23. rész - Mit mondasz?

Sziasztok! Nézzétek csak mit kaptok ettől a hálátlan írónőktől már megint… egy részt, bezony… nem csak a szemetek! Jó olvasást, kíváncsian várom, hogy mit szóltok majd hozzá! Jó olvasást és csodálatosan szép nyarat Nektek! Puszi, Dorka

- Kérem azért fokozottan figyeljenek a betegre… nem szabad kimeríteni, a gyógyszerek nagyon megerőltették a szervezetét. – mondta a doktornő, akit néhány pillanattal ezelőtt az édesanyámnak láttam távolról. A gyógyszerek megtették a hatásukat… képzelegtem. Zsibolygott a fejem.

- Köszönjük doktornő… - édesapám kedves volt, s az orvosom minden szavát csak úgy itta. Életem három igen fontos férfija állt ott a lábaimnál, s én meg feküdtem ott tehetetlenül, s kábán… valami hiányzott. Valaki.

- Ha valamire szüksége van, csak szóljon a gyorshívón… - mutatott az éjjeliszekrényen lévő kis gombra. -… folyamatosan vannak nővérek itt, akik vigyáznak magára is és a kis apróságra is. – mondta kedvesen, s az ajtó felé fordította lépéseit.

- Köszönöm. – mondtam alig hallhatóan… azt hittem sokkal erősebbek lesznek szavaim, de ismételten kiszáradt a szám, s a szavak szintek kaparták a torkom.

- Igyál egy keveset… - Kit lépett közelebb hozzám, s azonnal felém nyújtotta az ezúttal már narancsleves poharat. Végre így kis íz, de örültem neki… ellenben azt sehogy sem tudtam felfogni, hogy ő itt van… egyszerűen nem ment.

- Köszönöm. – suttogtam, s lehunytam a szememet amint elfogadtam, ahogy ajkaimhoz emelte a poharat s megitatott ő.

- Nagyon megijesztettél… - mondta halkan, s szemeiben egyértelműen látszott a félelem tükre. -… nagyon féltem. – folytatta, s megsimította arcomat s éreztem, ahogy szívem hatalmasat dobban… de ezúttal már nem a fájdalomtól.

- Én is. – vallottam be, s behunyva a szememet adtam át magamat az első kellemes érzésnek, ami órák óta először most látogatott meg elsőnek.

- Hogy érzed magad drágám? – kérdezte apa is végül. Kit szó nélkül húzódott arrébb, tudta, hogy most nem csak az övé a figyelmem… ellenben éreztük mindketten, hogy nekünk beszélni kell, de mégsem éreztette velem, hogy ez oly fontos lenne… nem erőltette a dolgot, s valahogy én ezért nagyon is hálás voltam.

- Az úthenger átment rajtam fogalom új értelmet nyert… - nyöszörögtem mire egy savanyú mosoly jelent meg az arcán. Nem tudtam melyikükre nézzek hirtelen. Apára, aki szerintem az elmúlt órákban legalább 10 év ráncait kapta meg arcára bármennyire is fiatalos nagypapa lesz belőle nemsokára, az öcsémre, akit életében nem láttam még ennyire ijedt arccal, még akkor sem amikor nyílt sípcsonttöréssel vitték a sürgősségire vagy éppen Kit-re… aki kitartóan Kit volt. Rendes… figyelmes… kedves.

- Ugye jól vagy? – kérdezte Brian, s láttam rajta, hogy ezt is nehezére esett összetennie. Felismerte ő is, hogy mekkora volt a baj.

- Fáradt… kába, de azt hiszem igen. – bólintottam, s próbáltam egy kis nyugtató mosolyt varázsolni az arcomra, hogy megnyugtassam őket… de nem tudom mennyire sikeredett.

- Sadie is? – kérdezett rá, s éreztem, hogy újra hatalmasat dobban a szívem, s ajkaim ezúttal már biztos sikerrel húzódnak széles mosoly formájára.

- Bizony… - simítottam meg bólintás közben a kidudorodó, hatalmas pocakomat, ami így a fehér takarónak köszönhetően még nagyobbnak tűnt. -… gyere, nézd meg. – invitáltam közvetlen mellém nyújtva felé a kezemet.

- Mármint…? – értette, hogy mit kértem tőle, de nem biztos, hogy ezt fel is fogta.

