25. rész - Az egyetlen egy

Sziasztok! Emlékeztek még arra a pillanatra, amikor a blog csoportjába kiírtam, hogy szeretnétek-e másnap részt? No én igen, s akkor el is kezdtem írni ezt, de valahogy úgy 3 oldal után úgy alakult, hogy annyira nem tetszett az, amit a „papírra vetettem”, hogy inkább abbahagytam, s pihentettem a dolgot… most így egy majdhogynem egy hét elteltével újra nekirugaszkodva megtaláltam az írásban a „jót”, s ki-kiegészítve folytattam is, s el is készült hát így nektek a következő rész. Remélem tetszeni fog, s jó olvasást kívánok hozzá nektek! Puszi Dorka

Ő is megtalált a tekintetével, s hogy vajon mit láthatott? El sem tudom képzelni. Úgy ültem ott, mint aki szellemet lát, s indokolatlanul kezdett el testem minden porcikája remegni… mondhatni kiejtve a kezemből a villát nyúltam pocakomhoz, s úgy hajtottam rá a nyakamban, s hátamon lévő leplet… elment az étvágyam. A teátrális mércém a terhességgel előre haladtával egyenesen arányosan nő úgy hiszem.

- Kettesben hagyjalak titeket? – kérdezte Iza kedvesen. Arra bizony biztos rájött, hogy nem ő volt az, akire számítottam… nagyon nem.

- Ha lehet… - kezdett bele Luana, s ő még igen nagyon a nappaliban állt mikor én meglepően hangosan, s nyíltan rávágtam:

- Nem. – s lehet ezt nem is mondtam, nem is kijelentettem sokkal inkább sziszegtem… mint egy mérges kígyó. Na de kettőnk közül ki a veszélyesebb? KI a veszélyeztetett? Jó kérdés. Nem tudtam eldönteni, hogy mi is van velem éppen.

- Oké. – emésztette az információt Iza, de mégis láttam, hogy feláll a helyéről, kezét vállamra teszi ezzel elérve, hogy egy kicsit ráfigyeljek. – Vegyél levegőt… okés? – kérte. – Nem megyek el… itt leszek a konyhában. Ha bármi probléma van… szólj. A legkisebb fájdalomnál, rosszullétnél… próbáld egyben tartani magad. – utasított úgy, mint tényleg egy kis nővérke, aki azért van itt, hogy vigyázzon rám, s óvjon mindentől. Na de ettől meg tud óvni? Mi is lesz itt pontosan? Senki sem tudja.

Nem tudom, hogy akartam-e ezzel a lánnyal beszélni ott előttem… s mire újra feléje fordítottam a fejemet sokkalta közelebb állt már… konkrétan az asztal túl oldalán velem szemben. Ha tudtam volna hátrahőköltem volna, de ültem… eléggé belenyomva magamat abba az átkozott székbe.

- Szia!- köszönt, de arcomon egy izom sem mozdult, nem rezzent még egy szempillám sem. Próbáltam megnyugodni, de valahogy az egész belsőm érezte, hogy ez nem az az alkalom, amikor mosolyogni fogok.

- Miért vagy itt? – a lehető legkedvesebb formámat próbáltam nyújtani bármennyire is kellemetlen volt ez a szituáció. No de miért is? Talán mert, ahogy láttam a tekintetét rám vetülni egyszerűen bizsergett mindenem, s közel sem a jó értelemben.

- Beszélni szeretnék veled… - felelte kimérten. Vajon észrevette, hogy testem hogy reagál jelenlétére? Pedig olyan kedves lánynak ismertem meg… de tényleg. S most meg testem, lelkem közel sem úgy áll az egészhez, mint korábban. Egy varázsütésre változott meg minden… én sem nagyon értettem, vagyis inkább nem tudtam felfogni… vagy éppen nem akartam.

- Én… nem. – lehunytam a szememet, s úgy akadályoztam meg, hogy továbbra is ránézzek. Meglepődtem saját szavaimon, s azon is, hogy ilyen kimérten, s normálisan ki tudtam őket mondani.

