12. rész

Sziasztok! Friss rész végre! Kicsikét beteg vagyok és nem is voltam suliban, de így is a délelőtti itthoni tanulás után úgy döntöttem, hogy írok nektek valamit! Kíváncsi vagyok, hogy ez a valami hogy tetszik majd nektek! Jó olvasást! ^^ Dorka

Csak a hideg vízcseppeket éreztem magamon, ahogy végigcsurognak testemen egészen a lefolyóig, ami elnyeli őket végleg. Igazából nem teljesen tudom, hogy kerültem ide. Vagyis tudom, de mégsem. Ahogy megláttam azt a személyt, akit nem kellett volna, mintha egy kis idegszálat elvágtak volna bennem… Még a gondolattal nemrég egészen megbarátkoztam, mármint ha ezt egyáltalán lehet így mondani, de amikor tényleg megtörtént előttem, saját szemeimmel láttam azt már nem tudtam feldolgozni. Egyszerűen nem megy… soha sem ment.

Felhúzott térdekkel, az zuhanyzótálca szélénél a falnak és az üvegnek dőlve ültem percek óta, talán órák óta… nem is tudom. Az időérzékemet kicsit elhagytam, és csak a hideg vízcseppek, amik rám hullottak azok emlékeztettek arra, hogy még a valóságban vagyok.

Kopogást hallottam az ajtónál. Nem törődtem vele. Mélyeket lélegezve próbáltam elérni, hogy egyben maradjak. Még egyszer kopogtak, majd hallottam, ahogy nyílik az ajtó, ekkor ki is nyitottam a szememet.

- Te Jó Isten!- hallottam meg barátnőm hangját, aki aggódó hangjával sietett oda hozzám mikor meglátott.

- Te mit keresel itt?- emeltem fel fejemet hogy arcára tudjak pillantani. – teljesen vizes leszel!- pirítottam le rögtön, hisz okés, hogy én ruha nélkül áztatom magamat egy ideje, de az ő ruha és zuhany kombója annyira már kevésbé kellemes.

- Szerintem nem ezzel kellene törődnöd!- rázta meg fejét, majd megfogta könyökömet és segíteni akart felállni.

- Hogy kerültél ide?- kérdeztem tőle és lassan magamtól is sikerült felállnom.

- Valaki hívott…- említette meg és kezembe nyomott egy törülközőt, de mivel képtelen voltam magamra tekerni megfogta és ő cselekedett helyettem. – nagyon aggódik érted!- suttogta hátulról a fülembe és kilépve a zuhanytálcából a tükörrel találtam magam szembe. Nem kifejezetten festettem túl barátságosan.

- Ő hol van?- kérdeztem halkan és igazából még csak most tudatosul bennem, hogy elhozott magához csakhogy biztonságban érezhessem magam.

- Lent van földszinten!- simította meg a vállamat és a tükörben találkozott tekintetünk. Bíztató pillantásai kicsit kezdtek erősíteni, de ez az érzés is csak minimális volt.

- Meg kell köszönnöm neki!- jelentettem ki, igazából csak magamban beszéltem. Igazából szó nélkül elhozott ide, nem várva semmi magyarázatot az egészre. Elég volt neki annyi, hogy látta, hogy nem érzem magam jól, hogy valami kiborított és nem csak viccből, hanem ténylegesen.

- Meg!- bólintott Alexa és ekkor én már egy szál törülközőben ki is indultam a fürdőből.

Olyan volt, mintha először jöttem volna végig az emeleten, pedig valahogy fel is kellett jutnom, ez a rész viszont kicsit ködös volt. Óvatosan lépkedve a szőnyegezett galérián, kipillantottam egy kicsikét onnan és láttam a konyhában volt… A pultnak dőlve szorongatta telefonját az egyik kezében, másikkal pedig félig támaszkodott. Arcát nem láthattam, ugyanis háttal volt nekem, de így is látszódott, hogy kicsit sem volt nyugodt.

Halkan lelépkedve a lépcsőn, a nappalin átlibegve lassan közelebb kerültem hozzá.

- Köszönöm!- érintettem meg kézfejét bátortalanul, és úgy éreztem, hogy talán szavaimat sem hallja meg olyan halkak voltak azok.

Hirtelen felém fordult és valamiféle megkönnyebbültség futott végig az arcán. Még egy ártatlan, kisfiús mosoly is megjelent rajta.