- Mocorog a kis kedves… s te is érezheted. – magyaráztam neki, s elkaptam az ujjait… megszorítani nem igazán tudtam, elemeim igen le voltak merülve, de hogy megérinthettem mégis jólesett… erőt adott.

- Wow… - mondhatni egészen félt mikor a takaróra téve a kezét elkapott egy kis rúgást. -… ez félelmetes. – folytatta, de a csodálkozás hatalmas volt a szemeiben… felvidította az arcát.

- Akarod mondani természetes. – javította ki apa mosolyogva.

Kit fogva másik kezemet némán állt mellettem, s lassan simogatta azt, mintha ezzel is energiát akart volna adni… kifejezetten jól esett… pontosan erre volt szükségem.

- Eszméletlen neveletlen vagyok… még be sem mutattam őt… - gondolataim szavakba öltöztek végül szerencsére.

- Ő a valódi hapid… tudjuk. – jegyezte meg ezúttal már sokkal, több élettel Brian, azt hiszem, csak-csak kezd belé visszatérni az élet.

- A várakozás hosszú idő… kint megismerhettük egymást. – tette hozzá apa sokkalta értelmesebben, mint az öcsém.

- Sajnálom, hogy így kellett megismerkednünk… - folyt bele a beszélgetésbe az említett harmadik személy is.

- Higgyétek el én is… - szomorodtam el, s haraptam be az ajkamat, ami meglehetősen fájt… érzékeny voltam nagyon.

- Csak ne hibáztasd magad Adora… a lényeg, hogy most már biztonságban vagy… semmi mással nem kell foglalkoznod, csakis magaddal. – tette egyértelművé a dolgokat apa.

- Ebben, teljes mértékben igaza van édesapádnak… - állt mellé Kit szavaival.

- Veszélyeztetett terhes lettél, ami így sok mindent megvon tőled… extra módon figyelned kell magadra, a lehető legjobb lenne az ágyban fekvés a következő, utolsó hónapban. – magyarázta apa, csakúgy mintha maga is orvos lenne.

- Doktorrá avanzsálta magát az elmúlt órákban… ne lepődj meg. – mondta ki elképzelésemet Brian… jól tudta, hogy mire gondolok, végülis testvérek vagyunk, az affajta gondolati összekötetés megvan.

- S ami azt illeti, nem egészen találom jónak, hogy olyan sok lépcsőt kell megtenned a lakásodhoz… meg azt sem, hogy a Roy-ék folyamatosan dolgozva nem tudnak figyelni rád, egyedül hagynak téged. – csak úgy ömlöttek belőle a szavak, fel sem fogtam őket úgy igazán.

- Hékás… - próbáltam egy kicsit gátat szabni a szavainak, s ekkor bevillantak elém a lakótársaim… vajon ők mit tudnak? Tudnak-e valamit. - … Roy és Joan. – suttogtam egészen elveszett ábrázattal. Fájóan dobbant ekkor már a szívem.

- Beszéltem velük nemrég… mindenről értesítve vannak, nem kell aggódnod. – simította meg a hajamat, Kit… mindenre gondolt, el sem tudom képzelni mennyivel is tartozok én neki ezért.

- Ők viszont aggódnak ez nem kifejezés… még az én számomat is megszerezve kerestek téged… - mondta Brian, s szinte beleesve a mellettem lévő fotelbe foglalt helyet ott előkapva telefonját farzsebéből. -… ami para, mert elég furák. – tette még hozzá.

- Nem segítesz a dolgon… - ráztam meg a fejemet kicsikét összehúzott szemekkel.

- Felmerült az a lehetőség, hogy Kit-hez költözhetnél, ahol állandó figyelmet kapnál, hisz napi 24 órában veled lenne egy terhes gondozó ápolónő. – mondta apa mire a szemeim kicsit kikerekedtek. Kicsit.

- Hmmm? – csak ennyi volt a reakcióm rá.

- Igen… én javasoltam ezt a lehetőséget… amúgy is beszéltünk már erről. – emlékeztetett a kaphatok egy külön szobát a ruháimnak esetről. – Sokkal nagyobb lenne a nyugodtság bennünk, ha biztonságban tudnánk. – folytatta.