- Adora… - szólított nevemen… valahogy mindig ilyenkor derül ki az, hogy amit mondani akar, azt tényleg ki akarja mondani.

- Figyelj Luana… ez nem az én dolgom… Harry barátja vagyok, s mindenben támogatom őt és hidd el a háta mögött nem szeretnék beszélni veled… nem esne jól senkinek. – ráztam meg a fejemet kissé, s próbáltam minél jobban tárgyilagos maradni.

- Barátja? – kicsit cinikusan kérdezett vissza… automatikusan pillantottam rá. Keserűen elmosolyodott.

- Már megbocsáss? – kérdeztem rá egyértelműen hangnemére… ezt azért ne itt és ne most… meg úgy amúgy soha.

- Nagyon jól tudod Adora, hogy miről beszélek… - nézett mélyen a szemeimbe, s nyilvánvaló volt, hogy mire gondol… talán még több is volt ebben. - … Harry… - mondta ki nevét, de én félbeszakítottam:

- A barátom. – erősítettem meg ebben.

- Szerelmes beléd. – ő is folytatta a saját gondolatmenetét, s amikor én ezt meg is hallottam próbáltam nem törődni vele. – Ahogy az egyik tűz elalszik… - mutatott magára. -… egy újabb fellobban. – s lassan rám mutatott.

Nem akartam tudomást szerezni mondanivalójáról, ez nem az a nap, hét, hónap vagy akár évszázad volt, amikor újra beszédtémává válhat ez.

- Figyelj Luana… - mély levegőt vettem, s úgy helyeztem tenyereimet az üvegasztalra. -… bármiről is beszélsz, nem igaz. Mint látod egy teljesen új élet vár rám itt… - tártam szét karjaimat. -… boldog vagyok a párommal… a vőlegényemmel. – no, ezt az utolsó szót fogalmam sincs, hogy miért említettem, mégis megtettem. Hátha ez egyértelművé teszi majd a dolgokat nála.

- El is felejtettem gratulálni… sajnálom. – kapta fel a fejét, mintha korábban erről már hallott volna, de eddig a pillanatig kiment volna a fejéből, na de most, hogy én emlékeztettem rá mégis minden helyre került.

- Nem akarok udvariatlan lenni… - megfelelően akartam összetenni a mondataimat. -… de szeretném megkérdezni, hogy miért vagy itt? A körülményeket tekintve, tudom, hogy tudod a közös csajos délután már nem aktuális… - emlékszem, hogy ez egyszer múlthéten meg volt beszélve, no de akkor még nem tudtuk azt, amit most.

- Csak beszélni szeretnék Harry-vel… de Őt lehetetlen elérni… mindig sikerül elkerülnie. S tudom, hogy rajtad keresztül a lehető legegyszerűbb utolérni. Vannak dolgaink, amiket muszáj megbeszélnünk… ismernie kell az én oldalamat is a történetből. – mondta, s ekkor elhallgatott, mert amikor felemeltem a fejemet egyértelmű volt, hogy akit megláttam attól változott úgy a tekintetem, ahogy… Harry is megérkezett.

- Mégis melyiket? – egészen kifejezéstelen volt az arca… ellenben bennem megindult valami, s csak igen nagy erőfeszítések közepette tudtam elérni azt, hogy ne törjön felszínre.

- Harry… - suttogtam a nevét, s Luana ekkor olyan gyorsan fordult hátra, hogy rájöttem, ha én ezt utánacsinálnám, valószínűleg elesnék.

- Mit keresel itt? – egyértelmű volt a kérdése, egyenesen csak az előttem álló leányzóhoz intézte. Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat ülő helyzetemben, de nem voltam benne biztos, hogy fel tudok állni egyedül.

- Segítek… - Iza rögtön ott termett, s engedte, hogy élő támasztékommá varázsoljam őt.

- Köszönöm. – suttogtam, de tekintetemet nem tudtam elfordítani felőlük. Ha meggyújtottam volna egy gyufát az egész lakás robbant volna… ez nyilvánvaló volt.

- Azt kérdeztem mit keresel itt? – megismételve a kérdését Harry, ezúttal már sokkal dühösebbnek tűnt. Ilyennek még nem hallottam… sosem. Ez valami egészen más volt. Védelmező volt, de mégis olyan más.