- Minden rendben?- kérdezte és mélyen a szemembe nézett, mintha csak mi lettünk volna itt, azt akarta, hogy őszintén válaszoljak neki. Nem tudtam volna nem így tenni.

- Nem. – ráztam meg gyengéden a fejemet, de már most jobban éreztem valamicskét magamat, valahogy valami különös nyugodtságot sugárzott felém. – de már jobb!- gyengéd mosolyra próbáltam számat húzni.

- Legjobb barátnő érkezik!- ordította el magát Alexa a lépcsőn, csak úgy sajátos stílusában. Érezhető volt a hangjában, hogy azért tette ezt, mert úgy gondolta, hogy olyan történhet éppen közöttünk, aminek nem kifejezetten akar szemtanúja lenni… Nem értem ezt meg honnan vette.

Elkaptam tekintetemet övéből, viszont kezem az övén maradt, nem engedte elhúzni onnan azt. Sőt leejtve a pultról még össze is kulcsolta őket ártatlanul.

- Minden rendben lesz!- suttogta a fülemhez hajolva hátulról.

- ühüm!- nyeltem egyet.

- Potter… megköszönném, ha csinálnál egy nyugtató teát mindenki számára!- adta ki a rendelést Alexa. Nem is ő lett volna, ha nem ilyen stílusban közli kívánságait.

- Már kész… - mosolyodott el és fejével oldalra bökött, ahol három hatalmas bögre sorakozott egymás mellett.

- Gondolatolvasó lehetsz!- bólintott felé mosolyogva.

- Minden bizonnyal!- helyeselt szórakozottan, majd felém fordult. – meg fogsz fagyni!- mondta nekem, és ahogy ezt mondta, érezni kezdtem, ahogy remegek. Tényleg fáztam, de ezt, míg nem említette nem is vettem észre. – a szekrényemben biztos találsz valamit…- mondta nyugtató hangján és én rögtön mintha el lettem volna kissé varázsolva elengedtem a kezét és elindultam a lépcső felé.

- Köszönöm. – fordultam visszafelé. Ez az aprócska mondat pillanatokon belül másodjára hangzott el a számból.

A lábaim szinte maguktól lépkedtek vissza az emeletre, nem igazán éreztem azt, hogy én irányítom őket. Nem igazán éreztem azt sem viszont, hogy helyesen érzékelem-e a külső történéseket. Kicsit mintha egy élő marionett bábuvá alakultam volna. Érzek is dolgokat, meg nem.

Visszatérve a szobába, amelynek az előbb léptem ki fürdőjéből rögtön egy szekrényféleség felé vettem az irányt, majd annak ajtaját széthúzva kicsit leesett az állam. Normális esetben ekkor megjegyeztem volna, hogy na és akkor még azt mondják, hogy egy lánynak van sok ruhája… de most annyira közömbösnek tűnt számomra ez a dolog, hogy az első pólót, pulcsit, és nadrágot lehúzva besétáltam a fürdőbe és felvéve fehérneműimet az újonnan szerzett darabokat is magamra aggattam. Mondjuk azt, hogy kicsit nagyok voltak rám, és talán lógtak rajtam egy kicsit. De csak egy kicsit… de nem számított, nem érdekelt.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet itt maradnia!- hallottam mély hangját már az emeltről.

- Ezt jól gondolod… hidd, el Ő sem tartja annak. Még azonos városban sem…- kezdte barátnőm mondatát mire meglátták, hogy jövök le és abbahagyták a beszélgetést.

- Még azonos városban sem vagyok hajlandó vele tartózkodni!- fejeztem be én barátnőm mondatát és csatoltam hozzá egy kínos mosolyt is, csakhogy még hatásosabb legyen belépőm. – elutazok egy időre!- jött ki számon az ötlet, amit ki sem gondoltam csak kimondtam.

- Hogy?- nézett rám Alexa érdeklődve.

- Elutazok. Friss levegő… tudod másik város, falu teljesen mindegy. - magyaráztam neki, mintha amúgy nem értené az egészet.

- És kivel szándékozod mindezt tenni?- kérdezte továbbra is és úgy tett, mintha nem látnám, de Rá pillantott.

- Egyedül. – bólintottam határozottan. Fejemben végigpörgetve ezt a spontán ötletet egészen jó ideának tűnt. – tudok magamra vigyázni. Nem őrültem meg…- ráztam a fejemet és leülve fotel karfájára váltogattam a tekintetemet kettőjük között. – tényleg!- bizonygattam.

