24. rész - Szülők leszünk

Sziasztok! Egyszerűen már nem bírtam visszafogni magamat ezért így az előző részre két nappal máris hoztam a folytatást. Megérdemlitek, szóval nem bánom. Remélem tetszeni fog! Köszönöm az előzőhöz is kapott rengeteg kommentet, visszajelzést! Jó olvasást ehhez is! Puszillak Titeket, Dorka

- Hogy érzed magad? – ha nem ismerném úgy édesanyámat, ahogy mégis teszem, még talán azt mondanám, hogy ezt így megkérdezte… őszintén, s félve.

- Meglepődve. – gondolkodás nélkül jött rá a válaszom, de egyszerűen nem tudtam a valós kérdésére válaszolni… ő nem ezt akarta tudni.

- Ha szeretnéd… elmegyek. – ajánlotta fel és hangjából teljes őszinteség sugárzott. Nem közelítette meg még az ágyamat. Öcsém, édesapám, s vőlegényem körében állt ott az ajtó mellett ahonnan mindannyian figyeltek engem… csak semmi váratlan mozdulat.

- Ne… - automatikusan jött a halk válasz, s közben megráztam gyengéden a fejemet. Mindeddig pocakomat fogtam, óvtam valami meg nem történő jövőbeli csapástól, de most jobb kezemet kinyújtva az ágyra helyeztem azt, s megsimogattam magam mellett a takarót… magam mellé invitáltam őt.

- Szabad? – kérdezte megilletődve.

- Ühüm. – bólogattam s hangom erejét igen nagyon visszavettem. Fel sem emeltem tekintetemet, s így nem láttam, de valójában éreztem, hogy lassan kezd megközelíteni. Senki más lépteire nem tudtam odafigyelni, csakis az övéit hallottam.

- Csodálatos kismama vagy. – mondta, mikor elém ért. Azt hiszem ez egy bók lett volna… gondolom.

- Mégis itt vagyok. – motyogtam magamban kicsit szemrehányóan magamnak. Ha tökéletes kismama lennék, nem lennék itt… de mégis.

- Ez már csak családi vonás… én veled az utolsó 2 hónapot az ágyban töltöttem. – mondta, mire mégiscsak felpillantottam rá.

- Komolyan? – kérdeztem félve, de mégis csodálkozva.

- Tudatos kisbaba voltál… már idő előtt. Megtornáztattál mielőtt előbukkantál volna. – folytatta, s még mindig nem ült le csak ott állt előttem.

- A kisasszony is már a Broadway előadására gyakorol… sosem bír nyugton maradni. – kacagtam fel, s pocakom tetejére helyeztem kezemet.

- Ezen nem csodálkozok. – csatlakozott ő is enyhén kacagásomhoz, s megrázta a fejét.

- Gyere… ülj le. – ismételtem el neki mit már korábban is tudtára adtam, s próbáltam a lehető legkedvesebb énemet elővenni… s az az igazság, hogy jelen pillanatban más formámat nem is nagyon ismertem. Minden szavam, tettem olyan ösztönösen jött… bármi történt a múltban.

- Nem akarlak zavarni… egyszerűen csak látni akartam, hogy jól vagy-e… mielőtt visszaindulsz… haza. – meg-megszakította mondanivalóját, mert úgy éreztem azért mégiscsak nehezére esett kimondania ezt… s nem mert esetleg nem értett vele egyet, szimplán, csak azért mert küzdött saját magával.

- A többiek már úgyis magunkra hagytak… - böktem az ajtó felé, ami az óta bezárult, s életem férfijai már rég nem bent voltak… észre sem vettem távozásukat hisz olyannyira el voltam foglalva a… meglepődöttségemmel, zavarommal. -… akarom, hogy maradj. Néhány perc is jobb, mint a semmi… - hagytam, hogy a szívemben megalkotott szavak is utat nyerjenek maguknak… sikerült nekik, legalábbis nagyon próbálkoztam.

- Igaz. – ismerte el, s kifejezetten meglepődött azon, mikor felé nyújtottam a kezemet… akartam, hogy végre leüljön mellém, valamiért erre a komfortra volt most szükségem. Csodálkozva igaz, de ujjait enyémekbe helyezte, majd óvatos léptekkel megközelítve az ágyat leült mellém… de én nem engedtem el a kezét, nem akartam elengedni.