- Engem szerettetek volna erről megkérdezni esetleg? – értettem én, hogy csak jót akarnak, s próbáltam is elnyomni a felháborodásomat, de azért az a kis rosszság mégis ott bujkált a hangomban.

- Tudod, hogy fontos vagy nekünk… ahogy az unokám is, s a lehető legjobb opciót szeretnénk megragadni, hacsak nem szeretnél beköltözni az utolsó hónapodra a kórházba… mert mint kiderült az is lehetőség, de az orvossal beszélve a Kit felajánlotta ezt az opciót nyerve így neked egy kis szabadságot, amire tudom, hogy igényed van… ismerlek. – őszinték voltak a szavai, s tudom, hogy igazak is voltak, de egyszerűen nem tudtam felfogni őket… valószínűleg nem is akartam legmélyen.

- Megőrülnék a kórházban. – motyorásztam kicsit megsértetten… Isten tudja, hogy ez miért így jött ki belőlem.

- Éppen ezért hoztam fel ezt a lehetőséget… de persze csak ha Te is szeretnéd… - fogta meg kezemet Kit, s nézett mélyen a szemeimbe. - … semmi sem erőszak, ellenben hidd el mindenkinek ez lenne a legjobb… nem aggódnánk érted annyi, mint amennyit… - emelte ajkaihoz ujjaimat, s csókot lehelt rájuk… szakálla csiklandozta érzékeny bőrömet de meglepően jól estek… elmosolyodtam.

- Már mielőtt beléptetek ide azelőtt lebeszéltétek ezt… ugye? – emeltem fel gyanakodva a jobb szemöldökömet.

- Az igazság az, hogy Roy-ék már csomagolják a cuccaidat, hogy holnap mire hazaérünk, mindened meglegyen mire szükséged lesz… - mondta kicsit már azért zsiványan Kit.

- Szóval vagy két teherautó van a lakásotok előtt most… - kezdett el ujjain számolni Brian, mire elmosolyodtam. -… de lehet, hogy keveset mondtam. – rántotta meg a vállát, mire mind a négyen felnevettünk.

- Nem kell aggódnod… minden rendben lesz. – kacsintott a kedves szakállas, majd közelebb hajolva egy szerény puszit lehelt az ajkaimra, de nem távolodott el rögtön: -… el kell intéznem néhány telefont, magatokra hagylak egy kicsit az apuddal. Ugye megbocsátasz nekem? – kérdezte.

- Meg. – hunytam le a szememet, s elmosolyogtam, ahogy a közelségétől egész teste bizseregni kezdett.

- Helyes. – kaptam még egy puszit, majd éreztem, hogy elengedve a kezemet távolodik tőlem, s amint hallottam, hogy bezáródott az ajtó mögötte kipattant a szeme.

- Igen Ő szólt neki… s nem, nincs itt… - apa a nélkül válaszolt nekem a kérdésemre, hogy felettem volna azt.

- Miért ment el? – kérdeztem megmagyarázhatatlanul fájdalmas képpel.

- Nem akart semmi félreértést… - magyarázta apa… egyértelműen látszott rajta, hogy értette a helyzetemet.

- De… - csúszott ki a számon ez a szavacska, nem mintha tudtam volna hogyan folytatni a mondatomat… ez csak úgy jött és kész… úgy igazán indokolatlanul.

- Az az igazság, hogy én megértem Őt… ellenben tudnod kell, hogy míg Kit nem jött egész végig a szobád előtt virrasztott. Keveset szólt, egészen magába roskadt, de nem mozdult volna, egy tapodtat sem… nagyon jó „barátaid” vannak nővérkém. – a barát szót különösképpen nyomta meg az öcsém, s ahogy felém pillantott az arcáról is kifejezetten különös érzések hada volt leolvasható.

- Brian meg kellene tanulnod, mikor kell hallgatnod… - apa majdhogynem lecseszte őt… de mégsem.

- Én kérek bocsánatot, de csak az igazságot mondom. – rántotta meg vállát ismét, ahogy a védekezésképpen maga elé tett kezeit leejtette ölébe.

- Lényegtelen. – rázta meg apa a fejét enyhült arccal.

- És most… hol van? – kérdeztem tényleg alig hallhatóan. Nem hagyhattam Őt csak úgy egyedül azok után, ami történt… szüksége volt valakire, hisz senki sem várhatja el azt, hogy ami történt vele azt egyedül dolgozza fel… erre én… én meg itt vagyok. Csodálatos.