- Én azt nem így hiszem!- jegyezte meg orra alatt motyogva Alexa.

- És mégis hova szeretnél menni?- kérdezte Harry érdeklődve. Ő legalább megértett, vagyis kérdésében semmi támadást nem véltem felfedezni.

- Felülök egy vonatra és meglátjuk hova visz az engem!- rántottam meg vállamat. Úgy éreztem, mintha egyre jobban felvillanyozódtam volna a kis kirándulásomtól. Még a végén örülni is fogok neki… abszurd gondolatok.

- Érdekesen hangzik. – értett velem egyet, majd felém nyújtott egy bögre teát, amit készségesen el is fogadtam. Csodálatos illata volt, kellemesen nyugtató.

- Abban az esetben, ha mindketten megzakkantatok akkor mindenféleképpen érdekes!- rázta fejét Alexa hitetlenkedve.

- Mikor szeretnél indulni?- barátnőm kijelentését teljesen figyelmen kívül hagyva fordult felém Ő.

- Minél hamarabb. – válaszoltam.

- Akkor Alexa neked hívhatunk is egy taxit… nem?- kérdezte és barátnőm felé pillantva szemkontaktusuk alatt, szavak nélküli beszélgetést váltottak. – én meg kiviszem Maisyt az állomásra!- ajánlotta fel készségesen. Túlontúl nagy együttértése még ekkor sem tűnt fel.

- Idehívtok, majd el is küldtök… hmm. Maisy nem ismerős ez neked?- fordult felém összehúzott szemekkel mosolyogva.

- Nem tudom, miről beszélsz!- ráztam a fejemet és számhoz emeltem a közel arcom nagyságú bögrét miközben ártatlanul pislogtam felé.

- Kedves…- pattogott magában.

- Köszönöm, hogy elviszel oda! Jah és a ruhákat is! Jól állnak nem?- kérdeztem és megemeltem magamon a pulóvert, ami csak egy kicsit volt rám bő. Talán még egyszer belefértem volna, de nem számít… kényelmes volt és meleg. Plusz Ő illata volt, amitől olyan különlegesség is ült rá egy kevés.

- Mintha rád szabták volna!- bólintott és felém pillantott az útról elkapva egy kicsit tekintetét.

- Örülök, hogy ebben egyet értünk!- nevettem fel halkan. Olyan természetes volt ez, olyan egyszerű.

- Tudod a tegnap est…- kezdtem bele mondatomba, amikor észrevettem azt, hogy tudatosan vagy sem, de nem tértünk le az állomás felé vezető útra. - öhmm… azt mondtad, tudod hova viszel!- váltottam témát szög egyenesen.

- Tudom is!- mondta magabiztosan.

- Nem a vonatok felé!- jegyeztem meg kicsit meglepődve. – ugyanis azokhoz itt - mutattam vállam fölött vissza – kellett volna letérni!- tettem hozzá.

- Tisztában vagyok vele!- bólintott és csillogó szemei ismét rám pillantottak.

- Akkor meg?- kérdezte talán egy kicsit hisztérikusabban a kelleténél.

- szerinted megfordult a fejünkben, hogy egyedül elengedünk így valahova? – mutatott rám… de ezzel nem kinézetemre utalt főképp. Kicsit mélyebbre ható volt ez az utalás.

- Tegyél ki. Most. – egyenesedtem ki és nyúltam övem csatjához.

- Eszem ágában sincs. – rázta a fejét örömittasan.

- Ki akarok szállni. – erősködtem.

- Nem kételkedek benne. – érett egyet velem.

- Styles! Mondtam már neked, hogy ne szórakozz velem!- szóltam kicsit erősebben rá. Nem hatotta meg.

- Nincs szándékomban… de hogy nem engedlek el ez biztos!- jelentette ki határozottan.

- El akartok rabolni, vagy mi?- nevettem fel kínosan.

- Mindenképpen!- bólintott és szerintem az elrablás eddig eszébe sem jutott, de ahogy a számat elhagyta ez a szó rögtön megtetszett neki ez a kifejezés.

- Feljelentelek... ez emberrablás! Rendőrségre megyek veled!- bizonygattam és kezdtem érezni, ahogy kicsit vesztek határozottságomból.

- Rögtön gondoltam!- jól szórakozva rajtam, szeme sarkában megjelentek a kis nevetőráncai.

- Mit tettetek a teámba?- ugrott be elém egy felismerés.