- Beszélni szeretnék veled… - mondta ki nyíltan Luana, s én mögöttük lépkedve egyedül próbáltam megtalálni a számomra megfelelő helyet… azt hiszem, a legjobb lenne, ha ledűlnék, s hagynám az egész ügyet lefolyni úgy, ahogy ők szeretnék. Persze ez csak egy alternatív, párhuzamos univerzumban lehetne így, hisz, ahogy felálltam, majd egészen a konyhapultig elsétáltam annak támaszkodva sikerült kialakítanom a tökéletes Bermuda háromszöget velük… egyszerűen annál tovább nem ment a lábam, bármennyire is szerettem volna. Olyan könnyen elkerülhettem volna ezt az egészet, de egyszerűen nem vitt rá semmi, hogy továbbhaladjak. Miért tettem ezt magammal?

- Jobb helyet nem találtál rá? Miért Adora-t zaklatod? – olyan kérdései, olyan stílusban hangzottak el tőle, hogy szemeim kifejezetten kikerekedtek.

- Mert tudtam, hogy rajta keresztül elérhetlek… nem számítottam rá, hogy te is tényleg itt leszel. – vallotta be, majd ahelyett, hogy Harry-re nézett volna felém pillantott. Érzéseit nem igazán tudtam leolvasni, de hogyan is tehettem volna, ha a sajátjaimmal sem voltam tisztában jelen pillanatban. Mi ez az unrealisztikus szituáció itt előttem?

- Nem tudom észrevetted-e, de ő állapotos… ráadásul veszélyeztetett terhes lett… nincs szüksége felesleges izgalomra. – rázta meg a fejét, s ő is felém nézett, mint ahogy tette azt Luana. Pillantásaik kereszttüzében lenni közel sem volt kényelmes.

- Figyeljetek… - nem sokáig tudtam továbbra is ott állni, éreztem, hogy nem lesz jó vége, ha ezt tovább hallgatom. Nem csak magamra, de a babámra is kellett gondolnom… főleg rá. -… magatokra hagylak titeket… ha beszélnetek kell, hát beszéljetek… maradhattok itt nyugodtan. – s lassú léptekkel elindultam Harry felé, hisz amúgy is arra volt a hálóm, de az igazság az, hogy ezt az egészet nyilvánvalóan neki címeztem, főleg neki. Diplomatikus énem felszínre tőrt… próbáltam az épeszűség legközelebbi határát megtalálni.

- Jól vagy? – érintette meg kedvesen karomat, mikor látta, hogy a járás nem olyan könnyen megy.

- Túlterhelt a rendszer… - kacsintottam rá, s igyekeztem derűsnek tűnni legalább neki, de nem hiszem, hogy ez összejött.

- Egy dolgot nem értek… - szólalt fel Luana, én háttal álltam már ekkor, Harry meg csak rám figyelt.

- Ne figyelj rá… - suttogta nekem, s próbáltam szavai szerint tenni… végülis én vagyok, otthon megtehetem, hogy csak simán elsétálok innen, s bezárkózok a biztonságos szobába.

-… azt, hogy egy várandós lány, aki történetesen egy másik férfi menyasszonya, hogy kaphat több figyelmet egy férfitól annál, mint aki évekig a társa volt? – hangja kifejezetten semleges volt kérdése alatt, s talán csak azért nem érzékeltem más mivoltát, mert amikor kimondta azt a szót, hogy menyasszony a szívem lüktetése megállt egy pillanatra… vagy kettőre. Ő még ezt nem tudta… gondoltam én. Én akartam elmondani neki éppen a mai délután, de Luana megelőzött… valahogy számíthattam volna rá.

A szemébe néztem, nem fordultam el, s Ő sem tette… amin meglepődtem. De talán azon sokkal jobban, hogy Ő ezt az információt olyan természetesnek vette… kicsit sem tűnt neki újnak… ez nyilvánvaló volt. A másik esetet, miszerint olyannyira jó színész rögtön elvetettem… mert ismertem.