- Visszament a hotelbe… - felelt rögtön, s ez megnyugtatott kicsit… reméltem, hogy még beszélhetek vele itt. -… de nemsokára indul a vonata Cardiff-ba… - nézett az órájára, mire az arcom is színt váltott azon nyomban.

- Az istenit. – csúszott ki a számon, s kicsikét dühös is lettem… de nem tudtam eldönteni, hogy valójában kire… minden bizonnyal saját magamra.

- Így se hallottalak még beszélni… - kapta fel a fejét Brian, mire csak bosszúsan néztem rá én is és apa is.

- Jól van na… - védekezett ismét, majd könnyedén feltolta magát a fotelből. -… azt hiszem jobb lesz, ha most én elmegyek egy kis reggeliért a büfébe… kértek valamit? – kérdezte, de egyikőnk sem válaszolt neki… éppenséggel valami lehetőséget próbáltam összeszedni a fejemből, ami azt eredményezi, hogy beszélhetek vele lehetőleg személyesen.

- Itt a telefonom… a tiéd szerintem még a nővéreknél van. – lépett vissza Brian mielőtt kiment volna az ajtón, s az ujjaimba helyezte a telefonját… és én nem is kértem.

- Köszönöm. – hallattam hangom halkan. Apával ketten maradtunk, a csend majdhogynem felemésztett belülről miközben az agyamban a kerekek úgy pörögtek, hogy az meg majdnem felgyulladt. Meg kellett oldanom ezt az egészet… azonnali hatállyal.

- Egyedül hagyjalak egy kicsit én is? – ajánlotta fel, s mielőtt válaszolhattam volna máris a kijárat felé indult. – Adora… - fordul vissza azzal a szándékkal, mintha mondani szeretne valamit.

- Igen? – kérdeztem vissza… úgy reméltem, hogy valami okosat mond nekem majd, valami olyan apai tanácsot, amivel egy csapásra mindent megoldhatok… szükségem volt egy csodára.

- Csak ügyesen… - mondta ezzel ugyan ki nem segítve, majd ki is lépett a szobából egyedül hagyva engem a telefonnal.

Fel kellett hívnom… éreztem. A telefont a kezemben tartottam, de egyszerűen nem mozdultak az ujjaim. Nem tudtam mit csinálok. Mi ez az egész egyáltalán? Miért nem tudom egyszerűen csak felhívni és kész? Tudom, hogy ez neki is fontos lenne… s nekem is… ennek ellenére sem mozdultak az ujjaim.

- Hova lettek a többiek? – nyitott be végül percek múlva Kit… a telefont magam mellé ejtve rejtettem el a takaró alá úgy, hogy ő észre sem vehette.

- Ragaszkodtam hozzá, hogy szerezzenek be maguknak valami reggelit, mert szörnyű volt nézni, ahogy lassan zombikká alakulnak… nem szeretem a zombikat. – olyan természetesen, s gyorsan jött a válaszom, hogy én magam is meglepődtem… nagyon.

- Tudom. – megfogva a kezemet ült le az ágyamba mellém. Nem szólt egy szót sem, csak csendben nézett engem… nem volt gonosz a tekintete, nem volt szemrehányó, de minél tovább volt ő így, én egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban, ami kezdett lassacskán megfojtani.

- Sajnálom… - sütöttem le a szememet, nem tudtam mit mondani.

- Nem kell… - reagált rá rögtön, olyan Kit-esen… túl kedvesen.

- De kell… - csattantam fel, mérges voltam magamra most már egyre jobban. -… nem mondtam igazat neked. – rágtam magam egyre jobban. – El kellett volna mondanom neked, hogy Vele jöttem… megérdemelted volna, ahogy azt is, hogy… - na, itt egy kicsit elhallgattam.

- ... ahogy azt is, hogy Ti korábbról is ismeritek egymást? Talán nem is akárhogyan?- kérdezett vissza, de mindezt olyan különleges hangnemmel… közel sem volt mérges, vagy éppen tényleg olyan szemrehányó… az ő helyében én tuti az lettem volna, de ő meglepően nyugodt volt.

- Tudtad. – éreztem a kijelentésében… egyértelmű volt, hogy erre az egészre nem most jött rá.