- Ő is köszön neked. – mosolyodtam el mikor éreztem, hogy a kis csöppség lenyugszik, majd éppen úgy kezd el forgolódni, mint amikor érzi, hogy anyukája boldog valaki társaságában. Most a nagymamája volt ez az ember. El nem engedve kezét vezettem azt szótlanul a pocakomra… nem tiltakozott, egyszerűen csak meg volt hatódva… leírhatatlan módon. Az igazság az, hogy rá sem ismertem.

- Ez… varázslatos. – s hangján észrevehetően meghallatszódott a megilletődése.

- Hiányoztál. – valahogy oly könnyen jött ez belőlem, bármennyi szörnyűséget is vágott hozzám évekkel ezelőtt vagy éppen csak pár nappal ezelőtt… ő mégiscsak az édesanyám. – Azon aki… - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Adora… - látszott, hogy nem feltétlen szívesen hozta volna fel ezt a témát.

- Ezt muszáj elmondanom anya… kérlek. – tudtam, hogy úgyis folytatni fogom mondanivalómat. – Azon, aki vagyok, úgysem tudok változtatni… olyan vagyok amilyen… de emiatt nem szeretném, ha ez a kis csöppség bármiféle hiányban szenvedne, mert a lehető legjobb édesanyja akarok lenni, hisz mindig is ez akartam lenni… édesanya. S mint ahogy neki szüksége lesz rám, s rád is… a mamájára. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy nem ismered az unokádat. – úgy hiszem befejeztem, s pontosan ekkor sikerült a szemébe néznem… éreztem, hogy könnybe lábad a szemem… ahogy az övé is.

- Szörnyű anyukád voltam… - látszott, hogy nagyon rágódott a szavakon, nehezen tudta kifejezni, de én hagytam, hogy mondja, azt mit szeretne… hallani akartam őt, a gondolatait: -… de ahogy megtudtam azt, hogy bekerültél a kórházba egyszerűen felfordult a világom… aggódtam érted is, s a kis hercegnő miatt is. Nem tudtam volna elképzelni egy olyan világot, ahol ti nem vagytok… az nem lett volna egy igazi… teljes világ. Tisztában vagyok vele, hogy nehezemre fog esni az, hogy egyes dolgokat megszokjak körülötted, viszont ígérem, hogy minden erőmmel dolgozni fogok rajta… ha bele pusztulok, akkor is jobb ember leszek miattatok… ígérem. – s úgy mondta ez nekem, mintha egy ima lett volna… s én hittem neki… feltétlen bizalommal.

- Ohhh… - úgy terveztem fejben, hogy valami okosat is mondok, de egyszerűen csak ennyi jött… semmiféle harag, csalódottság, rosszindulat nem keringett már testemben mikor rápillantottam… kevés ember volt az, aki ki tudott hozni a sodromból, s ő az egyik volt. A kedves létemből mellette egy igazán másik létbe csöppentem, s ezért is tett jót nekünk az a távolság mi kettőnk között kialakult az elmúlt években… mind fizikailag, mind lelkileg… na de most… na de most ez egy egészen más helyzet. Teljesen más.

- Nem kell kedvesem semmit sem mondanod erre… nem kérem a megbocsátásodat, mert próbálok nem telhetetlen lenni… egyszerűen szeretném, ha egy kicsikét is, de részese lehetnék az unokám életének… ahogy a tiédnek is. Nem kérek semmit, te szabod a szabályokat… a lehetőségeket… - oly tiszták voltak a szavaik, oly gyönyörűen csengtek a fülemben.

- Köszönöm. – egészen váratlanul jött ki pont ez a szó belőlem… ő nem értette.

- Mégis mit? – rá is kérdezett.

- Azt, hogy itt vagy. – s nem tudtam visszafogni magam… eleredtek a könnyeim, s konkrétan a nyakába borultam… szükségem volt az anyai ölelésre, ebben a helyzetben semmire sem vágyhattam jobban.

- Shhhh… édesem… Ssshhh. – simogatta a hátamat, s próbált nyugtatni, de egyszerűen a hormonjátékoknak, s a sok pihenés ellenére is előjövő fáradtságnak köszönhetően a könnyeim csak úgy folytak szemeimből… mondhatni elállíthatatlanul.

- Ugye vigyázol rám? – kérdeztem szipogva, megilletődve.

- Mindennél jobban. – suttogta fülembe, s hajamat is megpróbálta kisimítani a szememből. – Szokatlan… de meglepően jól áll ez az új fazon… szín. – tény, hogy ő még így nem látott… hosszú barna hajjal látott utoljára, s közel sem hidrogén szőke, bubi frizurával.