- Én… lepihenek. – suttogtam halkan, s megsimítottam a kezét. Elég volt egymást nézni, s meg tudtuk tárgyalni a dolgokat… mi ez, ha nem a legőszintébb barátság?

- Mi meg megyünk… - mondta ki Harry, s örömmel konstatálta azt, hogy segítőm Iza mellém kerekedve segített lépéseimben.

- Eszméletlenek vagytok… - nevetett fel kínosan Luana, próbáltam nem jelentőséget tulajdonítani neki. -… s azért Adora te is igen nagy játékos vagy… ezzel nem megsérteni akarlak, egyszerűen csak bámulatos. – folytatta, mire megtorpanva lépteimben nem tudtam tovább haladni.

- Micsoda? – kérdeztem vissza ösztönösen.

- A vőlegényed lakására hívod fel Harry-t… aki nyilvánvalóan nem közömbös számodra. – magyarázta egészen könnyedén.

- Egy nőnek nem lehetnek férfi barátai? – most már nekem is kacagnom kellett, egyszerűen nem tudtam megállni. Abszurd ez a helyzet… egyre abszurdabb.

- Hát így… - utalt így azt hiszem saját teóriájára, amire inkább gondolni sem akartam… mert egyszerűen nem.

- Fejezd be. – Harry igen férfiasan szólt rá, nyilvánvalóvá téve, hogy ez nem téma itt… de meglehet sehol máshol. – Beszéljünk… jó. De nem itt. – jelentette ki, s a szőke leányzó felé fordulva megragadta a lány kezét.

- Ez fáj. – szólalt meg Luana.

- Szerinted nekem nem fájsz? – kérdezett vissza a Göndör, majd inkább elengedve a csuklóját a lánynak céltudatosan megindult a lift felé, ahova követve is lett… még szerencse.

- Adora. – köszönt el nevemet említve.

- Luana…

Az tény, hogy azzal a szándékkal feküdtem el a mozi szobában, hogy majd pihenek egyet, valamiféle nyugtató műsor közben, de az már a valóság, hogy ebből ugyan semmi nem valósult meg… egyedül az, hogy ültem. Bármennyire is körbepakolgattam magam párnákkal, meg takarókkal sehogy sem volt kényelmes eléggé… nem bírtam meglenni egy helyben, pedig ez orvosi utasítás lett volna, hogy nyugalomba helyezve kell töltenem az utolsó hónapomat.

Folyamatosan pörgött az agyam, egy pillanatra sem állt meg és kezdett túlterhelt lenni… s még abból is a legrosszabb fajta, az, amikor már nem sokáig bírod és felrobbansz… úgy mindenestől.

Nem bírtam megülni végül, semmilyen film, s műsor nem kötött le, így muszáj volt a lakásban valami újabb elfoglaltságot találnom miközben az ujjaim között továbbra is ott szorongattam a telefonomat… hogy miért is? Nem is igazán tudom. Órák teltek el mióta Harry és Luana elmentek innen (legalábbis én így érzékeltem, de lehet, hogy csak néhány perc volt mindössze), s az óta semmi hír felőlük.

- Épp most akartam… - ahogy kinyitottam az ajtót éppen Iza jelent meg előttem egy tálcával a kezében min néhány szem gyógyszer, s egy hatalmas nagy pohár turmix szerűség volt.

- Nem bírok egy helyben lenni… - vallottam be neki izgágán. Meglehet tényleg jó ötlet volt felkelni, s esetlegesen vele beszélgetni, mert akkor talán van annak némiféle esélye, hogy lefoglalja a gondolataimat.

- Ez… érthető. – nem fűzött semmiféle kommentárt a történtekhez mégis láttam a tekintetén, hogy gondolkozott rajtuk… de profi volt, s nem is említette. – Ezek a délutáni vitaminjaid… és egy kis immunerősítő turmix. Jót fog tenni. – mutatta be a tálcáján lévő dolgokat.

- Láttad már a babaszobát? – kérdeztem rá hirtelen, totál terelve a témát mikor is felemelve a fejemet a folyosó túlsó oldalán néhány lépésre tőlünk megpillantottam azt az ajtót.