- Én semmit…- mosolyodott el. – viszont Alexa… azt hiszem beletört egy gyenge nyugtatót. – mondta ki olyan természetességgel, mintha ez a legnormálisabb dolog lett volna a világon.

- Mindkettőtöket ki foglak nyírni!- jelentettem ki.

- Próbálkozni szabad!- kacsintott felém.

- Haragszok rátok!- jelentettem ki, eléggé óvodásan… a nyugtató hat. Maisy egyre lassabbnak érzi magát, egyre csökken az energiája és ez által úgy látszik a szókincse is.

- Majd megpróbállak kiengesztelni!- súgta fülembe pimaszul.

- Esélytelen…- ráztam fejemet, ami annyira nem volt túl jó ötlet. Még egy kicsit meg is szédültem tőle, hiába ültem biztonságban, egy helyben.

- Ne legyél ilyen biztos. – mondta magabiztosan, mire én kinyitottam kesztyűtartóját és kutatni kezdtem benne. Valami zenelejátszót kerestem volna annak érdekében, hogy elszigetelődjek egy kicsit. Olyan mágikus, szép falat vonjak magam köré. Tényleg kezdtem merülni…

- Mit keresel?- érdeklődött, amikor már szinte mindent áttúrtam (=kigórtam a kis helyiségről).

- Zene… szükségem van zenére. – jelentettem ki kicsit elvarázsolva.

- Csak kérned kellett volna!- említette meg és kezembe nyomta telefonját, majd a füleséért nyúlt a kesztyűtartó felé.

- Ha ez elmúlik, akkor is haragudni fogok rátok!- szóltam hozzá utoljára, majd az ablak felé fordulva, hátamat mutatva neki kicsit lepihentem.

- Minden bizonnyal…- hallottam még megjegyzését…

Homályosság az agyamban. Erre az érzésre keltem fel valamikor talán az éjszaka közepén. Mondjuk, hogy hogy jutottam ide a nem-tudom-hova arra pontosan emlékeztem. Elég csúnyán rászedtek. A gardedámok egyesültek és újra szövetségre léptek… ellenem. Csodálatos, nem?

Rápillantva az éjjeliszekrényen lévő digitális órára rá kellett jönnöm, hogy még közel sincsen éjszaka, mindössze este hetet mutatott a készülék.

Lassan kibújva hatalmas takaróm alól, kicsikét határozatlanul kezdtem el lépkedni az ajtó felé. Egyedül voltam hirtelen, és ez valahogy megijesztett. Végigsimítva ujjaimat az ismeretlen ház falain, a hangforrás felé indultam kifele.

A konyhában találtam rá ismét. Csakhogy ezúttal azt a helyiséget már rendeltetésszerűen használta. Valamit főzött… azt hogy mit jelenlegi helyzetemből nem tudtam megmondani, ugyanis nincsenek távcsőpontosságú szemeim, de jó illat terjengett a nappaliban ez biztos.

- Na… mennyire haragszol?- kérdezte fel sem nézve a kavargatástól. Valami színeset láttam a serpenyőben… talán zöldségek.

- El sem tudod képzelni mennyire. – válaszoltam elképedve és most már sokkal határozottabban haladtam felé.

- Elég nagy a… képzelőerőm… nem kell féltened!- emelte tekintetét mégis rám és rám mosolygott.

- Nem féltelek hidd el!- ráztam a fejemet és a pult túloldalára az egyik bárszékre helyezkedtem el. – hol vagyunk? Miért vagyunk itt? Mit csinálsz éppen? – támadtam le rögtön kérdéseimmel.

- Túl sok a kérdés…- rázta a fejét és vállára csapta kendőjét, majd tekerve egy kicsit a gázon a fakanalat egy falat hússal és zöldséggel a szám felé tolta. – kóstold meg!- mondta.

Ajkaimat apró résre nyitottam, majd egy aprócska fújás után, be is kaptam a kis falatot. Számba a mennyország ízei érkeztek abban a pillanatban.

- Isteni… - szinte elalélva jelentettem ki mindezt. Próbáltam feldolgozni az ízlelőbimbóim élvezkedését. Kicsit hirtelen jött ez.

- Egy barátom hétvégi házában vagyunk. Kilométerekre Londontól. Én meg éppen főzök. – válaszolt az előző kérdéseimre, vagyis egy részére. Mondjuk utóbbira tuti biztos soha sem jöttem volna rá…

- Miért?- kérdeztem.