- Köszönöm… - mint egy kislány, aki a nagy zokogás közepette szipogás közben akartam megtörölni a szememet, s mindezt pontosan azzal a kezemmel melyen gyűrűmet viseltem. Azt a gyűrűt. Rögtön mindkettőnk figyelme arra terelődött.

- Szóval… menyasszony az én nagylányom? – s tényleg próbálkozott, nem csak egyszerűen témát terelni a rosszról, hanem elfogadni is.

- Úgy látszik. – mosolyodtam el könnyekkel áztatott arccal, s ajkaimra visszatért a levakarhatatlan vigyor, amikor a gyönyörűségre néztem.

- Helyes… rendes férfinak tűnik. Ugye megérdemelte azt, hogy odaadtalak neki? – úgy kérdezte ezt, mint anya lányától… benne volt a levegőben az a különlegesség.

- Mindennél jobban… - bólintottam bátran.

- Ennek nagyon örülök… - fogta meg mindkét kezemet ekkor, s tette azt ölébe. -… ahogy neked is. Örülök, hogy boldog vagy… tényleg. – többször el kellett ismételnie ezt, lelkének mindenképpen szüksége volt erre, s én nem bántam… meglehet hallanom kellette ezt többször, hogy tényleg elhiggyem. – Izgulsz? – kérdezte kíváncsian.

- Leírhatatlan az érzés… - nem egészen tudtam, hogy mire is gondolt pontosan… arra, hogy nemsokára szülni fogok vagy arra, hogy menyasszony lettem. -… egy mérleg közepén állok, s a két végén egymást egyensúlyozza a kis pocaklakó jövetele és az, hogy menyasszony vagyok… házas ember leszek… férjem lesz. – olyan hihetetlennek tűnt az egész, mégis természetesnek.

- Biztosan megfelelően fogsz minden színtéren teljesíteni… én bízok benned. S bármikor kétség merülne, fel mi mindig ott leszünk neked… nem olyan nagy ez a távolság, bármikor szólsz, és ott leszünk tényleg veled. – mondta.

- Június 13… ekkora vagyunk kiírva. – mondtam neki halkan… s mosolyogva. Ő tudta, hogy miért tettem ezt.

- Ez komoly? – arcán őszinte meglepettség jelei jelentek meg.

- Ühüm… - bólogattam kuncogva.

- A legszebb születésnapi ajándékom lenne ez a kisbaba… a legszebb. – mondta, hisz igen… édesanyám X évvel ezelőtt pontosan azon a napon született, amikor az én kisbabám is készül a világra jönni… az univerzum sajátos játéka.

- Sadie... a neve Sadie lesz. – mondtam el neki azt a tényt, hogy igazából már nevet is választottam.

- Attól, mert hercegnő a nevének a jelentése ígérem, hogy kis tökös kiscsaj lesz… vasgyúró, menő hölgyemény. – öcsém hangja csattant fel mellettünk… a férfiak újra megjelentek köreinkben… gyanítom amúgy valami szupererőt szedtek össze, hisz egyszer csak eltűnnek, mint a kámfor máskor meg égből pottyannak mellénk mindezt úgy, hogy észre sem vesszük.

- Egyelőre ez a kis hölgyemény még az én vendégszeretetemet élvezi idebent… várjuk ki, hogy előbújjon… okés? – kacsintottam felé, s hatalmas mosoly terült szét az arcomon… s ahogy látom az övékén is… hisz végülis azt látták, amire talán oly régen vártak már… békességben a család két női tagját. Felfoghatatlan dolog ez.

- Lehet róla szó. – jegyezte meg sajátosan, majd közelebb tolta az ágyhoz a tolószéket… ezek tényleg komolyan gondolták.

- Nem akarom megszakítani a beszélgetést… de lassan indulnunk kell… nem szeretnék éjszaka is úton lenni veled. – lépett közelebb hozzám Kit, s fogta meg a kezemet.

- Én is nagyon támogatom ezt az ötletet… nagyon helyes. – bólogatott hevesen édesanyám.

- Kétlem, hogy ebbe beleszólhatnék… - rántottam meg a vállamat, s engedtem, hogy Kit óvatosan felállítson, majd abba a kerekesszékbe beleültessen. -… de csakis a parkolóig megyek ebbe. Nem tetszik nekem ez a négykerekű. – nem igazán értettem egyet ennek a szerkezetnek a használatával, de 3 férfi plusz az orvosom szava ellen az enyém semmit sem ért.