- Még nem. – rázta a fejét.

- Ha gondolod, megnézhetjük… szívesen megmutatom neked. A lakótársam rendezte be… vagyis a volt lakótársam. – olyan fura volt így gondolni a dolgokra… volt lakótárs. Persze a kedvenc párosom továbbra is az életem részese lesz, de akkor is… ez már nem olyan, mint amikor bármikor átmehettem hozzájuk a szobájukba rákérdezni bármiféle jelentéktelen dologra… fel kell nőnünk… legalábbis azt hiszem. Felnőttem-e már eléggé én?

- Ohh… értem. – raktározta el az információt magának, majd lassú léptekkel meg is indultunk a folyosón. – Nem keresett senki… a válasz a fejedben lévő kérdésre. – úgy látszik elég nyilvánvaló volt az, hogy vártam valamire… mintha tűkön ültem volna valami jövőbeni történés miatt. 

- Ohhh… köszönöm. – kicsit elpirosodva mosolyodtam el s figyeltem el a másik irányba. Nem akartam, hogy az arcomról olvasson, míg én magam sem tudom, hogy mi jelenik meg rajta. – Kit sem? – emeltem ki mégis valakit, s éreztem szívem nagyot dobban.

- Ő hívott, s érdeklődött, hogy minden rendben van-e, s hogy megtaláltuk-e a közös hangot. –felelt kérdésemre.

- Erre te? – nyitottam előtte az ajtót, s ekkor arcára néztem.

- Biztosítottam róla, hogy minden úgy alakul, ahogy annak kell… s hogy békésebb kismamával igen ritkán van alkalmam dolgozni. – mosolyodott el igazán őszintén.

- Hogy micsoda? – kérdeztem rá kacagva… nem hittem el, amit mondott.

- Hiszed vagy sem, kifejezetten békés, s nyugodt kismama vagy… olyan angyalian barátságos. Volt már szerencsém együtt tölteni időt többi anyukával is és van, aki kibírhatatlan… de te nem. – olyan őszintének tűntek a szavai… vajon tényleg azok voltak?

- Hiszen alig töltöttünk együtt néhány órát… ne hozz elhamarkodott döntéseket. – mondtam, s megfáradva léptem a hintaszékem mellé, majd ültem bele abba megtalálta a tökéletes helyet számomra.

- Az egyetemen az egyik óránk témája az emberek minél hamarabbi megismerése volt csupán külső, s néhány apró tett alapján… - mondta nekem, s felém nyújtotta a tálcát, amit én örömmel helyeztem a hatalmas pocakomra… mindketten elmosolyodtunk.

- Ez olyan, mintha egy szereplője lennél a Gyilkos elméknek… - valamiért ez a sorozat jutott eszembe róla, nem mintha nézném azt. -… vagy valami női Sherlock Holmes. – tettem hozzá.

- Nem a stílusom az ilyesmi. – rázta meg a fejét kedvesen.

- Nekem sem. – tettem hozzá, s fel sem tudom fogni, hogy valaki az ilyesmit hogyan is élvezhetné… fura embernek kell lennie, hogy olyan nézzen, s mindezt élvezettel. Ezért is jó, hogy olyan különbözőek az emberek, hisz mindenki megtalálhatja magának a számára megfelelő néznivalót, s ettől függetlenül mégis olyan jól kijöhetnek egymással a különbségek ellenére is. – Ez… isteni. – bekapva a gyógyszereket egy korty vízzel a turmixot kezdtem el kanalazni.

- Örülök, hogy ízlik… napi szinten kell fogyasztanod.

- Én benne vagyok… - ha valami ízletes dologról volt szó, akkor persze, hogy örültem is neki… hisz szerettem enni.

- Emellett ha gondolod, később átbeszélhetjük a heti étrendedet, s a programjaidat… - mondta sétálva ide-oda a szobában.

- Programok? – kérdeztem rá furcsán egy újabb adagot a számba kanalazva.

- Csak néhány beszélgetés… itt fent nálatok. Kit úgy gondolta, hogy nem fair, hogy elzárna a világtól, így inkább, ha te nem mehetsz a világhoz tekintve az állapotodat, akkor a világot hozza ide neked… - s én erről nem is tudtam, a kedves vőlegényemnek efelől egy szava sem volt.