- Csak rá kellett nézni… - felelte. - .. mellesleg az én cégemnél voltál vele közös órán… ami ott történik, én mindenről tudok.

- Úgy sajnálom édes istenem… - mondtam, s éreztem, hogy könnyeim kezdenek gyűlni a szememben, s potyogni lefele az arcomra.

- Kérlek… ne sírj. – húzódott közelebb olyannyira, hogy felsőtestünk amennyire lehetséges összeért. – Nem szeretlek szomorúan látni… - vette tenyerébe arcomat, s úgy fordította tekintetemet a sajátja felé… orrunk összeért, leheletünk keveredett, ajkaink összeértek.

- De… - kiszáradt ajkam megremegett. Féltem… magamtól… féltem attól, hogy bántom Kit-et.

- Nincs de… Velem vagy, látom, s érzem is… megbízok benned, s tudom, hogy nem csinálnál semmi olyat, amivel ezt lerombolnád. – mondta, s ajkaimba mosolygott.

- De hazudtam… nem vagyok elég jó ehhez. – ráztam volna meg a fejemet, ha tartása engedte volna.

- Kérlek szépen… - folytatta halkan. -… ilyen még egyszer eszedbe ne jusson, hogy lealacsonyítod magad… te mindennél jobb vagy… egy igazi csuda. – folytatta, s nem tudtam, hogy a szívem el fog olvadni, vagy éppen meg fog állni a szavaitól. – Aki valami természetfeletti erőnek köszönhetően pont az általam kiszemelt taxiban utazott épp akkor… mekkora mázlista vagyok, de most úgy komolyan? – kérdezte, s ajkaimba csókolt elérve azt, hogy testem leküzdje még azt a minimális távolságot is mi kettőnk között volt. Automatikusan jött ez az… éheztem rá… a boldogságra mit ő ad.

- Miért csinálsz a rosszból jót? Hogy tudsz? – kérdeztem magamra utalva miközben hajába túrva nem akartam még véletlenül se elengedni őt.

- Mert mint mondtam bízok benned… mindenkinek van múltja, mindenkinek vannak barátai… ahogy ezek közül a barátok között mindenkinek vannak olyanjai, akik egy kicsit jobban barátok voltak… én megértem. – annyira megértő volt, olyan hihetetlen… azt sem tudom, hogy egyáltalán ezt megérdemeltem-e úgy igazából… a válasz egyértelmű volt: nem.

- De nem akarlak bántani… - ellenkeztem… ezt tudnia kellett. -… viszont Ő is fontos nekem… és szüksége van rám most… mint barátra. – őszintének kellett lennem, ha ő így reagálta le az egészet, ez volt a minimum, amit megérdemelt tőlem.

- Ekkora nagy a baj? – kérdezte aggódva. Még Kit aggódott Harry-ért… édes istenem. Hogy létezhet ez a pasi? Hogy létezhet itt előttem?

- El sem tudod képzelni mennyire… - fordítottam el az arcomat, s többet szándékosan nem mondtam… ez nem az én reszortom.

- Több mint jó vagy az emberekkel… ezért is szerettem beléd oly nagyon. Feltétel nélkül törődsz mindenkivel, mint egy igazi isteni teremtmény… egy tündér. – ahogy folytatta ezeket a szavait egyszerűen nem tudtam elkerülni azt, hogy mosolyogjak… megbabonázott.

- Akkor, nem haragszol? – félve kérdeztem rá erre… muszáj volt tudnom, hallanom.

- Hogyan is haragudhatnék az én menyasszonyomra? – kérdezett vissza egy igen különleges kérdéssel mire a lélegzetem is megállt. Farkasszemet néztünk, mert minden mozdulatom leállt néhány pillanatra.

- Hoooogy… mi? – dadogva kérdeztem vissza most én… remegtek az ajkaim.