- Nem tetszés kérdése ez… - veregette meg édesanyám a vállam. -… ez biztonság kérdése. – tette hozzá, majd mielőtt elindultunk volna lefele Kit leguggolt mellém.

- Minden rendben? – kérdezte kíváncsian, de tudta a választ már… leolvashatta az arcomról… semmi sem volt még ekkora rendben a világon körülöttem az elmúlt időszakban… semmi sem.

- Szeretlek… - s így talán először mondtam neki, így ilyen hangsúllyal... felülmúlhatatlan boldogság úszkált az ereimben.

Nem tudom, hogy hogyan, s mikor, de Kit konkrétan elintézte, hogy a világ legkényelmesebb terepjárójában menjünk haza… legalábbis nekem terepjárónak tűnt, valami hatalmas nagy dög ez biztos. A hátsó ülések egy része úgy volt átalakítva, hogy nekem konkrétan ott egy kis ágy volt beszerelve pontosan úgy, hogy mellettem meg ült ő… egész úton fogta a kezemet, egy pillanatra sem engedte el, s én ennek úgy örültem.

- Most már ismered az én szüleimet… így vagy úgy… de én a tiédet nem. – pislogtam rá hatalmas szemekkel… tekintve helyzetünket lehet, hogy ez szükséges lenne.

- Szóval nem alszol? – kérdezett rá, s közelebb hajolva hozzám lágy csókot adott ajkaimra.

- Szerinted tudnék? Pörög az agyam, meg nem állva… - s szabad kezemmel ábrázoltam is, hogy milyen módon forognak agykerekeim.

- Csak nyugodtan… - kacsintott, s simította meg az arcomat. -… ha kipihented az utat… jövő hétre meghívhatjuk őket hozzánk. – gondolkozott el rajta, nem éppen volt teljesen biztos a szavaiban. Sosem nagyon beszélt a családjáról.

- Nem nagyon beszélsz róluk… - jegyeztem meg ajkamat beharapva.

- Nagyszülők lesznek… illik róla tudniuk. – simította meg a pléddel fedett hasamat.

- Az egy szem fiúk elvesz egy hölgyeményt, akit alig 3 hónapja ismer… lehet erről is illik tudniuk. – tettem még hozzá, s magunk elé emeltem a gyűrűmet… a nap minden pillanatában tudnám ezt csodálni.

- Az első nap elvettelek volna legszívesebben… az első nap, amit velem töltöttél… ott egy köpenybe, törölközőbe csavarva a cégem kellős közepén. – oly lelkesen mesélte ezt, hogy muszáj volt elvigyorodnom, mint egy kisgyereknek. Felemelve gyűrűs kezemet, tenyeremet borostáján pihentettem meg… az ismerős csiklandós érzés.

- Úgy gondolod?

- Úgy… - csókolt bele tenyerembe, s válaszán egy pillanatot sem gondolkozott… egy pillanatot sem.

- Még tudok járni… - bizonygattam mikor liftjében álltunk, s ott fogta kezemet úgy, mintha bármelyik pillanatban eleshetnék… pedig nem.

- Óvatosnak kell lennünk… - Mr. Doktor bácsi rendelése megkezdődött.

- Bizony, bizony… a doktor néni is ezt mondta… ebben az időszakban aztán ugyan nagyon vigyázni kell mindenféle élvezettel… - úgy… olyan módon mondtam ezt neki, hogy egyértelműen tudta, hogy mire gondolok. Szex. Elmosolyodott mikor én már vigyorogtam, mint a vadalma.

- Sosem bántanálak… - rázta a fejét, s egy szempillantás alatt értem el azt, hogy közelebb kerüljön hozzám… olyan nagyon közel.

- A doktor néni azt mondta, hogy nagyon érni sem érhetsz hozzám. – jegyeztem meg ártatlanul, s emeltem, majd ejtettem le vállamat. Arca ábrázata egészen különleges volt. – Tekintve, hogy az orgazmus… - beharaptam az ajkamat, mert én azért nem olyan vagyok, aki minden nap ilyenekről beszél… ellenben ismerek olyat közeli barátaim közül is, akik szemrebbenés nélkül beszéltem intim életük részleteiről… bárkinek, de tényleg bárkinek. -… okozhat bennem nem megfelelő dolgokat. – szaktudós lettem, próbáltam minél komolyabban tűnni. Az igazság az, hogy ezt tényleg mondta az orvos, de a valóság meg az volt, hogy azt is hozzá tette, hogy ez mindenkinél máshogy működik.