- Ohhh… - haraptam be alsóajkamat, s kezdtem vigyorogni, mint egy idióta… mint egy szerelmes idióta. Az igazságot úgysem titkolhatom… nemde?

- Nagyon szép kis szoba lett ez… a kislányotok igazán szerencsés kis csöppség. – tért át kicsit más témára.

- De még mennyire… alig várom, hogy végre a kezeim közé foghassam őt, s megismerhessem, s vele megismertethessem a mi világunkat… egy teljesen új élet vár ránk… vele együtt. – simogatva hasamat meséltem ezt mind.

- Az biztos is, hogy egy új élet kezdődik az érkezésekor… sokan sokszor nagyon félnek, hogy miben változtatja meg majd az addigi életüket egy új jövevény, s hogy vajon hogyan fognak majd tudni az egész helyzettel megküzdeni, de itt nem látom ezt a félelmet… - s most előjött belőle a szakmai énje, de mindezt téve úgy, hogy egy teljesen normális, s természetes beszélgetésben maradtunk.

- Belül valahogy mindig is éreztem azt, hogy nekem ez a sorsom… mindig is készültem erre… s most tessék… itt vagyok. Lehetnék ennél szerencsésebb? – tártam szét kicsit karom anélkül, hogy leönteném magamat, vagy éppen leborítanék itt mindent körülöttem.

- A te boldogságod a babád boldogsága… ezt jól tudod. – mosolygott rám üdítően.

- No és mi van veled? Rólad alig tudok valamit, azon kívül, amit a kedves párom felvilágosításképpen el nem mondott… - végülis, ha vele fogok tölteni igen sok időt, mint korábban a királyi udvarokban a társalkodó hölgyek tették az uralkodónőjükkel akkor mégiscsak természetes, ha meg szeretném őt ismerni jobban.

- Nem azért vagyunk itt, hogy engem megismerjünk… - nevetett fel kedvesen.

- Figyelj… - helyeztem le mindent a mellettem lévő kis asztalra, s felé hajoltam egy kicsit elkapva a kezét.

- Elkerülhetetlen dolog lesz, ez ugyanis belém van ültetve egy visszafojthatatlan barátkozó gén… illetve, hogy össze leszünk zárva igen jó ideig mindenkinek kellemesebb lesz az, ha tudunk is a másikról valamit. – kacsintottam rá. – szeretném, ha jóban lennék… mert ha nem… mi értelme lenne az egésznek? – kérdeztem rá vállat vonva. – Szóval?

- 24 éves vagyok… mint ez már jól tudod. Londonban tanultam az Egészségügyi Főiskolán, majd utána szakosodtam a terhes gondozásra és töltöttem el másfél évet Ausztriában gyakorlat gyanánt. Ezután visszakerülve kezdtem bele ebbe az egészbe, amit most is csinálok… s tessék, itt vagyok. – tárta szét a karját, s ült le velem szembe a kis fotelbe.

- Nem hiányzik az, hogy letelepedj… az, hogy biztos helyen légy? – érdeklődtem kíváncsian.

- Ez az állandóság sosem volt az én dolgom… - rántotta meg a vállát. -… szeretek utazni, s új embereket ismerni meg… új életeknek segíteni, hatással lenni az életükre. – ismerte be.

- Ebben is valami… a lényeg, hogy szereted. –mosolyogtam rá szívmelengetően.

- Bizony… - kacsintott rám, s emiatt olyan boldog voltam… egy olyan embert kaptam magam mellé, aki kis fiatalos, élettel teli, de emellett teljesen profi is… s mindezt mondom még úgy, hogy 24 óra sem telt el. Kit is nyert, mert van mellettem valaki, aki figyel rám… de én is nyertem, mert biztosra mondhatom, hogy egy barátot szereztem Iza személyében. -… te is hallottad ezt? – emelte fel mutatóujját a magasba, s mutatott rá a „zajra”, de én nem hallottam semmit.

- Mit? – kérdeztem rá.