- Egy ideje szerettem volna ezt a lépést megtenni, s tudom nem ez a legmegfelelőbb, mesébe illő időpont, s talán sokan úgy fogják gondolni, hogy ez túl korai, de életemben nem voltam még ennyire biztos dologban. Hirtelen pottyantál az életembe, de annál jobban illesz bele, s örömmel lennék a gyereked édesapja, mert ígérem neked, hogy úgy fogom szeretni őt, mintha a sajátom lenne… ebben biztos lehetsz… az életemet adom neki… neked… nektek. - s zakójának zsebébe nyúlva vett elő egy Harry Winston dobozkát, majd bontotta ki azt előttem: - Adora Walsh… megtisztelsz-e azzal, hogy te is nekem adod az életedet? Hozzám jössz feleségül? – tette fel a nagy kérdést, s azt hiszem mindenem leállt néhány pillanatra… a könnyek azt hiszem most már a boldogság miatt jelentkeztek az arcomon. – Mit mondasz? – kérdezett rá, s tartotta előttem a dobozkát.

- Igen. – jött ki a számon, s bármennyire meg is lepődtem mégis természetes volt a válasz… őszinte. – Igen Kit… hozzád megyek. – folytattam, s nyakába borultam és csókoltam ott ahol értem… fel akartam falni, minden értelemben.

- A világ legszerencsésebb emberévé tettél ezzel a válasszal… - suttogta a fülembe. -… de nézd csak… kapsz egy gyűrűt is. – kacagva a fülembe rázta meg amellett a dobozkát.

- El is várom… - jegyeztem meg pofátlanul, majd elnevettem magam, s egész testemben bizseregni kezdtem, ahogy gyűrűs ujjamra felhúzta az a csodát. Nem hittem a szememnek… hihetetlen. – szeretlek. – suttogtam neki.

- Egy ilyen gyűrű láttán én is megszeretném Kit-et… hidd el. – jelent meg mellettünk Brian… észre sem vettem, hogy közben visszaért édesapámmal együtt. Ellenben igen különlegesen mondta ezt… olyan zsiványan… nem feltétlen lepődött meg rajta.

- Gratulálok. – mondta édesapám, s közelebb lépve, megölelve engem Kit-tel is kezet rázott… azon kívül, hogy a mosoly levakarhatatlanná vált az arcomon, mégis kifejezetten nagyon meg voltam lepődve reakciójukon. Nagyon meg voltam lepődve.

- Ti tudtatok róla? – a kérdés, mire már tudtam a választ.

- Szerinted kitől kértem engedélyt? – magyarázta olyan vidáman.

- Habár ilyen szerencsétlenség kapcsán ismerhettem meg személyesen is a lovagodat, mégis éreztem, hogy boldogan neki adhatom a kezedet… hisz méltó rád. – mondta ő is és olyan boldognak tűnt, olyan önfeledten boldognak.

- Szerintetek… anya is így gondolja? – a kérdés, ami oly váratlanul jött ki belőlem, hogy én magam is meglepődtem.

- Minden bizonnyal… - karolt át apa, majd nyomott egy puszit a fejem tetejére… jobbnak látta nem beszélni erről a témáról… megértettem őt.

- Mutasd még egyszer azt a csodát!- mondta Joan, s míg magam pocakomnak támasztottam a telefonomat újra arcom mellé emeltem a kezemet, min az eljegyzési gyűrűm csak úgy világított. – De azért remélem annak is örülsz, hogy engem is látsz. – mondtam neki zsiványan.

- Jah… - dobta oda válaszát nekem félvállról… felkacagtam. – Tudod, hogy igen… nagyon megijesztettél minket. Örülök, hogy ma már hazajössz… - harmadik éjszakámat is itt töltve úgy gondolták az orvosok, hogy végre elengednek, persze a legnagyobb odafigyelés mellett, s erről Kit oly szinten gondoskodott, hogy fel sem tudom fogni. -… vagyis hát haza… oda. – kicsit azért szomorkásan jegyezte meg ezt.

- Tudod, hogy nincs sok választásom. Ellenben nagyon ajánlom, hogy minden nap benéztek majd hozzám, mert ha nem… bajok lesznek. – „fenyegettem” meg.

- Persze… majd mi is beköltözünk melléd. – dünnyögött, de mosolyát nehezen tudta volna elrejteni. Ilyen volt ő… ezért szeretem. – Ami viszont a költözést illeti… valaki megérkezett a reggeli futásából… szeretnél vele beszélni? – hallottam az ajtónyitódást a háttérből, s ahogy Joan felemelte a telefont a válla felé a távolban láthattam kirajzolódni Harry alakját. Eddig a pillanatig nem adatott meg a lehetőség, hogy beszéljek vele… egyszerűen nem tudtam rávenni magamat… minden a feje tetejére fordult, de most úgy ténylegesen.