- Megvan a megfelelő önkontrollom… tudom mi a nem. – egészen hamar beletörődtek a szavai a kijelentésemben, ellenben a szemei kicsikét másról árulkodtak főleg, hogy a kezem igen sajátos kalandozásokba kezdtek nadrágja környékén.

- De az az okos néni azt is mondta, hogy ismeri azt, hogy mekkora éhség ilyenkor… - nagyon közel hajoltam a füléhez, s kéjesen suttogtam neki a szavakat. -… és hogy vannak szükségletek, amiket ki kell elégíteni… megfelelően. Na de a tény, hogy nekem csak elég rád néznem… - kuncogtam a fülébe, majd egy váratlan mozdulatban kifordultam előle, s meglepően nagy távolságot kreáltam testünk közé. Teljesen le volt sokkolva… az arca egyben volt túlfűtött, s értetlen. Kijátszottam őt… elhúztam előtte egy igen édes mézesmadzagot.

- És? – kérdezett rá levegő után kapkodva… próbálta leplezni ezt, de nem ment… szemfüles voltam én.

- És? – kérdeztem zsiványan, no de még mennyire zsiványan… - És megérkeztünk. – mutattam a számlálóra felettünk, s felkacagtam, s nagy vidáman indultam meg a nyíló ajtó felé, ahol igen nagy meglepetés ért… a srácaim vártak minket.

- Végre valahára… - köszönés nélkül omlottak a nyakamba mindketten egyszerre. Úgy hiányoztak már… olyan nagyon.

- Ugye már minden rendben? – kérdezte Roy, s az aggódás a hangjában még mindig jelen volt hiába beszéltem velük már az elmúlt napokban legalább háromszor egy nap.

- Minden… - bújtam a nyakához, s szívtam be illatát Joan-éval együtt. Az igazi otthon illata.

- És a vőlegényednek mi a baja? – kérdezett rá arra a tényre, hogy Kit igen nagyon némaságba burkolózott. Az említett személy felé fordultam, s rámosolyogat.

- A vőlegénye lesz a következő, aki kórházba kerül… - válaszolt a mégsem néma úrfi, s felénk lépve üdvözölte a fiúkat, majd oda hajolva hozzám csak arcomra lehelt egy puszit… mondania sem kellett azt, hogy ezért még visszanyal a fagyi. Bizseregtem nézésétől, attól függetlenül, hogy társaságunk volt. Szent József.

- Minden részletet akarok hallani… - karolt át Joan, ahogy befele megindultunk… végülis az előtérben csak nem kellene megragadnunk. -… még vagy kétszer. – tette hozzá.

- Fejben már elkezdte szervezni a nagy napot… - mondta Roy nevetve élete párjára nézve.

- El kell intéznem néhány telefont, magatokra hagyhatlak titeket? – pillantott felém Kit.

- Ez az én otthonom is… nem? – olyan büszkén mondtam ezt, oly boldogsággal hogy csak még varázslatosabbá tette az érzéseimet az, ahogy ő viszonzásul rám nézett.

- De bizony… - bólintott. -… asszony. – csókolt gyűrűs ujjamra, mire én konkrétan majdnem előtte… robbantam fel.

- Ha szeretnéd, már most elmegyünk. – vigyorgott rám Joan folyamatos szemöldökemelgetéssel.

- Aki hamarosan elmegy, az nem mi leszünk… - jegyezte meg Roy, mire a szemem is majdnem kiesett a helyéről… ez a Joan hatás rajta is meglátszott.

- Fejezzétek be… azonnal. – pirítottam le őket, majd nélkülük indultam meg céltudatosan a hálóm felé… a közös hálónk felé.

- Csak ne olyan sietősen… - kaptak el két oldalról. Roy pontosan azt a kezemet kapta el… melyen az a meseszép, jelentőségteljes ékszer díszelgett.

- Élőben még szebb. – emelte magához közelebb.

- Tudom. – vörösödtem el igen nagyon fülig.

- Jól áll a boldogság. – karolt át hátulról Joan, s hajolt a nyakamba.

- Köszönöm, hogy átcuccoltatok nekem… hogy itt fogadtatok. Tényleg nagyon köszönöm. – mondtam nekik, s a kis baráti szendvicsembe illeszkedtem be szépen kényelmesen a nagy pocakommal.