- Mintha valaki jött volna… - mondta, s azonnal fel is állt… én ezt nem szívesen tettem volna utána ugyanis éreztem, hogy mint egy jóllakott óvodás nem tudok mozdulni… most lehet, hogy jól jönne az a pihi.

- A lift jelez, ha ez így történik. – mondtam neki könnyedén.

- Akkor lehet, hogy azt hallottam… megnézem, okés? Esetleg kérsz kintről valamit? – érdeklődött. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy ő most a szolgám lett vagy valami ezért csak megráztam a fejemet… ha szeretnék valamit, akkor majd kimegyek magamnak érte… vagy nem, de ez már nem számít.

Néhány pillanatra hunytam le a szememet csak, s míg ő távozott a szobából én az univerzumból szerettem volna… de csak néhány percig. Ringatva magamat a hintaszékben azt hiszem előző vágyamat kicsit el is tudtam érni… végre sikerült olyan állapotba kerülnöm, hogy a déli események nem izgatnak fel már csupán a rájuk gondolás után. Legalábbis szerettem volna ezt gondolni. Már csak ha beleringatom magam ebbe az illúzióba mindjárt jobb lesz a szívem érzése… reméltem nagyon legalábbis.

Az ajtó nyílását hallottam nemsokára… de szememet nem nyitottam ki, olyan kellemes volt ez a néma ábrándozás.

- Remélem nem zavarok… - hallottam meg egy hangot, mi közel sem volt Iza-é volt… pedig érkezésére éppen most számítottam volna. Visszatért… Harry visszajött. Szinte azonnal megálltam a hintázásomban, de szememet még nem tudtam kinyitni… vagy éppen nem akartam.- Nem. – ráztam meg a fejemet alig észrevehetően. Elmosolyodtam… de talán félve. - Örülök, hogy itt vagy… megint. – s ekkor kinyitva a szememet ránézhettem végre. Ott állt előttem a szoba közepén, s engem figyelt… olyan elvarázsoltan, olyan megmagyarázhatatlan szépséggel.

Nem szóltunk egy szót se… kellett az a néhány pillanat, míg megtaláljuk önmagunkat a szavak tengerében… nem siettünk sehova, reméltem én.

- Kimehetünk innen, ha gondolod… - s én voltam az ki megtörte a csendet, hisz a sors csúnya fintoraként ismertem fel azt, hogy pontosan nem a legkellemesebb helyszín az, ha itt beszélünk… pont egy gyerekszobában?

- Nekem tökéletes itt… - bólintott egészen őszintén, majd nem is tudom miért feléje nyújtottam a kezemet, de Ő elsőre nem reagált erre.

- Biztos? – kérdeztem rá.

- Biztos. – válaszolt, s ekkor mégis ujjaim közé helyezte sajátjait. Melegség borította el a szívemet, s úgy éreztem magam, ahogy ekkor kellett volna… nyugodtan. Ittléte megnyugtatott… lenyugtatott.

– Ülj le nyugodtan… - s kezét el nem engedve vezettem volna az puff felé, ami szintén mellettem volt, de Ő inkább gondolva egyet a kiságynak dőlve pontosan leült a lábaim elé… el nem engedve a kezemet.

- Hogy érzed magad? – kérdezte kíváncsian, s felhúzta térdeit maga elé.

- Most hogy itt vagy… jobban. – mosolyodtam el, s ajkaimhoz emelve kezét, puszit nyomtam rá. A baráti, támogató puszit, mit megérdemelt… mert tényleg megérdemelte. – és Te? – azt hiszem ez égetőbb, s nyilvánvalóan fontosabb kérdés volt.

- Azt hiszem jól… - válaszolt, s a rácsok közé hajtva hátra a fejét nézte a plafont, mi halovány kék színében felhőkkel tarkítva az égboltot idézte. -… beszéltünk… sokat. – folytatta.

- No és? – kérdeztem.

- Ő akar elköltözni onnan… de én ragaszkodok ahhoz, hogy ő maradjon. Nem tudnék oda visszamenni. – rázta meg kínos mosoly kíséretében a fejét.