- Ühüm. – bólintottam kicsit talán bátortalanul, majd gyűrűs ujjamat rögtön el is húztam a telefon kamerájának teréből… mindennek meg van a saját ideje, s ezt azt hiszem jobb, ha személyesen fogja megtudni tőlem… ez a minimum, úgy érzem.

- Harry… lenne egy ember, aki szeretne veled beszélni… - rázta meg a tabletjét, mire a kép előttem csak elmosódott… nem éppen ez volt a legjobb ötlete Joan-nek. - … Adora az. – tette hozzá. Csend telepedett a szobákra… még mozgást sem igazán hallottam… lehet, hogy nem akarna velem beszélni? Mi ez az egész? Én ezt nem szeretném.

- Köszönöm. – hallottam mégis a válaszát, majd pillantottam meg végre meg Őt.

- A szobában leszek… elkezdek készülődni. Viszlát, édes. – villant be még egyszer Joan a kamera elé, majd jól hallhatóan eltűnt a társaságunkból… direkt.

- Szia. – mondtam halkan, bátortalanul.

- Szia!- ismételte el, s olyan rezzenéstelen volt az arca… nem tudtam mit gondolni. Farkasszemet néztem vele, nem vagyok benne biztos, hogy Ő vett-e levegőt, de én nem az tuti. – sajnálom… - suttogta megtörve a csendet. – ne haragudj, hogy hívtam őt… meg hogy eltűntem, de ezt gondoltam a helyesnek… nem kellett volna ilyen helyzetbe kevernem téged. – s még Ő érezte magát rosszul… édes istenem.

- Én megértem Harry… - vallottam be. -… te ne haragudj, hogy csak most beszélünk… de egyszerűen eddig… - mégsem mondhattam ekkor neki azt, hogy eljegyeztek és csakis a gyűrűmet és a vőlegényemet tudtam nézni a nap 24 órájában, ezért inkább jobb volt, ha elhallgattam.

- Nem kell magyarázkodnod… örülök, hogy jobban vagy… és hazajöhetsz… vagyis mehetsz. – próbálta terelni a témát, s majdhogynem sikerült is neki… majdhogynem.

- Szóval hallottál róla. – jegyeztem meg.

- Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy a fél szobádat, ha nem az egészet dobozokba pakolták a srácok, s így körbepakoltak szinte engem a nappaliba a kibérelt kanapémon… - nevetett fel kínosan.

- Nem beszéltél még vele az óta sem? – ha már kínosságról beszéltünk… rákérdeztem a lehető legingoványosabb témára, Luana-ra. Pacsit nekem.

- Nem… - rázta a fejét, s hajába túrt, amin csillogtak a cseppek az izzadtságtól. -… ellenben nincs szívem kitenni a közös lakásból… egyszerűen nem tudom megtenni. – rántotta meg a vállát olyan magatehetetlenül… hatalmas szíve van, nagyobb, mit akár én barátként megérdemelnék.

- Költözz oda a srácokhoz… ha szeretnél. Vedd birtokba a szobámat… hidd el az az ágy sokkalta kényelmesebb, mint a kanapé… én már csak tudom. – villant fel bennem a lehető legjobb ötlet.

- Ezt nem gondolod komolyan… - mondta teljesen hitetlenkedve.

- Dehogynem… - bólogattam hevesen, s megigazgattam alattam a párnákat, mert kezdtek kicsit kényelmetlenné válni. Várni az orvosokra, s a papírokra, no meg az itteni pasijaimra, hogy mindent elintézzenek egyszerűen örökkévalóságnak tűnt… persze így, hogy engem meg mozdulni sem engedtek még rontottak a helyzeten… sebaj. -… elsőre meglehet, hogy kicsit túl csajos lesz neked a hely, de pikk-pakk megoldható a dolog… szeretném, ha otthon éreznéd magad… komolyan. – bizonyítottam egyre jobban, s erősebben elképzelésemet neki.

- De miért? – kérdezte… tényleg nem hitt se a szemének, se a fülének.

