, hogy mennyire szeretünk… - jegyezte meg, s ölelt meg, de én ebből egy kukkot sem értettem… egészen addig a pillanatig, míg ki nem nyílt az ajtó, s elém nem tárult az mire az életemben nem számította volna.

A hely titkos kis kertjében, mit én utoljára egy téli napon igen romosan láttam most kifejezetten ügyesen ki volt pofozva, s a leghangulatosabb kis kerti parti volt megrendezve benne: „Sok boldogságot az ifjú párnak” felirattal a falakon.

- Meglepetés. – ordították el magukat az emberek abban a pillanatban mikor jól láthatóvá váltam az ajtóban.

Köpni, nyelni nem tudtam… konkrétan automatikusan könnyezett be a szemem, s már látni sem láttam. Ez több mint fantasztikus volt… olyan ismerőseim voltak itt, olyan emberek, akiket tényleg magam mellett akarok tudni egy ilyen pillanatban… meg kellett támaszkodnom, muszáj volt. A fal helyett viszont egy karban sikerült.

- Meglepetés. – suttogta ő is fülembe, mire totál feladtam az érzelmeimmel való harcot… elsírtam magam. – Szóval ezért nem voltál annyira mérges Iza-ra… - sírtam, s nevettem egyszerre Kit nyakába… el sem tudtam hinni, hogy itt van.

- Muszáj volt előre is kárpótolnom téged a holnapi egészen biztos katasztrofális eljegyzési parti miatt… olyan stílusban, ahogy te szeretnéd azt. S a reggeli után… ez a minimum. – ölelt meg, s adott csókot fejemre.

- Sunyi… - mormogtam a mellkasának, s ezt ugyan sokáig nem csinálhattam ugyanis tudtam, hogy nem vagyunk egyedül… konkrétan egy kisebb tömeg a barátaink társaságából gyűlt össze itt… csakis miattunk… csakis miattunk.

- Persze azért köszönet jár a fiúidnak is… - s mutatott ekkor a pontosan mellettünk álló Roy, Joan, s Harry hármasra. Úgy vigyorogtak mellettünk, mint akik egy totál másik világban vannak… akkor el lehet gondolni az én fejemet is.

- Édes istenem… - kaptam a számhoz a gyönyörű látványtól, s mindenekelőtt mielőtt mondhattam volna pár szót muszáj volt megölelnem azt a három tökfilkót. -… eszméletlenek vagytok. – kacagtam könnyeimtől kicsit fulladozva azért.

- Érted mindent tudod… - mondta Harry, s megsimította a hátamat. Persze már mögülem hallottam is a mormolódásokat miszerint miért csak 4 ember kap a figyelmemből… persze ez csak az igazi kedves, baráti szemrehányás volt.

- Azt hiszitek, nem jut belőlem mindenkinek? Tévedtek. – fordultam azonnal az emberkék felé, s megsimítva a hasamat mutattam, hogy éppen annyi szeretet van bennem, hogy akár az egész planétát el tudnám vele látni. Egyszerre nevetett fel a tömeg, s velük együtt a lelkem is.

- Eszméletlen csodásak vagytok, hogy eljöttetek így erre a helyre… abszolút, de nem is számítottam rá. Mint látjátok, nemsokára gyarapszik a baráti körötök egy csöppséggel, hisz az albérlete heteken belül lejár, s kilakoltatás lesz a vége, de mivel itt vagytok azt is tudjátok, hogy valakit eljegyeztek… ENGEM. – ordítottam el magamat, mint egy kislány magasba tartva a kezemet. Ez pontosan az a baráti kör, pontosan az a társaság, ahogy így kellett cselekednem. Ez voltam én, itt éreztem magam igazán magamnak. – S igen… ez a jóképű, szakállas úriember akar magához kötni… jó mi? – kacsintottam az emberekre, majd elkapva az uramat nyakába kapaszkodva adtam ajkaira egy még éppen nem hitvesi csókot. Taps tört ki, én meg csak élveztem… úszkáltam a boldogságban, ahogy a karjaim között lévő ember is. Éreztem.

- Azért remélem ez még nem a hitvesi csók volt… s ez itt nem egy hippie esküvő… vagy ha igen, akkor nagyon sokról maradtam le… amiért viszont nagyon megharagudnék… - hallottam meg még éppen Kit nyakában lógva egy olyan hangot, amit igen régen hallottam már… nagyon régen.

- Ezt nem hiszem el… - ereszkedtem le saját lábamra, s úgy próbáltam feldolgozni a hallottakat.

- Én sem, hogy így kell megtudnom, hogy elveszik a csajomat. – jegyezte meg sajátos stílusában az egyik legkedvencebb idiótám a világom.

- Ash… - s ott abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy a világ tényleg legszerencsésebb embere vagyok… ennél többet mit kívánhat az ember magának?