- Mert erre van szükséged. – válaszolta, tudta mire értem. – megpróbálhatsz megszökni… ámbár kilométerekkel arrébb van az első város!- kacsintott rám huncutul.

- Nem szándékoztam megszökni. – jelentettem ki és ezzel határozottan megleptem magamat is, de tényleg őszintének éreztem mindent, amit mondtam.

- Ennek… örülök. – nyugtázta kijelentésemet, majd mutatóujjával maga felé invitált mikor még kavargatta a kis művét. Én lepattantam a székről, majd szépen lassan a tűzhely mellé kerültem, ott is pillanatok alatt felpattantam a pultra majd lábamat lóbálva mellette néztem, ahogy kavargatja a vacsoránkat.

- Miért csinálod?- kérdeztem tőle.

- Hogy ne maradjunk éhen…- mondta egyértelmű válaszát.

- Nem erre gondoltam. – vallottam be. Azt hiszem ezt valójában ő is tudta.

- Túl sok a kérdés. Miért kell mindent tudnod? – rázta a fejét és otthagyva a tűzhelyet, egy lépést arrébb lépe elém állt.

- Mert szeretek mindennel tisztában lenni. - jelentettem ki és kezemet nyaka köré fontam.

- És mi mindennel vagy tisztában?- kérdezte miközben végigsimítottam göndör haján.

- Például azzal… - itt egy kicsit lelassítottam. – azzal hogy… - húztam a mondatomat, pedig igazán ki akartam mondani. – kedvellek. Úgy hiszem. Igen így van. Kedvellek. – bólintottam és ezzel a kijelentéssel eléggé megvilágosodtam. Kimondva, ha furán is hangzott, de jó volt.

- Na, ne mondd… - mondta és hátamat átkarolva közelebb húzott magához. – egy közös pont már van bennünk. – mondta és gyengéden megcsókolta ajkaimat, amelyeknek eddig szárazsága már csak a múlt emléke volt ezután. – talán találhatnánk többet is!- ajánlotta fel, a szavakat szinte ajkamba sóhajtotta.

- Talán…- egyeztem bele és nyakába sóhajtottam nagyokat, amikor ajkával nyakamat kezdte el kényeztetni.

- Emlékszik-e, hogy tegnap hol hagytuk abba?- kérdezte pimaszul suttogva.

- Megígért valamit… amit nem adott meg nekem. – jutott eszembe és szinte erre a kijelentésre már bizseregni kezdett minden egyes porcikám.

- Na és mi volt az?- kérdezte érdeklődve.

- Élvezetek. – suttogtam a fülébe, és éreztem, ahogy erre a szóra még erősebben ragadott magához.

- Úgy látszik akkor adósa vagyok. Az adóságokat pedig minél hamarabb törleszteni kell!- jelentette ki majd gyémánt szemeivel szemembe nézett és szótlanul is értette válaszomat kérdésére, amit fel sem tett.

Gyöngéden engedett végig a pulton, úgy tette le oda hátamat, mintha csak egy baba lennék. Felém hajolva éreztem, ahogy nyakamtól kezdve minden egyes milliméternyi felületemet feltérképezi ajkával. Egyetlen egy rajtam levő pólóját is felgyűrte hasamnál és kezével kezdett el kényeztetni, végül pedig már annyira útjában volt az említett ruhadarab, hogy egy egyszerű mozdulattal megtépte a nyakánál és végigfeszítette azt.

- Az egyetlen egy ruhadarabom volt. – nevettem fel halkan.

- Felesleges. Járhatsz a nélkül is. – engedélyezte majd nyakamtól kezdve végighúzta ujjait, mellkasomon át, nőies domborulataimon keresztül egészen-egészen lentig…- nem szeretek senki adósa lenni…- jegyezte meg, és ismét felemelve a pultról ölébe vette, majd szinte angyali puhasággal térdelt le a padlóra és tette le oda.

- Nem szeretem, ha tartoznak nekem!- ragadtam bele hajába hátrahúzva fejét így.

- Na és mit szeret?- kérdezte érdeklődve miközben testével gyengéden hozzám simult. Mindkettőnk fedetlen mellkasa, könnyedén felvette egymás ritmusát. Szinte lóhalálában kapkodtunk mindketten levegőért.

- Találja ki!- hagytam rá, majd szinte erősködtem, hogy egyre közelebb és közelebb kerüljön Ő hozzám. Nem akartam, hogy akár egy pihe is elférjen közöttünk. Akartam, amit ígért, akartam Őt. Élvezni akartam Őt…