- Mert azt akarom, hogy eggyel kevesebb problémád legyen… - s ekkor véletlenül a gyűrűmre pillantottam. Elszorult a szívem. -… s ha segíteni tudok, akkor segítek… nem akarom, hogy azt érezd, hogy el kell menned… ott biztonságban vagy ameddig csak szeretnéd. – mosolyt húztam az ajkaimra csakhogy bátorítsam őt… muszáj volt így tennem. Tudtam, hogy erre van most szüksége… barátokra.

- És szerinted ehhez mit szólnak Roy-ék? – kérdezett rá egy valóban szükséges részre.

- A te látványod zavarna minket a legkevésbé szépfiú… elhiheted. – s Joan persze, hogy megjelent akkor a színen… gyanítom végig hallgatózott, miközben „készült” a munkába. – Túl szép vagy ahhoz, hogy zavarj… túl szép. – bazsalygott Joan minden bizonnyal, hiába nem láttam arcát.

- Na, jó… azért vigyázz magadra kérlek… Joan néha kicsit para lehet. – vallottam be.

- Hékás… ezt hallottam. – tolakodott be a kamera elé ő is.

- Ez volt a célom… - mondtam áratlan fejjel. –… na de én teszem, mert talán jönnek a börtönőrök és kiengednek a zárkámból… végre. – örültem meg a kint képződő zajnak… talán túlságosan is.

- Mikor értek Cardiff-ba… lehet tudni? – kérdezte.

- Azt hiszem olyan késő délutánt említettek nekem… - gondolkoztam el.

- Okés… lehet, benézünk, hogy minden rendben van-e? – mondta Joan végre normálisba váltva.

- Okés. – bólintottam. – Szeretlek ám titeket… - integettem nekik, s kacsintva nyomtam is ki a videó hívás menüjét mikor az ajtómban megjelent a testőreim közül egy bizonyos emberke. Kit.

- Azt hittem, hogy már leléptetek és egyedül hagytatok itt engem. – jegyeztem meg neki játszott szomorúsággal… lebiggyesztett ajkakkal pislogtam rá hatalmasra nyitott szemekkel.

- Nem éppen erről volt szó. – mondta, s nem igazán mozdult az ajtóból… kicsit fura volt… mintha készült volna valamire… nem értettem.

- Na, mi az? – leszedve magamról a takarót, óvatosan mozdulva lógattam le a lábamat végre az ágyról… alig vártam, hogy lábra állhassak már… annyit feküdtem az elmúlt napokban, hogy az embernek sok (k).

- Azért csak óvatosan… - szólt rám azonnal.

- Nem a maratont készültem lefutni… nyugi… nem mintha képes lennék rá. Egyszerűen csak egy kicsit jól esik megmozgatni a lábamat… talán még vagy 2-3 lépést is meg fogok tenni… de talán 4-et is… majd meglátjuk, mennyire akar a menyasszonykád veszélyesen élni. – rántottam meg a vállamat zsiványul, mégis ártatlanul.

- El sem tudod képzelni mekkora boldogság ezt hallani… menyasszony. – s ez a mondat meglepő, de nem Kit-től hangzott el, hanem… hanem édesanyámtól… most már tényleg ő állt ott az ajtóban.

- Édes istenem… - kaptam a számhoz abban a pillanatban, amikor ténylegesen láthattam őt… itt volt, s mosolygott rám… boldog volt miattam… nem tudtam elhinni, egyszerűen nem.

- Tudod nem csak egy embertől kellett megkérnem a kezed… - Kit válaszolt a fel nem tett „hogyan?” kérdésemre… tudta mire gondolok.

- Nem hagyhattalak volna elmenni csak úgy… - nem jött közelebb a küszöbnél anya… minden oka megvolt arra, hogy tartsa a távolságot. - … itt akartam én lenni veled végig, de egyszerűen…

- Végig? – kérdeztem rá… tudomásom szerint nem volt még bent itt.

- Míg eszméletlen voltál, az első éjszakát végig itt volt édesanyád… ezt tudnod kell… s mikor elaludtál éjszakánként szintén bejött meglátogatni. – apa is hozzá tette az ő mondanivalóját… ő is megjelent időközben.

- Ezt nem értem… - ültem vissza inkább az ágyra, hiába felálltam egy kicsikét. -… miért csak akkor? – nem tudtam, hogy hogyan is kellene most éreznem.

- Egyszerűen nem tudtam a szemedbe nézni… szörnyen viselkedtem… megbocsáthatatlanul…

…