- Ez azt hiszem… érthető. – próbáltam valami okosat mondani, hogy segítsek neki… de tanácstalan voltam. Egyszerűen örültem, hogy most biztonságban van, s hogy most egészen biztos az, hogy nem bánthatja senki… se fizikailag, sem érzelmileg. – és… mit mondott? – nem tudtam hogyan kérdezzek rá erre… kíváncsi voltam, de tolakodó nem akartam lenni mégis kicsúszott a számon a kérdés. Nem akartam sürgetni… de mégis azt tettem.

- Azt mondta, hogy nem tudja magát elképzelni anyaként… - nevetett fel kínosan, de hangjában volt valami igen fájdalmas. Válaszolt kérdésemre, s most akkor én éreztem magam rosszul, hogy ezt hoztam nyakára… szörnyű ember lennék? -… nem tudná elviselni azt, ahogy a teste változik, s azt a sok szenvedést, mivel az egész várandóság jár. Ő nem hajlandó ilyenre áldozni a fiatal testét… fontos számára a munkája, a karrierje, de még fontosabb az, hogy jól érezze magát a bőrében. – ahogy ezek a szavak elhagyták a száját éreztem, hogy a nyomás egyre nagyobb lesz bennem… hogy mondhat egy ember ilyeneket? Ép ésszel nem tudnám felfogni… le voltam sokkolva.

- Életemben nem éreztem magam jobban, mint most. – csúszott ki a számon a véleményem, amit lehet, hogy jobb lett volna, ha elhallgatok.

- Tudom… - ismerte el kicsit fájdalmas mosollyal.

- Bocsi… - haraptam ajkamba, s vágtam homlokon magam szabad kezemmel… ne legyek már ilyen buta azért.

- Semmi… - rázta a fejét, majd felém nézett. -… ha te boldog vagy akkor én is az vagyok. – sokkalta őszintébb volt ez a mosolya már.

- Ha te boldog vagy… én is az vagyok. – ismételtem el én is mondatát, s közelebb hajolva hozzá arcát tenyerembe vettem. – És ő is az. – néztem le pocakomra, hisz éreztem azt, hogy Sadie is jelez… Neki.

- Szerinted… leszek még boldog? – kérdezte, s úgy pillantott fel szemeimbe, hogy a világ minden fájdalmát abban a zöld szempárban gyűjtötte össze. A szívem szakadt meg érte… nem akartam ezt látni… nem Tőle, s igazából senkitől sem.

- Gondoskodok róla. – bólintottam, s közelebb hajolva homlokára adtam egy puszit, s úgy simítottam bele a hajába… nem akartam elengedni, mindkettőnknek kellett ez így. Ígéretet tettem magamnak, s most már neki is, hogy nem hagyom, hogy szenvedjen… egy pillanatot sem.

Kezemet végigsimítottam arcán, s állát megfogva emeltem meg fejét kicsit, hogy feléje hajolva ő is láthasson engem úgy, ahogy én láttam Őt.

Pislogás nélkül töltöttük ezt a pár pillanatot, orrunk, homlokunk majdnem összeért, ahogy ajkaink is… de mégsem. Nem volt fura ez a közelség. Elmosolyodva oldalra fordultam kissé, s arcára is adtam egy puszit.

- Kitől tudtad? – kérdeztem kedvesen, hisz észrevettem, hogyha egy pillanatra is, de szabad kezem gyűrűs ujjára pillantott.

- Kit… - suttogta kedvesen, s hajolt hátra csak annyira, hogy újra egymásra nézhessünk.

- Te beszéltél vele? – kérdezte furán… muszáj volt hátradőlnöm, hisz kezdtem elfáradni.

- Igen… - bólintott vállat rántva. Mindezidáig azon gondolkoztam, hogy hogyan is fogom majd neki mindezt felvezetni, erre konkrétan, akitől a legkevésbé vártam volna avatta bele a dolgokba… meg voltam lepődve, nem is kicsit.

- És? – nem is tudom, hogy ennél a kérdésnél vajon mire is kérdeztem rá… egyszerűen csak úgy kijött.

- Ő az egyetlen egy ember, akinek örömmel átengedlek… az egyetlen egy…