- Kicsikét azért üres lesz nélküled az a hely… - jegyezte meg Roy halkan, s ekkor viszont tudtam, hogy mégis valami plusz dologra is gondolt hirtelenjében… nem is egy plusz dologra… egy személyre.

- Dolgozik… késő estig. De üdvözletét küldi. – Joan válaszolt fel nem tett kérdésemre. Lelkem megnyugodott.

- Hogy van? – érdeklődtem.

- Meglepően jól… egyre jobban. Az utóbbi 2 napban már dolgozni is ment, nem hagyja el magát. Ráadásul a szobádat is kezdi lassan uralni. – felelte nekem Roy.

- Ha már én nem tudok… ugye ti vigyáztok rá? – kérdeztem.

- Mindenképpen… ezért nem kell aggódnod. Kifejezetten tökéletes lakótárs. – jegyezte meg Joan.

- Örülök. – mosolyodtam el, s megindultam volna a folyosóról tovább a szobába, de nem engedtek.

- Valamit tényleg szeretnénk mutatni… - kulcsolt rá az ujjaimra Roy, s félve tekintettem Kit-re aki éppen ekkor érkezett köreinkbe, majd egy pohár üdítőt nyújtott felém. Tudta, hogy mire volt szükségem.

- Ha összetörtetek valami képemet, vagy éppen szétszakadt valami ruhám… sikítok. – jegyeztem meg véresen komolyan.

- El se tudod képzelni… - mondta Joan, s egyre jobban kezdtem félni… komolyan mondom. A ruháim, kiegészítőim az életem részét képezik… fontosak számomra.

- Ha valamim tönkrement… sírok… komolyan. – lépés közben fordultam Kit felé, aki csak mosolygott rajtam… mondhatni jót szórakozott. – És ez nem… nem vicces. – húztam össze ajkaimat, szemeimet ábrázata láttán.

- De… - bólogatott zsiványan. Ennyit erről.

Egy szoba előtt álltunk meg, amiben talán még sosem voltam. Pontosan a hálószoba előtt volt… ha ez lesz, a saját gardróbom csillagokat fogok látni, meg mindenfajta rózsaszín ködöt. Az igazság az, hogy akkora ez a lakás, hogy ténylegesen nem jártam még mindenhol így nem tudtam, hogy ez az ajtó mit rejthet, de mivel a fiúk ismertek simán berendezhettek nekem egy öltözőszobát gardóbként is funkcionálva. Álom lenne.

- Nyissam én vagy mi? – kérdeztem értetlenül, amikor az ajtó előtt álltunk, de még az ajtót nem nyitották ki előttem… pedig olyan céltudatosan mentek előttem.

- Bizony… - bólintott Roy kifejezetten csillogó szemekkel, s ekkor lenyomtam a kilincset, s ami bent fogadott az több volt, mire számíthattam.

- Próbáltam a nálunk elkészített elképzelést erre a szobára is alkalmazni, s azt hiszem egészen jól sikerült… persze ez a hely nagyobb, így nagyobb helyem volt alkotni, de akkor is… remélem tetszeni fog. – vezette fel a helyszín magyarázatát Roy én pedig csak szimplán a szám elé kaptam a kezem… a babaszobám otthoni változata terült szemem elé… itt ebben a lakásban. Nem számítottam erre, tényleg nem.

- Eszméletlenek vagytok. – potyogtak a könnyeim, ahogy egyre bentebb mentem, s simítottam végig a puha anyagokat, a díszeket, s játékokat.

- Csak amit megérdemelsz… - kapott el hátulról Kit, s tette kezét oldalra, pocakomra. – szóval tetszik? – kérdezte s nyakamba puszilt.

- Imádom… - csillogott a szemem, de nem csak a könnyektől, hanem a boldogságtól is… s ekkor hallottam, ahogy ekkor kamera kattan a telefonon. Azonnal a fiúk felé néztem… Joan volt a tettes.

- Most mi van? A friss jegyes szülőpárosról egy tökéletes első kép a babaszobában… nem hagyhattam ki. – rántotta meg vállát Joan. Mindannyian felnevettünk egyszerre.

- Szülők leszünk… - így ezt először mondtam ki… olyan különleges volt, olyan más… olyan jó.

- Szülők…

A vasárnapi napunkat kettesben töltöttük még a lakásban Kit-tel, hatásos meggyőzőtehetségemnek köszönhetően segített a cuccaimat még ezen a napon kiszedegetni, s elhelyezni a megfelelő helyekre… igazából mondhatni mindent ő csinált, mert engem nem engedett nagyon mozogni ezért egy limonádét szürcsölgetve figyeltem vigyorogva, kifejezetten elégedve, ahogy a ruháimat a hatalmas nagy új gardróbomba akasztgatta be. Én csináltam volna… ő nem engedte… hát így járt.

- Kifejezetten büszke vagyok rád… nagyon ügyes vagy. – hívogattam oda mutatóujjammal a kedves dolgozó egyedet.

- Csakugyan? – kérdezte homlokráncolva.

- Hát lehetnél jobb is, de hát… most mit csináljak? – rántottam meg a vállamat tehetetlen állapotomban.

- Csókolj meg. – válaszolt egyértelműen.

- Én is erre gondoltam. – egyeztem bele, majd pólójának nyakát megfogva húztam kellő közelségbe, hogy ajkainkat egymásba tudjam forrasztani… megérdemelte ezt, többet is ennél.

Közel sem végeztünk ezen a vasárnapi napon, de így is sikerült kimerítenem annyira ezt az úriembert, hogy zuhanyzása után mikor bezuhant mellettem az ágyba néhány szó váltása után könnyedén aludt el mellettem… ráadásul másnap kelnie is kellett, szóval én hagytam is hadd pihenjen. Ellenben én nem tudtam aludni még, ezért mikor már rájöttem arra, hogy igen nagyon mélyen alszik kicsúszva mellőle mezítláb indultam meg a konyhába… mióta lefeküdtem gyümölcsre voltam éhes, s most azt terveztem, hogy meg is szerzem, azt mi kell nekem.

Külön örültem, hogy gépemet a konyhapulton hagytam így legalább a munkámmal is foglalkozhattam mikor kicsit egyedül voltam. Egy ideje bele sem néztem az emailjeimbe, s kétlem, hogy az jó volt úgy. Egy tál friss hűtött gyümölcs, egy kis tál natúr joghurt és egy nagy pohár víz társaságában küzdöttem fel magam a bárpult székére, majd nyitottam fel a gépemet… sehova sem siettem így a lehető legnagyobb nyugodtságban nyitottam meg az üzeneteimet miközben minden pillanatban dobtam egy gyümölcsöt a számba, egyet meg a joghurtba, ahogy etettem magamat. Ekkor villant fel egy üzenet az asztalomon. Tőle jött egy sms, s mivel a technológia oly fejlett már a mi korszakunkban ezt a gépen is láttam.

„Remélem jól elhelyezkedtél az új helyeden… én igen az enyémben. Ps.: Tényleg kényelmesebb ez az ágy, mint a kanapé”

Azonnal kezdtem pötyögni a választ:

„A hely több mint tökéletes… s én is jól érzem magam. Ellenben azzal a ténnyel, hogy holnaptól kapok egy bébiszittert közel sem barátkoztam még meg.” – s hiába nem látta mind emellé egy szomorú fejet is vágtam, de azt hiszem mellé tudta képzelni.

„Te ilyenkor fent? A kismamának nem aludni kellene?”

„Azt hogy mit kellene az egy dolog… s azt, hogy mit csinálok az egy másik. Éhes voltam.” – s a küldés gombra akartam rákattintani, de mivel olyan ügyes vagyok előtte sikerült a videó hívást indító kamera ábrára is rányomnom… felsikkantottam, de azonnal szám elé tettem a kezemet, majd azért mégis az üzenetet is elküldtem… s vártam.

- Te mindig éhes vagy. – jegyezte meg kedvesen, s csak hangja hallatán vettem észre, hogy a véletlen hívást mégis elfogadta. Két tenyerem az arcom előtt volt így nem nagyon láthattam még egyelőre. – veled meg mi történt? – kérdezte.

- Ügyetlen vagyok. – válaszoltam, majd óvatosan leengedtem a kezemet az arcom elől. – szia. – integettem neki.

- Szia. – köszönt vissza. – jól áll a csuri… - jegyezte meg és felnevetett halkan.

- A tiéd is hasonló… - néztem meg közelebbről a képernyő fényénél megvilágított fejét, amit látszódott, hogy az Ő haja is fel van fogva csuriba.

- A tiéd inkább egy pálmafa ott a fejed tetején… - állapította meg helyes felismerés után.

- Igaz… a tiéd, meg mint valami nyuszi farka. – kuncogtam fel.

- Nem ér bántani… ez így stílusos. – kérte ki magának, mire hatalmasra meresztettem a szemeimet.

- Aham… - bólogattam bazsalyogva, majd inkább fogtam a tálamat és a joghurtba borítottam egy nagyobb adag gyümölcsöt, s azt kanalaztam miközben őt néztem. – remélem még nem engedted meg, hogy a fiúk megmérgezzenek a főzőtudományukkal. – gondolkoztam el miközben falatoztam, mint valami zugevő.

- Kitiltottam őket a konyhából… - felelte. -… ahogy tanácsoltad. – kacsintott.

- Nagyon helyes… egyszer már leamortizálták azt a helyet, még egyszer az nem történhet meg. – mondtam ki ezt, s valami olyan is eszembe jutott, amihez az az egész vezetett… megráztam a fejemet mielőtt túlságosan is élesek lettek volna a képek.

- Nem fog. – ráztam meg a fejét mosolyogva… tudta, hogy mi jutott eszembe, de nem ment bele… s ekkor az ujjamra néztem, arra, amelyiken a gyűrű volt a lefekvés idejéig.

- Holnap meglátogatsz a házi őrizetemben? – kérdeztem tőle mosolyogva.

- Szeretnéd? – kérdezett vissza.

- Ühüm… - bólogattam.

- Nem lesz belőle… bajod? – olyan nagyon furán kérdezte ezt meg, de próbáltam nem tudomást venni róla. Fontos volt nekem ő is, s nem engedhettem el.

- Nem… Kit tud… rólunk… - nagyot nyeltem, de próbáltam folyamatosan beszélni. -… s azt is tudja, hogy fontos vagy nekem, s csak úgy nem is törölhetlek ki az életemből, szóval… - megemeltem a vállamat, s félszeg mosolyt kanyarintottam mind emellé.

- Szívesen meglátogatlak akkor. – őszinte boldogság látszódott a szemében, s ezt olyan jó volt látni. Barátként is fontosnak éreztem magam mellett tartanom Őt. – na, mi van? – nem tudom mit olvashatott le az arcomról, de hirtelen az egyik legfinomabb süteményének a képe ugrott be a szemem elé… a „meglepetés erejének”. – Vigyek valami sütit? – kérdezte… ismert.

- Hát, ha csak nagyon szeretnél… - tettem magam elé a kezemet, mintha én nem is gondoltam volna erre a dologra, s mindez az egész csakis az Ő ötlete lett volna.

- Akkor viszek. – raktározta el a kívánságomat. – valami kívánság? – érdeklődött.

- Lepj meg!- legyintettem zsiványan.

- A meglepetés ereje… - válaszolt ekkor.

- Túl jól ismersz…

Mire én hétfőn keltem akkora már egyszer Kit el is ment otthonról, majd vissza is jött… s visszajönni már az új házi őrizetes parancsnokommal jött, akivel már látatlanban álmodtam. De hatalmasat csalódtam benne, persze csak pozitívan… elképzeléseimben valami katonás 50-es nő volt az a személy, ezzel ellentétben egy alig velem egyidős, fiatal lány állt előttem mikor bemutatta nekem őt Kit. Rögtön megkönnyebbültem… elég látványosan azt hiszem.

- Remélem megfelelő lesz a szobád. – a konyhában ebédeltem, amikor láttam, hogy a lány, akit egyébkén Iza-nak hívnak előkerült a vendégszoba felől. Neki is be kellett rendezkednie, ha az elkövetkező 1 hónapra beköltözik ide hozzánk.

- Nagyon szuper… köszönöm. – válaszolta.

- Bocs, hogy nem vártalak meg, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani neki… azt hiszem még a nevemet is mondta. – mutattam a tányérra, mi előttem volt. – de neked is megterítettem. – jeleztem.

- Ez kedves. – ismerte el, majd éppen mikor leült mellém csipogást hallottunk mi azt jelezte, hogy vendég érkezett a házba… biztos Harry volt az, hisz ígérte, hogy jön.

- Csak hozzám jöttek… én várok vendéget. – nyugtattam meg őt, csakhogy amikor az érkező személy megjelent előttem konkrétan közel sem az volt, akire számítottam. Automatikusan a hasam elé kaptam a kezemet, s szinte akaratomon kívül a székbe préseltem egész testemet.

- Adora? – hallatta hangját, mert ő nem pillantott meg rögtön engem… de én láttam őt.

- Luana? – kérdeztem vissza, nem is értem miért… mikor egyértelműen láttam, hogy ő állt ott előttem… egyetlen egy kérdésem volt mindössze: miért?